Magyarok és bajorok a 13. században III.

A 13. századi magyar-bajor kapcsolatok IV. Béla uralkodása során váltak szorossá a magyar király leánya, Erzsébet és a későbbi XIII. Henrik alsó-bajor herceg nászának köszönhetően. A dinasztikus kapcsolat lehetőséget teremtett a közös fellépésre a Babenberg-örökségért folytatott harcban, de a feszült cseh-magyar viszony rendezéséhez is elengedhetetlen volt, a Cseh Királyság mind nagyobb térnyerése, valamint IV. Béla és II. Ottokár későbbi szövetsége viszont a két fél eltávolodását eredményezte. Az öreg király halála azonban újabb fordulatot tartogatott.

Az 1270-es évek magyar-bajor viszonyait nagyban meghatározták a IV. Béla uralkodása alatti történések. Ezek közül a leglényegesebb IV. Béla leányának, Erzsébetnek és II. Ottó bajor herceg másodszülött fiának, a későbbi XIII. Henriknek a már említett házassága volt. Erre alapozva az Osztrák és Stájer Hercegségeket birtokló Babenberg-dinasztia 1246. évi kihalása után az örökségükért folytatott harcban már egy közös – bár sikertelen – hadi vállalkozásra is sor került. Sőt, a stájer nemesség és miniszteriálisok 1253-ban felajánlották hercegségüket Henriknek, ő pedig, mivel másodszülöttként nem számíthatott komolyabb örökségre a Bajor Hercegségből, el is fogadta azt. A vállalkozáshoz megpróbálta apósa támogatását is megszerezni, ám a hercegségekért már két éve vérre menő küzdelmet folytató magyar király ettől nem meglepő módon elzárkózott. Bár Henrik a Babenberg-örökségről (vagy akár csak egy részéről) kénytelen volt lemondani, mégsem tűnt kilátástalannak a helyzete, hiszen a vártakkal ellentétben nagyobb mértékben részesült a Bajor Hercegség kormányzásából. II. Ottó bajor herceg halála után ugyanis fiai felosztották a hercegséget: Lajos kapta a felső területeket, valamint a Rajnai Palotagrófságot, míg Henrik az alsó részeket szerezte meg.

Az Alsó- és a Felső-bajor Hercegség az 1255. évi felosztás után (A kép forrása: Reinhard Stauber – Gerhard Tausche – Richard Loibl: Niederbayerns Reiche Herzöge (Hefte zur Bayerischen Geschichte und Kultur 38.) Augsburg 2009. 8.; Bayerische Teilungen – Historisches Lexikon Bayerns)

Ez a felosztás tulajdonképpen a század egészére kijelölte a két fivér külpolitikai orientációját. II. Lajos elsősorban a Német-római Birodalom ügyeire koncentrált, XIII. Henrik viszont kénytelen volt keletre tekinteni és foglalkozni az egyre nagyobb hatalomra szert tevő Cseh Királysággal, amellyel már 1257-ben fegyveres konfliktusba keveredett. Ennek jegyében 1261-ben például ő segítette a IV. Béla és II. Ottokár cseh király közötti bécsi béke tető alá hozását. Mindezek ellenére a magyar-bajor kapcsolatok egyáltalán nem nevezhetőek szorosnak az 1260-as években, mivel IV. Béla számára – unokája, Kunigunda és II. Ottokár házassága révén – erre az időszakra a cseh király vált a legfőbb szövetségessé, míg XIII. Henrik különböző területi kérdések, valamint a salzburgi érsekség belügyei miatt 1266-ban is háborúba keveredett Ottokárral. Ennek megfelelően a Magyar Királyság és a Bajor Hercegség újbóli közeledése csak a magyar külpolitikai orientáció megváltozásával, IV. Béla halála után valósulhatott meg.

II. Ottokár cseh király (1253-1278) (A kép forrása: Gelnhauseni Kódex, 15. század eleje; Ottokar II. Přemysl – Wikipedia)

A trónra lépő V. István már ifjabb királyként is ellenségei között tudhatta a cseh királyt, ugyanis az 1260-as évek magyar belviszályában utóbbi egyértelműen IV. Béla oldalán állt. Rontott a helyzeten, hogy II. Ottokár nem habozott menedéket nyújtani anyósának, a magyar királyi kincsek egy tetemes részét eltulajdonító Anna hercegnőnek, később pedig IV. Béla több hű bárójának, köztük például Kőszegi Nagy Henriknek is. Utóbbiak menekülése természetesen nemcsak személyükben okozott veszteséget a Magyar Királyságnak, hanem az ország védekezőképességét is nagyban meggyengítette, mivel a bárók a kezükön lévő és a nyugati határon álló váraikat is a cseh király kezére játszották. Mindezeken felül Ottokár mind fokozódó terjeszkedése is egyre nagyobb aggodalommal töltötte el V. Istvánt. A Přemysl-dinasztia leghíresebb képviselője az 1252-ben megszerzett Osztrák Hercegség mellett 1253-tól a Cseh Királyság (és vele együtt a Morva Őrgrófság) uralkodója is volt, 1260-ban a kroissenbrunni csatában aratott győzelmével a Stájer Hercegségre is kiterjesztette fennhatóságát, nem sokkal később pedig a Birodalomhoz tartozó Eger városát és környékét vette igazgatása alá. 1269-ben egy korábbi örökösödési szerződésnek megfelelően a gyermektelenül elhunyt unokatestvérétől, III. Ulriktól maradt rá a Karintiai Hercegség, valamint Krajna és a Vend Őrgrófság szinte egésze, 1271-ben pedig Friault is befolyása alá vonta.

II. Ottokár hódításainak legnagyobb kiterjedése (A kép forrása: Karte Böhmen unter Ottokar II – Ottokar II of Bohemia – Wikipedia)

A cseh király ilyen mértékű expanziója már önmagában is felborította a közép-európai régió hatalmi viszonyait, a Magyar Királyság számára viszont kifejezetten sérelmes volt, hiszen Ottokár „birodalma” tulajdonképpen teljesen elzárta nyugati és északnyugati irányból. Ilyen körülmények között egy cseh-magyar összecsapás csak idő kérdése volt. A pozitív kimenetel elérése érdekében V. István már rögtön trónra lépése után szövetségesek gyűjtésébe kezdett, így már 1270 augusztusának végén szövetséget kötött Szemérmes Boleszló krakkói herceggel, majd a cseh király egy helyi ellenlábasával, Spanheim Fülöppel vette fel a kapcsolatot. Fülöp az említett III. Ulrik karintiai herceg öccse és ezzel együtt Ottokár unokatestvére volt, az 1250-es években választott salzburgi érsekként működött, ám mivel nem szenteltette magát pappá – mivel nem akart lemondani az örökösödés lehetőségéről –, elvesztette a méltóságát. Ezt követően, 1268-ban II. Ottokár és III. Ulrik közbenjárására aquileiai pátriárkává választották leginkább azért, hogy ne tudjon az örökösödési szerződés útjába állni. A pátriárkai méltóságot azonban Fülöp nem tekintette akadálynak, és bátyja halála után magát nyilvánította a Karintiai Hercegség valódi örökösének, több várost elfoglalt és fegyveres harcra lépett a cseh király katonáival. Ez pedig ideális szövetségessé tette őt a magyar király szemében. Mellettük valamikor 1270-1271 fordulóján már XIII. Henrik alsó-bajor herceg is V. István táborát erősítette.

Szövetségeseire hamarosan szüksége is lett, ugyanis már 1270 végén ellenséges betörésektől szenvedett az ország, amit kisebb bosszúhadjáratok követtek az osztrák és stájer területekre. II. Ottokár végül – a karintiai helyzet rendezését követően – 1271 tavaszán indított nagyívű hadjáratot a szomszédos ország ellen, amelynek során a Duna északi partján egészen a Garamig, a déli partján pedig Győrig jutott, mire V. István hatásos ellentámadást tudott indítani, majd a Rába és a Rábca folyók között vereséget mérni a cseh királyra. Ez a vereség természetesen koránt sem volt döntő, a cseh király visszavonulásában pedig minden bizonnyal szerepe volt az alsó-bajor herceg váratlan támadásának is. XIII. Henrik ugyanis ezzel párhuzamosan sereggel vonult az Osztrák Hercegség északi területeire – a Lambachi Évkönyv tanúsága szerint Vöcklaburgtól egészen Welsig pusztítva –, ami szükségessé tette Ottokár visszatérését a hercegségbe. Az alsó-bajor herceg jó tette természetesen nem maradhatott megtorlatlanul: a cseh király szinte azonnal betört a bajor területekre.

IV. Béla társuralkodóvá koronázza fiát, a későbbi V. Istvánt (A kép forrása: Képes Krónika; V. István koronázása – V. István magyar király – Wikipédia (wikipedia.org))

II. Ottokár és V. István 1271 júliusában kötött békét Pozsonyban, amely visszaállította a IV. Béla-kori status quot, vagyis a cseh királynak le kellett mondania a hadjárat alatti foglalásairól, a magyarnak pedig a hercegségekkel kapcsolatos vélt vagy valós jogigényeiről. Témánk szempontjából különösen fontos, hogy mindkét uralkodó két-két szövetségese esküvel vállalta, hogy mindent megtesz a béke betartatása érdekében, és amennyiben szövetségese megsértené azt, nem fogja támogatni, minderről pedig saját oklevelet állít ki. V. István részéről Anjou Károly szicíliai király mellett XIII. Henrik alsó-bajor herceg vállalta magára ezt a feladatot. A szerződés végén továbbá felsorolásra kerültek mindkét fél szövetségesei, ami szintén jelzésértékű volt. XIII. Henriket természetesen továbbra is V. István táborában találjuk, bátyja, II. (Kevély) Lajos felső-bajor herceg azonban II. Ottokár oldalán került feltüntetésre. Utóbbit egyfelől az magyarázza, hogy Lajos 1260 óta a cseh király egyik rokonával, Anna glogaui hercegnővel élt házasságban, másfelől az, hogy a két bajor herceg uralkodásuk legnagyobb részében – főként rendezetlen területi igényeik miatt – folyamatosan vitában, nem egyszer fegyveres összetűzésig fajuló konfliktusban állt egymással. Mindazonáltal a hatásosnak bizonyuló magyar-bajor szövetség ismét rövid életűnek bizonyult: ezúttal V. István 1272. augusztus 6-án bekövetkezett halála gördített akadályt további fennállása elé, ahogyan a békés cseh-magyar kapcsolatoknak is véget vetett.

II. Lajos első (Brabanti Mária) és második (Glogaui Anna) feleségével (16. századi olajfestmény (A kép forrása: Ludwig der Strenge Maria von Brabant Anna von Schlesien-Glogau – Ludwig der Strenge – Wikipedia)

Utóbbi konfliktust több tényező hívta életre. Ezek közül fontos kiemelni egyrészt Gutkeled nembeli Joachimot, aki a kis László elrablásán kívül még házasságával is a cseh király ellenségévé tette magát. Felesége, Mária ugyanis az utolsó osztrák herceg unokahúgának, Babenberg Gertrúdnak a második házasságából született, így Joachim rajta keresztül igényt jelentett be a Babenberg-örökség egy részére. Másrészt szintén növelte az ellenségeskedést a két fél között Kunigunda cseh királyné öccsének, Béla macsói és boszniai hercegnek az 1272. évi meggyilkolása is. Egy esetleges kiegyezést szinte lehetetlenné tett a gyors ütemben romló belpolitikai helyzet, hiszen a kiskorú IV. László helyett az anyakirályné mellett különböző bárói csoportok küzdöttek a hatalomért. A helyzet – talán kevéssé meglepő módon – gyorsan eszkalálódott. Már 1272 második felében kölcsönös betörésekkel zaklatta egymást a két fél, amelyek a következő évben sem hagytak alább.

II. Ottokár 1273 nyarán végül újabb, minden eddiginél nagyobb ívű támadást indított a Magyar Királyság ellen, amelynek során ismét a Duna mindkét partján pusztított, méghozzá anélkül, hogy komolyabb ellenállásba ütközött volna. Szemben az 1271-es hadjárattal, XIII. Henrik ezúttal nem sietett a magyar király segítségére, ugyanis éppen a háború kitörése előtt rendezte viszonyát a cseh királlyal. A békeszerződésben ráadásul XIII. Henrik katonák küldését helyezte kilátásba Ottokár számára 3000 ezüstmárka értékben, amit utóbbi adott esetben akár Magyarország ellen is felhasználhatott. Ennek tényleges megtörténtéről ugyan nincsenek információink, de az egyértelműen látszik, hogy az alsó-bajor herceg már a cseh király táborát erősítette. Ezt minden bizonnyal megkönnyítette, hogy felesége, Árpád-házi Erzsébet már nem volt az élők sorában. Bár az egymással vetélkedő bárói csoportosulások az országot fenyegető veszély láttán időlegesen félretették nézeteltéréseiket, és közösen léptek fel a betolakodókkal szemben, II. Ottokár végül nem a katonai helyzet miatt hagyott fel a magyarországi hadműveletekkel 1273 októberében, hanem egy a Német-római Birodalomban bekövetkezett változás miatt. A cseh király kivonulását ezúttal nem követte békekötés, sem fegyverszünet, ráadásul az általa elfoglalt várakat – Pozsonyt, Mosont, Sopront és Óvárat – és területeket – a győri püspökség egy jelentős részét és a Csallóközt – továbbra is megszállva tartotta.

IV. (Kun) László magyar király (1272-1290) (A kép forrása: Képes Krónika; Ladislaus IV of Hungary – IV. László magyar király – Wikipédia (wikipedia.org))

Az említett mélyreható változás egy új római király trónra lépése volt 1273. október 1-jén. A Stauf-dinasztia 1254. évi fiági kihalását követően az úgynevezett interregnum vette kezdetét a Német-római Birodalomban. Maga a fogalom király nélküli állapotot jelent, így tulajdonképpen erősen félrevezető, ugyanis 1254 és 1273 között is voltak uralkodói a birodalomnak, azonban egyikük sem tudott általános elismertségre szert tenni. Ennek következtében 1257-ben kettős királyválasztásra is sor került: a fejedelmek egy része X. Alfonz kasztíliai királyra, másik része pedig Cornwalli Richárdra adta szavazatát. Amikor utóbbi 1272-ben eltávozott az árnyékvilágból a választófejedelmek – nem törődve a német területeken egyébként sosem járt Alfonzzal – új király választása mellett döntöttek. A hét választófejedelem egyhangúlag a dél-német területek leghatalmasabb birtokosát és a Stauf-dinasztia korábbi feltétlen hívét, Habsburg Rudolfot emelte a trónra. Míg a kortársak többsége örömmel fogadta Habsburg grófjának megválasztását és nagy várakozásokkal tekintett a birodalmi belviszonyok várhatóan ezzel együtt járó stabilizálódása elé, II. Ottokár azonnal elégedetlenségének adott hangot.

A cseh király tiltakozását több tényező váltotta ki együttesen. Egyrészt több forrás is arra mutat, hogy legszívesebben saját magát látta volna a római király trónján, de semmiképpen sem egy egyhangúlag megválasztott és a Birodalmat erős kézzel irányítani akaró személyt. Másrészt sérelmezte, hogy a választás során mellőzték a cseh szavazatot, követét pedig nem hallgattak meg, holott a szokásjog alapján, de az 1257. évi választásra gondolva mindenképp a választófejedelmek közé tartozott. Ennek megfelelően a már a 13. században – tehát a Német Aranybulla 1356. évi kiadás előtt – is kívánatosnak tartott hét szavazatot egy apró csellel érték el ekkor a választók: a cseh király képviselője helyett XIII. Henrik követe szavazott a Bajor Hercegség nevében. Mindezen okokból kifolyólag Ottokár a későbbiekben nem volt hajlandó elismerni Rudolf megválasztását.

Habsburg Rudolf római király (1273-1291) autentikus vonásokat megörökítő sírköve Speyerben (A kép forrása: Rudolf von Habsburg Speyer – Rudolf I. von Habsburg – Wikimedia Commons)

Az elismerés kérdésén túl azonban más problémák is szembe állították egymással a két felet. Habsburg Rudolf egyik fő célja római királyként az interregnum során elidegenített birodalmi javak visszaszerzése volt, amelyhez az 1274. novemberi nürnbergi birodalmi gyűlésen a birodalmi fejedelmek jóváhagyását is megszerezte. Ottokárt több ponton sújtotta ez a rendelkezés, hiszen minden hódítása – az Osztrák és a Stájer Hercegség, Karintia, Krajna, a Vend Őrgrófság és Eger – a birodalmi javak közé számított, amelyeket ráadásul érvényesen sosem vett hűbérül senkitől. A bajt tetézte, hogy a Rudolf megválasztása óta eltelt időben örökletes birtokait, Cseh- és Morvaországot sem vette hűbérül az új római királytól. Ezt kihasználva Rudolf egyrészt felszólította, hogy szolgáltassa vissza a birodalmi javakat, másrészt pedig hűbéri pert indított ellene, amely 1275-ben, Augsburgban elmarasztaló ítélethez, a hűbérei megvonásához, végül pedig a birodalmi átok kimondásához vezetett.

A jogi lépésekkel párhuzamosan, az elkerülhetetlennek tűnő fegyveres összecsapás árnyékában mind Rudolf, mind Ottokár szövetségesek gyűjtésébe kezdett, amely során mind az alsó-bajor herceg, mind a magyar király célkeresztbe került. XIII. Henrik annak ellenére, hogy Rudolf megválasztása az ő szavazatával lett érvényes, kezdetben a cseh király mellé állt. Nem jelent meg a gyors egymásutánban összehívott birodalmi gyűléseken, és ő sem vette hűbérül az Alsó-bajor Hercegséget az új római királytól. Ennek hátterében valószínűleg egyfelől az állt, hogy nem volt elégedett a szavazatáért kapott ellentételezéssel, másfelől pedig a bátyjával továbbra is fennálló konfliktus sejthető a háttérben. A felső-bajor herceg – minden túlzás nélkül – oroszlánrészt vállalt Rudolf megválasztásában, majd gyorsan feleségül vette utóbbi egyik lányát, így a későbbiekben is egyik fő tanácsadója maradt. Ennek fényében pedig szinte adta magát Henrik elfordulása a római királytól. Szintén szerepet játszhatott a cseh orientációban egy (másik) közös ellenség megléte: mind Henrik, mind pedig Ottokár szemben állt a Rudolf legodaadóbb hívének számító Frigyes salzburgi érsekkel.

XIII. Henrik alsó-bajor herceg (1255–1290) (A kép forrása: Liber fundatorum Zwetlensis, 1310k; Heinrich XIII. (Bayern) – Category:Henry XIII, Duke of Bavaria – Wikimedia Commons)

A Magyar Királyság megnyerését mindkét fél számára nagyban nehezítette IV. László kiskorúsága és a helyette kormányzó főúri csoportok folyamatos váltakozása. Míg a Gutkeled nembeli Joachim és a Kőszegiek által vezetett csoportosulás érdekelt volt egy Habsburg Rudolffal létesített szövetségben – hiszen Joachim továbbra is fenntartotta területi igényeit –, addig ellenlábasaik, a kezdetben még a római királlyal tárgyaló, sőt dinasztikus kapcsolatot tervező Csákok 1275 tavaszán hirtelen szövetséget kötöttek a cseh királlyal – főleg azért, hogy visszaszerezzék az 1273-as háborúban elvesztett várakat. A két fél egymásra találásában bizonyosan nem elhanyagolható szerepet játszott XIII. Henrik alsó-bajor herceg. Rendelkezünk ugyanis egy 1275-ben kelt levéllel, amelyben Habsburg Rudolf felszólította az alsó-bajor herceget, hogy hagyjon fel a cseh és a magyar király közötti közvetítéssel, különben a Birodalom haragját vonja magára. XIII. Henrik közvetítői tevékenysége nem véletlen, hiszen felesége révén rokonságban állt az Árpádokkal, ráadásul V. Istvánnal is szoros kapcsolatot ápolt, ennek ellenére egyértelmű, hogy jelen esetben a cseh király számított fő szövetségesének. A Gutkeledek 1275. júniusi újbóli hatalomra kerülése azonban végül megakadályozta a cseh-magyar egymásra találást, és a Habsburg-oldalon jelölte ki a Magyar Királyság helyét. Ottokár ennek ellenére továbbra is próbálkozott különböző, soha meg nem valósuló találkozók kilátásba helyezésével, amelyek meghívottjai között XIII. Henrik is rendre szerepelt.

Anton Petter: A morvamezei csata (A kép forrása: Anton Petter – Bitva na Moravském poli – Category:Schlacht auf dem Marchfeld – Wikimedia Commons)

Az alsó-bajor herceg végül Rudolf hadjáratának megindulása előtt, a regensburgi táborban tért jobb belátásra: hűségesküt tett a római királynak, majd fiát, a későbbi III. Ottót is eljegyezte annak leányával, Katalinnal. A cseh király ellen nyújtott segítségnek azonban ennél jóval nagyobb ára volt. Rudolfnak hozomány címen el kellett zálogosítania Henriknek az Enns feletti területeket (Land ob der Enns) az Osztrák Hercegségből, amely térség megszerzésére Henrik apja, II. Ottó még az 1250-es években tett sikertelen kísérletet. Ezt követően 1276. szeptember 29-én megindult a hadjárat Ottokár ellen, ami novemberre a cseh király teljes visszaszorulását eredményezte, majd IV. László csapatainak feltűnésének hatására Ottokár is a békekötés mellett tette le a voksát. A november végi szerződés értelmében a cseh király többek között lemondott a különböző módokon megszerzett területeiről, valamint hivatalosan is hűbérül vette Cseh- és Morvaországot Rudolftól.

Ebben a konfliktusban tehát a magyar és a bajor fél végül egy oldalon vett részt, az azonban mindenki számára egyértelmű volt, hogy a cseh probléma nem nyert végleges megoldást. A békeszerződés több pontját nem teljesítették a felek, illetve kisebb határmenti összecsapásokra is sor került, amit az újabb és újabb szerződések sem tudtak rendezni. Ottokárnak időközben újból sikerült megnyernie XIII. Henriket, aki megorrolt a római királyra, amiért nem tarthatta meg örökre az Enns feletti területeket. IV. Lászlóval ezzel szemben nem volt szerencséje: a nagykorúsított uralkodó XIII. Henrik állásfoglalása ellenére nem tágított a római király oldaláról, 1277 novemberében a korábbi szövetséget is megújította vele. Így 1278. augusztus 26-án a Dürnkurt és Jedenspeigen között lezajlott, közkeletűen csak második morvamezei csataként emlegetett végső összecsapásban is Rudolf oldalán vett részt és járult hozzá nem kis részben a győzelemhez. XIII. Henrik ugyan személyesen nem avatkozott bele a harcba, ám elállta Straubingnál az Osztrák Hercegségbe vezető utat Rudolf sváb és elzászi támogatói elől, ami komoly időveszteséget okozott a római királynak. A csata végkimenetelét viszont ezzel sem tudta tevőlegesen befolyásolni: a hadi szerencse Rudolf oldalára szegődött, II. Ottokár pedig holtan maradt a csatatéren. Az egész Európa figyelmét megragadó konfliktust tehát a magyar király a győztes oldalon zárta, míg az alsó-bajor herceg ezúttal rosszul mérte fel az erőviszonyokat, a két fél kapcsolata pedig ennek is köszönhetően hosszú időre megszakadt.

Rudolf Veronika

Válogatott irodalom:

Dopsch, Heinz – Brunner, Karl – Weltin, Maximilian: Österreichische Geschichte 1122–1278. Die Länder und das Reich. Der Ostalpenraum im Hochmittelalter. Wien 1999

Handbuch der bayerischen Geschichte. II. Das alte Bayern, der Territorialstaat vom Ausgang des 12. Jahrhunderts bis zum Ausgang der 18. Jahrhunderts. Hrsg. Spindler, Max. München 1969.

Hödl, Günther: Bayern, Österreich und die Steiermark in der Zeit der frühen Wittelsbacher. In: Die Zeit der frühen Herzöge von Otto I. zu Ludwig dem Bayern. Beiträge zur bayerischen Geschichte und Kunst. 1180–1350. Wittelsbach und Bayern I/1. Hrsg. Glaser, Hubert. München–Zürich 1981.

Redlich, Oswald: Rudolf von Habsburg. Paderborn 1903.

Žemlička, Josef: Přemysl Otakar II.: král na rozhraní věků. Praha 2011.

Az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-20-3 kódszámú Új Nemzeti Kiválósági Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztései és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.  

 

Ezt olvastad?

A győztes kroissenbrunni csatát követően II. Ottokár déli irányú expanzióba kezdett valódi birodalmat építve Kelet-Közép-Európában, amely természetszerűleg összeütközéshez vezetett több