Magyarország útja a NATO-csatlakozásig

Történelmi léptékkel mérve nem tűnik hosszúnak az az alig egy évtized, mire Magyarország a NATO tagjává válhatott, onnantól kezdve, hogy felmerült a csatlakozás igénye a rendszerváltás után. Hiszen talán alig akadt olyan ember az 1980-as évek második felében, aki megjósolta volna, hogy Magyarország még az ezredforduló előtt az ellenséges blokkot erősítheti.[1] Mégis, a csatlakozást támogató és előkészítő magyar politikai elit számára egy örökkévalóságnak tűnhetett, amikor az 1990-es években számtalan akadályba ütközött a nyugati integrációt illetően. Az ország csatlakozásának 25. évfordulója alkalmából e rögös utat tekintjük át.

A keleti blokk szétesése után különféle jóslatok születtek az új világrend jellegét illetően, de az elemzők általában egyetértettek abban, hogy a Nyugat megnyerte a hidegháborút, és meggyőződésükben megerősítve érezték magukat, amikor 1991 decemberében felbomlott a Szovjetunió. Fontos kérdés volt, hogy Oroszország valaha visszanyeri-e kelet-közép-európai befolyását, és a nyugati államok egyáltalán hogyan viszonyuljanak az egykori ellenséghez.

A keleti veszedelemtől való félelem többé nem tűnt aktuálisnak, s legfőbb céljának elérésével a NATO elveszítette korábbi legitimációs bázisát. Sokakban felmerült a kérdés: van-e értelme, egyáltalán létjogosultsága továbbra is fenntartani a NATO-t, vagy a Varsói Szerződéssel együtt meg kellene szűnnie? A korántsem alaptalan kérdés ellenére a tagállamok egységesek voltak a további fennállás szükségességét illetően, hiszen egy olyan óriási, intézményről volt szó, amely bár elsősorban a szövetség territóriumának védelmére szolgált, de a konfliktusok megoldásában politikai funkciókkal is bírt.

Ceremónia a három új tag felvételének és a NATO 50 éves fennállásának alkalmából (forrás: wikimedia.org)

Miközben a szervezet kitűzte új céljait és feladatait, az egyik legfontosabb intézkedés az egykori keleti blokk államaival való formális kibékülés volt. 1990 nyarán a NATO tagállamainak állam- és kormányfői a kelet-európai országoknak „a barátság és együttműködés kezét“ nyújtották, és felkérték őket, hogy hozzanak létre rendszeres diplomáciai kapcsolatot a NATO-val. A Londoni Nyilatkozat szerint amennyiben a szovjet csapatok kivonulnak Kelet-Európából és a kívánt módon csökkentik fegyverzetüket, a NATO is átalakítja az Európában állomásoztatott haderejét. Épp a Szovjetunió szétesésének pillanatában, 1991. december 20-án tartották meg az Észak-atlanti Együttműködési Tanács (ÉAET) alakuló ülését, amelyen elfogadták a „Párbeszédről, Partnerségről és Együttműködésről“ szóló nyilatkozatot. A Varsói Szerződés egykori tagállamai számára ez már többet jelentett a Londoni Nyilatkozatnál, és a következő hónapokban, 1992 márciusától az egykori szovjet tagköztársaságok is bekerültek a Tanácsba. Ebből már sokan azt sejtették (remélték), hogy a NATO keleti terjeszkedése előbb-utóbb bekövetkezik.

Magyarország bejelentkezik

Egyes források szerint elsőként Horn Gyula külügyminiszter vetette fel már 1990. február 4-én Magyarország csatlakozási szándékát, mindenesetre az első szabadon választott kormány nyilvánosan ezt nem tűzte ki rögtön célul. Bár a Varsói Szerződés megszüntetése szerepelt a kormányprogramban, és azt Antall József következetesen képviselte a szervezet 1991. július 1-i felbontásáig, a NATO-csatlakozást csak 1991 őszétől kezdték emlegetni. A szakirodalom szerint ebben közrejátszottak az időközben végbement kedvező fejlemények (a szovjet csapatok kivonása), de leginkább azok, amelyek aggodalomra adtak okot (a délszláv konfliktus, valamint a moszkvai puccskísérlet). Emiatt Budapesten néhány hónappal később az ÉAET létrehozását már a NATO-bővítés előszobájának tekintették, még ha annak különösen nem is örültek, hogy Oroszország is tagja lehetett.

A várakozásokkal ellentétben a következő években nem történt előrelépés, és csak elvétve akadtak olyan nyugati politikusok (például Volker Rühe német védelmi miniszter), akik szorgalmazták a bővítést. Ennek részben az volt az oka, hogy nem akarták tovább élezni az instabil orosz belpolitikai helyzetet (hiszen ez csak a nacionalistákat erősítette volna a viszonylag mérsékelt Borisz Jelcinnel szemben), illetve a kelet-közép-európai államok egymás iránti rendezetlen ügyeit sem kívánták a NATO-ba beemelni.[2] Az erről szóló diskurzus 1993 nyarán megváltozott, amikor maga Jelcin elnök kezdett megengedően nyilatkozni többek közt Lengyelország NATO-csatlakozását illetően. A kategorikus „nyet” elhárulása Budapesten nagy reményeket szült, Nyugaton pedig egyre több támogató bújt elő a háttérből.

A Békepartnerség-program bejelentése, 1994. január 10. (forrás: nato.int)

1993 őszén kidolgozták a Békepartnerség-programot, amelynek keretein belül közös hadgyakorlatokat, konzultációkat, tapasztalatok megosztását tervezték az egykori vasfüggöny két oldalán lévő országok katonái közt. Hosszú hónapokig azonban nem volt egyértelmű, hogy ezt csak amolyan vigaszdíjnak szánták a NATO-hoz csatlakozni vágyók számára (mivel a felvétel menetrendjéről szó sem volt), vagy ugródeszkaként fog szolgálni ahhoz. Mint ma már látjuk a forrásokból, ezt ekkor még a nyugati döntéshozók többsége sem tudta. Az igazi áttörést az 1994. eleji események hozták, amikor a brüsszeli csúcs után Bill Clinton amerikai elnök megadta a jelet, és kijelentette, hogy nem a NATO bővítése a kérdés, hanem az, hogy mikor és hogyan fog történni. A hirtelen erőteljes amerikai támogatás hatására az akkor már Horn Gyula vezette magyar kormány a NATO-hoz való csatlakozást gyorsabban (és könnyebben) megvalósíthatónak találta az EU-s integrációval szemben. Ahogy Kovács László külügyminiszter mondta:

„Magyarország számára a különbség az Európai Unióhoz és a NATO-hoz való csatlakozás szempontjából abban van, hogy az EU feltételeit lényegesen nehezebb teljesíteni.”[3]

A fordulat

Az események 1994–1995-ben olyan gyorsan haladtak, hogy az alapvetően támogató Németország is igyekezett lassítani a folyamatokat, figyelembe véve Oroszország biztonsági igényeit és Franciaország érzékenységét. Ekkor már Washington is belátta, hogy ideiglenesen félre kell tenni az ügyet, elkerülvén a földindulást Oroszországban, és egyébként is a legtöbb szem ekkor a Balkánra vetült, amelynek az eredménye a daytoni békeszerződés lett. Magyarország ezeket az éveket arra használta, hogy „házi feladatait” sikerrel teljesítse, tehát aktívan részt vegyen a Békepartnerség-programban (például közös brit–magyar hadgyakorlatok keretein belül), kiegyezzen szomszédaival, Szlovákiával és Romániával (az alapszerződések aláírásán keresztül), valamint kivegye részét a Bosznia-Hercegovinában indított IFOR békefenntartó misszióból. Tehát „láthatóvá” kellett válni, hogy ha majd a nemzetközi viszonyok is megengedik a bővítést, Magyarország az első kosárban legyen a sorsoláskor.

NATO
A három meghívott tagjelölt állam- és kormányfőinek sajtótájékoztatója a madridi csúcstalálkozón (forrás: nato.int)

Bár orosz és amerikai részről is sokan ellenezték a NATO keleti terjeszkedését, 1997-ben aláírták a NATO–Oroszország Alapító Okiratot, amellyel Jelcin elismerte, hogy a régió országai maguk választhatják meg, melyik szövetségi rendszerhez kívánnak tartozni. Az orosz elnök magatartása legalábbis furcsa volt, hiszen később még számtalanszor tiltakozott a bővítés ellen, mindenesetre ezen lépésével azt a jelet küldte Washingtonba, hogy most kellene egyet előre lépni. Hosszú viták tárgyát képezte az is, hogy egyáltalán melyek azok az államok, amelyeket szívesen látnának a szervezet keretein belül. Magyarország felvételét többen ellenezték (elsősorban geopolitikai okok miatt, mivel nem volt a szomszédai közt NATO-tag), míg Franciaország Románia tagságáért kardoskodott, Olaszország pedig Szlovéniáért. Így került sor végül az 1997. júliusi madridi csúcsértekezletre, amely során Magyarországnak, Csehországnak és Lengyelországnak felajánlották a csatlakozási tárgyalások megkezdését. (A visegrádi országok közül egyedül a Vladimír Mečiar vezette Szlovákia maradt ki nem éppen nyugatbarát magatartása miatt.) A meghívás tehát megtörtént, most a magyar politikai elitet és társadalmat kellett meggyőzni a lépés szükségességéről.

Jelcin tiltakozik a NATO terjeszkedése ellen 1997 decemberében (forrás: en.wikipedia.org)

A felkészítés és az eredmény

Az Országgyűlésben lényegében konszenzus alakult ki a NATO-tagság mellett, tehát a kormánynak az ellenzékkel nem volt nehéz dolga. Két parlamenten kívüli párt tiltakozott csak ellene, a Munkáspárt, amely amerikai imperializmust sejtett az egész mögött, illetve a Magyar Igazság és Élet Pártja, amely tudatosan vállalt semlegességet követelt. Az ő hangjuk elenyésző volt azon intenzív kampány mellett, amely a lakosság meggyőzésére irányult. A tagjelöltek közül ugyanis egyedül Magyarországon írtak ki népszavazást a csatlakozásról, s mivel a kormány nem volt teljesen biztos a sikerben, a parlament 1997 nyarán úgy módosította a népszavazásra vonatkozó kritériumokat, hogy már az akkor is eredményesnek minősül, ha a megjelentek többsége, de legalább a választásra jogosultak 25%-a azonos választ ad a feltett kérdésre.

A kormány tudta, hogy a lakosság véleménye megosztott, hiszen 1994 nyara óta rendszeresen készítettek közvélemény-kutatásokat a kérdésről. Komoly PR-stratégiát dolgoztak ki, hogy meggyőzzék a polgárokat a NATO-tagság előnyeiről, s ehhez a legváltozatosabb eszközöket használták fel. Számtalan rendezvényt tartottak (repülőnapokat, fórumokat, NATO-val kapcsolatos műveltségi versenyeket), a televízió-és rádióműsorokban folyamatosan felszínen tartották a témát, és rengeteg reklámanyagot, ajándékot (például NATOpolyt) osztottak szét, amelynek talán egyik leglátványosabb eleme a „Három kívánság” című műsor által egy gyereknek biztosított utazás volt a NATO brüsszeli központjába. A kampány részben elérte célját, hiszen 1997-re a csatlakozáspártiak fölénybe kerültek, de persze kérdés volt, hogy mindez a népszavazáson is megmutatkozik-e.

Az 1997-es népszavazás eredményei (forrás: hu.wikipedia.org)

Végül az 1997. november 16-i referendum felemás sikert hozott, hiszen a szavazáson résztvevők 85,33%-a igennel szavazott, de a választásra jogosult állampolgárok többsége nem ment el szavazni (49,24% vett részt a népszavazáson). Ettől függetlenül Horn Gyula miniszterelnök másnap sikerként igyekezett eladni a kampányt:

„Jelesre vizsgázott a magyar nép európaiságból, a gyermekei jövője iránt érzett felelősségből. A magyar társadalom tegnap a szavazáson imponáló egységet mutatott fel.”[4]

Ezzel a belpolitikai akadályok elhárultak, és a kormány elküldte csatlakozási szándékát Brüsszelbe. Elindulhatott az egyes tagállamokban a ratifikációs eljárás, amely lényegesen gyorsabban haladt, mint Svédország ügye az utóbbi években. 1999. február 10-én a magyar parlament óriási, 96%-os többséggel ratifikálta a csatlakozási szerződést, így egy hónappal később, március 12-én Magyarország hivatalosan is a NATO tagjává válhatott.

Martonyi János kollégáival, köztük Madeleine Albright külügyminiszterrel 1999. március 12-én (forrás: nato.int)

Mindez tehát mindössze tíz évvel a rendszerváltás után megtörténhetett, egy olykor stagnáló, olykor rohamosan felgyorsuló folyamat végére. „A történelem úgy fogja megítélni a Cseh Köztársaság, Magyarország és Lengyelország csatlakozását, mint amely kulcsfontosságú lépés volt az együttműködés és integráció Európája felé, egy választóvonalak nélküli Európa felé” – mondta Javier Solana NATO-főtitkár.[5] Hogy ez 25 év távlatából Európa egészét tekintve sikerült-e, bízzuk az olvasóra.

A három új tag miniszterelnökei (köztük Orbán Viktor) Javier Solana főtitkárral a brüsszeli ceremónián, 1999. március 16-án (forrás: defense.gov)

Hevő Péter

Felhasznált irodalom:

Baranyi Tamás Péter – Stepper Péter (szerk.): Fókuszban – NATO 70/20. Antall József Tudásközpont, Budapest, 2019.

Csapody Tamás – Maloschik Miklós: A NATO-csatlakozás és a média, Politikatudományi Szemle, 2000/3-4. szám, 145–169.

Hettyey András: Hegemónia helyett. Magyar–német kapcsolatok 1990–2002 között. L’Harmattan, Budapest, 2019.

Hevő Péter: Vissza a fegyverekhez? A hadsereg és külpolitika kapcsolata az újraegyesített Németországban, Eötvös Kiadó, Budapest, 2023.

Végh Ferenc: A NATO-csatlakozás és a magyar haderőreform, in: Tények Könyve. NATO. Szerk. Kereszty András, Budapest, 1997. https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/TenyekKonyve-tenyek-konyve-1/nato-16647/magyar-honvedseg-17B7B/a-nato-csatlakozas-es-a-magyar-haderoreform-17B7C/ (utolsó elérés: 2024.3.10.)

[1] Ezt maga Végh Ferenc altábornagy, későbbi vezérkari főnök is megerősítette, amikor azt írta: „Tíz évvel ezelőtt, mikor a Varsói Szerződéshez tartozó magyar hadsereg egyik páncélos dandárjának parancsnokaként végeztem munkámat, nagyon elcsodálkoztam volna egy olyan jövendölésen, miszerint egy évtized elmúltával a magyar honvédségnek a NATO-hoz való alkalmazkodásáról értekezem egy könyvben […]” Végh, 1997.

[2] Jeszenszky Géza akkori magyar külügyminiszter gyakran hangoztatott ellenérve az előbbivel kapcsolatban az volt, hogy Moszkvának nem szabad ez ügyben vétójogot biztosítani.

[3] Kovács László külügyminiszter vitaindító expozéja az országgyűlés külpolitikai vitanapján, Magyar Külpolitikai Évkönyv 1995, 171-172. Idézi: Hettyey 153.

[4] Idézi Csapody – Maloschik, 167.

[5] https://www.nato.int/docu/comm/1999/9904-wsh/pres-eng/03acce.pdf (utolsó elérés: 2024.3.10.)

Ezt olvastad?

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A
Támogasson minket