Magyarországi nagyasszonyok: valós tevékenység vagy kreált fogalom?

Mindenki hallott már Zrínyi Ilona hőstettéről, Lorántffy Zsuzsanna határozottságáról vagy Báthory Zsófia hitbuzgóságáról. Nők, akik meghatározó szerepet töltenek be a magyar történelemben, nagyasszonyok, akiknek kötött szerepkör jutott. De vajon mennyire gyakran használták a nagyasszonyi megnevezést a korszakban, és mennyire az utókor szüleménye?

A legismertebb mű, amely a nagyasszonyokkal és a nagyasszonyi szerepkörrel foglalkozik, Takáts Sándor tollából származik, aki 19. századi történetíró volt. Fontosnak tartom hangsúlyozni a történetíró kifejezést, ugyanis a 19. századi történetírás egészen más volt, mint a mai, ennek tükrében pedig a nagyasszony mint kifejezés is egészen másként értelmezendő. Mielőtt azonban kifejtenénk a címben felmerülő problémát, nézzük meg, kik is voltak a nagyasszonyok. Mindenekelőtt fontos tisztázni azt is, meddig terjed a nagyasszonyi szerepkör, és mikor bukkanhatott fel elsőként a megnevezés?

A nagyasszony mint szerepkör legtöbbször a 16. században tűnt fel, és nagyjából a 18. századig beszélhetünk „valódi” nagyasszonyokról, akik megfeleltek a fogalomhoz tartozó kritériumoknak. A nagyasszonyt mint jelzőt természetesen a későbbi évszázadokban is használták, főként az idősebb, előkelő úrhölgyeket hívták nagyasszonynak, tekintetes nagyasszonynak – emellett a nagyasszonyi megnevezés a Boldogságos Szűz Mária iránti különleges tiszteletet kifejező megszólítás is. Az e címmel járó kötelezettségek azonban a 18. századot követően elkoptak, így a fogalom is új értelmet nyert.

Vajon mi volt az oka annak, hogy csaknem két évszázadon keresztül ennyire meghatározó volt a nagyasszonyi szerepkör, és mi vezetett odáig, hogy az ezzel járó kötelezettségek szép lassan eltűntek?

A választ e kérdésekre talán a török hódoltság viszontagságos időszakában kell keresni. A folyamatos, elhúzódó harcok következtében ugyanis számos főúr volt kénytelen távol maradni az uradalmától, amelyeket ezt követően a legtöbb esetben a feleségek irányítottak, akiknek legalább olyan tekintélyük volt, mint egy férfinak. Ez a zűrzavaros időszak erősítette meg a nők helyzetét és teremtette meg a nagyasszonyi kultuszt is, illetve a már meglévő szokások mellé számos egyéb, a tekintélyüket emelő intézkedés is bekerült.

Magyarországon a 16. századtól válik igazán divattá a levelezés, így ettől kezdve kutatható a nagyasszonyi szerepkör is. Előtte – ezen írások hiányában – sírfeliratokból és évkönyvekből, feljegyzésekből lehetett sejteni, mit takarhatott ez a szerepkör. Ahogy már korábban említettem, a nagyasszonyoknak vezető és példamutató szerepük volt. A török megszállás alatt sem mentek el az országból, és a legviszontagságosabb körülmények között is igyekeztek megfelelni a szerepkörüknek, lelket önteni nemcsak a környezetükben élőkbe, de a közemberekbe is, és ezzel menteni az országot, akár változást előidézni.

A korszak Európájában a nőkről alkotott kép sajnos általánosságban az volt, hogy feladatuk a családi élet irányítása, a gyermeknevelés és a szilárd erkölcsi alapok megtartása. A korszakban a női nem védelmezője egy német jogtudós, Ignatius Schütz volt, aki azt vallotta, hogy mindenki tiszta lappal születik. Tehát, ha egyenlő képzésben részesül, egy nő is ki tudja úgy művelni magát, akár egy férfi, bár ettől függetlenül ő is úgy gondolta, hogy a nő inkább támasza és tanácsadója férjének, semmint döntéshozó.

A magyar nők helyzete tehát „üdítő kivétel volt” – nem csak a 17. században, hiszen az Árpád-korban a magyar asszonyoknak lehetett saját vagyonuk, örökölhettek és adományozhattak, a férfiági öröklést csak az Anjou-korban vezették be. De jóval később, a kora újkorban szintén élveztek némi önállóságot a nők házasságuk után is, ezt jelzi, hogy megtartották leánynevüket. Ez a szokás pedig egészen a 18. századig érvényben volt. Özvegyasszonyként teljesen függetlenné váltak, ők irányították a birtokokat, gyermekeik gyámjai is ők voltak – Werbőczy tripartituma szerint a gyermekek gyámságáról mindig az apai végrendelet dönt, a középkori hagyomány szerint pedig első helyen mindig a királynak vagy a fejedelemnek mint főtutornak a támogatását kérték. Ugyanakkor elsősorban mindig a rokonok közül kerültek ki a gyámok, és mindig a legszorosabb rokonság élvezett elsőbbséget. Tehát, ha egy apa meghalt, mindig az anya lett a gyám, ha nem volt közeli elő férfi rokon. Zrínyi Ilona esetében az az I. Lipót volt lánya és fia gyámja, aki a Wesselényi-összeesküvés bukását követően kivégeztette Zrínyi Ilona édesapját – persze, csak névleg volt gyám, hiszen ezt a jogot I. Lipót átadta Zrínyi Ilonának, akinek gyámsága a törvény szerint azonban csak addig tartott, amíg újra férjhez nem ment.

Lorántffy Zsuzsanna 18. századi portréja, amelyet a jobb felső sarokban lévő címerről azonosítottak. A kép azonban szinte kísértetiesen hasonlít egy 16. századi német protestáns nőt ábrázoló Hans Holbein-festményre, illetve tökéletesen megfelel Wibrandis Rosenblatt portréjának is. A képek ugyanabból a szögből készültek, a nők öltözéke is megegyezik, és még az arckifejezésük is azonos. Az egyezés oka lehet, hogy az ábrázolások a tipikus protestáns nőképnek felelnek meg. (Wikipedia)

A nagyasszonyok özvegyként is megtartották férjük birtokait, melyeket maguk igazgattak, nagyon sok esetben szinte teljesen egyedül egészen halálukig. Zrínyi Ilona és Báthory Zsófia megtartotta leánykori nevét, ahogyan Lorántffy Zsuzsanna és Frangepán Katalin is. Özvegységük után leveleiket is leánykori nevükön írták alá, valamint ők maguk irányították uradalmukat – Zrínyi Ilona külön pecsétet is használt.

A nagyasszonyi szerepkörnek voltak általános jellemzői, mint a gyógyítás – az uradalomhoz tartozók egészségéről ők gondoskodtak, a gyógynövényeket pedig a legtöbb esetben a saját gondozású kertjükben termelték meg, hiszen nagy gondot fordítottak a kertészkedésre. Ugyanakkor a 16. századtól minden főúri várkastély, nagyobb uradalom fogadta más nemesek gyermekeit, akiket taníttattak, sőt sok esetben még ők is adták férjhez a lányokat, akinek a családja már csak az eljegyzésről értesült. De nem csak a nemesek gyermekeiről gondoskodtak: sok esetben az árva lányokat és a szolgálólányokat is ők házasították ki. Egy magyar nagyasszony ugyanúgy kivette a részét a kézimunkázásban, a varrásban és minden egyéb, a háztartáshoz tartozó tevékenységben, mint egy egyszerű asszony. Gyógyfüvek és gyógyító vizek mellett virágvizet is készítettek, ezekről számos összeírás, sőt még recept is maradtak ránk. Lorántffy Zsuzsanna pataki várában az 1634-es összeírás szerint volt kilenc üveg rózsavíz, négy üveg gyöngyvirágvíz, petrezselyemvíz, szegfűecet, levendulabor, rózsaecet, fodormentavíz, epervíz, fejérliliomvíz, levendulavíz, pápafűvíz, köményvíz, cseresznyevíz, sóskavíz, hársfavíz, útifűvíz, feketeürömvíz és eufroziavíz. Makovica és Zboró 1671-es összeírása szerint nyolcvan üveg virágvizet írtak össze leányasszonyok házában.

A jobbágyok sok esetben a nagyasszonyokhoz fordultak orvosságért, akadt olyan nagyasszony is, aki egy egész vidéknek volt az orvosa – Révai Kata Szidónia pedig három vármegyében levő udvartartásról gondoskodott: Illaváról, Ludányról és Liptóújvárról. II. Rákóczi Ferenc vallomásaiban például visszaemlékszik, hogy anyja miként védte és oltalmazta a sérülteket:

saját kezűleg kevert orvosságokkal gyógyított és ápolásukról gondoskodott” (Rákóczi Ferenc: Vallomások, emlékiratok, szerk.: Hopp Lajos, Bp.: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1979. 22. p.).

Zrínyi Ilona arcképe 1673-ból, papírmetszeten. Hiteles ábrázolás nem ismert a nagyasszonyról (Wikipedia)

Ezeken túl minden mesteremberért és annak munkájáért, akiket szerződtettek, ők feleltek.

A kertészkedés mellett pedig a majorságra is nagy gondot fordítottak. Kivették a részüket a főzésből is, számos szakácskönyv maradt ránk, és ügyeltek a vendéglátásra is. Általános elvárás volt egy nagyasszonytól az is, hogy kivegye a részét az uradalmat érintő teendőkből, valamint maximálisan támogassa és segítse férjét. Lorántffy Zsuzsanna is megtestesíti az ideális nagyasszonyt, ő osztozott férje politikai és gazdasági terhein, és ahol tudott, segített. I. Rákóczi György a gazdasági és a pénzügyeket is rábízta feleségére, Lorántffy Zsuzsannára, így apja halála után sokáig fiának, II. Rákóczi Györgynek sem volt beleszólása Erdély belügyeibe. Az anyja uralkodott, ő irányított, és legalább olyan erős tekintéllyel bírt, mint egy fejedelem. A gazdasági ügyek mellett sok esetben még a diplomáciai ügyekben is segítették férjeiket, haláluk után pedig átvették a birtokkal járó ezen feladatokat is. Frangepán Katalin a Wesselényi-összeesküvés ideje alatt levelezett De Bonsy beziers-i püspökkel, XIV. Lajos velencei követével, és Bécsben is járt többször Grémonville francia követnél, akiket rá akart venni, hogy köteleződjenek el a szervezkedés mellett, Zrínyi Ilona pedig az 1681. évi országgyűlésre küldött követet, akinek az volt a feladata, hogy bemutassa a kis II. Rákóczi Ferencet.

Egy nagyasszonytól tehát elvártak minden, mondhatni keresztényi cselekedetet: a gyengék megsegítését, a fájdalmak és a terhek viselését zokszó nélkül. Egyfajta példaként kellett állniuk a közvélemény, de akár még a saját gyermekeik előtt is. Ez pedig az idő előrehaladtával sem igen változott, megmaradt egészen a 18. századig.

Zrínyi Ilona maga volt a nagyasszonyi kép tökéletes példája, ahogyan Lorántffy Zsuzsanna és Báthory Zsófia is, bár utóbbi megítélése mély vallásossága és házassága miatt kissé csorbát szenvedett, ettől függetlenül ő is adakozott – bár kizárólag a katolikus zárdáknak és templomoknak –, nem engedte sanyargatni jobbágyait, árva gyerekeket fogadott be, és kelengyét adott házasodni készülő lányoknak. Frangepán Katalin is megfelelt ennek a képnek, bár az ő megítélés is kettős volt a Wesselényi-összeesküvés miatt – kortársai közül sokan őt és nagyravágyását tették felelőssé a történtekért. De a legtöbben mégis pozitívan vélekedtek róla:

a délvidéken nála erélyesebb és kitűnőbb asszonyt nem ismertek, Pápai bullák is magasztalják őt” (Takáts Sándor: Régi magyar nagyasszonyok, Bp.: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1982. 7. p.).

Madarász Viktor: Zrínyi Ilona vizsgálóbírái előtt (1859). (Wikipedia)

Zrínyi Ilona lánya, Rákóczi Julianna és az utána következő generáció azonban már teljesen más világban élt, ahol a nők szerepe is átalakult, és kevésbé volt hangsúlyos vagy teljesen el is tűnt a példamutatás, és ezzel együtt az ellenállás mint szerepkör is megszűnt a 18. századot követően. Ugyanakkor az olyan általános intézkedések, minthogy egymás udvarába fogadták és kiművelték a serdülőkorú lányokat, még sokáig megmaradtak. Bár a nagyasszony megnevezést továbbra is használták az előkelő, idősebb hölgyekre, az ehhez tartozó feladatkör szűkült, sőt idővel, ahogy említettem, el is tűnt.

Ezen a ponton pedig elérkeztünk a címben feltett kérdéshez: vajon mennyire számított korabeli fogalomnak a nagyasszonyi megnevezés, és milyen mértékben volt tudatosan felépített szerepkör? E kérdések megválaszolásához levelezések, visszaemlékezések nyújtanak némi segítséget. A legtöbb levélben az asszonyok kegyelmednek, nagyságodnak vagy kegyelmes asszonynak hívják egymást, és így is utalnak a másikra. Lorántffy Zsuzsanna 1657. június 22-én, a lengyelek ostroma után Munkácsról írt levele Báthory Zsófiához is hasonló formulákkal él:

„[…] írtam vala kegyelmednek, erre az földre mínémű nagy ostora jűve hirtelen az dühös lengyelség; az pogán sem cselekedett volna többet az kit ezek, én meg nem irhatom kegyelmednek: az földet porrá tevé az hol elmegyen, nem csak az mi jószágunkon, tovább Isten még (meddig) bocsátja ő felsége […]”(In.: Gottselig Gizella: Korrajz régi nagyasszonyok leveleiből (XVI. és XVII. század), Kolozsvári-szegedi értekezések a magyar művelődéstörténelem köréből, 34. sz, Szeged, 1937. 10. p.)

Ahogyan Komáromi János visszaemlékezéseiben is nagyságként utal Zrínyi Ilonára, akiről így ír törökországi száműzetésének kezdetén:

„[…] Ezen vendégségnek végén asztaltúl felkelvén, mint az hattyú halála előtt rendkívül való kedvét mutatta szegény asszonyunk, a méltóságos Zrínyi Ilona fejedelemasszony, melyet mért cselekedett? […]másnap kérdést tettem ő nagyságátúl. Megvallá, hogy bizony nem cselekedte volna, de hogy mind méltóságos férje, s mind szolgái, s szolgálóji ne gondolhassák az tengeren által való hozattatásunkon való valamely buslakodását, hogy másoknak is elméjekbűl kiverjem magam példájával, azért cselekedtem […]” (In.: Nagy Iván: Késmárki Thököly Imre Secretariusának, Komáromi Jánosnak Törökországi Diariumja És Experientiája, Bp.: Ráth Mór, 1887. 73. p.)

Ahogyan Zrínyi Ilona is hasonló formulákkal él, amikor a lánya kapcsán, az őt ért vádakra válaszol Báthory Zsófiának 1680-as levelében:

Kegyelmes Asszonyom! Édes Kegyelmes Asszonyom, én Nagyságod leveleit alázatossan vettem, melyekből Nagyságod ellenem való neheztelését szivem fájdalmával értettem Juliánka állapotjára nézve, mely dolgot Nagyságodnak nem úgy mondtak, a mint az dolognak valósága volt.[…]” (In.: Bujdosó Valentinus: Zrínyi Ilona levele Báthory Zsófiához, In.: Századok, 7. évf. 1873. 216. p.)

Báthori Zsófia, Rákóczi nagyanyja. A munkácsi várban őrzött egykorú olajfestmény után kiadta Tabody József: Munkács múltja és jelene. Ungvár, 1872. című művében.(arcanum.hu)

Ilyesformán a nagyasszony mint kifejezés származhat a nagysága szóból, ám ez csak feltételezés, mindenesetre az bizonyos, hogy az idősebb vagy özvegy előkelő hölgyeket illették a nagysága kifejezéssel. Magyarországon a kora újkorban az özvegység igen tiszteletre méltó volt, valóságos kultuszt építettek köré, hogy az asszonyok még férjük halála után is hűségesek urukhoz. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert a nagyasszonyi szerepkör szinte összeforrt az özvegyi státusszal, így tehát a nagyasszonyi szerepkör körül kialakult kultuszt nagymértékben befolyásolta az özvegyek korabeli megítélése.

Nem ismert, hogy a nagyasszonyt mint kifejezést használták-e saját maguk megnevezésére a korszak előkelő hölgyei, özvegyei. A 19. századi történetírás – mint ahogyan azt a bevezetőben is említettem – viszont nagymértékben felelős a kultusz és a szóhasználat elterjedéséért. Erre a jelenségre tökéletes példa Zrínyi Ilona alakja, hiszen míg életében valóságos kultusz alakult ki körülötte, addig 1703-as halála és fia, II. Rákóczi Ferenc bukása után neve feledésbe merült. Még vers sem jelenhetett meg nevével: Gyöngyösi István költeményét 1789-ben találta meg egy jogászhallgató, aki 1806-ban a Hazai Tudósítások című lapban publikálta azt nevek nélkül – a vers Zrínyi Ilona és Thököly Imre házassága alkalmából született. Tehát még 1806-ban, száz évvel Zrínyi Ilona halála után is cenzúrázandó volt a neve. Ez azonban a 19. század elején megváltozott, hiszen tejredőben voltak a nemzeti eszmék, a nemzeti érzelmek, Zrínyi Ilona és fia alakja pedig ismét felértékelődött.

Zrínyi Ilona és más nagyasszonyok alakját nemcsak a kultúrában, de a történetírásban is idealizálták. A nagyasszonyi szerepkörhöz hozzátartozott a példamutatás, melyet az özvegyi státusz megtartása még hangsúlyosabbá tett, így már a kora újkorban is egyfajta kultusz alakult ki a nagyasszonyi szerepkör körül. Ám ezt a kultusz a 19. századi történetírás tette általánosan elfogadottá, hiszen az akkori történetírásban már ugyan megjelentek a források és a forráskritika. Ugyanakkor nagyban befolyásolta a történetírást a romantika, így az nemcsak kutatói, de írói munkának is számított. Romantikus elemeket kevertek a forrásokhoz, és olyan jellemrajzokat adtak, amelyek eltúlozták az adott szerepkört. Azt, hogy a fogalom és a szerepkör mennyire kreált, nehéz megállapítani, az viszont szinte biztosan kijelenthető, hogy a romantikus történetírás nagyban hozzájárult a nagyasszonyi kultusz megteremtéséhez.

Felhasznált irodalom

Bujdosó Valentinus: Zrínyi Ilona levele Báthory Zsófiához, In.: Századok, 7. évf. 1873.

Gottselig Gizella: Korrajz régi nagyasszonyok leveleiből (XVI. és XVII. század), Kolozsvári-szegedi értekezések a magyar művelődéstörténelem köréből, 34. sz, Szeged, 1937.

Horn Ildikó: Nemesi árvák. In.: Péter K. (szerk.): Gyermek a kora újkori Magyarországon, Budapest, Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok 19, 1996.

Horváth Mihály: Zrínyi Ilona élete, Pest, kiadja: Ráth Mór, 1869.

Lőcsey Mária: Báthory Zsófia (1628-1680) életrajzi vázlata. In.: Történeti Értekezések (1914. /8. sz.)

Nagy Iván: Késmárki Thököly Imre Secretariusának Komáromi Jánosnak Törökországi Diariumja És Experientiája, Budapest, Ráth Mór, 1887.

Pukánszky Béla: A nőnevelés évezredei, Budapest, Gondolat, 2006.

Várkonyi Ágnes: A fejedelem gyermekkora (1676-1688), Budapest, Magyar Könyvkiadó, 1989.

Várkonyi Ágnes: Zrínyi Ilona. In.: R. Várkonyi Ágnes (szerk.): Nők a magyar történelemben, Budapest, Zrínyi Kiadó, 1997

 

Rákóczi Ferenc: Vallomások, emlékiratok, szerk.: Hopp Lajos, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1979.

Takáts Sándor: Régi magyar nagyasszonyok, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1982.

Fischer Viktória

Ezt olvastad?

Mikorra esnek az ünnepek és a magyarországi emléknapok 2024-ben? Milyen jelentősebb kerek évfordulók várhatók? Ezeket a kérdéseket minden évkezdet előtt
Támogasson minket