Máig ható ítélet(ek) – Hóman Bálint a népbíróság előtt

A Ráció Kiadó a székesfehérvári Városi Levéltár és Kutatóintézettel együttműködésben jelentette meg 2019-ben Hóman Bálint és népbírósági pere címmel azt a grandiózus kötetet, amely címének megfelelően a Horthy-korszak jelentős történész-politikusának életútjával, 1946-os perével, illetve 2015-ös posztumusz felmentésével foglalkozik. Pusztán az utóbbi, nagy vihart kavart, a történész-szférát is megosztó „Hóman-ügyre” tekintettel is már különös érdeklődésre tarthat számot a könyv. A kiadvány gerincét egy 280 oldalnál is terjedelmesebb forrásközlés adja az egykori kultuszminiszter perének anyagairól, kihallgatási, tanúvallomási jegyzőkönyvekről, az egykori vádban inkriminált beszédekről és cikkekről. Mindehhez Hóman életét igen részletesen bemutató kronológia, külön kiemelt ajánlott bibliográfia és számos kísérő tanulmány járul hozzá. A szaktanulmányokat a kötetet szerkesztő és a forrásjegyzéket összeállító-átíró Ujváry Gábor mellett a népbíráskodást kutató Zinner Tibor jegyzik. A többi kísérő tanulmány (szerzőik Susa Éva igazságügyi antropológus, Varga István ügyvéd, volt országgyűlési képviselő és Horváth Zsolt törvényszéki bíró) nem szorosan történettudományi vonatkozású.

Zinner Tibor tanulmánya („[…] éjjel-nappal jó hangulatban dolgozunk és igyekszünk igazolni a belénk vetett reményeket”. Szembenézés – a népbíróságokról feketén-fehéren) a drámai háttér – jelen esetben a népbíróságok – expozíciójának szerepét tölti be. Bevezetőjében a szerző rögtön leszögezi – kortárs kommunista és kommunistaszimpatizáns prominensek saját szavait idézve –, hogy a népbíróság intézménye elfogult, politikailag motivált volt, ennél fogva az általa hozott ítéletek jogossága is kérdőjeles. (Egyúttal ennek fényében értelmezhető a tanulmány címe, amely Rákosi Dimitrovhoz írott egyik leveléből származó idézet.)

A folytatásban Zinner a nemzetközi előzményeket is ismerteti a háborús bűnösök jövőbeli sorsát illetően, illetve ehhez kapcsolódóan a magyarországi célokat. Kifejti, hogy a Magyar Kommunista Párt programja – amely a gyakorlatban az MNFF, mint koalíciós ernyőszervezet programjaként kezdett megvalósulni –, érdemi módosításokon esett át a szovjet fél részéről, ilyen módon pedig a háborús bűnösök elszámoltatásának ígérete is átalakult. Eltűnt a magyar katonai akciók megkezdésének időhatár-cezúrája, így 1941 előtti magatartás is büntethetővé vált, valamint vagyonelkobzással is kibővült a paletta. Minthogy a taktikus Sztálin nem kívánta a volt kormányzót bíróság elé állíttatni – erről 1946-ban mondta ki a végső szót –, hamar előállt az a paradox helyzet, hogy Horthy és a „horthysta” eltávolodott egymástól.

Zinner következetesen idézőjelben használja a „koalíciós” kifejezést az 1945–1949 közötti időszakra Romsics Ignác nyomán, megvilágítva ezzel azt, hogy a kommunista párt a szovjet fölény tudatában a kezdetektől hegemóniára tört, a demokratikus külsőt pedig időleges engedménynek, színjátéknak tartották. A nyers erő és a demokratikus ideálhoz való ragaszkodás (gyakran egyoldalú) csörtéi végigkísérték a korszak magyarországi belpolitikáját, s a természetétől fogva átpolitizált népbíróságok sem maradtak kivételek.

Az államrendőrség – Péter Gábor és Tömpe András vezetésével – a kezdetektől kommunista túlsúllyal, a párt érdekeinek szolgálatában működött, apparátusában pedig az elkötelezett bolsevikok mellett a háborús Magyarország bosszúra vágyó kárvallottjai is felbukkantak. A volt munkaszolgálatosok erőszakszervezetekbe özönlése Rákosiék antipátiáját is kivívta, mert a párt „elzsidósodását” saját céljaikra nézve nem tartották szerencsésnek. Származástól függetlenül dühöngött azonban soraikban az erőszak és napirenden volt a beismerő vallomások szovjet módra történő kicsikarása. A nyomozást követően az ügyek a népügyészség elé kerültek, ahol legtöbbször nem estek már át érdemi felülvizsgálaton. A vád képviselői között munkás-hátterűek nemigen voltak, legtöbbjük polgári ügyvéd volt,

„akiket származásuk megakadályozott abban, hogy a fasizmus alatt kompromittálják magukat”.

Maga a népbírósági intézmény három rendeleten, illetve törvényen, és azok módosításain nyugodott (81/1945. M.E. rendelet, 1945. évi VII. törvény és 1946. évi VII. törvény). Utóbbit kritikusai „hóhértörvény” néven emlegették, mivel minden, nem háborús bűnnel kapcsolatos politikai bűncselekményt is népbíróság elé utalt, ilyen módon pedig a későbbiekben közvetlenül került a pártérdek szolgálatába. Az első fokú bíráskodás volt a jogilag laikus, a koalíció pártjaihoz kötődő népbírók döntési fóruma, a másodfok, a Népbíróságok Országos Tanácsa (NOT) pedig a jogvégzettek grémiuma. A két döntéshozatal sokszor ütközött egymással, és ilyenkor a közvélemény előtt könnyen „leosztódtak” a szerepek: az objektivitásra törekvő, ezért enyhébb ítéleteket hozó bírói testületet „fasisztamentőként” bélyegezték meg.

Zinner beszámol arról is, hogy a kortársak számára a legnagyobb megütközést nem a főbűnösök (Sztójay, Szálasi, „a deportáló trió”) halálos ítéletei okozták, hanem éppen ellenkezőleg, a köznapibb ügyekben tapasztalható részrehajlás, valamint a „kisnyilasok” (munkás-hátterű volt szélsőjobboldaliak) tömeges szabadon engedése a kommunista osztálydoktrína jegyében. Ebben az értelemben – a „nagyobb bűnös” elítélésének jegyében – egyfajta értelmiségellenes él is megfigyelhető volt a népbíróságok működésében.

Konklúziójában a szerző ugyanakkor leszögezi: minden tendenciózus jellege ellenére a népbíróságok tevékenységét nem nevezhetjük véreskezűnek. Épp ellenkezőleg, a statisztikai összesítések az enyhébb büntetések irányába mutatnak. Karsai László szerint a hazai népbíráskodás nemzetközi kontextusban nézve egyenesen elnézőbbnek mondható más országokénál. Számos olvasata lehet ennek a kettősségnek, amely a mai napig meghatározó ezen intézmény megítélésében.

A másik történettudományi kísérő tanulmányt Ujváry Gábor Hóman Bálint 1946-os népbírósági pere és annak 2015-ös újratárgyalása címmel kimondottan a történész-politikus felelősségre vonásáról írta. Mindenekelőtt leszögezi, Hóman bíróság elé állítása megkerülhetetlen volt a kor szellemét és a történészből lett politikus közéleti szerepvállalását tekintve. Gömbös, Darányi, Teleki és Bárdossy (majd rövid ideig Kállay) kultuszminisztere önmagában megtestesítette a háború előtti és alatti magyar politika kontinuitását, alkalmas megágyazója volt a „Horthy-fasizmus” mítoszának és az egész ellenforradalmi rendszer kipellengérezésének. Hazahozatalakor (Ausztriában esett amerikai fogságba) a sajtó kész tényként kezelte bűnösségét. Mindezen körülmények mellett a jogi alap is világosan megteremtődött a népbíróságokról szóló törvénnyel: lényegében bárki háborús bűnös lehetett, aki a háborús Magyarország politikai-gazdasági-hivatali vezetői közé tartozott.

Hóman Bálint Emlékérem a magyar népoktatásért 1940 (Berán Lajos). Kép forrása: Monetarium

Hóman első, 1945. novemberi kihallgatása alkalmával kifejtette későbbiekben is alkalmazott védekezését: nem tagadta a tagadhatatlant, elismerte véleményét a „zsidókérdésről” és németbarát nézeteiről, azonban hozzátette, hogy soha nem volt nyilas, zsidó kollégáit támogatta, mentette, németbarátsága egy történelmi determinációból táplálkozott, a nácizmust elvetette, Veesenmayer helytartónál pedig tiltakozott a német megszállás ellen. Végül elmondta, Magyarország hadba lépését annak biztos tudatában hagyta jóvá 1941-ben, hogy az országot szovjet támadás érte. Védője, Vészy Mátyás a fentihez hasonló mentő körülményeket domborított ki. Hóman zsidóellenes törvényhozási aktivitását (mindkét zsidótörvényt megszavazta, az izraelita vallás visszaminősítéséről szólót pedig egyenesen ő nyújtotta be) és német orientációját pedig azzal próbálta árnyalni, hogy ezek sosem léptek át egy bizonyos, jól meghúzható határt.

A volt miniszter érdekében számos tanú állt ki, igazolva engedékenységét és aktív segítségét az üldözöttek ügyében, s még a vele ekkor már igen keveset érintkező korábbi barát, a politikailag vele abszolút nem egy húron pendülő Szekfű Gyula is levelet írt a népbíróságnak. Mindhiába, az elítélés jogalapja a „háborús és népellenes bűncselekmény” definíciójában rendelkezésre állt. A hat bíró nem jutott egyetértésre, végül a tanácselnök szavazatával az életfogytiglani szabadságvesztés-büntetés mellett döntöttek. A vád eredetileg halálbüntetést kért, így a számos enyhítő körülmény ennyit el tudott érni. 1946 augusztusában a NOT helybenhagyta az ítéletet, amely ezzel jogerőre emelkedett. Hóman Bálint végül 1951-ben hunyt el a váci ÁVH-börtönben, 65 éves korában.

A Váci Fegyház és Börtön Doberdó körletének folyosója. Kép forrása: Váci Fegyház és Börtön. „Ne csak őrizz, hanem gyűlölj is!” – hirdette a Váci ÁVH Fegyház őreinek szobafelirata,

2015 márciusában került sor arra a tárgyalásra, amelynek keretében Hómant posztumusz felmentették a háborús és népellenes bűncselekmény vádja alól. Másodfokon csak a Szovjetunió megtámadásának megszavazásában találták őt bűnösnek 1946-ban, így ez volt az egyetlen pont, amellyel kapcsolatban a (meglehetősen kalandos történetű) perújrafelvétel során érvelni kellett. Abban a kérdésben pedig – fejti ki Ujváry – nem volt szerepe Hóman antiszemitizmusának (kizárólagosan ebből születtek a „Hóman-ügynek” nevezett közéleti csörték), hogy háborús bűn tényállását valósította-e meg az 1941. június 26-i minisztertanácsi ülésen. Felmentését (nagyon röviden) az indokolta, hogy háborús bűntett csak szándékosan követhető el, azonban az akkori miniszterek rossz szándéka – minthogy megtámadottnak hitték az országot – nem igazolható.

Ujváry ezt követően leírja, Hóman politikai felmentése megelőzte tudományos rehabilitációját. Ennek oka abban keresendő, hogy a történészt az Akadémia még 1945 júliusában, az 1949-es „beolvasztás” megindulása (sőt, még népbírósági pere!) előtt zárta ki a soraiból, ezért az általános értékelés szerint ezt szuverén testületként tette. A másik akadály objektívabb volt: mivel büntetett előéletű ember nem lehet akadémikus, a felmentésnek mindenképpen előbb meg kellett történnie. 2015 óta a kérdésben nem történt változás, Ujváry amellett argumentál, hogy a tudományos rehabilitációnak is előbb-utóbb meg kell történnie, ennek ugyanis nincs akadálya, ráadásul a tudós Hóman mindig is nagyobb becsben állt a politikus Hómannál.

A kötet a fenti két tanulmány mellett tartalmazza Ujváry Gábornak a Hóman-perben készített teljes történészi szakértői véleményét (ez a vélemény került a jogerős ítélet indoklásába is), valamint Horváth Zsoltnak, az ügyben eljáró törvényszéki bírónak jogászi szemmel írott véleményét a kérdésben. Utóbbi munka – Gellért Ádám nyomán – megállapítja, hogy a népbírósági jog története gyakorlatilag teljesen feldolgozatlan. Susa Éva Hóman Bálint földi maradványainak felleléséről és azonosításáról címmel a történész-politikus váci rabtemetőben történt azonosítását és 2001-es tassi újratemetését ismerteti röviden. Varga István ügyvéd, politikus, aki hosszú ideje küzdött Hóman rehabilitációjáért, egy szubjektív hangvételű írásban foglalja össze az ügyben a rendszerváltozás óta tett erőfeszítéseit; emellett 2013-as perújrafelvételi kérelme és 2015-ös perbeszédei is a szövegcorpus részét képezik.

A kötet bátran ajánlható mindazoknak, akik tájékozódnának a népbíróságok ismeretlen és vitatott világában, illetve szeretnének mélyebb, szaktudományos betekintést kapni Hóman Bálint pályafutásának, háború utáni sorsának és mindezzel összefüggő kortárs megítélésének kérdésébe.

Erdős András

Az ismertetett kötet adatai: Hóman Bálint és népbírósági pere. Szerk. Ujváry Gábor. Budapest-Székesfehérvár, Ráció Kiadó–Városi Levéltár és Kutatóintézet, 2019. 667 p.

 

Ezt olvastad?

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A
Támogasson minket