Marczali Henrik, a tegnap történésze

„Mint tudós és mint tanár egyaránt a századforduló történettudományának legjelentősebb s elismeréssel övezett egyéniségei közé tartozott” – ezekkel a szavakkal búcsúztatta Hajnal István a Századokba írt tárcájában 1940-ben az akkor elhunyt Marczali Henriket. Hajnal azzal, hogy mondatában Marczalit az évtizedekkel korábbi századfordulóhoz, nem pedig saját korához kötötte, fontos tényt mondott ki: a magyar történettudományt egykor jelentős mértékben meghatározó Marczalira 1940-ben már egy letűnt kor történészeként tekintettek.

Forrás: Wikipedia

Marczali Henrik élete sok kortársáéhoz hasonlóan számos éles fordulatot vett a magyarországi politikai és társadalmi változásoknak köszönhetően. Egy olyan generációhoz tartozott, amely a dualizmus korszakának polgári liberális légkörében futott be sikeres pályát, azonban szembesülnie kellett az életének és működésének kereteit meghatározó régi Magyarország felbomlásával. Ezt követően pedig egy új országban találta magát, amelyben – noha elismerték kimagasló szakmai teljesítményét – egyre inkább háttérbe szorult nemcsak személye, hanem az általa képviselt tudományos felfogás és politikai keretrendszer is.

Marczali Henrik 1856. április 3-án született Marcaliban Morgenstern Mihály rabbi és Freyer Rozália gyermekeként. Alacsonyabb fokú iskoláit otthon végezte, míg középiskoláit Győrött, a bencések főgimnáziumában, majd a pápai református kollégiumban. Számos nyelven beszélt, kiemelkedő képességei miatt csodagyereknek tartották. A fiatal Marczali 1873-ban szerzett történelem-földrajz szakos tanári oklevelet, 1875-ben bölcsészdoktori fokozatot, pozitivista szemléletű doktori értekezése A földrajzi viszonyok befolyása Magyarország történetére címet viselte. Ezt követően két éven keresztül az akkori leghíresebb európai egyetemeket látogatta, Berlinben, Párizsban és Oxfordban is járt. Visszaemlékezései szerint Berlinben látogatta Theodor Mommsen szemináriumait, valamint Karl Wilhelm Nitzsch középkorikútfő-gyakorlatait. Később Franciaországban Jules Quicherat művészettörténeti előadásait hallgatta az École des Chartres-ban, valamint Gabriel Monodtól tanult a középkori francia kútfőkről az École des Hautes Études-ben. Franciaországi tartózkodását követően visszatért Berlinbe, ahol már megismert professzorai előadását hallgatta, továbbá felvette Wilhelm Wattenbach és Georg Waitz óráit is. Berlini tartózkodása idején bemutatták Leopold von Rankénak, akivel többször is találkozott a fiatal magyar hallgató. Marczali visszaemlékezéseiben, egy rövid, ámde tanulságos jelenetet is megörökített, melyből kitetszett az idős Ranke humora is:

„Szóba jött az a kérdés: el kell-e olvasni a historikusnak mindent, mit valaha arról a tárgyról írtak, melyet kitűzött magának? Így szólt: Ifjú koromban Karl Gottfried Hermann, a Griechische Altertürmer szerzője volt a »Magister Germaniae«, ein sehr gelehrtes Haus [nagyon tanult fickó]. Mikor a háromkötetes munkához fogott, feltette magában, hogy elolvas minden, a görög régiségekre vonatkozó munkát: forrást, értekezést, fordítást, magyarázatot, feldolgozást. Ezt a szándékát becsületesen végre is hajtotta. Csakhogy, épp miután nyomdába küldte a legutolsó ív korrektúráját, egy disszertációt kapott Hollandiából, melyet nem ismert. Megfájdult a feje, beteg lett, mind betegebb: belé is halt. Meghagyta azonban, hogy kimúlása után nyissák fel koponyáját halála okának megállapítása végett. »Man öffnete seines Schädel und fand – Nichts.« [Felnyitották a koponyáját – és nem találtak semmit.]” (Marczali 2000. 87.)

Marczali többéves európai útjáról már a korabeli legmodernebb európai történettudományi módszerek és megközelítések ismerőjeként és alkalmazójaként tért haza.

Hazatérését követően a fővárosi gyakorlógimnáziumban volt helyettes, majd rendes tanár, egészen 1886-ig. Az 1870-es évek végén megkezdődött egyetemi karriere is: a budapesti tudományegyetemen eleinte magántanár, majd 1895-től 1924-ig professzor volt. 1883-ban Marczalit az MTA levelező tagjává választották.

Marczali pályafutása során számos témában publikált, azonban kutatásainak két fő területe volt: Magyarország 18. századi és középkori története. A középkor tekintetében bekapcsolódott a magyar nyelvrokonsággal kapcsolatos vitába, valamint az Anonymus krónikája körüli korabeli diskurzusba is. Első nagyobb munkája az 1880-as évek folyamán kiadott háromkötetes mű, a Magyarország története II.József korában volt. Gunst Péter a mű születését taglaló tanulmányában nem véletlenül minősítette bátornak Marczali vállalkozását, ugyanis, mint azt Gunst is kiemeli, a korszakban történettudományi szempontból kevéssé kutatott területnek számított a 18. századi Magyarország története, továbbá politikailag sem számított könnyű témának (Gunst 1990). Mindezen túlmenően nehéz volt hozzáférni a bécsi titkos levéltár anyagaihoz is. E körülmények ellenére Marczali egy értékálló művet alkotott, később több más művében is vizsgálta a 18. századi magyar történelmet.

Forrás: Wikipedia

Pályájának csúcspontja a századforduló körüli évtizedekre tehető. Részt vett többek közt a millenniumhoz köthető hatalmas vállalkozásban, A Magyar Nemzet Története című tízkötetes sorozat megírásában, két és fél kötet fűződik a nevéhez. Ő volt a szerzője az első kötet (Magyarország a királyság megalapításáig) második felének (A vezérek kora és a királyság megalapítása), továbbá a második kötetnek (Magyarország története az Árpádok korában, 1038–1301) és a hetedik kötetnek is (Magyarország története a szatmári békétől a bécsi congressusig, 1711–1815).

A saját kora iránt is élénken érdeklődő Marczali egy kevéssé közismert, ámde fontos újítást is alkalmazott, melyre Gunst Péter a 2001-ben a Századokban publikált cikkében hívta fel figyelmet. Rendszeresen bizalmas és részletes interjúkat készített kora vezető politikusaival, közéleti személyiségeivel, ezzel egy új forráscsoportot teremtve. Interjúalanya volt többek közt Apponyi György, Andrássy Gyula, Bánffy Miklós, Eötvös Loránd, Helfy Ignác, Hopf János, Vay Miklós, Zichy Ferenc, Tisza István és később Kun Béla is. Az interjú során az alany politikai tevékenységére vonatkozó kérdéseket tett fel, majd kész jegyzeteit elküldte ellenőrzésre az érintettnek. Noha e jegyzeteket felhasználta műveiben, azok későbbi sorsa ismeretlen. Gunst fentebb hivatkozott cikkében feltételezi, hogy Marczali megsemmisítette őket, de elképzelhetőnek tartja a jegyzetek előkerülését.

A századfordulót követő időszakban részben az egyre inkább teret nyerő antiszemitizmusnak,  részben a szakmai ellentéteknek köszönhetően egyre több vita kereszttüzébe került Marczali személye. Több később alaptalannak bizonyuló váddal illették: először az általa szerkesztett Nagy Képes Világtörténet Gyomlay Gyula által jegyzett kötete miatt vádolták azzal, hogy hagyta Gyomlayt plagizálni, később Gróf Leiningen-Westerburg Károly tábornok magyar nyelven közzétett naplói és levelei kapcsán vádolták az eredeti szöveg meghamisításával. 1910-ben pedig a katolikus néppárt néhány képviselője azt a vádat fogalmazta meg ellene, hogy előre egyeztetett kérdéseket tett fel egy szintén zsidó származású doktoranduszának egy doktori szigorlat keretében. Az esetek mindegyikében tisztázták végül Marczali személyét. Az idős történész elszigetelődése azonban mégis felgyorsult a későbbi évtizedek során. Ebben fontos szerepet játszott a Tanácsköztársaság alatti szerepvállalása. Ekkor a Levéltári Tanács elnöki posztját töltötte be. Ahogy arra Gunst Péter is utal Marczali emlékezéseihez fűzött utószavában, csupán egy dokumentum maradt fenn Marczali a Levéltári Tanács elnökeként való működéséről, ebben Heinlein István professzor felfüggesztésének megszüntetésére kérte Lukács Györgyöt. Marczali régi tudományos és emberi ellenlábasát, Ballagi Aladárt – akinek a Gyomlay-ügy kirobbanásában is fontos szerepe volt – 1919-ben kinevezték a budapesti egyetem rektorának. Ballaginak fontos szerepe volt a Marczali ellen fokozatosan kibontakozó fegyelmi ügyekben, melyekben a Tanácsköztársasággal való együttműködéssel vádolták az idős professzort. Végül 1923-ban nyugdíjazták Marczalit.

Forrás: mek.oszk.hu

Egykori tanítványai – többek közt Hóman Bálint és Szekfű Gyula – a szellemtörténeti irány felé közeledtek, míg Marczalit az elavultnak tekintett pozitivizmus körébe sorolták. Marczali nem értett egyet a korszak magyar történetírásában végbemenő folyamatokkal, egyik 1927-es írásában reakciósnak minősítette az 1920 utáni állapotokat – bírálatával egykori tanítványa, Hóman Bálint szállt szembe a Magyar Szemle hasábjain. Utolsó évtizedeiben a könyvtára eladásáért kapott évi 250 pengőből élt, melyet később a miniszteri alapból folyósítottak számára. Végül az elszigetelt Marczali 1940. július 23-án hunyt el.

Teleki András

Felhasznált irodalom:

Romsics Ignác: Clio bűvöletében.Magyar történetírás a 19-20. században – nemzetközi kitekintéssel. Budapest, 2011.

Marczali Henrik: Emlékeim. Az utószót írta és a szövegeket fordította: Gunst Péter. Budapest, 2000.

Hajnal István: Marczali Henrik. 1856–1940. Századok, 74. (1940) 7-8. sz. 359-360. p.

Lederer Emma: Marczali Henrik helye a magyar polgári történettudományban. Századok, 96.  (1962) 3-4. sz. 440-469. p.

Gunst Péter: Marczali Henrik történetírói pályakezdése. Századok, 121. (1987) 5. sz. 903-922. p.

Gunst Péter: Egy történeti monográfia születése. Századok, 124. (1990) 2. sz. 275-296.p.

Gunst Péter: Marczali Henrik és a „kortörténetírás”. Századok, 135. (2001) 1. sz. 181-190. p.

Ezt olvastad?

5+1 könyv az 1848–1849-es forradalom és szabadságharcról

Március 15-e több mint egy ünnep. Ezen a napon egész Magyarország az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc hőseire emlékezik, előttük tiszteleg.

X