A Mayflower-sztori: 400 éves az amerikai puritanizmus

1620. november 11-én szombat hajnalban a Mayflower nevű hányatott sorsú, egykori teherhajó, a közel három hónapnyi viszontagságos tengeri utazás után horgonyt vetett egy szélcsendes, biztonságosnak vélt öbölben a mai Massachusetts állam Cape Cod félszigetének legészakibb csücskében fekvő Provincetown partjainál, amelyet akkoriban természetesen csak az őslakos „indiánok” ismertek. A kalandvágyó angol telepesek és vallásos fanatikusok 102 fős csoportja nem igazán ide igyekezett, hanem jóval délebbre, a Hudson folyó öblébe a mai New York Long Island felé, avagy a virginiai Jamestownba tartottak, csak közbeszólt az Atlanti-óceán északi felének viharos időjárása és a megbízható térképek, navigációs eszközök hiánya.

E kalandos hajós történetnek nem lenne különösebb történelmi jelentősége, amennyiben a kis hajó utasainak két nagy csoportja, nevezetesen a különc, félrehúzódó vallásos fundamentalisták (separatists) és a kalandvágyó, marcona idegenek (strangers) néven illetett szabad polgárok még a partraszállás előtt, november 11-én reggel 7 óra körül nem hozzák létre az újvilágbeli brit telelepek és egyben az 1776-ban létrejövő Amerikai Egyesült Államok egyik legfontosabb demokratikus alapelvű dokumentumát, a híres Mayflower Szerződést (Mayflower Compact). Amint a későbbiekben látni fogjuk, a történelemnek igen hosszú árnyéka van, hiszen a historiográfia és különféle történelmi narratívák ütközése máig ható kortárs politikaformáló erővel rendelkezik még a posztmodern, identitáskereső 21. század amerikai társadalmában is. Elég, hacsak a New York Times elhíresült 1619 projektje vs. az amerikai Bölcsészek Országos Szövetségének 1620 nevű ellenprojektjének intellektuális harcára gondolunk.

A nagy esemény 19. századi megünneplése, a Mayflower megérkezésének 1820-as bicentenáriuma óta Daniel Webster elnevezése révén immár „zarándok atyák” (Pilgrim Fathers) néven ismerjük e kicsi, de annál fontosabb angol telepes csoportot. Világhíressé vált hajójuk, a Mayflower, egy mindössze 33 m hosszú, körülbelül 180 tonnás „bárka” volt, amely megbízható sör- és borszállító teherhajóként üzemelt Anglia és Hollandia part menti vizein évtizedekig, de nem igazán volt alkalmas egy hosszú és igen kockázatos óceán átszelésre.

Ugyanakkor, a hollandiai Leiden és Delft városokba menekült szeparatista angol szekta, protestáns fundamentalista kisegyház elkeseredett tagjainak nem volt túl sok választási lehetőségük 1620 nyarán. Hitelveik politikai hatása miatt igencsak szorult helyzetbe kerültek úgy a helyi holland hatóságok, mint különösképpen I. Jakab angol király számára kényelmetlenné és veszélyessé vált jelenlétük és tevékenységük még Anglia szomszédságában is.

A tisztánlátás végett érdemes egy kicsit elidőznünk a gyakran zavaros és átfedésben használt fogalmak mentén, elsődlegesen a „puritán (puritans), zarándok (pilgrim) és szeparatista” anglikánok (separatists) tekintetében. Még fontosabb kérdések, amelyekre választ kaphatunk az alábbiakban, hogy ez a szűk körű, mélyen vallásos csoportnak miért kellett elmenekülnie a protestáns Angliából a szintén protestáns Hollandiába, sőt néhány tucatnyi tagjuk (35-en) miért vállalkozott a nagyon kockázatos transzatlanti kalandra, az amerikai angol telepekre.

Az anglikán egyház létrehozásával 1534-ben VIII. Henrik által a katolikus hitű arisztokraták igen nehéz helyzetben találták magukat, amely évtizedekig tartó véres szembenállásba torkollott. A köztudottan történelmi jelentőségű elvállás a Vatikántól és a római katolikus egyháztól egyértelműen politikai (és személyes házasságjogi), illetve kevésbé hittételek körüli viták miatt fogalmazódott meg VIII. Henrikben, aki egyben saját egyházat is alapított, amelynek mindenkori vezetője az angol király vagy királynő lett. A protestantizmus elveit felvállaló angol királyi család és arisztokrácia felhasználta politikai és szellemi függetlenségét az ország megerősítése és önálló szuverén állami céljainak megvalósítása érdekében, amely, amint a későbbi történelmi események igazolták, többnyire helyes döntésnek bizonyult.  A brit parlament az anglikán monarchia stabilitásának céljából és a jövőbeli félreértések elkerülése, illetve a kockázatosnak tartott katolikus hatalmi restauráció ellehetetlenítése érdekében, az 1701-es Brit Örökösödési törvényben (Act of Settlement) írásban is rögzítette, hogy nem lehet katolikus hitű uralkodója az Egyesült Királyságnak (elsősorban a katolikus írek és skótok ellenében), amely bár felettébb kirekesztő rendelkezés, de máig hatályos az angolszász jog szerint.

A valláscsere, illetve egyházi autonómia természetesen nem valósult meg zökkenőmentesen és vérontás nélkül Angliában, amelynek egyik fontos történelmi jelentőségű eseménye szintén novemberhez köthető és érdemes néhány sort rá szánnunk. Nevezetesen az 1605. november 5-i merényletkísérlet a protestáns többségű parlament és a katolicizmusát feladó anglikánná váló I. Jakab angol és skót király felrobbantását tervezte. Az angol vidéki katolikus grófok Robert Catesby vezetésével és az angol-holland zsoldosvezér Guy (Guido) Fawkes irányításával 35 lőporos hordót (közel egy tonnányit) helyeztek el a parlament épületének pincéjében a biztos hatás érdekében, hogy a protestáns király és parlamenti képviselők mielőbb megtérhessenek Teremtőjükhöz. Habár egy óvatlan figyelmeztető levél miatt meghiúsult a hírhedt „lőpor összeesküvés” (the gunpowder plot) és megmenekült a király és parlament, de máig ható emlékezetes vallási alapú terrorista merénylet, kísérlet maradt, amelyet nagy népi ünnepség és máglyagyújtás keretében minden évben megünnepelnek Anglia-szerte.

Vagyis jól érzékelhető módon a 17. századi Angliában a vallási alapú politikai és társadalmi megosztottság a hétköznapokban is tetten érhető volt, amely a protestantizmus önállóságot, szellemi és intellektuális autonómiát is hirdető lutheri tanainak szellemében számos különféle Biblia-magyarázó felekezetet, kisegyházi csoportosulást, kongregációt hozott létre. Többségük elismerte az anglikán egyház primátusát és a király és a püspökök irányítását világi és vallási ügyekben egyaránt, ugyanakkor néhány konokabb és a Biblia szövegszerű utasítását és vezérelvét követő fundamentalista csoport elutasította a püspökök tekintélyét, akárcsak a király teológiai útmutatásait és az anglikán egyház teológiai alapművét, az „Imádságok Könyvét” (Book of Common Prayers) is.  Pál apostol prédikációját követve és értelmezve a hétköznapi életvitelükben is igyekeztek elkülönülni (separate) és kijönni a vallásos hitet többnyire csak imitáló többségi társadalomból, továbbá látható „tiszta szentekként” (as visible Saints, puritans) próbáltak élni. Ilyen jellegű szeparatista, puritán és egyre híresebb felekezet volt a John Robinson anglikán lelkész, William Brewster tehetős postamester és az ifjú William Bradford ács, autodidakta prédikátor vezette kongregáció, körülbelül 300 hithű, elkötelezett követővel York grófságban, akik szentéletű tevékenységükkel, prédikációikkal és az anglikán püspöki direktíváknak való Biblia-alapú ellenszegülésükkel kivívták a yorki püspök és maga a király, I. Jakab haragját is. A bebörtönzés elől hamarosan menekülniük kellett és a közeli protestáns, toleránsabb Hollandiát és Leiden városát választották 1607 tavaszán. Már ehhez a vállalkozáshoz is anyagi támogatókra, hitelezőkre volt szükségük, amit korabeli kockázati tőke-befektetők londoni és portsmouthi csoportjától sikerült megszereznie a nagyon agilis ifjú Bradfordnak. A későbbiekben 1619–1620 folyamán az újvilági szabad telepekre történő kiutazás megszervezésében e „befektetői” csoport szerepe felértékelődött, akiket csak kalandvágyóknak (adventurers) hívtak a szeparatista vallásos gyülekezet vezetői. 1619-ben létrejött a híres brit Virginia Társaság, amely komoly üzleti befektetési lehetőséget látott a munkaerő közvetítésben az egyre gyarapodó amerikai telepekre. Eszerint évekig, évtizedekig végzett kemény fizikai munka, illetve értékes prémek, dohány vagy szárított tőkehal exportja fejében pénzt előlegezett az újvilági brit gyarmatokra (elsősorban Virginiába) utazó kalandvágyó vagy különféle okokból üldözött brit alattvalók számára.

A Robertson lelkész és Bradford vezette angol szeparatista, puritán gyülekezet 10 év kényszerű hollandiai tartózkodás után Leidenben is elkerülhetetlenül konfliktusba keveredett a helyi világi és egyházi hatóságokkal, eltérő életmódjuk és szigorú, konok hitelveik, prédikációik és saját nyomtatású teológiai könyveik terjesztése miatt, továbbá Jakab angol király ügynökei megpróbálták elrabolni és Angliába visszaszállítani a vezetőiket. Mindezen okokból a körülbelül ezer főre gyarapodó felekezet tagjai, hosszú vitákat követően újra a továbbállás mellett döntöttek. Angol kulturális hagyományaik megőrzésének fontossága, illetve puritán fundamentalista biblikus hitük szabad gyakorlása céljából csakis az újvilági gyarmatokra való kijutás jöhetett szóba. Az előre nem számított tetemes költségek miatt 1620 nyarán csak mintegy 35 fő vállalkozott a hosszú és ismeretlen utazásra az öreg, de még jól navigálható és viszonylag olcsón bérelhető Mayflower teherhajó fedélzetén, további néhány tucat kalandvágyóval és tizenöt tengerésszel és két kutyával osztozva a hajófenék és fedélköz zugaiban.

A viharos átkelés során amellett, hogy végzetesen eltévedtek, egy vallásos fundamentalisták elleni kisebb zendülés is színesített, aminek William Bradford határozott fellépése és a hajóskapitány és egyben a leendő amerikai telep ideiglenes kormányzója, Christopher Martin közötti egyezség vetett véget. Bradford a naplójában már „zarándok szenteknek” nevezte a kicsiny, de erős és elszánt közösségét, amely életét és sorsát Isten kegyelmére bízta a viharos óceánon, illetve az újvilágban.

Amikor közel 90 napnyi hánykolódás után megérkeztek Massachussettsbe, az ismeretlenbe, a mélyen vallásos és a jóval kevésbé hívő kalandor utastársaik csak két dologban bízhattak: az isteni gondviselésben és saját túlélési képességeikben. Ezért kiemelkedő fontosságú és amerikai történelmi jelentőségű eseménynek könyvelhető el, hogy a Mayflower felnőtt tagjai, mintegy 41 férfi, megérkezésük napján összeültek a kapitány nagy kabinjában és megtárgyalták a köztük lévő nézeteltéréseket, célokat, lehetőségeket, erősségeket, elvárásokat és a felépítendő parányi angol telep fennmaradása céljából szükséges teendőket.

Bár jóval korábban, 1524-ben a nagyszerű olasz felfedező, Giovanni de Verrazano végighajózta Massachusetts partvidékét egészen a Hudson folyó torkolatától (ami New York) Newportig, és 1602-ben az angol Bartholomeo Gosnold, majd a francia Samuel Champlain feltérképezték a Cape Cod körüli szigeteket, sőt pár évvel korábban 1611–1615 között az angol Edward Harlow is megfordult e halban gazdag vizeken, de ezek a térképek még nem voltak elérhetőek a Mayflower navigátorai számára. Ugyanakkor, Bradford ismerte a legendás Amerika-kutató angol hajóst, John Smith kapitányt és zsoldosvezért, sőt beszélt is vele 1616-ban, amikor megjelent Smith „Új Anglia leírása” című nagy sikerű könyve. Smith felajánlotta a puritánoknak, hogy egy nagyobb hajóexpedícióval elviszi őket a halban gazdag Cape Cod, Massachusetts északi partjaihoz új gyarmatot alapítani és szabad vallásos életet élni, a zsúfolt kisváros Jamestown helyett, amit szintén ő alapított még 1607-ben. Bradford ugyanakkor a teljesen ismeretlen amerikai vadon helyett inkább a már ismert új-világi vadon, az angol Virginia telep mellett döntött, és amúgy is Smith kapitány javaslata túl kockázatosnak tűnt és sokba is került volna nekik. A sors vagy az isteni gondviselés úgy tűnik mégiscsak a vadregényes Massachusettsbe küldte az angol puritánokat, de amikor megérkeztek valójában, azt sem tudták, hová sodorta őket az óceán és hol is kötöttek ki, csak sejtették, hogy valahol északon, jó messzire Virginiától. Ilyen kilátástalan körülmények között a lehető legcivilizáltabb cselekménynek egy szerződés létrehozása bizonyult a legrosszabbra is felkészülő utasok között. E szokás, mentalitás jól tükrözte a 17. századi protestáns önrendelkezés és demokratikus vitakultúra gyakorlati megnyilvánulását és az írott szerződéskötés fontos hagyományát, akárcsak a vezető, kormányzóválasztás gyakorlatát a pusztító anarchia állapotának elkerülése végett. Egyhangúlag egy John Carver nevű erkölcsös és derék, nagyszerű gentlemant választottak telepük kormányzójának a leendő Új Plymouth kikötőjében, mivel a kapitány és kormányzó, Christopher Martin időközben elhalálozott. Carver is épphogy túlélte az első telet, miután 1621 áprilisában meghalt és egyértelmű döntéssel őt követte a csupán 30 éves, erőteljes és tekintélyparancsoló William Bradford, a kis plymouthi kolónia új kormányzója. Az első tél, amely igencsak embert próbálóan hidegnek és keménynek bizonyult Cape Cod környékén, a parányi Plymouth Bay Colony-ben megtizedelte a kis angol közösséget, hiszen alig 50 ember élte meg 1621 tavaszát. Bradford csakis bibliai hasonlatokkal tekintett magukra és küzdelmeikre – az életben maradásért egyfajta számkivetett izraelitákként az Új Világban, akik Isten kegyelme folytán túlélnek minden nehézséget és virágzó városokat fognak majd létrehozni. Nem csodálkozhatunk, hogy ilyen elhivatottság, konok kitartás, erős hit és küldetéstudat mellett ez a cél viszonylag hamar megvalósult, mindössze néhány évtized leforgása alatt Új Angliában.

Fontos megjegyezni, hogy a legnagyobb és tipikusan amerikainak tartott történelmi, családi ünnep a Hálaadás (Thanksgiving) hagyománya is részben a plymouth-i telepesekhez és William Bradford kormányzásához kapcsolódik. Bradford pragmatikus módon jó kapcsolatot, segítő együttműködést próbált kialakítani a helyi őslakos, indián törzsekkel, akiknek amúgy már volt némi kapcsolatuk az első angol felfedezőkkel, nevezetesen John Smith és Thomas Hunt kapitánnyal 1614-ben, illetve Thomas Derner kalandor hajóssal 1619 tavaszán is, a napjainkban híres elnöki üdülőként üzemelő Martha’s Vineyard területén. Az 1614-ben elrabolt és Angliába hurcolt, majd 1618-ban újra visszahozott Tisquantum vagy Squanto indián vezér viszontagságos története is ez utóbbi angol felfedező úthoz kapcsolódik.

Az egymással is komoly háborúkat folytató őslakos nemzetségek a jövevény, viszonylag még gyenge haderejű fehérekkel is gyorsan kapcsolatba kerültek, először baráti, majd egyre ellenségesebb viszony alakult ki köztük. Bradford, Squanto és a szomszédos indián törzsfőnökök hamarosan egymásra találtak, és elkezdődött az óvatos együttműködés és egyfajta cserekereskedelem köztük. A kukoricatermesztés, a tökfélékkel való megismerkedés, pulykaevés hagyománya is, elsősorban az őslakos pequot, wapanoag, massassuet, pocasset, narraganset indián nemzetek hozzájárulása volt az elcsigázott fehér európaiak áttelelése és a plymouth-i telep fennmaradása történetében. Bradford hamarosan összetűzésbe is keveredett az ellenséges érzelmű pequot törzzsel 1621-ben, és egy sikeres megelőző támadás során felégették a pequotok központi települését, mielőtt azok megsemmisíthették volna Plymouth parányi rönk erődítményét. Az első megnyert csata, illetve az első kukoricatermés emlékére is alkalmuk lehetett a hálaadásra és ünneplésre az új plymouthiaknak, akárcsak a másik, 1619-ben alapított virginiai Berkeley telep lakóinak is, akik szintén átvészelték az első kemény telet, és a főtámogató Londoni Társaság nevében íródott alapító okiratukban (London Charter of Berkeley Plantation) már 1621-ben is szerepel a „Mindenható Istennek való hálaadás” kifejezés és ünnepnap jelölése. A massachusettsi ír származású John F. Kennedy elnök ezért 1963-ban e két angol telep, az új-plymouth-i és virginiai Berkeley emlékére megerősítette e kiemelkedően fontos amerikai történelmi állami és nemzeti ünnepnapot, Abraham Lincoln 1863-as és F. D. Roosevelt 1941-es döntése alapján minden november negyedik csütörtökén ünnepelve az eseményt.

Az első nagyon viszontagságos tél után, amikor a telepesek közel fele meghalt a hideg, alultápláltság és a betegségek következtében, a Mayflower a megmaradt fél tucatnyi tengerésszel és nagyszerű tavaszi hátszéllel mintegy 5 hét alatt biztonságosan visszahajózott Angliába, az új angol szeparatista telepvároska túlélésének hírével. A Mayflower visszatérése az óhazába igen jelentős hatással bírt a kivándorolni, az üldöztetések elől menekülni készülő fundamentalista, puritán vallásos közösségek körében, akiknek támogatására már komolyabb gazdasági befektetési társaságok is létrejöttek Angliában, kölcsönök folyósításával és hajóbérléssel foglalkozva. Többek között ilyen volt a Massachusetts Bay Company, amelynek vezetője 1629-től egy tehetős jogász, hittudós, prédikátor, bizonyos suffolki John Winthrop volt. I. Károly angol király uralkodása alatt az úgynevezett nonkonformista, puritán fundamentalisták újra kegyvesztettek lettek. Ezért 1630 áprilisában, a Mayflower sikeres útjára alapozva, John Winthrop egy 11 hajót számláló flottával, több mint 700 fős vallásos fundamentalista gyülekezet élén útnak indult az Új Világba és június 14-re, a nyár közepére megérkezett a massachussettssi Charles folyó öblébe, a mai Bostonba, az Arbella nevű vezérhajó fedélzetén. Őket nevezték a későbbiekben Puritán Atyáknak és ez volt a nagy puritán exodus Angliából (Puritan fathers’ exodus), amely létrehozta az angolszász protestáns Egyesült Államok eszmei alapjait és politikai, társadalmi fundamentumait.

A Bradford vezette szeparatisták massachussetssi New Plymouth közössége gyorsan háttérbe szorult a szomszédos bostoni John Winthrop vezette puritánok és kalandorok közösségéhez képest, akik gyorsan gyarapodó és fejlődő városokat hoztak létre Charlestown, Boston, Watertown, Cambridge, Salem néven a Charles és a Mystic folyók mentén. Winthrop, akit háromszor is kormányzónak választottak a massachussettsi öböl angol lakosságának relatív többségét alkotó puritánok, nem igazán a felekezetközi demokratikus vallásos tolerancia híve volt, hanem inkább egy Biblia-alapú szigorú vallásos fundamentalista életmódot propagált, és őszinte gyűlöletet mutatott a katolikusok és az erkölcstelen pénzhajhász kalandorok iránt.

John Winthrop, a Massachusetts Bay angol (puritán) kolónia kormányzója. (Forrás: wikimedia.commons)

Kormányzói teendői mellett tucatnyi bonyolult filozófiai, teológiai értekezést is írt, több órás prédikációkat tartott az új világ ideális körülményei között megvalósítandó „új, tökéletes Izrael államról,” vagyis az amerikai puritán telepekről. Mindezekről már az angliai induláskor felkészítette híveit, még az Arbella fedélzetén prédikálva, amelyek közül a leghíresebb és legnagyobb hatású szónoklatában Máté evangéliumának útmutatása szerint kifejtette, hogy „mi leszünk a hegyen lévő fénylő város, amelyre minden nép feltekint majd” („we shall be as a shining City upon a Hill, and eyes of all people are upon us”), jelezve majd a helyes utat és irányt az óvilág korrupt államai és erkölcsi fertőjében maradt gyülekezetei számára.

E mély teológiai küldetéstudattal telítődött „winthropi gondolat” és amerikai kiválasztottság és küldetéstudat eszméje évszázadokra belopta magát az amerikai konzervatív gondolkodásmódba, gyakran felbukkanva elsősorban olyan meghatározó republikánus elnökök, mint Lincoln, Theodore Roosevelt, Nixon vagy éppen Reagan politikai retorikájában.

1619 v 1620 v 1776 v 2020: a múlt árnyékában

„aki nem ismeri a múltját, kénytelen lesz megismételni azt”

George Santayana

A fent említett 1619 vs. 1620 projektek kapcsán napjaink amerikai historiográfiai vitáiban és az ütköző történelmi narratívák origójában úgyszintén megtaláljuk a puritán hagyományt és az új-angliai szeparatista, puritán telepeket, amelyek örökségét és fontosságát sokan elutasítják, sőt megtagadják mint kulcsfontosságú amerikai fundamentumokat elsődlegesen a fekete és faji kisebbségi tanulmányok (Black and Minority studies) újbaloldali narratívái és a radikálisan, faji alapon újraértelmezett és eltorzított történelemszemléletük alapján. Nicole-Hanna Jones, híres fekete jogvédő és publicista, nagy ívű történelmi esszéjében (amiért nem mellesleg Pulitzer Díjjal is jutalmazták 2019-ben) kifejti, hogy az amerikai szellemi és jogi, politikai fundamentumok, a puritán hagyománytól kezdve 1776 jeffersoni-franklini örökségéig, tulajdonképpen mind hamisak és képmutató, hazug eszmék, hiszen rabszolgatartásra alapultak, és az elnyomó, fehér patriarchális európai gyarmatosítók kizárólagos érdekeit szolgálták. Amint a projekt címében is, az 1619-es évszám jelzésértékű, Jones és követői szerint az amerikai történelem valójában az első afrikai rabszolgaszállító holland hajó Angolából Jamestownba való megérkezésével vette kezdetét, és például nem 1620 novemberében Massachussettsben, vagy még kevésbé a hivatalos amerikai állami születésnappal, 1776. július 4-én Philadelphiában. Hanna Jones, sajátosan faji determináltságú értelmezése szerint az afrikai rabszolgák leszármazottai, a ma is diszkriminált afroamerikaiak tömegei tekinthetőek igazán hiteles amerikaiaknak és ezzel együtt a meglévő fehér felsőbbrendűségi privilégiumokat le kell bontani, illetve még az amerikai történelemszemléletből is száműzni szükséges. Mindezekről a provokatív, radikális történelmi elképzelésekről, természetesen már nagyon sokan sokfélét írtak Amerikában és világszerte. Többek között említésre méltó Peter Wood történész nagyhatású műve, amely egy alapos eszmetörténeti és történelmi kritikai cáfolatot nyújt a New York Times híres 1619 című projektjére és Nicole-Hanna Jones fent említett esszéjére.

Peter Wood könyvének borítója. (Forrás: Amazon.com)

Végezetül, az amerikai konzervatív történelemszemlélet és eszmeiség talaján állva (többek között Russell Kirk nyomán) fontosnak tartjuk megjegyezni, hogy az angolszász protestáns (és puritán) jellegű vallásosság és életmód hagyományainak fennmaradása, illetve a kisközösségi önrendelkezés, demokratikus döntéshozatal gyakorlata, politikai, jogi és társadalmi fundamentumai nélkül nagy valószínűséggel ma nem beszélhetnénk Amerikai Egyesült Államokról és amerikai civilizációról.

Csutak Zsolt

Felhasznált irodalom:

Bradford, William: Of Plymouth Plantation 1620-1645. Boston: Independent Publ., 2016.

Egedy Gergely: Konzervatív gondolkodás és politika az Egyesült Államokban. Budapest: Századvég, 2014.

History magasin: Pilgrims&Puritans

Johnson, Paul: Az amerikai nép története. Budapest: Akadémiai, 2002.

National Association of Scholars: The 1620 Project

Philbrick, Nathaniel: The Mayfower and the pilgrims’ New World. New York: Puffin Books, 2006.

The New York Times: The 1619 Project

Winthrop, John: A Model of Christian Charity

Ezt olvastad?

Mikorra esnek az ünnepek és a magyarországi emléknapok 2024-ben? Milyen jelentősebb kerek évfordulók várhatók? Ezeket a kérdéseket minden évkezdet előtt
Támogasson minket