„…még hiszek abban, hogy a könyv a tudás korpusza” – interjú G. Etényi Nórával

G. Etényi Nóra, történész, habilitált egyetemi docens, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Kora Újkori Történeti Tanszékének oktatója. Kutatási területe a 16–17. századi nyilvánosság, propaganda és közvélemény-formálás kérdésköre, különös tekintettel az oszmánok elleni harc, illetve a Magyar Királyság és Erdély nemzetközi megítélésének vonatkozásaira. Tudományos pályafutásáról, kutatásairól és a kora újkori török háborúk sajtójáról Szuromi Kristóffal beszélgetett.

Újkor.hu: Honnan ered a történelem iránti érdeklődése? Minek köszönhető, hogy gimnázium után a történelem szak mellett döntött?

G. Etényi Nóra: A pontos kezdetet nehezen tudnám megragadni, hogy melyik vár, várrom vagy lelkesen olvasott történelmi regény hatására köteleződtem el a történelem iránt. A tatai Eötvös József Gimnáziumot azonban már azzal a magamban tett fogadalommal kezdtem, hogy minden nap átsétálok a 16–17. századi török elleni küzdelemben fontos szerepet játszó váron, s úgy megyek az Öreg-tó partján fekvő gimnáziumba, ahol szerencsére, még az osztálytermünk ablakai is a hagyomány szerint Luxemburgi Zsigmond uralkodása alatt épült vízivárra néztek. Az 1765-ben alapított alma materben inspiráló közeg vett körül, az osztálytársaim közül sokan lettek jónevű orvosok, állatorvosok, néprajzosok, jogászok. Mély benyomást tettek rám a gimnázium nagy tanáregyéniségei is. A matematika szépségeibe bevezető Kálmán Attila külön előadást tartott Tata látnivalóiról, az Esterházy-kastélyról, a 18. századi vízimalmokról, a Cseke-tóról és a geológiai parkról. A szintén Rátz Tanár Úr Életműdíjas biológia-kémia szakos osztályfőnökük, Árendás Vera is vonzó személyiség, nemzedékek sorát tanító történelemtanárunk, Keller György szintén a tudós tanárok hagyományát folytatta. Megtisztelő volt számomra, hogy elsőként kaphattam meg a Körmendi Géza által alapított Tatai Gimnázium Öregdiákjai Egyesületének a díját.

A kora újkor iránti érdeklődésem azonban már általános iskolás koromban kikristályosodott, már akkor sok történelemversenyen indultam a Kodály Zoltán Általános Iskola ének-zene tagozatának támogató közegében. Bár emlékszem, nagy csalódást okozott, hogy a tatabányai helytörténeti versenyen éppen a kedves korszakom, a kora újkor hiányzott – nem meglepő módon. A családi háttér is sokat jelentett számomra, rengeteg könyvvel, beszélgetéssel, városnézéssel vagy éppen versenydolgozatok menedzselésével középiskolai magyartanár édesanyám, s a történelem iránt érdeklődő, Széchenyi István naplóját szívesen olvasó mérnök édesapám segítségével. Nagy hatást gyakoroltak rám az öt év szuzdáli szovjet hadifogságból hazatérő tanár nagyapám által mesélt történetek is, melyekből megértettem, hogy a sok szenvedés elviselése mellett milyen meghatározó lehet a krízishelyzetben megtapasztalt szolidaritás és emberi tartás.

Kezdettől fogva a történészi pályán gondolkodott, vagy esetleg a történelemtanári vonal is felmerült?

Szívem mélyén vonzott a kutatói pálya, így nagy kíváncsisággal vetettem bele magam az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán a magyar-történelem szak által kínált lehetőségekbe, ahol az előzetes beosztások ellenére, óraütközésre hivatkozva, már lehetett választani az oktatók között. Legnagyobb élményt a megválaszolatlan kérdések jelentették, az érettségi szintézist teremtő ismeretanyaga után újdonságot jelentő mélyfúrások lehetősége. Szűcs Jenő zsúfolásig telt előadóteremben elemezte IV. Béla tatárjárás utáni politikáját, Szabad György Pest Megyei Levéltárban tartott óráján a forrásokból bontotta ki a reformkor karrierlehetőségeit, politikai mentalitását. A meghatározó indíttatást azonban R. Várkonyi Ágnes izgalmas, egyedi problémaköröket elemző, forrásközpontú szemináriumai jelentették, ahol nemcsak a kora újkor feltárt eredményeit vitattuk meg, hanem a kutatási lehetőségek, még meg nem írt monográfiák ötletei, feladatai is sorra előkerültek. Várkonyi tanárnő kritikusan, érdeklődéssel, az egyéni útkeresést bátorítva segítette át hallgatóit az indulás nehézségein. Az OTDK-n elért eredmények is fontos visszajelzést adtak számomra, hogy érdemes kora újkor kutatással foglalkoznom. Döntő impulzust adott a negyedévesként elnyert kilenchónapos bécsi kutatási ösztöndíj remek lehetősége is.

Szerencsére nem kellett lemondanom az ismeretátadás szépségeiről sem: egyetemi oktatóként a tanítás és a kutatás lehetősége egyszerre megadatott. Az oktatás és kutatás tekintetében is ösztönző légkör alakult ki a Kora Újkori Tanszéken, nemcsak a már említett professzoregyéniségeknek, hanem a Várkonyi-tanítványok közösségének köszönhetően is. Horn Ildikóval közösen szerkesztettük például a Színlelés és rejtőzködés, a Portré és imázs, valamint az Idővel paloták… című köteteket. A jelenlegi tanszékvezető, Fazekas István is fontosnak tartja e műhelyjelleg fenntartását és gyarapítását.

És már egyetemi tanulmányai alatt kialakult a 16–17. századi sajtó- és propagandatörténet iránti érdeklődése, vagy ez inkább a diplomaszerzés után vált főbb kutatási területté? 

Harmadéves lehettem, amikor R. Várkonyi Ágnes a kora újkori közvélemény elméleti kérdéseit, lehetséges forrásait elemző szemináriumot hirdetett meg. A téma újdonságát és sokrétűségét jelzi, hogy az itt született tanulmányok Deák Ágnes főszerkesztő érdeklődése, majd felkérése nyomán végül megjelentek az Aetas 1995. évi 1–2. számában.

Választott témámmal, Érsekújvár 1663-as török ostromával foglalkozva tűnt fel, hogy az eseménnyel közel egy időben milyen sokféle, metszettel illusztrált röplap jelent meg Nürnbergben, Augsburgban és Frankfurt am Mainban: érdemi hírekkel az ostrom fázisairól, majd a kapituláció körülményeiről, végül naplószerű összegzéssel a mintegy negyvennapos küzdelemről. A képanyag egy-két fiktív ábrázolástól eltekintve standardizált városlátképeket, hadmérnöki alaprajzokat, sőt kémjelentésből szerzett információkat közvetített. Úgy éreztem, hogy a köztereken hozzáférhető módon kifüggesztett, ismeretsűrítő, szöveges és képes közlésre törekvő röplap műfaj önmagában is a kora újkor jellegzetes, lényeges jelensége. E különleges műfaj azért tetszett meg, mert magába foglalja a 16–17. század jellegzetes kríziseit s megújulásait a kitáguló politikai tértől, a felekezeti konfliktusokon át, a nyomtatásból fakadó információrobbanás jelenségétől a normarendszer, műveltséganyag átalakulásáig, a kifinomult reprezentációs lehetőségektől az intenzív propagandáig, a formálódó, szélesedő nyilvánosságig. Különösen izgalmas jelenség, hogy a három részre szakadt Magyar Királyság változó intenzitással, mégis összességében milyen nagy hangsúllyal, sokrétű érdemi információval volt jelen ebben a sajátos nyilvános nemzetközi politikai térben. Elsősorban az Oszmán Birodalom elleni küzdelem hírei szerepeltek az európai kiadványokban, de a térség belpolitikai változásáról is érdemi ismeretanyag jelent meg, dacára annak, hogy megszűnt az önálló magyar külpolitika, amely a maga diplomáciai csatornáin a megújuló ismeretanyag közvetítését gyorsíthatta volna.

Mi az, ami ebben a témában ennyire megfogta?

A sokrétűsége. A kora újkori politikai nyilvánosság szerepének megértéséhez sok irányból kell elindulni. Egyfelől ott van a manifeszt közvetítő eszközök, a nyomtatott sajtótermékek előállításából élő korabeli elit szerepe. Aztán a hatalomgyakorlók, a megrendelők szándékainak és elvárásainak a feltérképezése. További feladat a társadalmi szempontból színes és sokrétű befogadó közönség azonosítása. No meg az egyre professzionálisabb keretek között működő hivatalok szerepe e kiadványok megjelentetésében.  Az is jól tetten érhető, hogy a röplapokat, nyomtatott híreket felhasználták a diplomáciai levelezésekben éppúgy, mint a városi krónikákban. A tematikai sokszínűség is vonz: a hadi, politikai, diplomáciai eseményeknél a nyomtatványokban szereplő információ hitelességének a meghatározása; az európai államokról e nyomtatványokban kirajzolódó országkép összetettsége, a toposzok megújulása; saját történelmünk kapcsán a magyar politikai elit imázsa, a hazai vonatkozású ceremóniák megörökítésének sokrétű eszköztára, az egyre kifinomultabb politikai allegóriák alkalmazása, a korabeli szimbólumrendszerek közérthetőségének a vizsgálata. Számomra inspiráló az ilyen interdiszciplináris kutatás szükségessége, amiben kezdettől fogva sok pozitív visszajelzést és segítséget kaptam, művészettörténészektől, különösen Galavics Gézától és Rózsa Györgytől, valamint irodalomtörténészektől, elsősorban Németh S. Katalintól. Azt tapasztalom, hogy nemzetközi szinten folyamatos és intenzív a kora újkori sajtótörténet, propaganda és nyilvánosság kutatása, nagy volumenű a műfajokra, röplapokra, kéziratos és nyomtatott hetilapokra, röpiratokra koncentráló forrásfeltárás, a korabeli nyomdacentrumok, postahálózat szerepének a vizsgálata, a világi, egyházi, gazdasági és kulturális elit információhasználatának elemzése, az ugrásszerű változásokat hozó krízisek kibontása, a nyilvánosság elméleti kérdéseire és a kulcsszavaira fókuszáló módszertani útkeresés, ami napjaink jelenségeinek a megértéséhez is közelebb vihet.

Számos publikációja jelent meg a témában, közülük is a legismertebbek a 2003-ban megjelent Hadszíntér és nyilvánosság, illetve a 2009-ben megjelent Pamflet és politika. Mindkettő esetében központi szerepet kap Magyarország, illetve a magyar hadszíntér képe az 1600-as évek német sajtóirodalmában. Mi a legnagyobb kihívás a kutató számára, amikor a korabeli röpiratok, újságok beszámolóit elemzi, illetve azok hátterét kutatja?

Inspiráló ellentmondást jelent, hogy nincs önálló magyar külpolitika, mégis sokrétű, érdemi információkból építkező kép rajzolódott ki a kora újkori Magyar Királyságról a korabeli nyomtatott nyilvánosság előtt. E téren sok tekintetben lépéselőnyt biztosított a Bécsben lévő uralkodói udvar, a Habsburg-dinasztia növekvő nemzetközi hatalmi súlya, a magyar, cseh királyi és császári cím együttes birtoklása. A Habsburg Birodalom és a Magyar Királyság érdekeinek szembekerülésekor azonban kitűnik, hogy a legitim útvonalak mellett a magyar politikai, gazdasági és kulturális elit is sokrétű, rejtett kapcsolatrendszert alakított ki a tájékozódáshoz és tájékoztatáshoz választófejedelmi, fejedelmi udvarokban, birodalmi városokban, egyetemeken, nyomdaközpontokban. Mindez fontos szerepet játszott abban, hogy a három részre szakadt Magyar Királyság együtt tudott mozogni a korabeli Európában lezajló változásokkal. Az egyházi és világi propagandában évszázadokon át Európa közös ügyeként jelent meg Oszmán Birodalom elleni küzdelem, ami a Magyar Királyságot folyamatos „reflektorfénybe” állította, széleskörűen jelenlévő toposzokkal, és gyorsan mozgósítható és megújítható ismeretanyaggal formálva a képet. Aktuális sajtótermékek a visszafoglaló háború idején is érdemi módon elevenítették fel várak, városok török kézre kerülésének körülményeit, de az 1664-es téli hadjárat során az élő tradíció abban is szerepet játszott, hogy az 1566-ban elvesztett Szigetvár visszavételének téves híre is napvilágot látott. Miközben a költő és hadvezér Zrínyi Miklós politikai és hadi tetteiről 1661-től, Zrínyi-Újvár építésétől 1664. november 18-i haláláig hetente megjelenő hetilaphírek tudósítottak Velencétől Londonig, Amsterdamtól Párizsig, a hetente többször kiadott hamburgi, frankfurti, lipcsei, nürnbergi, augsburgi újságokhoz hasonlóan. Kontrollforrásokkal sokoldalúan elemezhető a kiadott híranyag terjedésének gyorsasága, hitelessége, a közzététel célja, de nehéz végigkövetni a hatalmas mennyiségű információ terjedési útvonalait, a közvetetten irányító hatalmi központok, személyek, formálódó intézmények működési mechanizmusát. Izgalmas kérdés, hogy egy-egy nagy presztízsű szerző, mint Zsámboky János, Révay Péter, Istvánffy Miklós alkotásai vagy koncepciózus mecénások, mint Nádasdy Ferenc, vagy a korszerű politikai programot képviselő Zrínyi Miklós és köre ténylegesen milyen mértékben tudta elérni, s valamilyen szinten befolyásolni a nemzetközi nyilvánosságot még a Német-római Birodalom vonatkozásában is, ahol a korabeli publicisztikák rendszeresen kiemelték a gazdasági és politikai érdekegyezéseket. A kora újkori nyilvánosságok politikai súlyát, jelentőségét sem könnyű átfogóan, strukturáltan vizsgálni.

Az 1660-as évektől kezdve gyakorlatilag a felszabadító háborúk végéig nagyon gazdag publicisztikai anyaggal találkozhatunk a magyarországi harcokat illetően (legyen az az oszmánok, vagy épp Thököly Imre ellen). Mennyire befolyásolhatta akár a harmincéves háború az effajta (nagyon sok esetben propagandisztikus) híradások mennyiségbeli és minőségbeli változását?

Magyar vonatkozásban is meg lehet ragadni, hogy nagy politikai krízisek, mint a harmincéves háború vagy az angol polgárháború ugrásszerű változást hoztak a hírközlés földrajzi léptékében, gyorsaságában, volumenében és társadalmi beágyazódásában. A popularizálódás és az egyértelműsítő hatásmechanizmusok mellett is érzékelhető, hogy nő a mennyisége és az aránya a nyilvános térben hozzáférhető érdemi politikai tartalmú információnak. Sok a műfaji önreflexió, azaz a „fekete művészetből” élő elit tanítja is a hírek használatát, értelmezését a mindennapok, a közélet, a bel- és külpolitikai konfliktusok kapcsán. Az egyik legtöbb nyelven kiadott, 1644 körüli politikai allegória az európai uralkodók, köztük az erdélyi fejedelem, I. Rákóczi György hadi balettjeként mutatta be a vesztfáliai béketárgyalások megindulását. Távolságtartással, de a bepillantás élményét is megadva érzékeltette a szövetségrendszerekben vívott háború nyomán átrendeződő erőegyensúlyi viszonyokat, sőt a diplomáciában, nemzetközi joggyakorlatban bekövetkező szemléleti váltást is. A külpolitika érdekérvényesítő eszköztárának szerves részévé vált a nyomtatott politikai reprezentáció. A nemzetközi erőviszonyok alakulását folyamatosan mérlegelve egyre több hatalmi központ felkészült apparátusa, államelméleti műveltségű diplomatái és hivatalnokai egyre tudatosabb és kifinomultabb propagandával tartották kézben krízisek, fordulópontok kapcsán a vélemény- és imázsformálást. A visszafoglaló háború idején pedig különösen szembeszökő, hogy nemcsak az ellenfelek, hanem a szövetségesek sokpólusú, folyamatos reprezentációs versengése is tükröződött a nyomtatott politikai diskurzusok, vizuális információk magas színvonalában, sokműfajúságában. Még a 17. század végi nyomtatott híráradatban is kiugró Thököly Imre döntéseiről, tetteiről közzétett ismeretanyag volumene, sokrétűsége, polarizáltsága. A Thököly sikerei csúcsán, 1682-ben közzétett dicsőítő portrékra éppúgy igaz ez, mint később, az 1685-ös török általi elfogatásakor szerte Európában terjesztett gúnyképek kvalitására. Nürnbergi hetilap tudósított 1671-ben gyermekkori meneküléséről Likava várából apja elfogatásakor, haláláról az első amerikai hetilap, a Boston News Letter is beszámolt. Bethlen Gábor fejedelemségének időszakához hasonlóan nemzetközi erőviszonyok változását elemző képszatírák Thököly Imre szerepét is megjelenítették, már nemcsak a török, hanem a francia ellenségképhez kapcsolva, a török elleni háborúban aktív aulikus elit szerepét elhomályosítva.

Mint Ön is említette, Zrínyi Miklós körül még életében kialakult egyfajta keresztény hőskép a külföldi sajtóban. Az eddig már feldolgozott sajtótermékek alapján lehet valamilyen szintű következtetést levonni, mennyiben befolyásolta akár a Wesselényi-összeesküvés, akár Thököly Imre tevékenysége a „magyar képet” német, vagy esetleg más területeken?

Nagy mértékben! Jó példa erre, hogy egy, a címlapján Ikarosszal közzétett, a 16-17. század nagy európai politikai és katonai bukásait összefoglaló, 1689-es, vaskos nürnbergi kötet a legtöbb metszettel a magyar főméltóságok 1671-es kivégzését ismertette, összekapcsolva azt Thököly Imre üstökösként felemelkedő, majd gyorsan hanyatló pályafutásával. Bár a katolikus főméltóságok és az evangélikus lázadó helyzete között több a különbség, mint az egyezés, mégis lényeglátó a magyar rendi politikai mozgástér beszűkülésének érzékelése, mely kortárs publicisztikákban, pamfletekben is nyílt titokként jelent meg a térség belpolitikai erőviszonyait elemezve. A magyar főúri szervezkedés leleplezését és megtorlását intenzív császári propaganda közvetítette, így az európai hetilapok folyamatosan tudósítottak Nádasdy Ferenc országbíró letartóztatásától a több szekérnyi könyve és kincse Bécsbe vitelén át a kijárási tilalom alatt végrehajtott bécsi kivégzésééig. A császári nyomdász, Matthäus Cosmerovius és a nürnbergi Endter kiadó hivatalos iratokat kapott az eljárásról és a kivégzésről egy szakszerű beszámoló több nyelven: német, latin, olasz, angol, francia, holland és spanyol változatban való közzétételére. Bécsi követjelentések is tudósítottak a kvalitásos metszetekkel illusztrált hivatalos kiadványról, mely a hatékony államapparátus szerepét emelte ki az államérdek védelmezésében. I. Lipót abszolutizmusra törekvő hatalomgyakorlása a birodalmi és a nemzetközi nyilvánosság irányításában, befolyásolásában is nagy változást eredményezett, amihez a gyorsan változó politikai klímában a magyar elit nem tudott alkalmazkodni.

Több olyan illusztrált híradással is találkozni a 17. századból, amely egy éppen aktuális várostromot mutat be. Mennyire tekinthetjük ezeket az adott erősség (például Érsekújvár) pontos vizuális forrásainak? Esetleg e téren is láthatunk olyasféle szórást, mint akár napjainkban (értem ezalatt, hogy nagyobb presztízsű hírlapok esetleg jobban törekedtek az igényességre, precíz bemutatásra, mint más, kisebb lapok)?

A korszakban folyamatosan nőtt a közzétett vizuális információ értéke, jónevű kiadók esetében valóban presztízskérdés volt még a populáris képes híradások minősége is. De az illusztrált kiadványok értéke elsősorban nem a pontos ábrázolásban rejlett! Például, Orániai Vilmos propagandájának híres amszterdami művésze, Romeyn de Hooghe Buda visszafoglalásáról készített elegáns metszete már 1686 őszén számtalan – és jelöletlen – másolatban jelent meg a német hírpiacon. A XI. Ince pápa számára sokat alkotó bolognai metsző, Giuseppe Maria Mitelli szellemes gúnyképei bécsi változatokban is gyorsan napvilágot láttak. Párizsban kiadott szofisztikált falinaptárak kompozíciói köszöntek vissza választófejedelmeket dicsőítő augsburgi, ulmi kiadványokon. De még a hadmérnöki rajzokon alapuló, térképeket is közlő metszeteken sem feltétlenül az adott helyszín pontos bemutatása volt az elsődleges cél, jóval inkább az adott eseményre vonatkozó sokrétű híranyag gyors, látványos és ily módon hatásos közvetítése, kiemelve a haditechnikai újításokat, a hadsereg mozgatását, ellátását, a háború anyagi és vérveszteségeit, az ostromok mindennapjait. Egy ostromképen a közelítőárkok aprólékos ábrázolása azt az üzenetet is közvetítette, hogy az adott hadi manőver mennyire idő- és ezáltal erőforrás-igényes. Ugyanakkor tudatosította a kép értő szemlélőjében, hogy a török elleni küzdelem még e költségekkel együtt is közügy, olyan közérdek, amelyért közös terheket is vállalni kell, sok száz vagy több ezer kilométer távolságból is. Az információ-védelem és a gazdálkodás szempontjából is tanulságos, hogy milyen nagy mennyiségben volt hozzáférhető a politikai és gazdasági döntésekhez is használható értékes ismeretanyag. Nem véletlen, hogy a korszakban bevett kiadói gyakorlatnak számított az aktuális képanyag többszörös újraközlése különféle periodikákban és összefoglaló történeti, földrajzi művekben. Az információt megjegyezhető módon sűrítő képek tehát sok jelentésréteggel bírtak, így elsősorban nem az olvasni nem tudóknak készültek, hanem a művelt olvasóközönségnek közvetítették az érdemi ismereteket.

A modern értelemben vett tájékoztatás mellett mennyire volt jellemző a korabeli sajtóirodalomban a szimbolizmus, esetleg az írott, vagy aktuális természeti jelenségeken alapuló jóslatok bevonása?

Sokféle közérthető szimbólum segítette az események értelmezését, sőt a várható következmények előrejelzését, mérlegelését. Nagy fordulatokat, mint a békekötés hírét a legszélesebb társadalom számára a felkelő Nap, felragyogó szivárvány, olajágat vivő galamb vagy a hatalom oszlopa előtt kardot keresztező toll is közvetítette. Bár az egymásra torlódó képi kódok, bibliai, mitológiai utalások, politikai emblémák több alternatívát is előrevetítettek. Egy ulmi orvos kéziratos krónikájába bekerültek az 1681-ben és 1682-ben látott üstökösre vonatkozó természettudományos megfigyelések, de a várható nagy török offenzívát jósló szimbólumok is. Egy szellemes német, angol és francia nyelven kiadott röplap egy 1706-os napfogyatkozásként jelenítette meg a spanyol örökösödési háborúban XIV. Lajos, a Napkirály Franciaországának csökkenő hatalmi súlyát, a Napot elhomályosító Holdként ábrázolt Angliával, a formálódó Nagy-Britanniával szemben. A gúnyképet még egyértelműbbé tette, hogy középpontjában Anna angol királynő nyírta meg épp a gall kakas szárnyát, hogy ne repüljön messze az otthonától. A szimbólumok nagy ívet fogtak át a szakrálistól a profán értelmezési keretekig.

Visszakanyarodva az Ön pályafutásához: 1992 óta oktat az ELTE BTK-n, 1998 és 2010 között pedig a KRE Történeti Intézetének munkatársa is volt. Oktatóként mi az (módszerek, szemléletmód, üzenet), amit leginkább igyekszik átadni a hallgatóknak?

A szemináriumokon egyszerre tartom fontosnak a problémaláttatást és a szisztematikus elemzést, amihez minél több korabeli forrással és forrástípussal igyekszem biztosítani a hallgatóknak a felfedezés örömét, kiemelve a nagyobb összefüggések jelentőségét és a mélyfúrások lehetőségét. 16–17. századi metszetes ábrázolásokat bevonva igyekszem ösztönözni a közös gondolkodást, a korszak politikai, hadtörténeti, felekezeti kríziseinek vizsgálata mellett a lokális, regionális, s az országhatárokat átlépő normarendszer formálódását, a mentalitás változásait is komplex módon tanulmányozva.

Számos hazai és külföldi kutatási ösztöndíjat is elnyert az évek során. Az eddigiek közül melyeket érezte a leghasznosabbnak a szakmai fejlődés szempontjából, illetve melyiket mondaná a legemlékezetesebbnek?

Mindig nagy inspiráció egy-egy kutatóút. Kora újkorral foglalkozó történészként a gazdag és sokrétű bécsi levéltári forrásbázis sok téma kapcsán jelentett meghatározó értelmezési keretet. Fontosnak tartom még a Német-római Birodalom levéltári hagyatékát, a választófejedelmek, a fejedelmek, s a birodalmi városok gyűjteményeit is megismerni a magyar vonatkozások szempontjából, az egyedi jelenségeket is megragadva. A 17. század második felének tanulmányozásához – a regensburgi birodalmi gyűlésre vonatkozó bécsi levéltári források mellett – izgalmas nézőpontot kínáltak a Regensburgban található városi szintű egyházi és világi hivatalos és privát iratok, valamint a jószemű, felkészült, nürnbergi, augsburgi városi követek jelentései. Ők ugyan nem tartoztak a meghatározó döntéshozó tényezők közé, de árnyalták azt az összetett nemzetközi képet, amely Magyarországról a korszakban kialakult, s amelyet a müncheni vagy a marburgi, stuttgarti levéltári forrásokból is megismerhettem.

Ha a kutatás helyszínének különlegességét nézzük, akkor Coburg lélegzetelállító várában található gyűjtemény atmoszférája és az anyag sokfélesége adott nagy impulzust. Wolfgang Julius Hohenlohe neuensteini reneszánsz vízivárában található családi levéltára, hadi trófeái, metszetgyűjteménye, a szentgotthárdi csatával és Pécs ostromával díszített márvány szarkofágja viszont komplex módon tette láthatóvá egy kora újkori fejedelmi udvar ambíciót. Nagy örömömre még a pályám kezdetén lehetőségem nyílt a Herzog August Bibliothek ösztöndíjasaként több hónapig kutatni Wolfenbüttel 17. századi lenyűgözően széles spektrumú gyűjteményében, ahol a világ minden tájáról érkezett kutatók számára még a közös kávézás rítusa is a kutatás örömét, sokféle megközelítési lehetőségét jelentette. S néha az is emlékezetes és tanulságos, amikor nagy várakozással nézek egy-egy levéltári anyaggal való találkozás elé, mint például Würzburgban, Johann Philipp von Schönborn mainzi érsek és választófejedelem családi levéltára esetében, ahol aztán nem igazolódtak a vérmes reményeim.  

Az elmúlt két évben, mondhatjuk, meghatározta életünket a COVID-járvány. Kutatóként és oktatóként hogyan hatott a tevékenységeire a pandémia?

Furcsa ellentmondást jelentett, hogy egyfelől bezártságot hoztak a mindennapok, másfelől viszont az internettel nemcsak kitágult, hanem tovább is gyorsult az ismeret megszerzése, átadása, még az online tartott egyetemi órákat tekintve is tovább sűrűsödött az információ. Sok tekintetben online módon hatékonyabban elő lehetett készíteni az órai közös elemzéseket, jobban fókuszálva részletekre, hozzáférhetőbben kínálva felkészüléshez adatbázisokat, térképeket, alaprajzokat, mely erényeket a későbbiekben is fontos megtartani. De örömmel látom, hogy a hallgatók mennyire kiéheztek a hagyományos órák diskurzusaira, megbecsülve a kötetlenebb légkörű érvelés, véleménycsere lehetőségét. Kutatóként roppant tanulságos a levéltári és nyomtatott forrásbázisok digitalizálásánál érzékelhető léptékváltás, hogy a korábban csak korlátozott számban hozzáférhető források most folyamatosan elérhetővé váltak, jóval szélesebb kutatást lehetővé és szükségessé téve, módszertani váltásokat is kikényszerítve. Mindemellett nagyon várom már kétévnyi halasztás után az augsburgi kutatást.

Van esetleg valamilyen kutatási projekt, amin épp dolgozik? Mik a további tervek?

Hosszas kutatás eredményeként nemrégiben sikerült egy különleges, ideális kéziratot találnom a kora újkori vizuális hírek befogadói attitűdjének vizsgálatára. Egy ulmi városi orvos „távoli szemtanúként” napról napra feljegyzést készített a visszafoglaló háború főként magyarországi eseményeiről a birodalmi városba beérkező hírekről. A felkészült krónikás a hadi fordulópontok adatgazdag, lényeglátó bemutatását kvalitásos röplapok beillesztésével támasztotta alá, kiemelve a visszafoglalt magyar városok politikai és gazdasági értékét. A naplóba rendszeresen bekerültek a mindennapi élet rítusai, a török feletti győzelmek egyházi és világi ünnepségei, a hadi zsákmány fogadásának ceremóniái, de a kis jégkorszak jelenségei, s a birodalmi segélyhadak szervezésének nehézségei is. A napló segítségével a visszafoglaló háborúra vonatkozó nyomtatott információ használatát szeretném sokrétűen feldolgozni. A törököt kiűző háború nagy mennyiségű, érdemi nyomtatott hetilap és újsághíreit, diplomáciai jelentésekkel összevetve egy kutatócsoportot kialakítva szeretném komplex módon vizsgálni.

A tanítás, kutatás, publikálás mellett, ha jut szabadidő, mivel tölti szívesen?

Az úszás és az utazás a kedvenc családi időtöltésünk, de tudományos újságíró férjemmel, egyetemista fiammal és gimnazista lányommal vártúrákra, kastélylátogatásokra, kiállításokra, múzeumokba, színházba is sokat járunk, ami a közös élmények mellett szintén remek inspiráció. Könyvszerető család vagyunk, különösen közel áll a szívemhez a kora újkorral kapcsolatos külföldi szakirodalom tudatos gyűjtése. A hallgatókat is szeretem a hagyományos könyvek használatára ösztönözni: én még hiszek abban, hogy a könyv a tudás korpusza, amit érdemes kézközelben tartanunk. A 17. századi metszeteket is szeretem a környezetemben látni: elsősorban a korabeli magyar városok ábrázolásaiból lóg egy kisebb válogatás a falainkon.

Szuromi Kristóf

A cikkben szereplő képeket G. Etényi Nóra bocsátotta rendelkezésünkre.

Ezt olvastad?

Az FKGP-től az MSZMP KB-ig – Dobi István pályaképe

Dobi István (Ószőny, 1898. december 31. – Budapest, 1968. november 24.) tevékeny szerepet játszott abban, hogy a Független Kisgazdapárt alárendelje

X