Egy elfeledett szerződés: A német-lengyel megnemtámadási egyezmény

Amikor Lengyelország és a náci Németország kapcsolatára gondolunk, többségünknek azonnal a második világháború kitörése jut eszébe. A második világégés valóban Lengyelország német megtámadásával vette kezdetét az azonban már kevésbé ismert, hogy e két ország a háború kirobbanása előtt öt évvel nemcsak, elismerte egymás határait, de megnemtámadási szerződést is kötött egymással. Az elsősorban Nyugat-Európában nagy visszhangot kiváltó szerződés ugyan nem volt hosszú életű, ugyanakkor egy rövid időre biztonságossá tette Európa ezen vidékét.

Európa határai az első világháborút lezáró Párizs környéki békékkel átrajzolták. A régi birodalmak szétestek, helyükön új államok jöttek létre vagy korábban megszűnt országok kerültek fel újra az öreg kontinens térképére. Ez utóbbiak között találjuk Lengyelországot, amely a 18. század végére – Poroszország, Oroszország és a Habsburg Birodalom közötti felosztás révén – teljesen eltűnt a térképről, s csak 1919. június 28-án vált hivatalosan újra függetlenné és egységessé a versailles-i békeszerződés által. Az új lengyel állam az egykori Német Császárság keleti – Nyugat-Poroszország és Poznan térsége, illetve Felső-Szilézia kisebb részéből –, Oroszország nyugati területeiből – a mai Fehéroroszország jelentős részéből –, valamint a Habsburg Birodalom galíciai területéből jött létre újra. Ez utóbbi határvidéken a békekötést követően háború robbant ki a Szovjetunó és Lengyelország között (1919–1921), melyből utóbbi került ki győztesen, megőrizve keleti határait. Az új állam – csakúgy mint a későbbi kisantant országok Csehszlovákia, Románia és a délszláv királyság – határainak fenntartására Franciaország garanciát vállalt.

Lengyelország 1921-ben (Forrás: wikipedia.org)

Lengyelország államfője, a szovjet-lengyel háború meghatározó alakja, Józef Klemens Piłsudski marsall volt (1926–1935), akit a lengyel Horthyként is szokás említeni. Az 1930-as években lazítani kívánt a szinte kizárólagosan Franciaországra építő külkapcsolatokon, mivel attól tartott, hogy a Szovjetunió és Németország bekeríti Lengyelországot, amely így elszigetelődhet. Ennek elkerülésére a korábbinál sokkal rugalmasabb és gyakorlatias külpolitikát valósított meg, melynek első lépése volt a Szovjetunóval 1932. július 25-án megkötött megnemtámadási szerződés. Ezzel az egyezménnyel noha Piłsudski biztosítva érezte országa keleti határait, de a szerződéssel nem tudta feloldani a korábbi háborús felek borús viszonyát. 

Józef Beck (Forrás: wikipedia.org)

Lengyel részről a legnagyobb fordulat 1932 novemberében következett be, amikor külügyminiszterré nevezték ki a korábbi legionáriust, Józef Becket (1932–1939). Az újdonsült külügyér fő célja egyrészt az volt, hogy gyengítse a francia, illetve a kisantant befolyást a közép-európai térségben, másrészt vissza akarta állítani országa nagyhatalmi státuszát. Első lépésként Csehszlovákiát kívánta volna felosztani német, magyar és szlovák segítséggel. Végső célja egy „Harmadik Európa” létrehozása volt, mely laza államszövetségként működött volna. E terv részét képezte Lengyelország mellett Magyarország, Szlovákia, Jugoszlávia, Románia és Olaszország is. Emellett jó kapcsolatot kívánt ápolni Nagy-Britanniával és Németországgal. Véleménye szerint ez a rendszer elég erős lett volna ahhoz, hogy erős gátat képezzen mind a Szovjetunió, mind Németország expanziós törekvéseivel szemben. Mindennek fontos előfeltételét képezte a német féllel való békés viszony megteremtése.

Piłsudski marsall (Forrás: wikipedia.org)

Az első világháború elvesztése Németországban is belpolitikai változásokat eredményezett. II. Vilmos császár (1888–1918) lemondott a trónról és száműzetésbe vonult, a császárság megszűnésével pedig megkezdődött a Weimari Köztársaság korszaka. E rendszer meghatározó szereplője volt Gustav Stresemann kancellár (1923) és külügyminiszter (1923–1929), aki a győztes nyugati hatalmakkal való jó viszony kialakítására törekedett, még hozzá a háborús jóvátétel teljesítése és a békeszerződés korlátozásainak betartásával. A Stresemann-féle teljesítési politikával azt remélte, hogy Németországot a nemzetközi rendszer egyenjogú hatalmának ismerik el. Külpolitikájának gyümölcse az 1925. december 1-én megkötött Locarnói egyezmény volt. A garanciaszerződésben a német, francia és belga fél lemondott a fennálló határok erőszakos megváltoztatásáról, a határok sérthetetlenségéért pedig Nagy-Britannia és Olaszország garanciát vállalt. A Németország Franciaországgal, Belgiummal, Lengyelországgal és Csehszlovákiával megkötött kiegészítő szerződés értelmében a vitás kérdések rendezésére a nevezett országok választott bírósághoz fordultak volna. Mindezekkel egyidőben Franciaország Lengyelországgal és Csehszlovákiával kötött kölcsönönös garanciális szerződést. A későbbiekben ehhez hasonló határegyezményt kívánt megkötni Lengyelország, valamint Csehszlovákia Németországgal. De egy „Keleti Locarnó” létrehozását győztes nyugati hatalmak, elsősorban Nagy-Britannia és Franciaország nem támogatták, így a nyugati lengyel és csehszlovák határ továbbra is ki volt téve egy esetleges német revánsnak. 

Az 1929 végén kitörő nagy gazdasági világválság hatásai az Egyesült Államok mellett leginkább Németországot érintették. Ez a weimari rendszer összeomlásához és a szélsőséges nézetek – kommunizmus, nácizmus – és pártok megerősödéséhez vezetett. A szélsőségek harcából az Adolf Hitler (1933–1945) vezette Német Nemzetiszocialista Munkáspárt (NSDAP) került ki győztesen, melynek eredményeként Hindenburg német köztársasági elnök (1925–1934) – hosszú vonakodást követően – 1933. január 30-án Hitlert kancellárrá nevezte ki. Ezzel egy új korszak vette kezdetét nem csupán a német belpolitikában, hanem a külpolitikában is.

Gustav Stresemann német külügyminiszter(Forrás: wikipedia.org)

Amíg a Stresemann-korszakban nemzeti, valamint erősen gazdasági és békés orientációjú politika volt az irányadó, addig a hitleri külpolitika faji gyökerű, expanzív és háborúpárti volt. Ezen új irányvonal jelszava volt a versailles-i béke revíziója és a német élettér (Lebensraum) megteremtése. Ez utóbbi kiterjesztéséhez nem csupán a revízióra, hanem új területekre is szükség volt. Utóbbi megvalósítására az alsóbbrendűnek vélt szláv országok szolgáltak célpontként, s Hitler lépéséről lépésre, szakaszosan kívánta megszerezni Kelet- és Délkelet-Európát, majd a Szovjetuniót is. Az új német külpolitikával azonban kevés ország szimpatizált Európában, kiváltképp azután, hogy Hindenburg köztársasági elnök 1934 nyarán bekövetkezett halálát követően Hitler létrehozta a Führer címet, egyesítve benne a köztársasági elnöki és a kancellári hatalmat. Ezzel Németországot kiteljesedett a diktatúra.

A nemzetiszocialista külpolitikát kezdetben az elszigetelődés fenyegette. Hitler először Nagy-Britannia felé kívánt közeledni, mert úgy gondolta, hogy a brit politika feladja eddigi európai egyensúlypolitikáját, mert Londonnak az Egyesült Államok és a Szovjetunió mellett nem maradna meg a befolyása. Tervei szerint Nagy-Britannia tovább építhetné és fenntarthatná világbirodalmát, cserébe Németország viszont szabad kezet kaphatna Közép- és Kelet-Európában. A német közeledési kísérlet gyorsan meghiúsult miután Németország 1933. október 14-én végleg elhagyta a leszerelési konferenciát, sőt a Nemzetek Szövetségéből is kilépett. Ezt követően Németország Olaszország felé kezdett el közeledni, de az első próbálkozás még sikertelennek bizonyult, mivel az olasz vezér, Benito Mussolini (1922–1943) nem akarta felborítani a kényes európai hatalmi egyensúlyt, továbbá tartott a közép-európai német térnyeréstől.

Német-lengyel megnemtámadási szerződés aláírása 1934 júniusában. Balról jobbra: Hans-Adolf von Moltke német nagykövet, Piłsudski marsall, Joseph Goebbels német propagandaminiszter, Józef Beck lengyel külügyminiszter (Forrás: wikipedia.org)

Mindezen előzményeket követően kezdett el diplomáciailag közeledni egymáshoz Németország és Lengyelország. Fontos kihangsúlyozni, hogy a Harmadik Birodalom ekkor elsősorban Ausztria és a Szudéta-vidék megszerzésére törekedett, Lengyelországra pedig hosszútávon egy, a Szovjetunió elleni háború szövetségeként tekintett. Gyakorlatban mindkét ország el akarta kerülni az elszigetelődést, továbbá közép- illetve kelet-európai befolyásra törekedett, ezen kívül – különböző okok miatt – pedig ellenségként tekintett a Szovjetunióra. Németország a bolsevizmus megsemmisítése mellett kívánt harcba szállni, a lengyelek pedig aggodalommal tekintettek az 1932. november 29-án megkötött francia-szovjet megnemtámadási szerződésre annak ellenére is, hogy nem sokkal korábban köttettet meg a már említett lengyel-szovjet szerződés. Emellett Lengyelország vissza akarta szorítani Csehszlovákia hegemóniáját, amelyben Németországban partnerre talált.

Berlin és Varsó között 1934 elején kezdődtek meg a tárgyalások, melynek sikerességét jelzi, hogy 1934. január 26-án meg is kötötték az egyezményt Berlinben. A gyakorlatban ez volt a hitleri Németország első külpolitikában elért eredménye, hiszen sikerült egyrészt rést ütni a francia szövetségi rendszer körgyűrűjén, másrészt egy esetleges francia és lengyel párhuzamos katonai offenzíva lehetőségét is kiiktatták. A szerződés két példányban írták alá német és lengyel nyelven, s tartalmát tekintve nem tér el a korban megkötött hasonló egyezményektől. Mindkét ország számára az európai béke alapja a két ország közötti békés egymás mellett élés jelentette, ugyanakkor a nyilatkozat nem akadályozza, hogy a két ország eleget tegyen a különböző nemzetközi kötelezettségeinek, miközben egyik fél külpolitikai mozgásterét sem korlátozta. (Lengyelország például nem követte és nem kellett követnie Németországot a Nemzetek Szövetségéből való kilépésben.) Berlin és Varsó vállalta, hogy a felmerülő kérdésekben tájékoztatják egymást, s kijelentették, hogy semmilyen körülmények között sem fognak erőszakhoz folyamodni a viták rendezésében. A szerződés tíz évre köttetett, de amennyiben a lejárta előtt hat hónappal a két kormány egyike se mondja fel azt, akkor automatikusan továbbra is hatályban maradt volna. (Mindkét ország hat hónapnyi határidővel mondhatta volna fel azt attól kezdve.)

A lengyel-német szerződés kétségkívül váratlanul érte az európai nagyhatalmakat, mivel a korábbi weimari német külpolitikára a szovjetekkel való együttműködés volt a jellemző (1926. április 24. német – szovjet szerződés), mely lengyelellenességgel párosult. A lépés nem nyerte el a német konzervatív politikai elit tetszését, szerintük Lengyelország a német keleti igények kielégítésének legnagyobb ellenfele. A szerződéssel azonban Hitler előrevetítette a szovjetellenes expanziós politikáját, noha ekkor még Lengyelországgal karöltve kívánta volna azt megvalósítani. A lengyel vezetés tisztában volt a náci Németország szándékaival. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint Świtalski, Lengyelország egykori miniszterelnökének (1929) nyilatkozata a Piłsudskival való beszélgetését követően, aki szerint Lengyelország a két nagyhatalom között cseppet sem volt biztonságban. A lengyel államfő jómaga is úgy számolt, hogy az országa és Németország közötti jó viszony legfeljebb négy évig fog fennmaradni. Mindezek ellenére a megnemtámadási egyezményt tartották a legjobb megoldásnak az adott pillanatban, mivel a lengyel vezetés úgy érezte, Franciaország cserbenhagyta Varsót azzal, hogy nem állt a Keleti Locarnó terv mögé.

A szerződés megkötését követően a lengyelek továbbra is megpróbálták biztosítani a keleti határaikat, s 1934. május 5-én megújították az 1932-es szovjet-lengyel megnemtámadási szerződést. A lengyel-francia viszony azonban hűvössé vált. Barthou francia külügyminiszter 1934 áprilisában látogatást tett Varsóba, azonban nem sikerült jelentős eredményt elérnie. 1934 szeptemberében a nyugati hatalmak, Franciaország, Nagy-Britannia, illetve a Szovjetunió támogatásával tervezetet dolgoztak ki a keleti határok biztosítására, de ezt Lengyelország, Németországgal egyetemben 1934. szeptember 27-én elutasította. 

Mindeközben Németország továbbra is baráti gesztusokat tett Lengyelország felé. Gyakorlatban Berlin minimum a lengyel semlegességet fenntartására törekedett, noha megpróbálta saját befolyási körébe vonni Varsót. Egy közös Szovjetunió elleni akció tervével olyan magas rangú német politikusok házaltak a lengyel vezetőségnél mint Hermann Göring, Wilhelm Canaris és Hans Frank. Érvelésük szerint Közép-Európa a kontinens vezető térségévé léphetett volna elő, feltéve, hogy a két ország még szorosabbá fűzte volna a kapcsolatait. A (fel)kérésnek Lengyelország nem tett eleget, mivel kívánt háborús fegyverkezésbe bonyolódni, de a későbbiekben Varsó elhárította az Antikomintern Paktumba (1936) való belépést is, azzal az indokkal, hogy országuk ellenez mindenfajta blokkpolitikát. Mivel Lengyelország Németország és a Szovjetunió közé ékelődött, ezért mind az elhelyezkedése, mind a politikai magatartása adott esetben befolyásolta és korlátozhatta az erőszakos német terjeszkedés irányát.

A megnemtámadási szerződéssel Lengyelország képes volt fenntartani békés viszonyát Németországgal, miközben viszonylag jó kapcsolatot tudott ápolni Franciaországgal és Nagy-Britanniával is. A német-lengyel egyezmény mindössze öt évig maradt érvényben, tehát majdnem annyi ideig, amennyit korábban Piłsudski marsall jósolt neki. Az egyezményt végül 1939. április 28-án, az 1935-ben megkötött brit-német flottaegyezményt együtt mondta fel Németország. Ezzel Berlin végérvényesen megkezdte a második világháborúra való felkészülést, amelynek utolsó lépésként Németország és a Szovjetunió titokban megegyezett Lengyelország felosztásáról az érdekszféráik mentén. A brit és francia garancia Lengyelország területi épségének fenntartására nem volt elrettentő hatású, s a lengyel területek váltak a második világégés első áldozatává.

Tomasits Bence

Felhasznált szakirodalom:

Halmosy Dénes: Nemzetközi szerződések 1918-1945. A két világháború közötti korszak és a második világháború legfontosabb külpolitikai szerződései. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1983.

Németh István: A nemzetiszocialista külpolitika (1933-1945). Grotius E-könyvtár 2008.

Ormos Márta: Hitler. Kossuth Kiadó, Budapest, 2018.

Szokolay Katalin: Lengyelország története. Balassi Kiadó, Budapest, 1996.

Czettler Antal: Lengyel tervek Közép-Európa újrarendezésére és Kárpátalja visszatérése az anyaországhoz 1939 májusában, 1. rész (2014. 11. 14.)

Ezt olvastad?

2024. február 24-én, a Kárpátaljai Szövetség székházában mutatták be a Közel 80 éve történt című tanulmánykötetet, a Gulág- és Gupvikutató
Támogasson minket