Megtalálni az előremutató és erőt adó történeteket – interjú Kertész Botonddal

A vészkorszakban ezreket megmentő Sztehlo Gábor evangélikus lelkész életútjának tudományos feltárására kutatócsoportot állított fel az Evangélikus Hittudományi Egyetem és az Evangélikus Országos Gyűjtemény 2021 márciusában, amelynek vezetésével Kertész Botondot bízták meg. E hírről értesülve kerestem meg, hogy interjút készítsek vele eddigi pályájáról és természetesen a kutatócsoport tervezett munkájáról is. A beszélgetés azonban még ennél is gazdagabb lett: az is kiderült belőle, hogy milyen volt evangélikus lelkészi család gyermekeként megélni a Kádár-korszak végnapjait, a rendszerváltást, majd a ’90-es évek első felének egyetemi életét.

Kertész Botond az Evangélikus Budapest konferencián az Evangélikus Országos Gyűjteményben, 2019. november 26-án. Fotó: Szőnyi István

Kertész Botond az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar történelem és levéltár szakjain diplomázott, majd ugyanitt, a Történelemtudományi Doktori Iskola művelődéstörténeti programján szerzett tudományos fokozatot. Egyetemi évei alatt a Magyarországi Evangélikus Egyház levéltárában helyezkedett el, később átkerült a felekezet múzeumába. Jelenleg a levéltár, a könyvtár és a múzeum integrációja nyomán létrejött Evangélikus Országos Gyűjteményben dolgozik tudományos főmunkatársként. Könyvek, kiállítások és konferenciák sora szegélyezi eddigi tudományos pályafutását, amelynek során a Magyarországi Evangélikus Egyház 19-20. századi történetével kapcsolatos kutatásokat végzett.

Újkor.hu: Egy kis személyes felütéssel kezdeném a beszélgetést. Az ELTE BTK Történelemtudományi Doktori Iskola művelődéstörténeti programján végeztem, ahol még a képzés első, iskolarendszerű szakaszában, Géra Eleonóra egyháztörténeti szemináriumán Székács József visszaemlékezését kaptam meg feldolgozandó feladatként, ami az Ön gondozásában jelent meg önálló kötetben. A munka során gyorsan kiderült, hogy Ön is ezen a képzésen végzett néhány évvel előttem. Milyen út vezetett idáig az Ön számára? Hogyan kezdett érdeklődni a történelem iránt gyerekkorában, és miként lett Önből történész?

Kertész Botond: Mindig is történész szerettem volna lenni – már akkor is, amikor még nem is ismertem ezt a kifejezést. Azt azért sejtettem, hogy a történelemkönyvbe bekerülő dolgokat valakinek ki kell derítenie, meg kell írnia. A történelemhez a meséktől a mondákon át jutottam el gyerekként. Igazából még ma is a „történetek” érdekelnek, hogy mi, miért és hogyan történt. Az általános iskolát Dabas-Gyónon végeztem el, a fővárosba akkor költöztünk, amikor elkezdtem a gimnáziumot. A Trefortba jártam – akkor éppen Ságvári Endréről volt elnevezve –, ami jónevű középiskolaként nem kis kultúrsokkot jelentett (bár ezt a szót nem ismertem akkor). Az évszámok és a pontos adatok sohasem mentek jól, ezért csak harmadik próbálkozásra vettek fel az ELTE BTK levéltár szakjára, majd később történelem szakra is. Tudtam, hogy egyháztörténettel szeretnék foglalkozni – evangélikus papgyerekként nőttem fel –, ezért az Evangélikus Hittudományi Egyetemen hittantanár szakra is jártam, hogy a teológiába is belekóstolhassak. Mivel a Művelődéstörténeti tanszék akkori vezetője, Kósa László örömmel fogadott be egyháztörténeti témákat, ezért ott végeztem el vezetésével a doktori iskolát. Az evangélikus egyház 1848/49-es történetéből készítettem el a disszertációmat.

Nem tudom megállni, hogy ne menjünk át egy-két kérdés erejéig oral historyba. A Trefort 1991-ig viselte Ságvári Endre nevét, tehát Ön a Kádár-korszakban volt gyerek. Milyen benyomásokra emlékszik a rendszerről?

Csakugyan a teljes kiskorúságom a Kádár-korszakra esett. 1989-ben lettem 18 éves, ekkor érettségiztem, azon a nyáron, amelyen Nagy Imrét és társait újratemették. Sokszor költöztünk, ez a lelkészi hivatás és papgyerek-állapot természetes velejárója. Az általános iskolai éveimet töltöttem Dabas-Gyónon. Dabas az akkori híresztelések szerint „kádertemető” volt, a tanácshoz, illetve az akkor és ma is nagyvállalatnak számító Dabasi Nyomdához állítólag sok olyan elvtárs került, aki valami helytelent tett Budapesten. Nem tudom, hogy valóban így volt-e, de az már akkor is feltűnt, hogy a nagyközség (ma már város) vezetősége nem egyszer feltűnően vonalasnak bizonyult. Ottlétünk alatt történt meg a templom teljes körű tatarozása, illetve a gyülekezet 200 éves jubileumának megünneplése, mindkettő püspöki jelenléttel. Más, „liberálisabb” helyeken a tanácselnökök is részt vettek az ilyen ünnepségeken, de az erre a célra rendszeresített HNF (Hazafias Népfront) képviselőjétől ez munkaköri elvárás volt. Dabas-Gyónon még a meghívóra sem válaszoltak. Nem mintha nélkülük nem tudott volna ünnepelni a gyülekezet.

Érte hátrány a szüleit édesapja foglalkozása miatt?

Édesanyám nem kapott statikus-mérnöki végzettségének megfelelő munkát Dabason, pedig elvileg lett volna rá lehetőség. Kilenc éven keresztül ingázott hetente háromszor – a maradék két napot közvetlen főnöke beírta ott létnek, miközben anyukám hazahozta a munkát. Azt csak idősebb korunkban tudtuk meg tőle, hogy minden előléptetést a lehető legkésőbb, az iroda tagjai közül az utolsóként kapott meg. Ez nem a munkáját, hanem a családi állapotát minősítette. Édesapámnak a mindenkori útlevél-igényléssel gyűlt meg a baja. A nyolcvanas években szüleim minden harmadik évben elmentek „nyugatra”, Wartburggal, sátorral, konzervekkel. Az Állami Egyházügyi Hivataltól minden egyes alkalommal kapott édesapám annyi „támogatást”, hogy csak az utolsó pillanatban kapta meg a jó előre megigényelt útlevelét.

Kertész Botond az Evangélikus Budapest konferencián az Evangélikus Országos Gyűjteményben, 2019. november 26-án. Fotó: Szőnyi István

A családi háttér kihatott az általános iskolai tanulmányaira?

Papgyerekként „másnak” éreztem magamat, de üldözöttnek nem. A „három t”-ből a középsőben volt Gyónon az egyház. Némi gúnyolódás volt az iskolában, talán egyszer-kétszer tanárok részéről is, de nem voltam hajlandó magamra venni. Hálás vagyok azért, hogy a családom kifejezetten ügyelt rá, hogy esetleges kudarcainkat, sikertelenségeinket ne tulajdonítsuk annak, hogy minket „üldöznek”. A legnagyobb hátrány talán akkor ért, amikor az első két év után a három párhuzamos osztályból kettőt alkottak – én pedig egyértelműen a rosszabbik, gyengébb képességű osztályba kerültem, nem abba, amelyik az igazgatóhelyettes felségének osztálya lett. Így viszont nem került nagy megerőltetésbe, hogy a legjobb legyek az osztályban – emiatt sem lehetett velem nagyon kiszúrni, és rosszabb tanítóim, tanáraim sem voltak. Gimnáziumba azonban csak ketten mentünk az osztályból.

Mennyire tudott beilleszkedni az iskolai életbe?

Kettős nevelést kaptam, otthonról tudtam, hogy az ateista politikai rendszerrel nem állunk egy platformon. Olyat sosem hallottam otthon, hogy Marx és Lenin igazából ugyanazt mondta, mint Jézus Krisztus, és arról sem beszéltek sokat, hogy az Édesapám kamaszként, a Belvárosban élte át 1956-ot, és nem tudott Kádárnak megbocsátani. Amikor 13-14 évesen azt találtam mondani, hogy Kádár azért mégiscsak a lehető legjobban hozta ki az országot 1956-ból, akkor komoly személyes történelemleckét kaptam. Amit meg kellett tenni, azt megtettük. Nem kívánta meg például a család, hogy az úttörő mozgalom keretében zajló közösségi életből kizárjam magamat – bár nagypénteken nem engedtek el focizni az iskolacsapattal. Őrsvezetőképző-táborban voltam (mivel az, akit kijelöltek erre, az utolsó pillanatban visszamondta, ott ismerkedhettem meg a kádári-korrupció világával), őrs- és rajvezető is lettem, talán még a kiváló úttörő érmem is megvan valahol. A Ságvári teljesen más világ volt – kifejezetten liberális szemléletű iskola, ahol 1985-ben már nyugodtan lehetett úgy dönteni, hogy az ember nem lesz KISZ-tag – mire negyedikes gimnazista lettem, már meg is szűnt a KISZ. Az iskolai kórus repertoárjának nagyobb része egyházzene volt. Evangélikus papgyerekként maximum annyi „hátrány” ért, hogy egész sor lelkészgyerek járt már oda közvetlenül előttem, illetve velem párhuzamosan (mások mellett Csepregi Zoltán egyháztörténész, az EHE professzora), akik oly magasra tették a lécet, hogy nem mindig sikerült megugranom. Hogy nem lettem „papfiból gazfi”, azaz nem fordultam szembe a családi egyházi tradícióival, az nagy mértékben annak is köszönhető, hogy a kortárs közösséget az egyházon belül találtam meg. Egyházi ifjúsági munkára a konfirmáció után (13 éven felül) Gyónon nem volt lehetőség (miközben 25 kilométerre onnan, Pilisen, az ország egyik legjobb evangélikus ifjúsági közössége működött). Tíz évesen mentem először kántorképzőbe, Fótra. Vezetője egy régi KIE-titkár, Kiss János volt. A kántorképzés ürügyén elképesztően vonzó, színes, magával ragadó, hitet erősítő egyházi ifjúsági munkát végzett, ahol minden nyáron három hetet tölthettem. A nyolcvanas évek elejéig ez volt az egyetlen legálisan működő országos evangélikus ifjúsági alkalom. Óriási megerősítés volt, hogy a korosztályomban nemcsak én és két testvéreim vagyunk olyanok, aki eljárnak templomba.

Sokat jelenthet Önnek a zene, ha kántorképzésre is járt.

Igen. Valamennyire megtanultam orgonálni, ma is kántor vagyok, huszonegy éven át tanfolyamot is vezettem, most is visszajárok nyaranként Fótra tanítani. Harminckét éve a Lutheránia kórusban énekelhetem Bach kantátáit és oratóriumait. Csellótanár feleségemet itt ismertem meg, és a dolgok jelen állása szerint valószínű, hogy a fiam is csellista lesz. A fóti kántorképző az ő életükből sem maradt ki.

Az Iskola a korszakhatáron – A Fasor és az első világháború c. időszaki kiállításon, 2018. június. Fotó: Németh András Péter

Visszaugranék oda, hogy nagykorúvá válása egybeesett a rendszerváltás évével, viszont mint mondta, nem vették fel egyből az egyetemre. Mit csinált ebben az időszakban, és persze hogyan emlékszik a rendszerváltásra?

Érettségi után nem sikerült a felvételi, így 1990 januárjától májusáig az NDK-ban voltam. Izgalmas időszakban és izgalmas helyen dolgoztam egy egyházi szeretetotthonban. A fal már leomlott, de a két Németország még létezett, és kevesen gondolták akkor, hogy ennyire gyors lesz az egyesülés. Helyszínen élhettem meg az első és utolsó demokratikus NDK választásokat (és mulasztottam el az első itthonit, hiszen még a követségeken sem lehetett szavazni.) Nyolc kilométerre laktam az NSZK (bajor) határtól, szerencsére még itthon kiváltottam az NSZK vízumot (amely két héttel azelőtt járt le, hogy eltörölték a magyar–NSZK vízumkényszert) így mindkét oldaláról megnézhettem a még teljes „pompájában” álló falat. A lelkészházaspár egyik tagja, akiknél laktam, volt annak a néhány tucat lelkes falunak (Mödlareuth) is a lelkésze, amelyet egészen addig kettévágott a fal. A hirdetőtáblán megjelent plakát szerint 100 NDK márkáért lehetett leszerelt, de igen jól képzett határőrkutyához jutni. A „Wir sind ein Volk” lelkesedése mindenkit áthatott. Ott vettem az első leckéket a piacgazdaságból. Wartburgokkal és Trabantokkal volt tele Hof városa („In Bayern, ganz oben”) városszéli bevásárlóközpontjainak parkolója, de a határközeli NDK-városok főterein is lehetett hétvégén mindent kapni, akár keleti márkáért is. A keleti oldalon lévő falusi kisvendéglőket hétvégén onnan lehetett megismerni, hogy nyugati rendszámú és típusú autók hosszú sora parkolt előttük – a menü még a magyar árszínvonalhoz képest is nevetségesen olcsó volt, de amennyire a német gasztronómiától telik, kifejezetten jókat lehetett enni. Hazafelé tettem egy tiszteletkört. Lipcsében azoknak a plakátoknak a vázain, ahol fél évvel korábban még a munkás-paraszt egységet, a szovjet–német örök barátságot vagy az aktuális ötéves tervet hirdető feliratok voltak (ilyet én itthon már nem láttam a nyolcvanas években) új felirat jelent meg: Lepzig hat Zukunft – Lipcsének van jövője. Lelkesítő élmény maradt ez az optimizmus. A kör végén Berlinből utaztam haza. Ismerve a szocialista hiánygazdaság természetét, már Lipcsében beszereztem egy vésőt és kalapácsot, hogy saját kézzel járuljak hozzá a fal lebontásához és olcsón szerezzek szuvenírt. Rendesen megküzdöttem érte, mert Lipcsében éppen akkor csak favésőt lehetett kapni.

Az egyetemi tanulmányait már az első szabadon választott kormány idején kezdte meg. Milyen volt a felsőoktatás ekkoriban?

1991-ben kezdtem el az egyetemet. A Bölcsészkar képzési rendszere éppen akkor alakult át teljesen, bevezették a mai kreditrendszer elődjét, a tanegységrendszert. Szerencsére elmentem a gólyatáborba, ahol elég komoly felkészítést kaptunk arról, hogy miként fog működni a rendszer. Jobban értettük, mint a felsőbb éves hallgatók – egyetemi oktatóinkról nem is beszélve. A tanszabadság odáig ment, hogy a történelmet akár a végéről is kezdhettük, első év végén az újkorból szigorlatozva, az ókort pedig a tanulmányok végére hagyva. Ez azért gyorsan megszűnt, ami valószínűleg nem is baj. Az jó volt, hogy nagy szakokon tényleg volt választék, az ember az érdeklődésének megfelelően vehette fel a tárgyakat – feltéve, hogy sikerült magát beverekednie (időnként szinte szó szerint) a kinézett szemináriumra. A tankörök megszűnésével a nagy szakokon (magyar, történelem, angol) hamar elanyátlanodott az ember, hiszen óráról órára más arcokkal találkozott. Ezért volt jó kis szakra (is) járni. Tizenöten kezdtük el az évfolyamot levéltár szakon, természetesen nem voltak párhuzamos szemináriumok és előadások, így végig együtt voltunk. Bak Borbála heti rendszereséggel megíratott zh-i igazi harctéri bajtársiasságot teremtettek, ennek ellenére (vagy talán éppen ezért) szakszemináriumok ürügyén tanulmányaink végéig testületileg jártunk hozzá, Jó társaság verődött össze, nagyon sokan maradtunk a szakmában, (a többiektől elnézést kérve most csak a BFL főigazgatóját, Kenyeres Istvánt említeném) vagy a közvetlen közelében, máig is számítunk, számíthatunk egymásra. A levéltár szak akkoriban „történészképzőként” működött, ahol a szakma alapfogásain kívül leginkább szemléletet, a források tiszteletét tanultuk meg. És persze ahhoz is kaptunk segítséget, hogy el is tudjuk olvasni azokat.

Az Év múzeuma különdíj elismerő oklevelével, Kertész Botond, Harmati Béla László és Zászkaliczky Zsuzsanna kurátorok. Az Év múzeuma különdíj elismerő oklevelével, Kertész Botond, Harmati Béla László és Zászkaliczky Zsuzsanna kurátorok. Kertész Botond fotója

Működött már a hallgatói önkormányzatiság ekkor?

Igen, és bele is kóstoltam a Hallgatói Önkormányzat, azaz a HÖK világába. A közélet máig érdekel, a rendszerváltás lelkesedésében még azt is el tudtam volna képzelni, hogy valamilyen módon aktívan részt vegyek a politikában. A HÖK jó iskola volt arra, hogy rájöjjek, ez mégsem az én utam. A lelkes közösségi emberek és jó értelemben vett mozgalmárok mellett vezetői pozícióba leginkább profi karrieristák kerültek. A HÖK már akkoriban is indított el politikai, de még inkább közigazgatási karriereket. A hatalmi érdekérvényesítés világát közelebbről látva rájöttem, hogy ez nem nekem való. Azért az megrémisztett, hogy egy ilyen „kispályán” is mekkora tülekedés lehet az oly sok hatalmat nem jelentő posztokért. Az úgynevezett „közművelődési kuratórium” elnökeként olyan pályázatokról döntöttünk, amelyek a kari közösségi életet támogatták a tanszéki kirándulásoktól kezdve a kari bulikig – de Lajkó Félix egyik első koncertjére is adtunk támogatást. Később az egyetemi tanács tagja voltam – ez kicsit olyan volt, mint az európai parlamenti tisztség, ahová elég gyakran aktív politikai pályafutásuk levezetéseként kerülnek a képviselők. Ebben az időszakban folyt a küzdelem az egyetemi színpad Szerb utcai játszóhelyéért – mint szinte mindig, ekkor is a bürokrácia győzött a kultúra felett. Bár világnézetileg igen távol állt tőlem az akkori egyetemi színpad világa, nem tartottam helyesnek egy közösség ellehetetlenítését. Egy küldöttséggel Göncz Árpád dolgozószobájáig is eljutottunk, ahol kedves erkölcsi támogatást és kiváló narancslevet kaptunk.

Vannak, akik azonnal elkezdik a doktori képzést egyetem után, és „főállásban” csinálják, de olyanok is, akik évekkel később, munka mellett végzik el. Miként alakult ez az Ön életében?

Tíz évet töltöttem a Bölcsészkaron. Először levéltár, majd levéltár-történelem szakosként, és közvetlenül utána kezdődött a doktori képzés. Illetve részben párhuzamosan, mert még nem volt kezemben a történelem diplomám, amikor már beadtam a felvételimet a doktorira. Bár témavezetőm, Kósa László nem biztatott vele, végül mégis oly szerencsés voltam, hogy ösztöndíjas doktori helyet kaptam. Ekkor már dolgoztam az evangélikus levéltárban, a doktori mellett ezt félállásban folytathattam tovább. Így volt lehetőségem arra is, hogy az Evangélikus Hittudományi Egyetemen elkezdjem a levelező hittantanár képzést. Nem akartam hittantanár lenni (nem is lettem), de akkor még nem volt „világi teológus” képzés. A doktori képzést még „szingliként” kezdtem el, de mire befejeztem, nős ember lettem, és volt három gyerekem – ez az állapot – Istennek hála – azóta sem változott:

Régóta áll a Magyarországi Evangélikus Egyház alkalmazásában, hiszen már egyetemistaként az Evangélikus Levéltár munkatársa lett. Hogyan került oda annak idején? 

Az evangélikus gyűjteményekkel munkavállalóként először a gimnázium után találkoztam. Fél évet dolgoztam a könyvtárban. Igazán izgalmas munka volt, mert egy addig feldolgozatlan könyvanyagról kellett első jegyzéket készíteni, ahonnan minden nap előbukkanhatott valami érdekesség, ritkaság. Szegény kollégák utána még évekig emlegették a nem kifejezetten gyöngybetűs kézírásomat. Az egyetem utolsó évében kezdtem el dolgozni a levéltárban. Ez volt az az időszak, amikor az egyházi levéltárak egyszemélyes, eléggé zárt intézményekből kezdtek nyitottabb, professzionálisabb, látogatottabb helyekké válni. A mi évfolyamunkból éppúgy, mint az alattunk és felettünk végzettekből többen kezdtek el egyházi levéltárban dolgozni. Közülük jó néhányan az elmúlt évtizedekben mintaszerűen működő intézményeket alakítottak ki a munkahelyükből. Nagyon hasznos volt számomra a levéltári munka: közelről megismertem azokat a forrásokat, amelyekből történészként dolgozom. A másik remek dolog az volt a levéltárban, hogy valamennyi, az evangélikus egyháztörténettel foglalkozó kutatót személyesen is megismerhettem, naprakész voltam abból, hogy ki, milyen témát kutat.

Hogyan változott meg a munkája a doktori iskola elvégzése után?

Megmaradt a levéltárosi félállásom, közben azonban megkerestek a múzeumból is, ahol a két művészettörténész szakmunkatárs mellett szükség volt egy történészre is. Jogilag egy munkáltatóm (a Magyarországi Evangélikus Egyház) volt, de de facto két munkahelyem, amelyek fizikailag is a város két egymástól nem túl távoli pontján voltak. Talán három évet dolgoztam így, de nem sikerült tökéletesen összeegyeztetni a két feladatot. Távolról biztos nincs nagy különbség egy levéltári és egy múzeumi munkahely között, de főleg ilyen kis intézményeknél alapvetően különböző módon működik a kettő. A levéltárban nagyjából minden munkanap hasonló, míg a múzeum inkább projektekben gondolkodik. Kiállításmegnyitó vagy egy-egy rendezvény előtt akár 24 órás is lehet a munkanap. Végül a múzeumnál kötöttem ki, most is itt dolgozom. A levéltárismeret szerencsére megmaradt, a kutatókkal való napi kapcsolat azonban hiányzik.

Luther öröksége állandó kiállítás részlete az Evangélikus Országos Múzeumban. Fotó: Magyari Márton / Evangélikus Élet

Szereti a munkáját? Milyen feladatai vannak?

Nagyon élvezem, hogy ilyen kis helyen dolgozhatok. A tudományos főmunkatársi titulus szerencsére nem jelenti azt, hogy ha kell, akkor akár a trógerolásba, a tárgyak szállításába ne kelljen részt vennem. Jelenleg kiváló múzeumpedagógusaink vannak, akik egyben tárlatvezetők is, de örülök, hogy azért a tárlatvezetésben is több-kevesebb rendszerességgel részt veszek (ha éppen nincsen járvány miatti zárva tartás.) A honlap gondozása is leginkább az én feladatom. A kiállítások mellett egyre több más rendezvény (könyvbemutatók, előadások, konferenciák, koncertek és más hasonlók) is helyet kap a múzeumban, ezek szervezésében is van több-kevesebb feladatom. Természetesen elsősorban történészként vagyok jelen a múzeum életében. A korszakom ugyan a 19-20. század, de más korszakokról szóló történeti kiállításoknál rendszeresen ki kell mozdulnom a komfortzónámból, ami kifejezetten jót tesz.

Melyik kiállítások szervezésére a legbüszkébb?

2001 óta sok és sokféle időszaki kiállítás megrendezésében vehettem részt. Kiállítást készíteni egyrészt kutatómunka, másrészt kreatív feladat, és mindkettő közel áll hozzám. Jókor születtem, hogy felnőttként éljem meg a reformáció 500. jubileumát. Ez az évforduló kellett ahhoz, hogy elég elszánás és anyagi erő legyen új állandó kiállítást építeni a több mint harminc éves eredeti tárlat helyére. Nemcsak a kiállítás, de a múzeum teljes belső tere megújult. Hihetetlenül izgalmas, érdekes, kreatív feladat volt két művészettörténész kollégával – Harmati Béla László igazgatóval és Zászkaliczky Zsuzsannával – közösen megálmodni, megtervezni és létrehozni az új állandó kiállítást, ami 2016 novemberében nyílt meg Luther öröksége címmel. Interaktív digitális alkalmazásaink a múzeumi szakma legrangosabb nemzetközi díját is elnyerték. 2017-ben részt vehettem a Nemzeti Múzeum reprezentatív reformációi kiállításának (Ige-idők) megrendezésében is, ahol egy nagy múzeum belső működését is közelebbről láthattam. Tanulságos volt. 2017-ben a „kedvenc” munkám a Menő reformáció kiállítás létrehozása volt, amelyet Kiss Erikával és Zászkaliczky Zsuzsával közösen terveztünk egy 17 méter hosszú csuklós buszba. A kiállítás több mint ötven helyre eljutott 2017/18-ban.

Menő reformáció kiállításbusz Gödöllő főterén, 2017-ben. Kertész Botond fotója.

Ha jól tudom, éppen 2017-ben a munkahelye is átalakult.

Igen. 2017 februárjától jogilag új munkahelyem van: ekkor alakult meg önálló jogi személyként az Evangélikus Országos Gyűjtemény. Előtte a gyűjteményt képező levéltár, könyvtár, múzeum az evangélikus országos iroda egyik osztálya volt. Tudományos titkára is lettem az új intézménynek, és lassan ki is alakul, hogy miként is lehetne a gyűjtemény tudományos életét szervezettebbé és láthatóbbá tenni, illetve egyre több új lehetőséget lehet felfedezni a közös munkában.

Mire gondol, milyen új lehetőségeket lát kibontakozni a közös munka során?

Ha az ember manapság pályázatot ír, akkor a „szinergia” kifejezésért biztos, hogy plusz pontot kap. A szinergia – az erőforrások egymást erősítő, közös használata – azonban valóban létező, fontos és hasznos dolog lehet. Az Evangélikus Országos Gyűjtemény a levéltár, könyvtár és múzeum közötti szinergiákat próbálja kihasználni. A múzeumnak nincs olyan időszaki történeti kiállítása, ahol ne használná a levéltár és a könyvtár anyagait. Az egyházi székház felújításával a könyvtár történeti része (az úgynevezett Podmaniczky könyvtár) kiállítóhellyé is vált, a kiállítások elkészítésében pedig támaszkodhat a múzeum tapasztalatára. A levéltárpedagógiába belevágó levéltári munkatárs a múzeumpedagógusok tudására is támaszkodhat. Ha hagyaték érkezik, akkor nem „kergetjük körbe” a hagyaték átadóját a különböző gyűjteményeken, hanem befogadjuk, amit kaptunk, és utána kerülnek a hagyatékok egyes darabjai a helyükre – tárgyak a múzeumba, iratok a levéltárba, könyvek a könyvtárba. Természetesen rendszeresen „használjuk” egymás kapcsolatrendszerét és szaktudását is. Hogy az egység kifelé is látszódjon, az egyes intézmények külön honlapjai mellett közös honlapunk is van, és az arculat is egységes.

Sztehlo-Keken emlékszoba az Evangélikus Országos Múzeum állandó kiállításában. Fotó: Magyari Márton / Evangélikus Élet

Ilyen szinergiának tekinthető a Sztehlo Gábor életét és munkásságát kutató munkacsoport megalakulása, amelyet márciusban jelentettek be?

Sztehlo Gábor életútjának kutatásához az evangélikus egyházon messze túlnyúló összefogásra, szinergiára van szükség. Sztehlo akkor is megérdemelne egy nagymonográfiát, ha csak életének legismertebb hat esztendeje volna izgalmas: a vészkorszakban 2000 ember – elsősorban gyermekek – megmentése kötődik a nevéhez, 1945 és 1950 között pedig egy olyan gyermekotthont működtetett a Budakeszi út mentén fekvő elhagyott villákban, amely saját iskolája révén pedagógiai modellként is egyedülálló, a benne lévő „ifjúsági állam”, Gaudiopolis pedig ma is lenyűgöző demokratikus kísérlet volt. Ártatlan életek megmentése, majd traumatizált gyermekek sorsának felkarolása és sikeres útnak indítása olyan csodák voltak, amelyek nemcsak a közösségi emlékezet által való megőrzésre, hanem alapos történelmi kutatásra is érdemesek. Sztehlo életútja azonban ennél is több titkot rejt. Teológusként ismerkedett meg a harmincas évek virágzó finn egyházi életével, és honosította meg ennek mintájára a népfőiskolát Magyarországon. A Pax otthonok államosítása után (melynek vezetését nem vállalta) az egyházi szolgálatba visszatérve gondoskodott a kitelepítettekről, majd megalapította és évekig működtette az evangélikus egyház szociális-diakóniai munkáját. 1961-ben Svájcba utazott a visszatérés szándékával, de végül kint maradt, és Interlaken lelkészeként hunyt el 1974-ben. Svájcból azokat segítette, akik a hazai egyházi és állami vezetés háttérbe szorított.

Milyen forrásanyag áll rendelkezésre?

Sztehlo Gábor életútjának mai ismerete viszonylag kevés forráson alapul. A források szisztematikus felkutatása alapos levéltári-levéltárosi munkát igényel. A Sztehlo-kultusznak köszönhetően számos interjú és visszaemlékezés áll rendelkezésünkre. Ezek kritikus kiértékelése, az adatok feltárása és rendszerezése, újabb interjúk készítése az oral history módszertani ismeretét igényli. Sztehlo életének feltárásához szükséges a társadalomtörténeti ismeret – atyai ágon egy régi lelkész családból nagypolgári családdá vált família, anyai ágon svájci származású, Magyarországon nagyiparossá vált Haggenmacher felmenők széles társadalmi hálóját kell alaposan megvizsgálni. Az embermentés időszaka még kötődik laza szálon az evangélikus egyházhoz, a Pax otthon azonban már nem egyházi intézmény volt – a sikeres munkához olyan politikai kapcsolatok is kellettek, amelynek feltárása a korszak politikatörténetének alapos ismeretét feltételezi. Az egyházukhoz hűséges, társadalompolitikailag azonban egyértelműen baloldali gondolkodású lelkészek – ilyen volt Sztehlo Gábor is – komoly fejtörést okoztak a kommunista hatalomnak. Sztehlóról ezért az állambiztonság megmaradt iratanyagai között is sok izgalmas feljegyzést találunk. Az egyháztörténet éppúgy része a történettudománynak, mint a teológiának. Sztehlo Gábor gyakorlati munkássága teológiai indíttatásából fakadt, amelyet a teológiai ismeretekkel lehet megfelelően bemutatni. A népfőiskolát, majd a Pax otthonban elemi iskolát alapító Sztehlo a pedagógiatörténet számára is nagyon fontos szereplő. Mint már említettem, Sztehlo anyai ágon svájci családból származott, teológusként és fiatal lelkészként szoros finn kapcsolatokat épített ki, az embermentés idején a Nemzetközi Vöröskereszt támogatásával végezte munkáját, és életét Svájcban fejezte be. Az életút nemzetközi vonatkozásainak vizsgálata elkerülhetetlen ahhoz, hogy teljes képet kaphassunk.

Sztehlo Gábor 1951-ben. Fotó: Kinczler Gyula

Kik alkotják a kutatócsoportot?

A kutatócsoportban jelenleg heten vagyunk, és van rá remény, hogy később mások is csatlakoznak hozzánk. Öt év alatt hét ember sokat tud tenni – ha nincsen más feladata. Ez esetünkben nem így van, mindenki a saját munkája mellett, kutatási projektjeibe beillesztve igyekszik minél többet hozzátenni a közös munkához. A kutatócsoport az Evangélikus Országos Gyűjtemény és az Evangélikus Hittudományi Egyetem közös projektje, de a fent vázolt komplexitás miatt szerencsére más intézmények munkatársai is segítenek. 2021 tavaszán Bartha Ákos, az ELKH BTK Történettudományi Intézet tudományos munkatársa, Czenthe Miklós, az Evangélikus Országos Levéltár vezetője, Korányi András, az Evangélikus Hittudományi Egyetem professzora, Kunt Gergely, a Miskolci Egyetem adjunktusa, Laborczi Dóra, az ELTE BTK Médiatudományi Intézet doktorandusza és előadója és Mirák Katalin, az evangélikus tényfeltáró bizottság vezetője a kutatócsoport tagjai. Sztehlo Gábor életével különféle munkáink során már valamennyien találkoztunk.

Mit gondol, mennyire ismert Sztehlo Gábor neve ma Magyarországon?

Nemrég végeztem egy gyors online kutatást. Beírtam történelmünk három legismertebb magyar evangélikus lelkészének nevét a legnépszerűbb keresőbe. Előzetes várakozásaim ellenére nem Sztehlo Gábor nyert, hanem csak harmadik lett Kis János és Bél Mátyás után. Természetesen nem a találatok számának növelése az elsődleges cél, de talán ez is jelzi, hogy van mit kutatnunk. Örülök egyébként, hogy Sztehlo Gábornak ma szobra, emléktáblái vannak, és nevét intézmények viselik. Az emlékezet fenntartása mellett a kutatásban is elévülhetetlen érdemeket szerzett a „Sztehlo gyerekek” által létrehozott Sztehlo Gábor Alapítvány. A történettudomány azonban nem spórolhatja meg azt a feladatot, amit más nem vállalhat: alapos és kritikus feltárását Sztehlo Gábor életének Nem valószínű, hogy öt év múlva le tudjuk tenni az asztalra a Sztehlo Gáborról szóló nagymonográfiát. Azt tudjuk vállalni, hogy összegyűjtjük a forrásokat, az eddigi kutatási eredményeket, és a saját területünkön tovább lépünk abban bízva, hogy a munkának lesz folytatása. Nem Sztehlo Gábornak fontos, még csak nem is a mentettjeinek, munkatársainak, vagy akár az egyházának, hogy ez a munka megtörténjen.  Magyarországnak, és egész, helyét kereső nyugati világunknak van szüksége arra, hogy sötét huszadik századi történetünkben is megtaláljuk azokat a történeteket, amelyek előremutatnak és erőt adhatnak.

Mennyire tekinthető feldolgozottnak a Magyarországi Evangélikus Egyház 19-20. századi története?

Az evangélikus egyház – de tegyük hozzá, hogy a többi magyarországi egyház – 19-20. századi történetének kutatását több tényező is hátráltatta. Azzal, hogy az egyház társadalmi és politikai életben játszott szerepe visszaszorult az újkorban, egyben a története iránti érdeklődés is visszaszorult. Mire a 19. század „történeti korrá” vált – azaz nagyjából a 20. század közepére –, a magyarországi egyházak történetük legsötétebb korszakát élték a „létező szocializmus” évtizedeiben, 1945 után. Sem anyagi, sem humán erőforrásaik nem voltak ahhoz, hogy alapos történeti kutatást folytassanak. Azt pedig nem kell magyarázni, hogy a marxista történetírás éppen nem érdeklődött a 19. századi egyháztörténet iránt. 1990 után sokat változott a helyzet, először éppen az 1945 és 1990 közötti történetüket akarták megérteni az egyházak és a társadalomnak az ez iránt érdeklődő része. A kutatás fókusza erre a korra irányult. A 19. század egyháztörténetét is kezdte szép lassan felfedezni a történettudomány éppúgy, mint a teológia. Utóbbi erős elfogultsággal tekint még máig is a korszakra: hanyatló, elvilágiasodó, eljelentéktelenedő egyházat lát ebben az időben, és még ma is hajlamos az 1940-es évek egyházi megújulásának szemüvegén át tekinteni a 19. századra. Sőt, a 19. század egyházi vezetői is válságosnak érték meg korukat, mivel a népegyház lassú, de feltartóztathatatlan bomlásával kellett szembesülniük. Közben azonban mégiscsak egy gyarapodó, színesedő intézményrendszert, növekedő gyülekezeteket és az egyházújítás innovatív próbálkozásait látjuk.

Kertész Botond tárlatvezetést tart az Evangélikus Országos Múzeum új állandó kiállításának megnyitóján, 2016. november 11-én. Fotó: Kiss Tamás / Evangélikus Élet

Játsszunk el a gondolattal, hogy bekopog Önhöz egy történészhallgató azzal, hogy mindenképpen e tágabb területen belül keresne szakdolgozati/doktori témát. Milyen javaslatai lennének a számára?

Az elképzelt fiatal kolléga a bőség zavarában lenne, ha témát szeretne keresni. Két nagyobb témát ajánlanék számára. Ha a 19. század érdekli, akkor az evangélikus egyház etnikai-nemzetiségi viszonyainak alakulását ajánlanám figyelmébe. Hogyan befolyásolta a hosszú 19. században a modern nemzetek kialakulása az evangélikus egyház történetét? Milyen hatással volt rá a kezdetektől evangélikus dominanciával alakuló szlovák nemzeti ébredés, hogyan viszonyult a magyarosításhoz? A dualizmusban egyre inkább kibontakozó etatizmus, a modern oktatás követelményei, az egyházi autonómia és a nemzetiségi kérdések milyen interakcióba kerültek egymással? Az is biztos, hogy ha ezt a témát választaná, akkor Demmel Józsefhez küldeném először egy alaposabb konzultációra. Ha a 20. század érdekelné a kollégát, akkor a két világháború közötti egyházi élet kutatására próbálnám rávenni. Anélkül nem igazán tudjuk megérteni azt, ami 1945 után történt az egyházzal és a benne élőkkel, pedig ez napjaink egyházi életét is alapvetően meghatározza. Meg kellene próbálni feloldani azt az ellentétet, amely a hihetetlenül virágzó egyházi élet és az államnak egyre inkább alárendelődő (vagy csak alárendelődni látszó?) „magas” egyházpolitika között feszül. Kifejezetten örülnék annak, ha a 19-20. századi evangélikus egyháztörténetet az egyházi intézményrendszerből érkezők éppúgy kutatnák, mint azok, akik azon kívül találnak rá az egyháztörténeti kapcsolódási pontokra. A feltételes mód szerencsére egyre kevésbé indokolt: úgy tűnik, hogy tényleg mind gyakrabban egymásra tud találni egyháztörténet, politikatörténet, társadalomtörténet, oktatástörténet, művészettörténet – a részdiszlipcinák sora tetszőlegesen folytatható. 

Mint az MTMT-beli adatlapján is látszik, Ön folyamatosan dolgozik azon, hogy ezeket a hiátusokat enyhítse. Megkérdezhetem, hogy a Sztehlo-kutatáson túl – vagy amellett – milyen tervei vannak?

Munkahelyi keretben dolgozunk egy már igen régi hiányosság pótlásán: Budapest evangélikus történetének feldolgozásán. Korábban megtartott konferenciák előadásait rendezzük kötetbe, és dolgozunk egy topográfiai megközelítésű evangélikus Budapesten is. Kis János dunántúli püspök életéről tavaly tartottunk emlékkonferenciát (részben azt is már digitális módon) az ELKH BTK Irodalomtudományi Intézet munkatársaival közösen. Ennek a kötetnek a szerkesztése jó ütemben halad. A szerkesztés mellett Kis János püspöki működéséről készítettem egy hosszabb tanulmányt. Az evangélikus tényfeltáró bizottság munkája is folytatódik a negyedik kötet előkészítésével, hogy a 20. század se maradjon ki. A távolabbi jövőre nézve elmondhatom, hogy a bakancslistám inkább hosszabbodik, mint rövidül – igazából jó, hogy 24 év alatt sem tudtam ráunni arra a tágabb témára, amit kutatási tárgyamnak választottam.

Szőts Zoltán Oszkár

A cikkben szereplő fényképeket Kertész Botond bocsátotta a rendelkezésünkre.

Ezt olvastad?

A zenetudós, zeneszerző és zongoraművész Bartók Béla 1881. március 25-én született Nagyszentmiklóson, Torontál vármegye területén, mely ma már Romániához tartozik.
Támogasson minket