A történelemtudomány számos aldiszciplínával rendelkezik, melyek egyike a vallástörténet. Könnyűnek tűnhet meghatározni, mi tartozik ebbe a körbe, de a válasz sokkal bonyolultabb lehet, mint elsőre gondolnánk! Ennek a fogalomnak jár utána Fejes János legújabb cikke.

Kérdés formájú címet adni egy cikknek a dialógus platóni illúzióját nyújtja, még akkor is, ha egy szöveg mindig monológ marad. Mégis erre a tettetett dialógusra hívom most kedves Olvasóimat, amely tételkérdése tehát így hangzik: mi az a vallástörténet? Rövid, tautologikus választ adva a vallástörténet nem más, mint a történettudomány azon ága, amely a vallásokkal foglalkozik. Látszólag meg is értettük miről van szó, hiszen az Újkor.hu olvasói számára a történettudomány már világos fogalom, amihez csak ezt a két szótagos apró kifejezést, hogy „vallás” kell hozzácsippenteni és máris tudják miről beszélünk. A nehézségek akkor kezdődnek, ha feltesszük a kérdést, hogy mit is jelent az, hogy „vallás”? Erre a kérdésre ahány ember annyi féle válasz adható, de ugyanez igaz lehet akkor is, ha az ismert, vallásként azonosítható jelenségek vizsgálata alapján próbálunk meg valamiféle definíciót adni. Ez utóbbi, már a történetiség felé elvezető kérdésre még visszatérünk, most azonban kezdésként próbáljunk meg kiindulni a szó jelentéséből.

Ha fellapozzuk a Pallas nagy lexikonát akkor a következő mondattal kezdődik a „Vallás” szócikk: „Vallás (lat. religio), az embernek viszonya Istenhez, amely az ember életét értelme, akarata és érzelmei szerint meghatározza; máskép az embert Istennel összekötő kapocs, amelylyel Istent megismeri, szereti és akaratát teljesíti. […]”

Ez a definíció világosan az egyén belső lelkiismertére alapozza a vallás fogalmát, amelyben a hívek személyes kapcsolata a transzcendenssel a hangsúlyos. Ehhez képest, ha A magyar nyelv értelmező szótárát lapozzuk fel ugyanehhez a témához, akkor az alábbival találkozunk: „(filozófia) A társadalmi tudat egyik formája: csodatevő, természetfölötti és tiszteletben részesített erők és lények (istenek, szellemek stb.) létezésébe vetett hiten alapuló mitikus képzeteknek az összessége.”

Utóbbiból elsősorban az első tagmondatra szeretnék rámutatni, vagyis, hogy a vallás nem csak az egyén, hanem a társadalom számára is fontos jelenség, továbbmegyek annak egyik szervező eleme. Két alapvető elemmel máris találkoztunk a vallás meghatározása felé haladva: ezek a személyes és a közösségi vetületek. Persze szerencsések vagyunk, hogy egyáltalán van ma szavunk a vallásra, hiszen bármennyire magától értetődőnek tűnik, ha tárgyunk múltjába tekintünk akkor ez máris kevéssé lesz ennyire egyértelmű. Ha visszanyúlunk az európai műveltség egyik pillérét nyújtó görög-római antikvitáshoz, akkor máris azt látjuk, hogy az ókori görögöknek nincs szavuk a vallásra. Ennek az oka már magában a vallástörténetben rejlik, hiszen az ókori ember számára a vallás nem egy lehatárolható része az életnek, nem eleme a kultúrának, hanem a kultúra maga, amire az élet is alapul. Amennyiben olyan jelenségekre kívántak utalni, amelyeket a modern ember a vallás régiójába sorolna, akkor leginkább a „ta hiera” vagyis „szent dolgok” vagy „ta theia” vagyis „az isteni dolgok”.

A római kultúra és ezzel a latin nyelv két fontos kifejezéssel is szolgál számunkra. A Pallas féle meghatározásnál is találkozunk már a latin religiō szóra való utalással, amelyből rengeteg modern európai nyelvben is származik a vallás szó. A religiō eredete nem teljesen világos, jelentése pedig legalább ennyire szerteágazó, viszont mindenképpen a szent dolgok iránti tiszteletet jelöli. A másik fontos kifejezésünk a cultus, vagyis kultusz, tehát az istenek/egyéb szellemi lények tiszteletéhez tartozó cselekmények, tárgyak, szövegek stb. összessége. Visszautalnék egy pillanatra a görög kifejezés hiányához: a cultus szó közvetlen kapcsolatban van a kultúra és a (föld)művelés szavakkal a latinban. Ahogy a görög kultúra nem ismeri a vallás szót, mint az élet leválasztható, úgymond külön rekeszét, úgy a római világban már csak ebből az egy kifejezésből is jól látszik mennyire a világ és az élet teljességének organikus eleme.

E fenti körüljárás továbbra is csak azt kívánja megmutatni, mennyire nehéz a vallás fogalmát meghatározni. Azonban ez a bizonytalan kiindulópont tökéletes táptalaj a tudományos vizsgálódás számára is. Kollektívan a vallásokkal foglalkozó tudományágakat, amelyek azok hitrendszerével, a társadalomban és az egyén életében betöltött szerepét vizsgálják nevezzük vallástudománynak vagy vallástudományoknak. A fogalomba sok altudomány tartozik. Csak hogy néhány ismertebbet soroljunk fel ide tartozik a vallásszociológia, a vallásantropológia, a valláspszichológia, a vallásfilozófia és bizonyos szempontból ennek a cikknek a tárgya, a vallástörténet is.

Fontos leszögezni, hogy a vallástörténet a különböző vallások keletkezésével, fejlődésével és társadalmi összefüggéseivel foglalkozik. Szintén kiemelendő, hogy bár a fentiekből úgy tűnhet, hogy a vallástudomány nagy ernyőjének egyik szeglete csak a vallástörténet, azonban e két esetben a tudományágak történeti fejlődése inkább mellérendelő pozíciót követel meg (amit ma vallástudománynak vagy vallástudományoknak hívunk a vallástörténetéből nőttek ki, azonban ahogy fenti is volt róla szó, utóbbi ma már mégis e nagy csoportba tartozik).

Hagyományosan a vallástörténet mint tudomány megjelenését és kifejlődését a 19. századra tehetjük, azonban mint minden más diszciplínának ennek is vannak korábbi előzményei. Az előzményekért pedig újfent az antik görög világba kell ellátogatnunk, amelynek filozófiai és történetírói hagyománya töredékesen, de rámutatnak a vallásról való gondolkodás kezdeteire, tévén mindezt a saját vallási életükre vonatkoztatva. A legismertebb példa talán Euhémerosz szövegének más szerzőknél megőrzött kivonata, amelyben a Kr.e. 4. és 3. század határán élt auktor arról számol be, hogy egy, keleti utazásai során megtalált nép és feliratai alapján az istenek nem mások, mint korábban élt királyok, akik haláluk utáni isteni tiszteletnek örvendtek. Vagyis, a mítoszok értelmezésének kritikai vonulata, a mítoszok racionális értelmezése stb., tehát a saját vallási miliőre való reflexió már az ókori görög gondolkodásban is megtalálható volt.

Visszakanyarodva a vallástörténet gyökereihez a következő lépcsőfokot a muzulmán világ tudósai jelentik, egészen pontosan kiemelve az iráni Al-Bírúni (973–1048) és az arab Ibn Khaldún (1332-1406) munkásságát, akik koruk tudományosságának előremozdítása mellett a ma összehasonlító vallástörténet (Al-Bírúni) és a vallásszociológia (Ibn Khaldún) néven ismert tudományágak legelső magvait is elvetették. A vallástörténet és a vallástudományok fejlődésének 18-19. századi robbanásáról, illetve a legfontosabb szerzők életéről, téziseiről magyarul a legjobban Simon Róbert, világhírű orientalista, történész az ajánlott irodalomban felsorolt két kötetéből tájékozódhat a kedves olvasó.

A vallástörténet tudománytörténetének évszázadaiból összesen három külföldi és két magyar példát szeretnék vázlatosan kiemelni, ezzel röviden rávilágítva e tudományterület működésére is. Mindhárom külföldi példánk az összehasonlító vallástörténet irányzatát erősítik, amely ahogy a nevéből is ered akár vallási jelenségek, mitológiai motívumok, akár teljes vallási rendszerek összehasonlító vizsgálatát végzi. Rudolf Otto, a 19. század végén és a 20. század első felében élt német luteránus teológus A Szent című könyvében bevezeti a numinózum fogalmát, amelyet minden vallás mélyén megtalálhatónak vél. A numinózum nem más, mint a Szenttel való találkozás által az emberben előhívott érzetek sora, amelyek megrendítőek és egyszerre váltják ki az imádatot és a rettegést a Szent szemlélete során. Az összehasonlító módszertan eredménye egy mélységes, már-már a valláspszichológia körébe eső megfigyeléssorozat, amelyben kiemelt szerepet kap tehát az egyén viszonya a Szentséggel, főként annak megnyilvánulása során. A mysterium tremendum, vagyis a Szenttel szembeni rettenet, annak hatalmasságától való rettegés illetve a mysterium fascinans, vagyis a Szent hatalmasságából származó csodálat, az ember teremtettségének érzete. A tudományosság számára nagyon jelentős kötet, de nem mellesleg lebilincselő olvasmány is egyszerre.

Georges Dumézil a francia összehasonlító nyelvészet és mitográfia egyik legkiemelkedőbb alakja, a 20. század közepén alkotta meg az indoeurópai népeknél megfigyelhető hármasságok elméletét. E szerint ha az indoeurópai kultúrák mitológiáját és legfontosabb istenalakjait megfigyeljük akkor mindenütt a pap/hatalom-katona/harcos-földműves/kézműves hármasságával fogunk találkozni, amely nem csak a mítoszokat és a vallást de emiatt a társadalom berendezkedését is meghatározza, gondoljunk az indiai kasztrendszerre, vagy a korai germán társadalmakra, de mintegy ebből vezeti le a középkori, feudális Európa állam-egyház-alattvalók háromszögét is. Ezzel természetesen nem tesz egyenlőségjelet a kereszténység szentháromságtana és az indoeurópai mitológiák isteni hármasságai között, sokkal inkább társadalomtörténeti folyamatokat igyekszik vallási mintázatokon keresztül megmagyarázni.

Mircea Eliade, román vallástörténész (szintén 20. századi), talán az egyik legismertebb vallástudós, akinek szerteágazó érdeklődése eredeti, indológiai kutatásai (főleg a jógára fókuszálva) mellett teret adtak többek közt a sámánizmus, az okkultizmus, az alkímia újszerű felderítésének is. Magyarul két művét szeretném most röviden ajánlani. Az egyik a Rudolf Otto könyvéhez hasonló igénnyel megírt A szent és a profán, amely a szent idő és a szent tér fogalmat igyekszik szintén összehasonlító módszertannal tisztázni, újfent keresvén az intézményesült (pl. kereszténység, iszlám, buddhizmus), illetve az ókori és a természeti vallások között azokat az állandó nevezőket, amelyeket a két fent említett téma, tehát a tér és az idő a mindennapokból kiemelt formájában találhatunk meg. A szent tér esetében tehát a templomok és azok szerkezete, a profán, nem-szent tértől való elkerítettsége kerül a középpontba, legyen az akár egy természeti nép szent oszlopa és az akörüli elkerített terület vagy akár egy sokezer embert befogadni képes keresztény templom és annak különböző részei. A szent idő, vagyis az ünnep esetében pedig a mítoszokon keresztül létező, a profánból kiragadott idő jellemzőit mutatja be hasonló módon, példák garmadáját felsorakoztatva.

A Vallási hiedelmek és eszmék története címet viselő hatalmas (eredetileg három kötetes) munkája pedig az őskortól napjainkig kísérli meg áttekinteni a világ vallástörténetét, természetesen az anyag méretéből adódóan csak vázlatos formában, azonban e hatalmas munkája kiváló kiinduló állomás lehet laikus érdeklődők számára is, ha betekintést kívánnak nyerni a vallások színes világába. A három mellé plusz egyként Helmut von Glasenapp német kutató Az öt világvallás című könyvét ajánlanám még az Olvasó figyelmébe, ez a kötet ugyanis kevéssé a múltban, mint inkább a jelenben merül el, és a ma világvallásként megragadható öt nagy felekezet (kereszténység, iszlám, hinduizmus, buddhizmus, kínai univerzizmus) hitrendszerét és praxisát hasonlítja össze, szintén kiváló bevezető jellegű munka a vallástörténet világába.

Két magyar főszereplőnk a klasszika-filológia görög, illetve latin ágának kiemelkedő művelőiként, a görög mitológia és a római mondai hagyomány tanulmányozásának világhírű kutatói volt. Kerényi Károly Svájcban, míg Thomas Köves-Zulauf Németországban letelepedve fejezete be munkásságát. Kerényi a görög mitográfia és vallástörténet kutatásában Svájcban a szintén elismert Carl Gustav Junggal társult, így a pszichoanalitikus mítoszkutatás is érvényesülhetett eredményeiben. Magyar nyelven számtalan munkája olvasható, ezek közül egy poszthumusz gyűjteményes kötetet, Az örök Antigoné. Vallástörténeti tanulmányok címűt ajánlanám az Olvasó figyelmébe, amelynek gyűjteményes volta méltó emléket állít Kerényi életműve előtt. Thomas Köves-Zulauf pedig megannyi fontos tanulmánya és munkája mellett talán a Bevezetés a római vallás és monda történetébe című kötete miatt ismert mind a magyar mind a német vallástörténeti és klasszika-filológiai szakmai plénum előtt.

Ha csak a fenti szerzők és műveik könnyed bemutatására próbálnánk alapozni a vallástörténet jelentőségét a történettudomány diszciplínái között máris kiviláglik annak az egyetemes és helyi kultúrák fejlődésében betöltött szerepe. Még világosabb lehet ez, ha hozzávesszük azt, hogy a keresztény vallás története önálló tudományágként az egyháztörténet része, amely pedig szintén ismert és elismert eleme az európai történelem megismerésének és annak megértésének. Természetesen, ahogyan a (humán)tudományok kutatási témái sem deríthetőek fel minden kétséget megnyugtatóan, úgy a vallástörténet sem egy már lezárt tudományág: akár a múlt vallási jelenségeinek változásai akár azok a jelenre való hatása, esetleg az éppen aktuálisan létrejövő vallások kutatása és megértése is lehet folyamatos témája e diszciplínára, amely újabb aspektusokat nyithat meg korábban már tanulmányozott kérdések tekintetében is.

Fejes János

Ajánlott irodalom magyar nyelven:

Dumézil, Georges: Mítosz és eposz, Gondolat Könyvkiadó, 1986.

Eliade, Mircea: A Szent és a Profán, Helikon Kiadó, 2014.

Eliade, Mircea: Vallási hiedelmek és eszmék története, Osiris Kiadó, 2006.

Glasenapp, Helmut von: Az öt világvallás, Akkord Kiadó, 2012.

Hegyi Dolores: Polis és vallás, Osiris Kiadó, 2003.

Kerényi Károly: Az örök Antigoné. Vallástörténeti tanulmányok; vál., szöveggond., utószó Bodor Mária Anna; Paidion, 2003.

Köves-Zulauf, Thomas: Bevezetés a római vallás és monda történetébe, Telosz Bt., 1995.

Otto, Rudolf: A Szent, Osiris Kiadó, 2001.

Simon Róbert (szerk.): A vallástörténet klasszikusai, Osiris Kiadó, 2003.

Simon Róbert: Vallás, vallástudomány, vallástudósok, Corvina Kiadó, Budapest, 2020.

Ezt olvastad?

Változó perspektívák – Nők a történelemben

A Doktoranduszok Országos Szövetségének Történelem- és Politikatudományi Osztálya (DOSZ TePO) egyik legfontosabb céljának tartja, hogy platformot biztosítson a PhD-hallgatók részére,

X