„Minden idők legnagyobb francia személyisége”. Charles de Gaulle élete, tevékenysége és öröksége

Tekintettel arra, hogy Charles de Gaulle neve még hazánkban is ismerősen cseng a legtöbb ember számára, Franciaországban pedig igazi kultusza van – például többek között az itt szereplő hangzatos címet is kiérdemelte a francia lakosságtól több közvéleménykutatás során – joggal kell feltennünk a kérdést, hogy ki is volt ez a nagyhatású francia államférfi és mit ért el eseményekben gazdag, fordulatos élete során.

Megelégedhetnénk azzal a megállapítással, hogy politikus volt, hiszen élete második felében elsősorban a politikai színtéren volt aktív, ahol mind a kül-, mind pedig a belügyekben maradandót alkotott. Ugyanakkor nem lehet elsiklani afelett sem, hogy hivatásos katona és főtiszt volt, aki a harctéren elért sikereinek – valamint kitartásának és vasakaratának – köszönhetően került sajátságos módon előbb a nemzetközi, majd pedig a francia politika fősodrába. Mindemellett arról sem feledkezhetünk el, hogy termékeny író volt, aki meghatározó műveket hagyott maga után, amelyek hozzájárultak örökségének továbbéléséhez és a személye köré szőtt legendák gyarapításához.

A kezdetek

A De Gaulle család gyermekei, Charles középen (forrás: wikipedia.org)

Charles André Joseph Marie de Gaulle 1890. november 22-én született az észak-franciaországi Lille-ben egy nagymúltú értelmiségi polgárcsalád öt gyermeke közül harmadikként. Charles három fivérével és egy nővérével együtt katolikus és hazafias neveltetésben részesült a család párizsi otthonában, majd pedig egy egyházi intézményben (a Saint Thomas d’Aquin iskolában) kezdte meg alapfokú tanulmányait 1896-ban. Mivel a francia törvényhozás 1901-ben megtiltotta az egyházi kongregációknak, hogy oktatási tevékenységet folytassanak, egy ideig az apja által vezetett párizsi iskolába járt, ahol 1906-ban szerzett érettségi bizonyítványt. Ezt 1907-től egy év felkészítő iskola követte a belgiumi Antoing városában található jezsuita oktatási intézményben, amelynek során a Saint-Cyr katonai akadémia felvételijéhez szükséges kiegészítő matematikai ismereteket sajátította el, amelyekkel korábban humán súlypontú tanulmányai során nem foglalkozott. 1908-ban a párizsi Staninslas gimnáziumban folytatta előkészítő tanulmányait, amelynek eredményeképpen 1909-ben, 119. helyen a 221 sikeres felvételizőből, fel is vették a nagymúltú katonai intézménybe. Ezt követően a katonai képzéshez kapcsolódva egy éven keresztül tisztjelöltként teljesített kötelező katonai szolgálatot az arras-i 33. gyalogezred kötelékében. Az 1909 és 1912 között folytatott katonai tanulmányai során kiválóan teljesített, a marokkói Fez városáról elnevezett évfolyam 13. legjobb eredményét érte el, ezért maga választhatta meg, hol kezdje meg hivatásos katonatiszti karrierjét. De Gaulle választása a már korábban megismert, Philippe Pétain ezredes parancsnoksága alatt álló 33. gyalogezredre esett.

Pétain azonnal felismerte a fiatal tiszt tehetségét, rendkívül elismerősen nyilatkozott képességeiről mind a gyakorlati, mind pedig az elméleti ismeretek terén. Ennek megfelelően meglehetősen hamar, 1913. október 1-jén megérkezett főhadnagyi kinevezése is, így ebben a beosztásban érte őt a Nagy Háború kirobbanása.

Az első világháborús harcmezőkön

Franciaországban 1914. augusztus 1-jén rendelték el az általános mozgósítást, így az ország északkeleti részén állomásozó De Gaulle alakulatával együtt a konfliktus kirobbanása után azonnal a tűzvonalba került. Az egységet az augusztusi német offenzíva megindulása után a belgiumi Dinant városába irányították a német csapatok megállításának céljából, amit sikerült is megvalósítani, de a főhadnagynak augusztus 15-én egy golyótól megsérült a lába, ezért evakuálták és két hónapig lábadozott a hátországban. Októberben tért vissza az akkor már a champagne-i frontszakaszon harcoló egységéhez, ahol megkapta a 7. század parancsnokságát. 1915. február 10-én századosi kinevezést kapott, március 10-én pedig újból megsebesült, ezúttal a bal kezén. Felépülése után júniusban tért vissza ezredéhez, ahol augusztusban a 10. század vezetését bízták rá. Bátorsága, elszántsága és harci kedve egyértelművé tették, hogy született katona és sokra hivatott a tiszti pályán, ezért ezredparancsnoka alacsony rangja ellenére megtette helyettesének.

1915-ben századosi rangban (forrás: wikipedia.org)

Az alakulatot 1916 tavaszán a verduni csatában vetették be, ahol súlyos veszteségeket szenvedett Douaumont falu védelme során. De Gaulle századát március 2-án a túlerőben lévő ellenség bekerítette, ő maga pedig közelharcban szenvedett sérülést egy bajonettől a bal lábán, majd pedig fogságba esett. Bajtársai halottnak hitték, ezért helytállásáért posztumusz részesült kitüntetésben. Összesen 32 hónapot töltött fogságban, melynek során öt alkalommal próbált – sikertelenül – megszökni. Büntetésből egy renitens külföldi tiszteknek fenntartott különleges fogolytáborba szállították a bajorországi Ingolstadtba, ahol olyan nevezetes személyekkel együtt tartották fogva, mint például Roland Garros (a híres repülős, akiről a tenisztornák színhelyéül szolgáló stadiont elnevezték a háború után) vagy Mihail Tuhacsevszkij (a későbbi szovjet marsall). Fogsága során a fiatal százados – amikor éppen nem valamelyik szökési kísérletét tervezte – ismereteit gyarapította Németországról, valamint fogolytársainak tartott geopolitikai előadásokat a háború állásáról.

Bár a hadifogság kétségtelenül hozzájárult ahhoz, hogy túlélje a háborút, a tettvágytól égő fiatal tisztet a kényszerű tétlenség nagyon zavarta, ezért élete leghaszontalanabb időszakának tartotta azt a több mint két és fél évet, amelyet fogságban töltött. A nyugati hadszíntéren 1918. november 11-én megkötött fegyverszünet után szabadult ki és decemberben térhetett haza Franciaországba, ahol háború alatti teljesítményét ezüstcsillaggal és két bronzpálmával ékesített 1914–1918-as Hadikereszttel, valamint Becsületrenddel ismerték el.

A vezérkari tiszt és szakíró

A szolgálatba visszatérve, 1919 januárjában De Gaulle-t a hadifogságból szabadult tiszteknek szánt szintre hozó tanfolyamra vezényelték. Az előléptetésekből kimaradt fiatal tiszt ambíciótól hajtva külföldi szolgálatra jelentkezett, hogy minél előbb behozza előmenetelbeli lemaradását. Mivel Franciaország keleti szövetségese, Lengyelország háborúban állt Szovjet–Oroszországgal (lengyel–szovjet háború), a francia kormány egy katonai missziót küldött Lengyelországba, hogy támogassa a lengyel katonai erőfeszítéseket. Ennek részeként De Gaulle 1919 áprilisa és 1920 májusa között előbb kiképzői, majd 1920 júniusa és 1921 januárja között csapattiszti feladatokat látott el. A győzelemhez való hozzájárulásáért megkapta a legmagasabb lengyel katonai kitüntetést, a Virtuti Militarit.

Az 1920-as évek elején (forrás: wikipedia.org)

Hazatérése után 1921 áprilisában megházasodott, Yvonne Vendroux-t vette feleségül, akivel három gyermekük született (Philippe, Élisabeth és Anne). Egy évig a Saint-Cyr katonai akadémián oktatott történelmet, majd 1922-ben felvették az École supérieure de guerre (kb. Felsőbb Hadiiskola) kötelékébe, ahol vezérkari tanulmányokat folytatott. Ennek elvégzése után régi parancsnokának és patrónusának, Pétain marsallnak, a Legfelsőbb Haditanács alelnökének vezérkarába nevezték ki. Itt elsősorban a hadászati elméletekről kellett véleményt formálnia, amelyet a vezérkari képzésben előadásokon, illetve katonai szaklapokban megjelentetett cikkekben adott közre.

1927. szeptember 25-én zászlóaljparancsnoki rangot kapott, egy hónappal később pedig átvette a németországi Trierben (a francia hadsereg által megszállt Saar-vidéken) állomásozó 19. gyalogos vadászzászlóalj vezetését. 1929 novemberében a levantei francia csapatok bejrúti főparancsnokságára helyezték át, ahol a felderítési és hadműveleti feladatok irányítását látta el 1932 januárjáig. Ezt követően a Honvédelmi Főtitkárságnál (Secrétariat général de la Défense) teljesített szolgálatot, amelynek kötelékében az ott tevékenykedő stáb tagjai az ország háborús helyzetben való működtetésére tettek előkészületeket a kormányfő közvetlen alárendeltségében. Itteni munkája elismeréseként 1933. december 25-én alezredessé léptették elő.

Ebben az időszakban cikkei mellett több könyvet is publikált, amelyekben saját háborús tapasztalataira és elméleti ismereteire alapozva egy olyan hivatásos katonákból álló hadsereg létrehozása mellett szállt síkra, amely kiegészítené a sorozásos rendszeren alapuló haderőt, és amelynek kötelékében önálló páncélos és motorizált alakulatok is lennének, amelyek a gyalogság támogatása nélkül is szembe tudnának szállni az ellenséggel. Következésképpen a francia katonai vezetés által előnyben részesített, Maginot-vonalra alapozott statikus védelmi stratégiával szemben a mozgó hadviselés mellett foglalt állást, amellyel kiváltotta saját felettesei, többek között Pétain rosszallását is.

1937 júliusában De Gaulle-t kinevezték a Metz-ben állomásozó 507. harckocsiezred parancsnokának, december 25-én pedig az új beosztáshoz illő rang is megérkezett, amikor ezredesi rendfokozatot kapott.

Sikeres csapattisztből emigráns politikus

A második világháború kitörése utáni gyors német sikerek megerősítették De Gaulle-t korábbi meggyőződésében, ezért elküldött egy memorandumot 80 magas beosztású politikusnak és katonának, amelyben a lengyelországi hadjárat tapasztalatai alapján harckocsialakulatok létrehozását sürgette. Ez a felhívás nem is maradt hatástalan, mivel 1940 első hónapjaiban megkezdődött négy páncéloshadosztály felállítása, az új alakulattípus előnyeit hangoztató ezredest pedig május elején kinevezték a szervezés alatt álló 4. páncéloshadosztály élére. Ennek a még csupán részlegesen felállított alakulatnak a vezetőjeként a belga határhoz közeli Montcornet térségében május 17-én ellentámadást indított az előretörő német csapatok ellen, amely rövid időre megállította a német támadást a szektorban. Ennek az átmeneti taktikai sikernek – amely egyedülálló volt 1940-ben a francia hadsereg részéről – köszönhetően május 25-én dandártábornoknak nevezték ki, majd június 5-én hadügyi államtitkár-helyettesi rangot kapott Paul Reynaud kormányában. Ezen a poszton a brit–francia államszövetség ötletének az egyik kidolgozója volt, amely a harc folytatásának elősegítését célozta, de végül nem valósult meg a francia döntéshozás jóváhagyásának hiánya miatt.

Június 16-án Bordeaux-ban értesült róla, hogy Reynaud lemondott, és új kormány állt fel régi parancsnoka, Philippe Pétain vezetésével, amely már fegyverszünetet is kért a németektől. De Gaulle ugyanakkor globálisan gondolkozva világháborúként látta az összecsapást, amelyet a végsőkig folytatni kell, ezért június 17-én a brit Spears tábornok kíséretében Londonba repült, ahol június 18-án a brit kormány támogatásával a BBC rádióstúdiójából intézett beszédet a franciákhoz, amelyben a harc folytatására szólította fel őket. A felhívásra kevés francia reagált, a francia kormány ugyanakkor hazatérésre szólította fel a renitens tisztet, majd annak elmaradása után megfosztotta dandártábornoki rangjától, kényszernyugdíjba küldte, illetve négy év börtönre ítélte és megfosztotta francia állampolgárságától, két hónappal később pedig halálra ítélte.

Ez sem tántorította el az elszánt és makacs tisztet, aki Winston Churchill támogatásával saját vezetése alatt létrehozta a Szabad Franciaországot, illetve annak fegyveres erejét, a Szabad Francia Erőket, amelyek folytatták a harcot a tengelyhatalmak ellen annak ellenére, hogy Franciaország június 22-én fegyverszünetet kötött. Az új haderő csupán néhány ezer főt számlált, ezért kezdetben a francia gyarmatbirodalom egy részének átállításával próbált nagyobb szuverenitásra szert tenni, ami 1940-ben csupán kisebb sikereket hozott, mivel a nagyobb gyarmati területek elutasították, hogy szembeforduljanak a francia kormánnyal. De Gaulle csapatai ugyanakkor részt vettek a brit erők mellett a kelet- és észak-afrikai hadműveletekben, illetve 1941-ben a levantei francia mandátumterületek elfoglalásában, ami a szövetségesek szemében egyre nagyobb legitimitást kölcsönzött nekik és vezetőjüknek. A legnagyobb és legismertebb sikerüket egyértelműen a bir-hakeim-i csatában aratták Líbiában 1942 derekán, amikor Erwin Rommel csapatait két hétig feltartóztatták, miközben minden más brit nemzetszövetségi egység meghátrált és Egyiptomba vonult vissza.

Bár De Gaulle kapcsolata távolról sem volt felhőtlen Churchill-lel és Franklin D. Roosevelt-el, az angolszász erők 1942 novemberi észak-afrikai partraszállása után sikerült elérnie, hogy a szövetségesek oldalára átállt nagy kiterjedésű francia gyarmati terület vezetésébe az előbbiek által támogatott Henri Giraud tábornok mellett ő is beleszólást kapjon. Így jött létre 1943 júniusában a Francia Nemzeti Felszabadítási Bizottság, amelynek a két francia főtiszt társelnöke volt, ugyanakkor De Gaulle ügyes politikai manőverezésének eredményeként Giraud rövid időn belül teljesen alárendelt pozícióba került.

Az Ideiglenes Kormány vezetésétől a belpolitikai száműzetésig

Ezt követően a francia gyarmatok – a japán megszállás alatt álló Francia Indokína kivételével – már felsorakoztak az új vezetés mögé, amely erre a komoly háttérre támaszkodva 1944 júniusában átalakult a Francia Köztársaság Ideiglenes Kormányává, vagyis az ekkor még német megszállás alatt álló anyaország irányítására is jogot formált. Ebben nagy segítséget jelentett számára az is, hogy fegyveres ereje a szövetséges csapatok oldalán részt vett Olaszország elfoglalásában és Franciaország felszabadításában is.

De Gaulle és Giraud tábornokok Roosevelt elnökkel és Churchill miniszterelnökkel. (Forrás: wikipedia.org)

De Gaulle már a normandiai partraszállás után néhány nappal, június 14-én Franciaországba utazott, ahol beszédet mondott és elérte, hogy a felszabadított területek francia közigazgatás alá kerüljenek, ne pedig az angolszász szövetségesek katonai irányítása alá, ahogy azt az utóbbiak eredetileg tervbe vették. Helyzetét tovább erősítette, hogy a francia főváros augusztusi felszabadítását a fellázadt lakosság segítségével a francia haderő 2. páncéloshadosztálya hajtotta végre, így az új kormányzat és annak vezetője a lakosság körében is hatalmas támogatottságnak örvendett. A nagyhatalmak által is elismert kormány 1944 szeptemberétől hivatalosan is Párizsban folytatta tevékenységét, hadereje pedig aktívan közreműködött az ország többi részének felszabadításában, majd Németország elfoglalásában, így Franciaország – 1940-es veresége ellenére – a győztes hatalmak között fejezte be a háborút. Ebben a sikerben pedig egyértelműen oroszlánrésze volt a hajlíthatatlan és makacs tábornoknak, aki akkor is kiállt a francia érdekek védelme mellett, amikor Franciaország már térdet hajtott ellenfelei előtt. Ugyanakkor a megbocsátás sem állt távol tőle, hiszen amikor 1945-ben a bíróság halálra ítélte Pétain marsallt, aki ellen ő maga is harcolt, elnökként részleges kegyelmet adott neki és életfogytiglani börtönbüntetésre enyhítette az ítéletet. 

1945 októberében a franciák népszavazáson nyilvánították ki akaratukat, hogy új politikai rendszert szeretnének, így egy új alkotmányozó nemzetgyűlést választottak, amelynek feladata az új alaptörvény megalkotása volt. De Gaulle a törvényhozás által kidolgozott új alkotmány számos elemével nem értett egyet, ezért 1946. január 20-án lemondott elnöki posztjáról. Ezzel egy olyan időszak kezdődött meg számára, amelyet ő maga csak a „sivatagi átkelés”-nek nevezett, mivel 1958-ig csupán marginalizált szerepet töltött be a francia politikai életben. 1947-ben létrehozta saját politikai pártját, a Francia Népi Tömörülést, azonban a kezdeti választási sikerek után a szervezet, amely a tábornok döntése alapján nem működött együtt a többi párttal, háttérbe szorult, majd 1953-ban felfüggesztette működését. De Gaulle ekkor visszavonult vidéki birtokára, ahol megírta háborús emlékiratait (Mémoires de guerre), amelyek magyarul is megjelentek.

Az V. Köztársaság létrehozása és vezetése

Ugyanakkor az 1946-ban létrejött Negyedik Köztársaság 1958-ban súlyos válságba került. Ennek oka a De Gaulle által kritizált gyenge végrehajtói hatalom és az algériai gyarmati háborúban részt vevő francia hadsereg egy részének lázadása volt. A válságot kezelni képtelen politikai vezetés számára De Gaulle jelezte, hogy kész miniszterelnökként megoldani a helyzetet, amennyiben bizalmat szavaznak neki. 1958. június 1-jén René Coty köztársasági elnök fel is kérte őt a kormány vezetőjének, a törvényhozás pedig megszavazta kinevezését, elfogadva a tábornok két feltételét: jogot kap rá, hogy hat hónapon keresztül rendeleti úton kormányozzon, valamint új alkotmánytervezetet készít, amelynek elfogadásáról a franciák népszavazással dönthetnek.

A De Gaulle által készített alkotmányt, amely jelentősen megerősítette a végrehajtó hatalmat, 1958 szeptemberében a franciák közel négyötöde támogatta szavazatával, így létrejött az Ötödik Köztársaság. A novemberi választásokon De Gaulle támogatói szereztek többséget a törvényhozó választásokon, decemberben pedig a tábornokot választották hét évre köztársasági elnöknek. A számos sürgető probléma közül az egyik legfontosabb az algériai kérdés lezárása volt, amelyet De Gaulle kemény kézzel oldott meg, elfogadta Algériai függetlenségét (amely 1962-ben vált hivatalossá), noha ennek érdekében saját honfitársai ellenállását is le kellett törnie. A döntésével elégedetlenek több merényletet is végrehajtottak a tábornok ellen, melyek közül az 1962. augusztus 22-i petit-clamart-i akcióban három magyar (Marton Lajos, Sári Gyula, Varga László) is részt vett. Ezek a kísérletek azonban nem jártak sikerrel, és De Gaulle folytatta tevékenységét, amely élvezte a lakosság többségének támogatását, ezért 1965-ben újraválasztották köztársasági elnöknek.

De Gaulle Konrad Adenauer kancellárral 1958-ban. (Forrás: de.wikipedia.org)

Külpolitikájában Franciaország nagyhatalmi pozícióját igyekezett helyreállítani, amelynek létjogosultságát alátámasztotta az a tény, hogy a francia hadiipar önállóan fejlesztette ki az ország saját nukleáris fegyvereit. Nem bízott az angolszászokban, így két alkalommal is megvétózta Nagy-Britannia belépését az Európai Gazdasági Közösségbe, 1966-ban pedig kivonta a francia csapatokat a NATO fennhatósága alól (bár Franciaország tagja maradt a szervezetnek) és a külföldi katonai alakulatokat kiutasította az országból. A nemzeti érdekek védelmében átmenetileg az Európai Közösség működését is bojkottálta, alapvető célja pedig egy erős Európa létrehozása volt, amely a szuverenitásukat megőrző nemzetek együttműködésén alapszik „az Atlanti-óceántól az Urálig”. Ennek egyik letéteményese a napjainkban is tartó francia–német politikai és gazdasági együttműködés, amelyet az 1963-ban megkötött Élysée-szerződés alapozott meg.

A gazdasági életet is átalakította, állami beavatkozással ötéves tervezési ciklusok keretében nagyszabású fejlesztési projekteket indított, amelyek az általános gazdasági fellendülés keretein belül nagyarányú növekedést és látványos eredményeket hoztak, miközben hozzájárultak a lakosság életszínvonalának jelentős növekedéséhez is.

A demokratikus, de konzervatív berendezkedésű rendszerrel sok francia elégedetlen volt, ami 1968 májusában került látványosan felszínre, amikor az egyetemi diáktüntetések országos sztrájkba, majd utcai megmozdulásokba torkolltak. A reformok egy részét elfogadni kész katona a káoszt és a változások követelésének ilyen formáját elutasította, ezért feloszlatta a Nemzetgyűlést, és még a hadsereg bevetésének lehetősége is felmerült. Az új választásokon a gaullisták többséget szereztek, de a tábornok nimbusza komoly csorbát szenvedett. Miután egy reformjavaslatát a franciák többsége elutasította egy népszavazáson, De Gaulle 1969. április 28-án lemondott, visszavonult a közélettől, megírta emlékiratai folytatását, majd rövid idővel később elhunyt.

A „Tábornok” öröksége

Jelentőségét jól jelzi, hogy 1970. november 9-i halálát Georges Pompidou köztársasági elnök a következő szavakkal jelentette be: „De Gaulle tábornok halott. Franciaország megözvegyült.”

De miben is áll vajon ennek a különleges életútnak a jelentősége? Önmagában biztosan nem a katonai tevékenységben, hiszen nagy győzelmek nem fűződtek a tábornok nevéhez. Ugyanakkor az a – viszonylag csekély mértékű – katonai részvétel jó helyen és jó időben történt, ami lehetővé tette, hogy Franciaország, ha nem is nagy-, de legalább középhatalomként térjen vissza a második világháború után a nemzetközi politikai színtérre. Ami ennél sokkal fontosabb, hogy új pályára állította az országot, amely szakítva a korábbi rendszerek örökségével, olyan politikai berendezkedést kapott, amely kiállta az idők próbáját és az elmúlt több mint hatvan évben hatékonyan képviselte a francia érdekeket bel- és külföldön egyaránt. Mindemellett talán az a legfontosabb, hogy megerősítette a franciákat abban a hitükben, hogy különlegesek, és kritikus helyzetekben – a demokratikus alapelvek tiszteletben tartása mellett – erős vezetőkre van szükségük, akik a pártok fölé emelkedve vezetik az országot és biztosítják Franciaország számára a méltó helyet a nap alatt.

Bene Krisztián

Felhasznált irodalom

Andrieu, Claire – Braud, Philippe – Piketty, Guillaume (szerk.): Dictionnaire de Gaulle. Robert Laffont, Paris, 2006.

Bene Krisztián: A Szabad Francia Erők 1940-1943. A francia katonai együttműködés a második világháborúban. Kronosz Kiadó, Pécs, 2017.

Broche, François – Muracciole, Jean-François (szerk.): Dictionnaire de la France libre. Robert Laffont, Paris, 2010.

De Gaulle, Charles: A reménység emlékiratai. Gradus ad Parnassum, Szeged, 2003.

De Gaulle, Charles: Háborús emlékiratok. Gondolat, Budapest, 1973.

De Gaulle, Charles: La Discorde chez l’ennemi. Berger-Levrault, Nancy – Paris – Strasbourg, 1924.

De Gaulle, Charles: La France et son armée. Plon, Paris, 1938.

De Gaulle, Charles: Le Fil de l’épée. Berger-Levrault, Paris, 1932.

De Gaulle, Charles: Vers l’armée de métier, Berger-Levrault, Paris, 1934.

De Gaulle, Philippe: Apám, De Gaulle : beszélgetések Michel Tauriackal. Európa, Budapest, 2008.

Lacouture, Jean: De Gaulle. Éditions du Seuil, Paris, 1990.

Marton Lajos: Meg kell ölni De Gaulle-t. Budapesttől Petit Clamart-ig. Kossuth Kiadó, Budapest, 2003.

Molcsanov, Nyikolaj Nyikolajevics: De Gaulle tábornok. Zrínyi Katonai Kiadó – Kossuth Kiadó, Budapest, 1974.

Salgó László: De Gaulle diplomáciája. Kossuth Kiadó, Budapest, 1972.

Shennan, Andrew: De Gaulle. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1997.

A cikk az Újkor.hu és a Magyar Hadtudományi Társaság Dél-Dunántúli Tagozata közötti együttműködés keretében született.

Korábbi cikkeink:

Szántó Ákos: Fegyveres konfliktus a Csendes-óceánon: a salétromháború (1879-1884)

Turnár Erik: Amerikai sasok a Vörös Hadsereg ellen. A 7. Kosciuszko század pilótái a lengyel-szovjet háborúban

Varga Bence: Egyiptomtól Szíriáig: Az ausztrál könnyűlovasság története 1914-1918

Hamerli Petra: Az olasz-etióp háború egy olasz diplomata visszaemlékezésében

Kiss Márton: Lengyel hazafiból Amerika csillaga: Kazimierz Pulaski amerikai élete és emlékezete

Ezt olvastad?

A Sorbonne az 1170-ben létrehozott legrégebbi francia felsőoktatási intézmény, a Párizsi Egyetem egyik kollégiuma volt, amely alapítójáról, Robert de Sorbon
Támogasson minket