Mire jók a rosszfiúk? – A vörös ötven árnyalata

Hatos Pál Rosszfiúk világforradalma – Az 1919-es Magyarországi Tanácsköztársaság története című könyve a Jaffa Kiadónál jelent meg 2021-ben. A szerző művében az első hazai bolsevik típusú állam létrejöttét, működését és bukását vizsgálja valamivel több mint hatszáz oldalon. A végeredmény mégsem lett száraz történelmi munka, hanem olyan érdekfeszítő és aprólékos mű, mely ugyan nem a könnyű nyári olvasmányok sorát fogja gyarapítani, de aki végigolvassa, különös életutakat és bizarr történeteket ismerhet meg a lapjain. S végül maga mondhatja ki a végső konklúziót. Hiszen – ahogy a legjobb történelmi olvasmányok – ez is nyitva hagyja a legfontosabb kérdéseket.

HATOS Pál: Rosszfiúk világforradalma – Az 1919-es Magyarországi Tanácsköztársaság története, 2021, Jaffa Kiadó, 608 oldal.

1918-ban véget ért az első világháború, de Magyarország számára mindez nem jelentett fegyvernyugvást. Az Osztrák-Magyar Monarchia széthullásával egy időben fogalmazódtak meg azok a nemzetiségi gondolatok, melyek elszakadó, önálló államalakulatok létrejöttét tűzték ki célul. A román, a csehszlovák, a szerb-horvát-szlovén (és az osztrák) területi igények külpolitikai kényszerhelyzet elé állították a korszak politikusait, ráadásul a belpolitikai és a gazdasági helyzet sem könnyítette meg a magyar államférfiak dolgát. Az őszirózsás forradalmat követő Károlyi-kormányzat – kudarcát elismerve – lemondott a hatalomról, majd a magyarországi szociáldemokraták vették kezükbe az irányítást, immáron kommunista politikusokkal együttműködve. A baloldali pártok egyesülésével létrejött a magyarországi tanácsuralom, melynek vezetője Kun Béla lett.

Garbai Sándor és Kun Béla kikiáltják a Tanácsköztársaságot (Kép forrása: Wikipedia)

Hatos Pál könyve lépésről lépésre mutatja be a Tanácsköztársaság történetét. A hatalomra jutás olykor szürreális, bohózatba illő jelenetein keresztül az olvasónak leginkább az tűnik fel, mennyire kiszámíthatatlan és kaotikus volt a helyzet 1919 márciusában. A lenini Szovjet-Oroszország mintájára felálló új magyar kormányzat rögvest hozzálátott a régi, úri világ lebontásának: megkezdődött az államirányítás átalakítása, a választójog megreformálása, a gazdaság szocialista típusú átformálása az állami tulajdonba vételekkel, de még olyan szimbolikus dolgok is jelezték a kurzusváltást, mint például az új iskolai tantervek előkészítése, a köztéri szobrok és emlékművek állítása vagy például a tiszti rangok eltörlése az újjászervezett hadseregben.

A Ferenciek tere 1919-ben, május 1-i dekorációként szolgáló Lenin és Karl Liebknecht szoborral (Kép forrása: Fortepan)

A Rosszfiúk világforradalma elsősorban az embert és a történelmi személyiséget helyezi a középpontba. Már a kommunista hatalomátvétel pillanatában bemutatja nekünk a vörös tragédia színpadra lépő társulatát, azokat a meghatározó politikusokat, katonákat, értelmiségieket, akik tevékenyen vagy csak közvetve, de befolyásolták a 133 nap történetét. Hatos Pál kiváló érzékkel villant fel egy-egy apró történetet Szamuely Tibor, Pogány József, Garbai Sándor, Kassák Lajos vagy éppen Krúdy Gyula életéből, ezzel is bemutatva az akkori gondolkodási mintákat, cselekvési metódusokat, túlélési technikákat. Mert 1919 márciusától augusztusáig sokan megmérettettek, s bizony jó részük könnyűnek találtatott. A tettesek, a diktatúra létrehozói és működtetői mellett találjuk azokat a hol naiv, hol megtévesztett együttműködőket, szimpatizánsokat, akik kezdetben lelkesen fogadták az új világot, melyben majd minden társadalmi igazságtalanság a helyére kerül. Végül csalódniuk kellett, s ezért komoly árat fizettek aztán. Megható és egyben komikus a történet, ahogy a fiatal József Attila nővérével sorbanáll a földosztás reményében, de azon nyomban hazazavarják őket. Elgondolkodtató és egyben döbbenetes azoknak a szerzetestanároknak a sorsa, akik az új rendszerben is megtartották katedráikat korábbi elveiket megtagadva. Igencsak ambivalens azoknak a katonai vezetőknek a pályafutása, akik korábbi vagy akár későbbi elveiket, nézeteiket sutba dobva álltak be a Vörös Hadseregbe a hont védve, a nemzeti zászlót vörösre cserélve. Szinte alig találunk a korszakban olyan értelmiségit, aki ne figyelte volna kezdetben lelkesedve vagy éppen együttműködve az eseményeket – Hatos vérbő humorral kevert cinizmussal mutatja be, miként próbálták az illetők eltüntetni életrajzukból ezeket a „kellemetlen részleteket”.

Könyvében előkerülnek ismert művészek, írók, gondolkodók, de a névtelen kisemberek is, például azok a felfegyverzett munkások, akik értelmetlenül haltak meg az északi hadjárat egyik elhibázott, elkapkodott katonai akciójában Komárom környékén, vagy azok a szerencsétlenek, akik Dunapatajon áldozatul estek Szamuely Tibor vörös terrorbrigádjának, s kegyetlen megkínzásuk után a végtisztesség megadásának megtagadásával függtek a település fáin – egyik esetben alkalmi kivégzőeszköznek használt harangkötélen. Tettesek, áldozatok, névtelen együttműködők vagy bátor ellenállók ismert vagy ismeretlen arcképcsarnoka ez a könyv. Külön kiemelendő az a rész, amelyet a szerző a magyarországi kommün vérgőzös időszakának női ellenállóinak szentel – asszonyoknak, akik egész egyszerűen megverték és elüldözték a gyűlölt népbiztost, nőknek, akik rejtegették az ellenállókat és akik nem engedték férjeiket, fiaikat a kényszersorozás időszakában elvinni.

Az egyik áldozat leszármazottja beszél a vörösterror áldozatainak dunapataji emlékművénél a 133 nap című filmben

Hatos munkája nem elégszik meg azonban a mindennapok árnyalt bemutatásával- különös figyelmet szentel a külpolitikának és a hadtörténetnek. A létrejövő tanácsrendszer ugyan internacionalista alapon, de hozzáfogott az ország területének védelméhez, s rövid idő alatt meglehetősen ütőképes hadsereget szervezett, melybe ideológiai skrupulusok nélkül léptek be olyanok, akik később jelentős szerepet töltenek majd be a magyar történelemben – például a második világháború idejének egyik kulcsszereplője, Werth Henrik, továbbá a későbbi „magyar Quisling”, Sztójay Döme. A csehszlovákokkal vívott északi hadjárat, a románok elleni tiszántúli háború eseményeinek bemutatásakor a szerző nem mulasztja el az olvasó elé tárni a diplomáciai összefüggéseket sem – például hogy miként reménykedtek Kun Béláék a szovjet-oroszországi katonai segítségnyújtásban s hogy végül miként foszlott semmivé ez a lehetőség. De kitér a béketárgyalásokon való magyar részvétel fel-felbukkanó eshetőségére is, melyre végül nem kerülhetett sor. Hatos hangsúlyozza, hogy a magyarországi Tanácsköztársaságot végül a román erők söpörték el, de kitér a belső ellenállás és a szegedi ellenforradalmi szerveződés szerepére is, bemutatva a húszas-harmincas évek politikai szereplőinek (pl. Horthynak, Gömbösnek vagy Bethlennek) ekkori politikai cselekvéseit, gondolatait.

Szamuely Tibor 1919-ben (Kép forrása: Wikipedia)

A monográfia egyes fejezeteiben nyomon követhetjük, miként vált egyre népszerűtlenebbé a tanácsuralom az egész országban.  „Ma az utcán, a villamoson, mindenütt egészen nyíltan beszélnek a proletárdiktatúra ellen, hat ember közül öt, ha ugyan nem hét a proletárdiktatúra ellen egészen nyíltan állást foglal.” – mondta július közepén Szamuely Tibor, éreztetvén, hogy már talán csak ő az utolsó forradalmár. A háború utáni kaotikus ellátási helyzet, a vidéki elkobzások, a toborzások számos helyen vezettek felkelésekhez az országban, melyeket a hírhedtté vált terrorkülönítmények toroltak meg – példátlan és ép ésszel fel nem fogható, szükségtelen brutalitással. A Rosszfiúk világforradalma azonban itt is árnyalt képet fest az olvasónak – bemutatja például azokat, akik képtelenek voltak végrehajtani az embertelen utasításokat, s adott esetben még panaszt is tettek a feljebbvalóiknak. Ilyen volt például a IV. hadtest 40. vörösőrezredének parancsnoka, Fehér Imre, aki törzskarával tiltakozott a sebesült felkelőkkel szembeni brutális bánásmód miatt. Meg is lett a „jutalma” – Fehér ezredest az Országház épületében a felismerhetetlenségig összeverték a Lenin-fiúk, s a megnyomorított, becsületében is megtört katona végül veronál-túladagolásban halt meg.

Cserny József (balról az első) terrorlegényei élén. (Kép forrása: Wikipedia)

Kevesen voltak azonban a hozzá hasonló együttérzők, s a terror egyre jobban terebélyesedett, bár se áldozatainak számát, sem a végrehajtás tervezettségét tekintve nem volt mérhető a szovjet-oroszországi vagy a későbbi honi kommunista állami gépezethez. Éppen az esetlegesség, a kiszámíthatatlanság és az ötletszerű kegyetlenség döbbenti meg a mai kor olvasóját.

„A vörösterror (…) korántsem Szamuely hírhedt „halálvonatát” jelentette csupán. Nem egy központosított és kontroll alatt álló totalitárius szervezetrendszer tervszerű cselekvése volt, sokkal inkább egy olyan ideológiai eszköztár, amely a harag hívószavait használta a háborúban szélsőségesen polarizálódott társadalom helyi szöveteinek felszakításához. Útlevelet adott a psziché agresszív képzetektől gyötört sötétjébe való alászálláshoz.” – véli a szerző.

A vörösterror egy áldozata, illusztráció Tormay Cécile An Outlaw’s Diary című angol nyelven is megjelent művéből (Kép forrása: Wikipedia)

A könyv nem kerüli meg a tanukat sem. A „Megbízható forradalmár csak zsidó tud lenni?” – A „zsidóuralom” legendája című fejezetben Hatos felidézi a korabeli pesti viccet, mely szerint Garbai Sándor „csak azért lett a Kormányzótanács feje, hogy sábeszkor legyen valaki, aki aláírja az aktákat”. A szerző azonban történelmi tényekkel igazolja, hogy noha a tanácsuralom vezetői között valóban felülreprezentált voltak a zsidók, de rögtön cáfolja is a „zsidó kommunizmus” már a korszakban is megjelenő – s később szárba szökő – legendáját. A monográfiában a legkülönbözőbb nézőpontokon keresztül láthatjuk például, hogy maga a budapesti zsidóság is jelentős ellenérzéssel szemlélte a tanácsköztársaságot, s hogy a népbiztosok rendeletei kellemetlen helyzetbe hozták a zsidó vallás híveit is – a katolikus egyházi vagyon után ezt a felekezetet érte a második legnagyobb arányú kifosztás és elkobzás állami részről. Hatos bemutatja, hogy a kommün bukása után hogyan „zsidósították” el annak vezetőit, s hogy akár Magyary Zoltán, akár Tormay Cécile milyen szabadon (és minden valós alapot nélkülözve) osztogatta a megbélyegző jelzőt. A Rosszfiúk világforradalmának egyik legfőbb tanulsága éppen az, hogy a zsidóság is megszenvedte a vörösterrort – ám a kommün bukását követően sok ártatlan zsidó honfitársunknak is szembe kellett nézni a fehérterrorral, s jelentős számban áldozatul estek neki olyanok is, akiknek semmi közük nem volt a korábbi rendszerhez, egyszerűen csak így állt rajtuk bosszút valamely haragosuk. A könyv bemutatja, miként keletkezett a „zsidó uralom” legendája, hogyan jöttek létre a későbbi hátrányosan megkülönböztető rendeletek és törvények (a numerus clausus előtt már a hadseregben megindult a „zsidótlanítás”), illetve milyen hosszú távú következményei lettek a bűnbakképzésnek és az általánosításnak.

A könyv szerzője egy korábbi konferencián

Hatos Pál monográfiáját nehéz olvasni, de éppolyan nehéz abbahagyni is. A történész mikroszkópja alatt felbukkanó, évszázaddal ezelőtti történetecskék nem rajzolják ki a nagy egész históriát, de talán nem is ez volt a céljuk. Sokkal inkább az, hogy kirajzolódjon belőlük egy válságos időszak háborút kövező világának szellemi és erkölcsi elbizonytalanodása. Amikor még a legjózanabb emberek közül is sokan váltak társutassá vagy éppen a diktatúra aktív segítőivé. Azonban ennek a kataklizmának a végén nincsen megtisztulás, a katarzist nem követte őszinte szembenézés. A pusztító fehérterror majd a további következmények évszázados megosztottságot eredményeztek a belpolitikában, melyek ma is aktuálissá teszik az első magyarországi kommunizmus történetének tanulmányozását. A rosszfiúk világforradalma olyan kaleidoszkóp, melyben 133 napra számos apró elem vált vörössé – de nem egyforma árnyalattal. Az apró különbségek, az emberi cselekedetek motivációi teszik különösen érdekessé a múlt darabkáit. A látvány pazar – a nehéz történelmi örökség utáni töprengés viszont azután is velünk marad, miután félrefordítjuk a tekintetünket.

Maróti Zsolt Viktor

Ezt olvastad?

A történelem – sajnálatos – folyományaként élet és halál mindenható uraivá előlépő diktátoroknak nélkülözéstől nem, mérgezéstől azonban mindinkább tartaniuk kellett.
Támogasson minket