Mit csinál a régészeti geológus?

Az anyagvizsgáló történeti tudományoknak (régészet, geológia, őslénytan) azt a területét, amely a régészeti lelőhelyek természettudományos feldolgozásával, az ember és a környezet kapcsolatának komplex feltárásával foglalkozik, geoarcheológiának, magyarul régészeti geológiának nevezzük. Ezeknek a vizsgálatoknak köszönhetően tárhatjuk fel, rajzolhatjuk meg, rekonstruálhatjuk az ember és a környezet kapcsolatának évtizedes, évszázados, évezredes léptékű viszonyát.

Újságunk indulásától kezdve arra törekszünk, hogy más történelemmel foglalkozó médiumokkal együttműködjünk. A kéthavonta megjelenő Honismeret folyóirat hasonlóan az Újkor.hu-hoz a színvonalas tudományos ismeretterjesztést tűzte zászlajára. Kiadója, a Honismereti Szövetség tömöríti a helytörténettel, a történeti és néphagyományokkal, a néprajzzal, az irodalom és a művészet helyi értékeivel, a természeti és szellemi környezet védelmével, a helyi kultúra őrzésével, a népnyelv ápolásával, az emlékhelyek gondozásával foglalkozó egyesületeket, szakköröket, munkatársakat a közös értékvédelem és a nagyobb hatékonyság érdekében. Sümegi Pál cikke elsőként a Honismeret 2020. évi 4. számában jelent meg. A szám tartalma – így a cikk eredeti változata is – a folyóirat honlapján, az alábbi címlapra kattintva érhető el.

Mivel napjainkban az ipari társadalom túlfejlődése, környezetromboló, környezetpusztító technikai berendezkedése, hedonista életszemlélete, a társadalmak nem megfelelő vezető és irányító rétegének környezetellenes felfogása és a Földünk túlnépesedése, az emberek túlzott igényei nyomán egyre közelebb kerülünk az ipari társadalomra vonatkozó kollapszushoz. Így az egykor élt emberek és a múltbeli környezet viszonyát feltáró régészeti geológiai vizsgálatok, elemzések tudományos és jövőbeli kivezető útjaink feltárása szempontjából is felértékelődtek. Különösen azok a régészeti geológiai vizsgálatsorozatok, elemzések vonták magukra szinte a teljes társadalom- és kutatásirányítás figyelmét, amelyek a környezettel hosszú távon is stabil viszonyt kialakító társadalmakat (például Indus-völgyi Harappa-kultúra), vagy a környezettel kialakított ellentmondásos viszony nyomán is látványos összeomlásokat produkáló társadalmakra (például Római Birodalom) irányultak.

A geoarcheológiai, környezetrégészeti, környezettörténeti és az archeometriai tudományágak kapcsolata és vizsgálati módszerei.
(Sümegi, 1994–1999; Sümegi 2002)

A geoarcheológiához (régészeti geológiához) tartozik szélesebb értelemben véve (sensu lato) a régészeti lelőhelyekről előkerülő geológiai eredetű, ember által készített eszközök (például kőbalták) elemzése is, de a XX. században ezeknek az eszközöknek a természettudományos vizsgálata fokozatosan elkülönült a régészeti geológiától, és ma már az ember által készített tárgyak vizsgálatát az ún. archeometriai elemzésekhez tartozónak tekintjük. Természetesen ezeknek az emberi eszközöknek az archeometriai vizsgálatánál igen sok esetben geológiai (kristálytani, ásványtani, kőzettani, kőzetfizikai) és őslénytani alapmódszereket hasznosítanak. Viszont akármilyen vizsgálati módszereket is használunk ezen archeometriai vizsgálatok esetében, a végső célt az egykori forrásterületek (például kőbányák, ércbányák, festékbányák) lokalizációja, a szállítási távolság, és még inkább az eszközöket készítő emberi közösségek, műhelyek vagy mesterek fejlettségének, technikai megoldásainak, művészeti irányultságának rekonstrukciója jelenti. Ez a kérdéskör már nem a geológia vagy őslénytan (sőt, tágabb értelemben véve nem a természettudomány) szakterületéhez tartozik, mivel az embert társadalmat alkotó és humán lényként vizsgálja.

A szűkebb értelemben (sensu stricto) vett geoarcheológiai, ezen belül is a régészeti lelőhelyeken végzett környezetrégészeti vizsgálatok célja az emberi telephelyek, megtelepedési pontok paleomorfológiai (ősfelszínalaktani), kronológiai és paleoökológiai (őskörnyezettani) feltárása, rekonstruálása, az ember és a környezet múltbeli, időben változó viszonyának a modellezése. A régészeti lelőhelyek feltárásának menetében a terepen ott kell lennie a geoarcheológusnak, minden régészeti objektumból történő mintavételt személyesen kell végezni vagy irányítani, viszont tudomásul kell vennünk, hogy a régészeti feltárás egész menetét a régész irányítja. Így a régészekkel kialakított tudományos kapcsolat alapvető a régészeti lelőhelyeken történő mintavételeknél.

A katymári téglavető löszfeltárása (Persaits Gergő felvétele)

Ugyanakkor a régészeti lelőhelyek feltárása mellett ismeretesek olyan háttérlelőhely-típusok, mint az üledékgyűjtő medencék (barlangok, tavak és lápok medencéi, löszterületek, sőt, jégtakarók laminái), amelyek az emberi megtelepedéstől távolabb helyezkedhetnek el, de itt is fennmaradtak az egykori környezetnek és az emberi hatásoknak, tevékenységeknek a környezetet átalakító nyomai. Ezeknél a területeknél (jégtakarók, lápok, tavak, mocsarak) zavartalan magkihozatalú fúrásokat szükséges mélyíteni, vagy a régészeti lelőhelyhez hasonló feltárásokat, szelvényeket kell kialakítani, vagy a természetes (például folyómeder fala), esetleg mesterséges (például téglavető, útbevágás) feltárások szelvényét kell mintavételezésre használni. Természetesen ismeretesek olyan előfordulások, ahol az emberi megtelepedés és a környezettörténeti lelőhelyek kombinálódnak, mint a löszszelvényben található paleolit telepek, vagy a barlangi rétegekben, mint az aggteleki Baradla-barlangban található őskori megtelepedés, esetleg a tavak partján kialakított emberi megtelepedések (például svájci cölöpkunyhók). A régészeti és háttérlelőhelyek kombinált előfordulásai a legértékesebbek régészeti geológiai szempontból, mert a lokális (kis területre kiterjedő) természetes környezetre gyakorolt emberi hatás is rekonstruálható. Hasonló okok miatt, de az emberi megtelepedéseken belül kifejlődött emberi hatások kiterjedésének, intenzitásának rekonstrukciója szempontjából kiemelkedő jelentőségű a kutak, árkok, konyhahulladék-gödrök régészeti geológiai vizsgálata.

Ezeknek a háttérlelőhelyeknek, valamint a régészeti lelőhelyek objektumainak feltárása, mintavételezése, különösen, ha lakott helyektől távoli, egzotikus területen történik, távolról nézve, kívülállóként szemlélve rendkívül romantikus munkának tűnik. Viszont több ilyen feltáráson dolgozó résztvevőként, kutatóként leírhatom, hogy akár egy hatalmas löszfeltárás falán biztosítókötélen lógva mintavételezünk, vagy egy magashegységi láp felszínén a felhordott, helyenként több mázsás fúrófelszerelést összeállítva zavartalan magfúrást mélyítünk, vagy régészeti lelőhelyeken található régészeti objektumok feltárásán és az ember és a környezet kapcsolatában háttérlelőhelynek számító terület mintavételén dolgozunk – kőkemény munkát végzünk. Így a régészeti geológia terepi része komoly fizikai kihívást jelent, amely megkívánja ezektől a terepi mintavételt végző kutatóktól a megfelelő fizikai állóképességet is. Magának a régészeti geológiai terepi mintavételezésnek a módszertana, kezdve a fúrásoktól a régészeti objektumok feltárásáig teljes mértékben leírt és nemzetközi szinten elfogadott, egységesített (standardizált) megközelítésekkel dolgozik.

A cm-es (évtizedes) felbontású környezettörténeti gyűjtés kiterjesztése nemzetközi szintre, Új Zéland, Déli-sziget Mt Cass löszfeltárásának terepi feldolgozása.
(Gulyás Sándor felvétele)

Természetesen a terepi mintavétel csak az egyik vetülete a régészeti geológiai munkának, mivel akár a régészeti lelőhelyen feltárt objektumokból, akár a háttérlelőhelyekről emelünk ki mintákat, azokat laboratóriumban meghatározott, nemzetközileg elfogadott és standardizált módszerekkel és műszerekkel kell feldolgoznunk, mivel csak ebben az esetben lehetséges a munkánk eredményének elfogadása és publikálása és csak ilyen elemzésekkel kerülhetnek a vizsgálati eredményeink a nemzetközi összehasonlító elemzésekbe.

A régészeti lelőhelyeken végzett geoarcheológiai vagy más néven, főként régészek által használatos kifejezéssel élve, a környezetrégészeti elemzésekkel és a régészeti lelőhelyek hátterében, az úgynevezett őskörnyezeti lelőhelyen végzett környezettörténeti vizsgálatok összehasonlító elemzésével végezhetjük el az egykori emberi közösségek környezetének teljes rekonstrukcióját. Mivel az ember megjelenése és felemelkedése a legutolsó geológiai időszak, az úgynevezett negyedidőszak során játszódott le, ezért a geoarcheológia voltaképpen az alkalmazott őskörnyezeti, pontosabban az alkalmazott negyedidőszaki őskörnyezeti vizsgálatoknak a szerves részét alkotja.

Negyedidőszak alatt kerekítve az utolsó 2,6 millió évet értjük a földtani időskálán a Nemzetközi Rétegtani Bizottság állásfoglalása alapján. Ebben az időszakban a hidegebb és melegebb éghajlati szakaszok hullámszerű és erőteljes változása rekonstruálható. Ez az elnevezés az első tudományos rétegtani megállapításokat rögzítő Giovanni Arduino itáliai geológushoz (1714–1795) köthető, aki becsületes pápai borkereskedőként és misebor szervezőként járva Itáliát, felismerte, lerajzolta és megnevezte az egymásra települő geológiai rétegeket az Alpok előterében. A legfelső, laza szerkezetű üledékes képződményeket sorolta Quaternario szintbe 1760-ban. Ezt nevezzük ma negyedidőszaknak, vagy más néven quarternek.

A negyedidőszaki paleoökológiai (azaz őskörnyezettani) kutatások tárgya a múltbeli, negyedidőszaki környezet változásainak rekonstrukciója. A negyedidőszaki paleoökológia így őslénytani és üledékföldtani központú tudomány, amelynek művelése megkívánja az ősmaradványok és a beágyazó üledékes környezetet vizsgáló tudományágak (lito– és biofaciológia), valamint a beágyazódás törvényszerűségeit vizsgáló tudományág, a tafonómia, törvényszerűségeinek, fogalmainak és folyamatainak azonos súlyú ismeretét. Ugyanakkor a régészeti geológiai vizsgálatoknál – mivel vele kapcsolatban alapvetőek a régészeti, azaz az egykori társadalmakra, közösségekre vonatkozó kérdések is – legalább ilyen kiemelkedő jelentőségű a régészeti fogalmaknak, a régészeti vizsgálati módszereknek az ismerete, a régészeti kronológia elsajátítása és a régészeti, történelmi adatok elmélyült tudása is.

A geológiai, őslénytani, régészeti fogalmak és kronológia nélkül ma már tudományos alapon nem lehetséges a múltbeli események rekonstrukciója, nem végezhetünk régészeti célú őskörnyezeti, geoarcheológiai elemzéseket, így nem tudjuk rekonstruálni a múltbeli emberi közösségek és az egykori környezet viszonyát sem. Ezen összefüggések következtében a geológia, az őslénytan és a régészet tudományának kialakulása, egészen pontosan a negyedidőszaki rétegek geológiai, őslénytani kutatása és a régészet tudományának fejlődése szorosan összekapcsolódott. Nem véletlen tehát, hogy a régészet tudománytörténetével foglalkozó kutatók korábban arra a következtetésre jutottak, hogy a modern régészet ismeretelméleti gyökereinek, módszereinek jelentős része – mint például a rétegek elemzése, avagy a kő-, fém-, csont-, és faeszközök vizsgálata – a geológiai, őslénytani, rétegtani és negyedidőszaki őskörnyezeti kutatásokból nőtt ki.

Ha tudománytörténeti szempontból elemezzük ezt a kérdéskört, egyértelműen megállapítható, hogy a kezdeti, szinte ösztönös tudományos alapú régészeti geológiai vizsgálatokat Angliában végezték el. Az első ilyen jellegű tudományos tapogatózásnak tekinthetjük Newton (1643–1727) 1690-ben végzett munkáját, amikor az ógörögökkel és az egyiptomi birodalmakkal kapcsolatos geokronológiai alapú számításokat végzett, majd Edmund Halley (1656–1742) angol természettudós az 1720-as évek végén Stonehange kőoszlopainak korát igyekezett megállapítani. Ugyanebben az időben dolgozott William Stuckeley (1687–1765), aki 1740-ben közölte kőzettani vizsgálatának eredményeit és bevezette ezt a régészeti objektumot, mint vallási központot és egykori csillagászati–naptári megfigyelési rendszert.

Hasonlóan fontos, kiemelkedő tudománytörténeti tény, hogy a régészeti geológiai és történeti ökológiai vizsgálatokban kiemelkedő jelentőségű dendrokronológiai elemzések egyik legfontosabb vonására, az éghajlatnak a fák évgyűrűire gyakorolt hatására az ógörög Theophrastus (Kr. e. 371/372–287/286?) már a Krisztus előtti IV. században felfigyelt. Hátrahagyott írásai alapján Leonardo da Vinci (1452–1519) is foglalkozott az éghajlat és a fák évgyűrűi közötti összefüggéssel a XV. században.

Az ókori, középkori és újkor kezdetén történt régészeti geológiai felismeréseket, megsejtéseket követően Thomas Jefferson (1743–1826), az Egyesült Államok harmadik elnöke, aki a könyvtárának a felhasználásával alapította meg a méltán híres Kongresszusi Könyvtárat, a XVIII. század végén egy kitűnő munkájában az indiánok által létrehozott mesterséges halom, „moud” elemzését mutatta be. Az előkerült kőeszközanyag petrográfiai elemzése alapján pontosan rekonstruálta, hogy az Appalache-hegység melyik területéről származik a kőanyag. Itt kell megjegyeznünk, hogy Michelli Mercatori néhány kovaeszköz alapján az 1590-es években megfogalmazott, de csak 1717-ben, posztumusz publikált gondolataiban már rámutatott, hogy a múltbeli emberek a vaskor előtt kőeszközöket használtak, használhattak a háborúik során. Ez volt az első kísérlet a régészeti sztratigráfia megalkotására és ezt a rendszert fejlesztette tovább Christian Jürgensen Thomsen (1788–1865) dán régész, aki a XIX. század kezdetén úgy rendezte sorba a régészeti eszközöket, hogy azok egy három korszakos rétegtani rendszert alkottak (kőeszközök, bronzeszközök, vaseszközök). Ezzel a megközelítéssel lerakta a tudományos alapjait a régészeti rétegtannak, és a régészeti kronológiának, amely része a földtani alapú geokronológiának és logikai kapcsolatot teremt a régészek és a geológusok gondolkodása között. Viszont a geológiai, őslénytani vizsgálatok első eredményei, a geológiai időskála kialakítása megalapozta a régészet kialakulását, megelőzte a régészeti időskála kifejlesztését és alátámasztja azt a tudománytörténeti megállapítást, hogy a régészetnek földtani ismeretelméleti gyökerei vannak.

Az első igazi áttörést a régészeti geológiai elemzések területén John Frere (1740–1807) angol természettudós érte el 1797-ben, a sulffolki Hoxne-ban a kőeszközökkel együtt feltárt kihalt állatok csontjai alapján megállapította, hogy az eszközöket olyan emberek készítették, akik a múltban éltek, jóval a jelen világunk előtt.

Frerenek a mai tudományos állásnak megfelelő módon értelmezett leleteit követően egy francia amatőr természetbúvár és régész, az Abbeville-ben vámtisztviselőként dolgozó Jaques Boucher de Perthes (1788–1868) és barátja, Casimir Picard által a Somme folyó pleisztocén teraszain gyűjtött barlangimedve-, gyapjasorrszarvú-leletekkel együtt megtalált és 1837-ben publikált kőeszközök hozták lázba az akkori tudományos világot, bár ez elsősorban a heves tiltakozásban nyilvánult meg. A viták oly mértékűek voltak, hogy két brit geológus, Joseph Prestwich és John Evans 1859-ben átkeltek a csatornán és megvizsgálták a leletek beágyazódási körülményeit, majd geológiai és őslénytani elemzéseik nyomán támogatták Perthes elképzeléseit a kihalt, jégkori állatokkal együtt élt múltbeli emberekről. Az eredetileg borkereskedő, majd 1874-ben az oxfordi egyetem geológusprofesszorává avatott Joseph Prestwich még 1859-ben előadást tartott Londonban a Királyi Természettudományi Akadémián a pattintott kőkorszak emberéről és a kihalt állatokkal kialakított kapcsolatukról. 1864-ben a francia Eduard Lartet és Henri Christy a délnyugat-franciaországi La-Madeleini-barlang feltárása során olyan mamutagyar-darabot tártak fel, amelyet egy művészi mamutrajz díszített. Ez a lelet megdönthetetlen bizonyítékot szolgáltatott, hogy a kihalt állatok és az emberek egy időben léteztek.

Közben Charles Lyell (1797–1875) brit geológus, a mai értelemben vett földtani kutatások megteremtője, megjelentette Principles of Geology (A földtan alapelvei) című munkáját, amelyben rámutatott a katasztrófaelméletek tarthatatlanságára, felismerte és megfogalmazta a földtani múlt fogalmát. Lyell felélesztette és átalakította az angol James Hutton geológus (1726–1797) uniformitarianizmus- (uniformizmus-egyöntetűség) elméletét, amelyet az aktualizmus elvének nevezett el. Hutton a geológiai időskála kiterjesztését vette fel a XVIII. század végén a bibliamagyarázók által terjesztett Kr. e. 4004 évvel szemben és a geológiai folyamatok időbeli fejlődését is vallotta. Lyell 1858-ban tagja volt a Brixham-barlang jégkori rétegeiben paleolit eszközöket, kihalt állatok csontjait feltáró, William Pengelly vezette kutatócsoportnak is. Majd 1859-ben a de Perthes által tanulmányozott abbeville-i régészeti lelőhelyeket is megvizsgálta. A jégkori (pleisztocén) rétegekben kihalt állatokkal együtt betemetődött emberi csontok és kőeszközök, illetve az állatok csontjaiba vésett, kihalt állatokról készült természethű ábrázolások alapján Lyell 1863-ban megjelentette Geological Evidence of the Antiquity of Man című könyvét. Ebben a kor több nagy gondolkodójához és kutatójához (Frere, Lamarck, Perthes, Prestwich) hasonlóan arra a következtetésre jutott, hogy a jégkorban, több ezer, sőt, több tízezer éve már éltek emberek. Így a földtani és a régészeti múlt bizonyos mértékig átfedi egymást, a geológiai, őslénytani és régészeti tudományos megközelítési módok a múlt feltárása érdekében összekapcsolódnak és a geológia, az őslénytan fontos szerepet játszik a régészetben, a régészeti kutatásokban.

A dán kormány megbízásából 1848-ban a világ első geoarcheológus csapata (a régész Vorsaae, a paleontológus Steenstrup és a geológus Forchammer) feltárta, feldolgozta és publikálta a dániai kagylóhalmokban található régészeti lelőhelyek egy részét (1851–1857). Ezen munka megjelenésétől, 1857-től számítjuk a tudományos alapú, terepi és laboratóriumi munkát is felvállaló régészeti geológia kialakulását. Természetesen az elmúlt több mint másfél évszázad során igen jelentős fejlődésen ment keresztül a régészeti geológia tudománya mind elméleti, mind módszertani megközelítésekben és John Evans (1941–2005) cardiffi régészeti geológus, régész, malakológus 1978-ban tett megállapításai nyomán alakult ki a régészeti geológia máig használatos megfogalmazása, a múltbeli emberek egykori környezetének tudománya. Ez az egykori környezetre vonatkozó rekonstrukció az archeozoológiai, archeobotanikai és az őslénytani maradványok meghatározásán, ásványok, kőzetek, a beágyazó üledékek formai és fizikai-kémiai anyagi összetételének vizsgálatán alapszik. Kiemelkedő jelentőségű ezeknél a vizsgálatoknál, hogy a beágyazó üledék milyen környezetben halmozódott fel, milyen litofáciest (környezetfüggő üledékes kőzetréteget) ismerhetünk fel az ásványokat, ősmaradványokat magába záró üledékes kőzetben. Hasonló alapelveken nyugszik a régészet tudománya is, ahol az egykori emberek, emberi közösségek által létrehozott, geológiai rétegekben, egykori talajszintekben, különböző üledékes kőzetekbe zárt és ásatások során kiemelt tárgyak formai és anyagi vizsgálatai nyomán következtetünk a kialakításuk körülményeire és folyamatára.

Gyalui-havasok, bisztra-tetői, 1650 méteren elhelyezkedő dagadólápon kialakított magfúrás az erdélyi környezettörténeti kutatások keretében.
(Sümegi Balázs Pál felvétele)

A régészek, a geológusok és a paleontológusok közös munkája azon a kezdeti sejtésen, majd későbbi felismerésen alapult, hogy az ún. anyagvizsgáló történeti tudományok (régészet, földtan, őslénytan) csak együttesen képesek feltárni ennek a speciális, egyszerre társadalmi és természeti lénynek, az embernek és környezetének kapcsolatát. Ez a kapcsolat egy különböző időléptékű és rendkívül bonyolult rendszert alkot, amely folyamatosan fejlődik, hiszen időben mind a természetes környezet, mind az emberi közösségek változnak, átalakulnak és hatnak egymásra. A természetes változások (pl. éghajlatváltozásra bekövetkezett környezet-átalakulás), valamint az emberi közösségek szociális vagy technikai fejlődése során fellépő, napjaink felé haladva egyre növekvő intenzitású emberi befolyásokra (pl. erdőirtás, szántók, legelők kialakítása, építkezések stb.) bekövetkezett környezetátalakulások között különböző szintű, erősségű hatásokkal és visszakapcsolásokkal jellemezhető rendszer alakult ki. Ennek a rendszernek a fejlődése és változása – napjainkban – kísérletes úton is vizsgálható, a rendszer egyes elemeinek rövid távú változásai nyomon követhetők, de az ember és a környezet kapcsolatának több mint 2,6 millió évre visszavezethető múltja van, amelyről csak a kőzetekbe, fosszíliákba, az ember által készített eszközökbe zárt földtani, őslénytani és archeológiai dokumentumok, információk maradtak fenn. Ezek a tudományágak képesek az ún. hosszú időléptékű (long-term), több évtized, száz, ezer vagy millió években mérhető változások nyomon követésére, míg a többi tudomány elsősorban a kisebb időintervallumokat (perc, óra, nap, év), ritkán néhány évtizedet átfogó ún. rövid idejű (short-term) kísérletek, megfigyelések eredményeire alapoz. Természetesen a földtani, őslénytani, régészeti módszerek, elképzelések és információk mennyisége igen jelentős mértékben megváltozott a múlt század kezdetétől, ezért ezeknek a tudományoknak a társtudományi kapcsolata is átalakult napjainkra.

Az anyagvizsgáló történeti tudományok a kulturális hatásokat és az emberi gondolkodást visszatükröző eszközöket, építményeket, a kőzetté válás során fel nem oldódó, szilárd vázrészekkel rendelkező, a környezeti hatásokat is visszatükröző élőlényeket (ősmaradványokat) és a beágyazó kőzeteket vizsgálják. Vagyis az anyagnak azokat a megjelenési formait használhatják fel az időben, az egykori térben történő tájékozódáshoz, az egykori természetes és társadalmi környezet folyamatainak rekonstrukciójához, amelyek a beágyazódást követően múltunkból, az időben történő folyamatok során, a betemetődést és átalakulást (információcsökkenést) követően fennmaradtak. Az információvesztés következtében alakul ki a történeti tudományok alapvető problémája, hogy a múltbeli eseményeken nem lehet kísérleteket végezni, nem reprodukálhatóak, csak rekonstruálhatóak, így az egyes események bekövetkezésének pontos korát, helyszínét, magának az eseménynek a folyamatát csak megközelítő pontossággal fogalmazhatjuk meg.

A régészet, a geológia és az őslénytan közötti társtudományi kapcsolat tehát nem véletlenszerű, hiszen az ember által készített tárgyak, eszközök, vagyis a régészet dokumentumai különböző geológiai rétegekben, különböző ősmaradványokkal (pl. ember- és állatcsontokkal, faszéndarabokkal, csigákkal, kagylókkal, virágporszemekkel stb.) együtt temetődtek el. Ezek a leletek segítenek megérteni az egykor élt ember és környezetének kapcsolatát, segítenek időben elhelyezni az emberi leleteket és információkat biztosítanak az ember környezetátalakító tevékenységéhez.

A természettudományi meghatározás nyomán a környezet az egy rendszerre ható tényezők összessége. Egy konkrét rendszert pedig úgy definiálhatunk, ha felsoroljuk az elemeit és megadjuk, hogy az elemek között milyen kapcsolatok (hatások–kölcsönhatások) léteznek. A szűkebb emberi környezet nem más, mint az embert körülvevő világnak az a része, amelyben él és létezik. Az őskörnyezettan, egészen pontosan a környezettörténet a múltbéli embereket körbevevő egykori környezet rekonstrukciójával foglalkozó tudományág. Pontosan ezt végzi a régészeti geológus is, de azzal a megszorítással, hogy ez egykor élt emberek, emberi közösségek környezetét és azok viszonyát vizsgálja. Viszont a múltbeli eseményeknek csak azon elemei vizsgálhatók korrekt módon, amelyek valamilyen anyagi formában fennmaradtak. A formai azonosítások és az anyagi összetétel vizsgálatai nyomán nyílik lehetőségünk tudományos módon rekonstruálni a múltbeli eseményeket, az ember és a környezet változó viszonyát. Így Alvaro Alto, Frank Llyod Wright, Hugo Haring kutatóknak, építészmérnököknek már az 1920-as és 1930-as években megfogalmazott Forma–Anyag–Folyamat összefüggéseiről kialakított elképzelésein nyugvó formai azonosítások és anyagi összetétel vizsgálatok nyomán lehetőségünk nyílik tudományos módon rekonstruálni a múltbéli eseményeket, az ember és a környezet egykori viszonyát. A régészeti eszközök, telepjelenségek, a régészeti eszközökkel, humán maradványokkal együtt beágyazott fossziliák alakjai, a beágyazó üledék szemcséinek, ásványainak formai megjelenései alkotják a formai azonosítás oldalát, míg például a kerámia, a kőeszközök, a beágyazó üledék, az ősmaradványok geokémiai elemzése alkotja az anyagi azonosítás oldalát. Vagyis a régészeti, a régészeti geológiai (és tágabb értelemben véve a földtani és őslénytani) rekonstrukciók ugyanazon logikai rendszert, az anyagvizsgáló történeti tudományok megközelítését követik.

Ugyanakkor láthatjuk, hogy az ember és a környezet viszonyát és kapcsolatát a társadalom technikai szintje és a társadalomirányító felfogás erőteljesen befolyásolja. Valójában az utolsó vadászó–halászó–gyűjtögető közösségek, a mezolit kultúra visszaszorulásától kezdődően az ember és a környezet viszonya alapvetően átalakult Földünkön, mivel az addigi hagyományos-konzervatív társadalomfelfogást és -irányítást felváltotta a meghaladó típusú társadalmi berendezkedés. Ennek nyomán egyre gyorsuló és egyre erőteljesebb technikai fejlődés jellemzi az emberiséget és a technikai fejlődés hatására a környezet emberi átalakítása is egyre intenzívebbé vált és az ember és a környezet viszonyában az ember, mindenekelőtt a társadalom irányítása vált dominánssá. Ez okozza a legjelentősebb problémát napjainkban is az ember és a környezet megváltozott viszonyában, a technikai haladásban, „fejlődésben”. A természetes környezet mind erőteljesebb átalakításában érdekelt társadalmi elit nem tud megfelelő módon viszonyulni az emberiség egészének létalapját biztosító természetes környezethez és általában a környezethez, teljes mértékben elszakadt attól. Így nem tud megfelelő példát mutatni a környezethez, a természetes környezethez való viszonyhoz sem és ennek nyomán szinte az egész társadalmat áthatja az a gondolatkör, hogy az emberiség fennmaradása csupán a technikai fejlődéstől függhet.

Hogy mennyire eltorzult a 2,6 millió éve a természetes környezetben kifejlődött emberiség és a természetes környezet viszonya, azt a legújabb – katonák által végzett – felmérések mutatják be, amelyek szerint egy, a nyugat-európai, amerikai vagy ázsiai nagyvárosban felnevelkedett polgár túlélési ideje az eredeti őserdei környezetben átlagosan 36 óra, vagyis másfél nap. Bár hasonló felmérés nem készült még, de feltételezhető, hogy az őserdőben élő, vadászó közösségekből származó személyek átlagos túlélési esélye a „modern”, nagyvárosi környezetben ennél azért jóval hosszabbra tehető. Nagyon sokan igyekeznek úgy bemutatni, ezt a tényt, mintha az a fejlődés, a civilizáció „haladásának” ára lenne. Viszont több természetes közeghez igen közel álló közösség vezetői, megismerve ezeket a tényeket, komoly lépéseket tettek, hogy az általuk vezetett közösségek ifjabb generációi másképpen ismerjék meg természetes környezetüket, mint az ipari társadalmakban élők. Így a Dániától népszavazással függetlenné vált Grönlandon kötelező iskolai program az iglu, a kajak építése, a hagyományos eszkimó ruha, valamint eszközök elkészítése, és ezeket az eszközöket életmódszerűen használni is kell. Természetesen ez kiragadott példa, nem oldja meg az emberiség problémáit és a természetes környezettel kialakított viszonyát, de alapvető szemléleti változást tükröz az ipari centrumban történő vezető elit képzéséhez és egyoldalú technikaifejlődés-szemléletéhez képest.

Napjaink társadalomirányításának, az elit képzésének problémái nem tartoznak a régészeti geológia keretei közé, viszont a régészeti lelőhelyek környezettörténeti és régészeti geológiai feldolgozása igen, azaz a régészeti geológia igen sok szállal kapcsolódik a régészeti objektumokhoz. Az emberi közösségek felszínt átalakító, építészeti, mezőgazdasági, bányászati, ipari vagy kulturális tevékenységük során ugyanis pozitív és negatív exogeológiai formákat alakítanak ki mind a mai napig. Ezen felszínátalakítások nyomán olyan antropogén hatású üledéksorozatok (ún. antroposzedimentek) alakulnak ki, amelyek geológiai szempontból rendkívüli, akár éves, évtizedes időbeli felbontásúak is lehetnek. Ezek az éves, évtizedes adatsorok adják a környezeti változások jelenlegi és jövőbeli trendjeinek megrajzolásához a legpontosabb modellalapokat.

Rómer Flóris, a hazai tudományos régészet, az archeometriai vizsgálatok megalapítója és a régészeti geológiai vizsgálatok kezdeményezője. (Forrás: hu.wikipedia.org)

Éppen ezért kiemelkedően fontos kérdéskör, hogy a magyarországi kutatók milyen eredményeket mutattak fel a régészeti geológia területén. Ismeretes, hogy a magyarországi régészeti geológiai kutatások is elkezdődtek a nemzetközi vizsgálatok hatására és ezzel az 1848–1849-es szabadságharcban aktív szerepet vállaló Rómer Flóris (1815–1889), a magyar régészet egyik alapító egyénisége a vaskúti halmokon már 1868-ban foglalkozott. A Kárpát-medence antropogén eredetű pozitív exogén geológiai formáiról, a halmok kataszteréről az első átfogó munkát szintén Rómer Flóris készítette el 1878-ban, de behatóan vizsgálta a bihari kurgánokat és a dunántúli (szalacskai, tihanyi, tátikai) késő bronzkori, kora vaskori halommezőket is. Mindezek mellett a dániai környezetrégészeti, régészeti geológiai eredmények és Lyell hasonló munkái nyomán már az 1860-as évek végén javaslatot tett a Magyar Tudományos Akadémián, hogy a régészek, geológusok és paleontológusok dolgozzanak együtt a régészeti lelőhelyek feltárásán. Sőt, jó példát mutatva ezen a téren is, 1867-ben először közölte hazánkban obszidiáneszközök teljes körű, közte mindmáig helytálló archeometriai elemzésének eredményeit is.

Rómer Flóris munkáival egy időben kezdte el archaeobotanikai vizsgálatait Deininger Imre (1844–1918) is, előbb a báró Nyáry Jenő vezette aggteleki barlangi ásatás (1874–1877) során előkerült faszeneket határozta meg, majd a Lengyel község mellett feltárt neolit telep maganyagát dolgozta fel és publikálta (1892). A gerincesekre alapozódó archaeozoológiai kutatásokat Petényi Salamon János (1799–1855) és Kubinyi Ferenc (1796–1874) alapozta meg hazánkban. Különösen Kubinyi Ferenc munkássága volt fontos régészeti geológiai szempontból, mivel a recens és a fosszilis gerincesek tanulmányozása mellett (1855–1862) régészeti vizsgálatokat (1862–1870) is végzett.

Rómer Flóris 1868-ban készült rajza a vaskúti halmokról. (Forrás: knp.nemzetipark.gov.hu)

Ezekkel a vizsgálatokkal párhuzamosan fejlődött ki Magyarországon az ősember-vita. Alapvetően meghatározta a hazai régészeti geológiai elemzések fejlődését, amikor a miskolci Bársony János jogász házának alapozásánál 3 db szakóca került elő. Ezeket Herman Ottó polihisztorunk őskőkori emberek, ősemberek munkájának tartotta és kialakítási korukat 40 ezer évre tette. Többen tévesnek tartották ezt a besorolást és tagadták, hogy a Kárpát-medencében (az akkori királyi Magyarország területén) ősember megtelepedett volna és kétségbe vonták a szakócák valódiságát.

A viták a Magyar Tudományos Akadémián és nemzetközi szinten olyan mértékűvé váltak, hogy 1905-ben a Magyar Királyi Földtani Intézet megbízást kapott a bükki ősemberkutatásra. Ezen kutatások nyomán kerültek elő a Kadić Ottokár (1876–1957) vezette ásatásokon 1908-ban zavartalan jégkori rétegekben az ősember által készített szakócák és a barlangi feltárás során alakult ki az egyik magyarországi geoarcheológiai és környezettörténeti tudományos irányvonal, tudományos műhely, a barlangi régészeti lelőhelyeket, környezetüket feltáró, döntően az előkerült gerinces anyagra koncentráló barlangkutatás. Ennek az irányzatnak legjelentősebb képviselői és formálói, Kadić Ottokár úttörő munkáinak folytatói, Mottl Mária (1908–1980), Kretzoi Miklós (1907–2005), Jánossy Dénes (1926–2005) voltak, míg napjainkban Kordos László és tanítványai, Hír János és Pazonyi Piroska, valamint a Természettudományi Múzeum munkatársa, Gasparik Mihály folytatják ezeket az elemzéseket.

Kormos Tivadar, a hazai tudományos régészeti geológia megalapítója.
(Forrás: hu.wikipedia.org)

Minden gerinces-paleontológiai dominancia ellenére hazánk első régészeti geológusának Kormos Tivadart (1881–1946) tekintjük, aki a negyedidőszaki rétegek és a bezárt régészeti szintek üledékföldtani, csiga- és kagylóhéjelemzésével kezdte kutatói pályáját mint a Magyar Királyi Földtani Intézet Agrogeológiai Osztályán dolgozó földtani szakember, de tudományos pályájának második felében gerinces-paleontológusként is dolgozott. A tatai ősember-lelőhely feldolgozásánál (1910) már a régészeti anyagot, eszközöket is elemezte, földtani, őslénytani, üledékföldtani, geomorfológiai kutatásokat is végezve lerakta a magyarországi régészeti geológiai kutatások alapját.

A barlangi lelőhelyek mellett kialakult a régészeti geológiai kutatások másik irányvonala, az ún. síkvidéki lelőhelyek feldolgozása is, a trianoni döntés után 1921-ben Kolozsvárról Szegedre költözött tudományegyetemen 1935-ben, és ez az irányvonal alkotja a mai, modern, nemzetközi szinten is kiemelkedő magyarországi geoarcheológiai kutatások alapját. Ennek a régészeti geológiai irányvonalnak a kialakulása és kezdete teljes egészében Szeged–Öthalom területéhez kötődik. A terület a tudományos világ érdeklődését 1879-ben vonta magára, mikor is a Szeged jelentős részét elpusztító árvizet követően megindított gátépítésekhez az Öthalmon elkezdett földmunkák során honfoglalás kori, népvándorlás kori, császárkori és őskori sírokat találtak. Ugyanis 1879-ben 500 méter hosszan és 60 méter szélesen indították meg a kézi földmunkát Öthalmon és Varázséji Gusztáv, a Magyar Nemzeti Múzeum Régiségtárában dolgozó gyakornok vezetésével a megbontott halmokban több mint 100 sírt figyeltek meg. Ezt követően több hullámban dolgoztak archeológusok a területen, legutóbb 2009-ben Paluch Tibor szegedi régész tárt fel csodálatos mellékletekkel jellemezhető honfoglalás kori sírokat. Az egyik lovas sírban a halottra arany szem- és szájfedőt helyeztek. Ugyanebben a sírban a harcossal együtt eltemetett ló szemére itáliai ezüst pénzérmét tettek.

Szeged–Öthalom félszigetszerűen megmaradt magasabb dunai hordalékkúpon kialakult térszíne a tiszai allúviumban

A Magyar Nagyalföldön unikális jelentőségű, hogy Öthalom területén 1935-ban Banner János régész vezetésével a táj első paleolit (gravetti kultúra) lelőhelyét tárták fel. Ezzel párhuzamosan a lelőhelyen egy átfogó környezettörténeti és régészeti geológiai vizsgálatot végzett a Czógler Kálmán malakológus, Gaál István gerinces-paleontológus, Greguss Pál botanikus, Miháltz István geológus, Rotarides Mihály malakológus alkotta természettudományi csapat. A Magyar Nagyalföld területén ez ideig összesen négy feltárt felső paleolit (gravetti) lelőhely ismeretes, illetve néhány szórványos felső paleolitikummal összefüggésbe hozható lelet került elő. Így az öthalmi, félszigetszerű maradványfelszínt alkotó lösz- és futóhomok-terület régészeti anyaga elsősorban a felső paleolit, gravetti kultúra leletei révén, egyedülálló jelentőségű régészeti szempontból és a régészeti geológiai, archeobotanikai és malakológiai feldolgozás révén – nemzetközi szinten is – kiemelkedő jelentőségű. Ez volt az első komplex régészeti geológiai feldolgozás Magyarországon és ekkor alapozták meg a szegedi geoarcheológiai kutatásokat, amelynek vezéralakja Miháltz István (1897–1964) erdélyi származású geológus, a szegedi Földtani és Őslénytani Tanszék egyik alapítója, később vezető professzora volt. Miháltz professzor úr geomorfológiai megfigyelései, földtani vizsgálatai, mindmáig érvényes rétegtani megállapításai a legújabb és legmodernebb üledékföldtani, geokémiai, geokronológiai vizsgálatok során is igazolást nyertek. Ezek a vizsgálatok alapozták meg a szegedi régészeti geológiai iskolát, amely napjainkra több mint 100 régészeti lelőhely több ezer régészeti objektumát dolgozta fel. Ennek nyomán felső paleolit, mezolit halász–vadász–gyűjtögető kultúrák, neolit közösségek, rézkori kurgánok, bronzkori, vaskori kultúrák és történelmi népek, köztük szarmaták, hunok, gepidák, langobárdok, avarok, honfoglaló magyarok, középkori és oszmán kori közösségek környezeti hátterét rajzolták meg, régészeti geológiai vizsgálatát végezték el, és publikálták 12 könyvben, több mint 150 könyvrészletben, és több mint 200 tudományos lapban megjelent publikációban.

Valójában mit is csinál ma a régészeti geológus? Már a régészeti lelőhelyek megkeresésében is részt vesz. Ugyanis a régészeti terepbejárások, próbaásatások nyomán kirajzolódó, felszíni régészeti anyagok (csontok, eszközök, kerámiák stb.) nyomán feltételezett régészeti lelőhelyeket geoarcheológiai fúrások nyomán lehet azonosítani, a régészeti lelőhely paleomorfológiai helyzetét rögzíteni. Ugyancsak fúrásokat végez a geoarcheológus a régészeti lelőhelyhez kapcsolódó természetes és mesterséges üledékgyűjtő medencékben. A fúrások kivitelezése minden esetben egyedi, de nemzetközi szabványok behatárolják azokat, és a kézi fúrásos megoldásokon túl a legkülönbözőbb gépi megoldások léteznek a néhány méteres fúrástól egészen a Bajkál tóba mélyített több ezer méteres fúrásig.

A Csorna–Lóréti feltárás légi fotója, régészeti objektumokkal és a régészeti megtelepedés alapvetően meghatározó folyóvízi morfológiával, elhagyott jégkori patakmederrel és patakháttal, patakhát mögött kialakult mocsárral.
(Forrás: AreoArt)

A geoarcheológus a fúrásokhoz a régészeti szempontból feltárandó területről készült légi fotókat, űrfelvételeket, különböző léptékű térképeket, digitális domborzati modelleket is felhasználja. A régészeti lelőhelyek mellett ugyanilyen eszközöket használ fel az őskörnyezeti lelőhelyek, mint üledékgyűjtő medencék, tavak, lápok, barlangok, löszös rétegek, jégtakarók elemzéséhez is. Szerencsés esetben az őskörnyezeti és a régészeti előfordulások kombinálódhatnak, mint például a barlangi rétegsorba, löszös üledékekbe zárt régészeti lelőhelyek, vagy a tavak, a lápok partján található emberi települések.

A régészeti lelőhely azonosítását követően a geoarcheológus folyamatosan jelen van a feltáráson és a különböző régészeti objektumok, gödrök, árkok, kutak betöltéseiben nemcsak azonosítja a rétegeket, de rétegenként, vagy azokat további részekre tagolva finomrétegtani mintákat gyűjt be. A mintákat különböző elemzéseknek veti alá, például szemcseösszetételt vizsgál, fő- és nyomelemzéseket végez, illetve csiszolatokat készít a régészeti rétegekből és ezek nyomán rajzolja meg a régészeti lelőhelyen kialakult emberi hatásokat és annak erősségét, az emberi megtelepedés előtti természetes környezet átalakulásának mértékét. A lelőhelyeken végzett munka közül kiemelkedő jelentőségű az egyes objektumok rétegeiből történő tömeges mintavétel és helyben történő iszapolás, mert így lehet mennyiségi adatokat nyerni az archeobotanikai (azaz régészeti növénytani), malakológiai (azaz a puhatestűekre), és a csontanyagra, valamint a régészeti anyagokra vonatkozóan.

Archeobotanikai, archeozoológiai és régészeti anyag kinyerése germán iszapolással régészeti feltáráson Fajsz–Garadombon.
(A szerző felvétele)

A geoarcheológus által végzett, irodák és íróasztalok kényelmében romantikusnak tűnő, de valójában kőkemény terepi munkák közül a legnehezebbek és legkomplikáltabbak a löszfalak, jégtakarók, lápok, tavak rétegeiből történő zavartalan mintavételek. Befagyott tavak felszínén fúrást mélyítve, hullámzó lápok felszínén gázolva a megfelelő fúráshelyet keresve, vagy több tízméteres löszfalakon, munkavédelmi ruhában, biztonsági kötélen lógva sokszor futottak át a fejemben azoknak az embereknek a romantikáról alkotott elképzelései, akik a kutatásaikat vegytiszta laboratóriumban, esetleg könyvtárak csendes termeiben végezik gazdaság-statisztikai adatokat áttöltve az egyik táblázatból a másikba, és a természetbe maximum sétálni mennek. Ezért is értik meg ilyen jól egymást a tudományos területeik átfedésén túl az egyaránt a terepen dolgozó régészek, a geológusok és a paleontológusok.

Az üledékgyűjtő medencékből, mindenekelőtt lápokból, tavakból zárt magcsöves technikával szerzett fúrásmintákat ki kell emelni, majd ezeket a fúrómagokat gondosan becsomagolva el kell juttatni a laboratóriumi vizsgálatok helyszínére. Ezt követi a geoarcheológus munkájának második harmada, a fúrásszelvények részmintákra bontása és azok sokirányú laboratóriumi elemzése. A vizsgálatok talán legizgalmasabb szakasza a növényi maradványok (például magvak, termések, virágporszemek, spórák) és állati maradványok (például csigák és kagylók, valamint csontok stb.) azonosítása. Ehhez szinte minden csoport esetében specialistákra van szükség, és ezért a geoarcheológiai munka minden esetben csoportmunkává alakul, legkésőbb a laboratóriumi vizsgálatok időszakában. A csoportmunka az élet minden területén nehéz kérdéskör, ezért a geoarcheológus életének a legproblematikusabb szakasza a munkájának az utolsó harmadához kapcsolódik, amikor is csoportjának tagjaival, az eltérő elemekkel foglalkozó, ahhoz érzelmileg is kötődő szakemberekkel, illetve fanatikus régészekkel együtt kell elkészíteni az egyes lelőhelyek, sőt, egyes kultúrára vonatkozó, ember és környezet viszonyát tisztázó rekonstrukciót. De a nehézségek ellenére talán mégis ez a legszebb, s a legösszetettebb feladat is egyben.

Minden terepi, laboratóriumi, emberi és adminisztrációs nehézség ellenére tehát a geoarcheológus munkája egy térben és időben zajló nyomozás, az ember és környezete múltbeli kapcsolatának feltárása, egy csodálatos, az egész életen át kitartó szenvedély. S aki ebbe egyszer belekezd, az részese lehet annak a tudományos folyamatnak, amelyet a világ első geoarcheológus csapata, a geológus Forchhammer, az őslénytanos Streenstrup, és a régész Vorsaae a dániai kagylóhalmok feltárásával 1848-ban megkezdett.*

Sümegi Pál

 

Felhasznált irodalom: 

Bartosiewicz László–T. Biró Katalin–Sümegi Pál–Törőcsik Tünde: Mikroszkóppal, feltárásokkal, mintavételezéssel, kutatásokkal az archeometria, a geoarcheológia és a régészet szolgálatában. GeoLitera Kiadó, Szeged, 2019. 

Gulyás Sándor–Sümegi Pál: Édesvízi puhatestűek a környezetrégészetben. Geolitera Kiadó, Szeged, 2012.

Náfrádi Katalin–Sümegi PálTörőcsik Tünde: Komplex archeobotanika. Geolitera Kiadó, Szeged, 2015. 

Sümegi Pál: Régészeti geológia és történeti ökológia alapjai. JATEPress, Szeged, 2002.

* A szerző köszönetet mond Benkő Elek akadémikusnak, az MTA BTK Régészeti Intézet igazgatójának, az interdiszciplinális OTKA K–112318. számú A középkori Kárpát-medence környezettörténete pályázat vezetőjének a pályázat keretében nyújtott önzetlen és nagyvonalú anyagi támogatásért. A kutatásokat az Emberi Erőforrások Minisztériuma támogatta (20391–3/2018/FEKUSTRAT).

 

Ezt olvastad?

Magyarország nemzeti ünnepének alkalmából a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum „forradalmi hangulattal” várja az érdeklődőket. A rendezvényt idén új helyszínen,
Támogasson minket