A múlt üzenetének ereje – interjú Knapp Évával

Knapp Éva neve fogalom a magyar irodalom- és eszmetörténeti kutatásokban. Önálló, illetve férjével, Tüskés Gáborral közösen publikált tanulmányai és kötetei állandó igazodási és referenciapontok a szakmában. Az első és mindmáig egyetlen munkahelyéhez, a budapesti Egyetemi Könyvtárhoz negyvenkét éve hűséges kutató az Újkor.hunak bepillantást engedett egyedülálló kutatói módszereibe. Különleges utazás a Szent Istvánt bemutató ikonográfiától II. Rákóczi Ferenc könyvtáráig, a soproni jezsuita díszletgyűjteménytől a Mohácsról szóló iskoladrámákig.

Újkor.hu: Milyen hatások érték és motiválták az egyetem- és pályaválasztás éveiben, középiskolásként?

Knapp Éva: Világra figyelő, nyitott tizenévesként emlékezem önmagamra. Az első két középiskolai évben mindenekelőtt a matematika és a biológia állt érdeklődésem középpontjában. Szívesen időztem a matematikai logika számomra is megnyílni kész világában, s ezen belül elsősorban ennek a gondolatkörnek a történetében. Ugyanakkor határozott tervem volt, hogy felnőttként szeretném a növények szimbiózisát vizsgálni, kutatni. Kiváló matematika- és biológiatanárom volt, akiknek óriási csalódást jelenthettem, amikor szinte egyik napról a másikra hátat fordítottam önképző szakköreiknek, és az irodalom-, illetve a történettudomány felé fordultam. Olyan problémák foglalkoztattak – többek között – mint a magyar írásbeliség kezdetei és a korai szövegemlékek, valamint ezek történeti háttere. A sokrétű „hatások” köre nem mindennapi tanáraimat dicséri. Másféle külső motivációra nem nagyon volt szükség, mert érdeklődtem, élénken figyeltem.

Kikre emlékszik szívesen egyetemi tanulmányai idejéből és azóta? Kik segítették a tudományos pályáján, formálták témaválasztásait?

Történelem-könyvtár szakot végeztem az ELTE-n. Egy második felvételivel lettem egyetemista, mivel az első felvételi (magyar irodalom és nyelv-filozófia szakra) szóbeli részénél komoly hátrányként jelentkezett mindaz, ami összefoglalva „ideológiai alulképzettségnek” nevezhető. Nem tudtam komolyan venni a materializmus semmilyen formáját sem, így a dialektikus és történelmi materializmust sem.

Az egyetemen kiváló tanáraim voltak: G. Bolla Ilona, Ladányi Erzsébet, Bertényi Iván, Fülöp Géza, Kubinyi András, Szabad György és mások. Azt hiszem, egyiküket sem kell bemutatnom. Ők – Bertényi Iván kivételével – ma már kizárólag műveikben és tudományos teljesítményükben élnek.

Az egyetemi éveim utáni időszakból leveleket őrzök Fülöp Gézától és Kubinyi Andrástól; körültekintően figyelmeztettek arra, hogy az általam választott út hosszú lesz és ezen egyszer sem szabad megbotolni. G. Bolla Ilona széljegyzeteivel őrzöm szakdolgozatom egyik korai változatát (Adatok Patacs és Ürög középkori birtokviszonyaihoz és gazdálkodásához – szakdolgozatként Pálos gazdálkodás a középkori Baranya megyében lett a címe). E munka témáját én fogalmaztam meg, témavezetőm elfogadta és annyit kért, hogy maradjak meg a gazdaságtörténet keretei között. Mályusz Elemérnek az Országos Levéltárban, egy kutatás pihenőjében mutattak be, levelezésünk egy részét az MTA könyvtára őrzi.

A tudományos pályán egyrészt – ha szabad így fogalmazni – saját invenciók vezettek. Voltak terveim, elképzeléseim. E téren nem kértem tanáraim segítségét. Így történt (nagyon is következetesen), hogy még egyetemista gyakornokként első felkérésre elfogadtam egy határozatlan idejű kinevezést az ELTE Egyetemi Könyvtár akkori igazgatójától, s máig ott dolgozom. Ez a döntés – úgy véltem – tudományos téren szabadságot jelent. Másrészt alapvetően irányítottak a beszélgetések és a közös akarat férjemmel, Tüskés Gáborral. A témák „előkerültek” (mert sokat olvastunk), és egy idő után mi határoztuk meg ezek ránk szabott kereteit. Más kevéssé formált.

Máig emlékszem Fülöp Géza elképedésére, amikor arra kértem, átadva egy már elkészült dolgozatot, hogy vállalja el bölcsészdoktorinak szánt munkám (Barokk kori mirákulumos könyvek magyarországi búcsújáróhelyekről, a fokozatszerzés éve 1984) „vezetését” – bírálatát. Nyílt, jóindulatú mosolyával kérdezte meg, miután elolvasta az értekezést: „ugyan mit kell ezen még vezetni?”, hozzátéve: „amikor már készen van, és tudja, ne is változtasson rajta”. Kubinyi András egyszer, még a kezdeti évek tudományos útkeresése során (1987-ben lehetett) megkérdezte, min dolgozom – ez a téma éppen a katakombaszentek tisztelete Magyarországon volt –, s a választ hallva fejét csóválva érdeklődött, ugyan, mi ez, mert még nem hallott róla. Az elkészült dolgozat aztán hét évig várt a megjelenésre, és a Századokban, 1994-ben jelent meg.)

Kandidátusi értekezésem (Irodalomkínálat és művelődési program a barokk kori társulati nyomtatványokban, fokozatszerzés éve 1989), majd a nagydoktori munkám (Irodalmi emblematika Magyarországon a XVI–XVIII. században), mellyel az MTA Doktora lettem (2000), hasonlóan egyedül készült, ezekről érdemben szinte kizárólag Tüskés Gáborral beszélgettem.

15 éve az Irodalomismeret készített Önnel és férjével, Tüskés Gáborral interjút, “Labor omnia vincit” alcímmel. Hogyan fordítható le ez a Virgilius-idézet a napi kutatómunkára, hogyan értelmezhetjük egy tudós életút esetében?

A szóban forgó „Labor omnia vincit Virg. 1. Georg” egy emblematikus rézmetszeten olvasható, amit eredeti kontextusából kiszakítva találtam egy antikváriumban, s letisztítás után bekereteztettem. Tüskés Gábornak éppúgy, mint nekem, módfelett megtetszett. Máig a dolgozószobám falán lóg. Giovanni Battista Piranesi szignálta („Piranesi fec.”), aki a kompozíciót önmaga jelképeként, rézmetsző mesterségére utalva alkotta meg. A szöveget a tenyérnyi metszeten Piranesi rézmetsző munkaeszközei és egy uroborosz ábrázolás keretezi. A „Labor omnia vincit improbus” (Vergilius, Georgica 1,145–146) közismert szállóige. A farkába harapó kígyóval társítva a folyamatosság igényét, a nehézségek, kihívások legyőzését és a kutatásban való megújulást jelenti számomra.

Több kutatási téma először búvópatakként bukkan fel az életművében, és utána nagytanulmányokká, monográfiává terebélyesednek. Ilyenek a jezsuita iskoladrámák, a Szent Istvánt bemutató történeti ikonográfia és általában az illusztrációk, az emblematika vagy a könyvtárrekonstukciók. Hogyan találja meg és választja ki a kutatási témákat, és mi alapján dönti el, érdemes-e velük foglalkozni?

A kutatási témák önmagukat kínálják. Így van ez nálam, nálunk évtizedek óta. Rá lehet csodálkozni egy ábrázolásra, egy szövegre vagy egy XVIII. századi könyvtárkatalógusra éppúgy, mint ahogy irodalomtörténeti vizsgálat tárgyává válhat II. Rákóczi Ferenc írói életműve.

A „búvópatak” kifejezést talán egy kissé megtévesztő használni. Ha egy téma valóban kihívást jelent, annak ezeregy arca van, nem lehet abbahagyni, újabb kontextusok kínálkoznak, s a „téma” végül kötetté bővül. Határt egyedül a rendelkezésre álló források mennyisége jelenthet. Az „iskoladráma” kifejezés például első hallásra szerényen hangzik, jóllehet több évszázados európai drámatörténeti, -elméleti és irodalomtörténeti vetülete van, nem is szólva a történelemről, a történelmi tudat formálásáról. 1990 óta foglalkoztat, mit és hogyan közvetített/közvetít valójában az iskoladráma? Többek között a magyar történelem eseményei is megjelentek az iskolai színpadokon itthon és külföldön egyaránt. Ha kellő körültekintéssel mélyebbre próbálunk „leásni” a kéziratos és nyomtatott források világában, azok óhatatlanul megszólalnak. Még az egy-két leveles színlapok is rejtegethetnek érdekes válaszokat, például feleletet arra, hogy a mohácsi csata miért jelent meg későn a színpad világában, kevés előadásban és csupán országhatárainkon belül (Iskoladrámák a mohácsi csatáról, Irodalomtörténeti Közlemények 124. évfolyam, 2020).

S hogy mi alapján döntöm el, mivel érdemes foglalkozni? Valójában a múlt üzenetének erőssége az egyedüli mérce. Módszeremhez tartozik, hogy először igyekszem lehetőségeimhez mérten körültekintően tájékozódni. Az így megszerzett több-kevesebb biztonságérzet ösztönöz arra, hogy tudatosan elszakadjak ettől a jobbára szakirodalmi tudástól, időlegesen feledjek, s ne foglalkoztasson semmi más, kizárólag az adott kor, annak tudásanyaga és gondolkodásmódja. Vannak/voltak témák, melyeknél többször visszatértem (vagy visszatértünk Tüskés Gáborral) a nulla pontra, mert hamisnak éreztem/éreztük az eredményt. A második, harmadik „visszatérés” (sikertelenség) után általában egy alapkérdés megfogalmazásával konzultációt kezdünk a nálunk tágabb horizontú, jobbára külföldi ismerős, barát tudósokkal. S néha elég egy látszólag talán a témához alig tartozó félmondat vagy kérdés, ami bátorságot ad ahhoz, hogy az addigi kutatási irány helyett egy másik utat válasszunk. Ez történt például az egyik Esterházy Pál vers, az Egy csudálatos ének vizsgálatakor is.

A kiválasztott témák valóban hosszasan elkísérnek. Nem baj az – gondolom én –, ha szeretni tudjuk azt, amivel foglalkozunk. A publikációk megjelenése pillanatától gyűjtöm az újabb adatokat, s idővel kiegészítő dolgozatokat is készítek (ilyen például az Officium Rákóczianum kötethez készült Pótlások, 2011). Jelenleg – többek között – tervezem a Szent István ikonográfiához tartozó új forrásanyag összerendezését.

Mennyire befolyásolják a kutatói és olvasói visszajelzések, az idézettségi mutatók vagy a külföldi megjelenés lehetősége?

Nem befolyásolnak. Amit szeretnék kidolgozni, azzal foglalkozom – s talán nem szerénytelenség, ha leírom: a többi adódik. A témában rejlő kihívás mértéke a meghatározó.

Az idézettségi mutatókhoz tartozó egyik sajátosság a humaniórák területén, hogy a művek „avulási” ideje hosszú, akár évszázadokban mérhető. Megfigyeltem, hogy egy-egy kutatatlan vagy alig kutatott témára a hivatkozások száma öt év után kezd el „sűrűsödni”. Vannak persze sajátos kutatói visszajelzések is. Ilyenek az általam egyáltalán nem kedvelt „passim” hivatkozások vagy az eredeti kontextusukból tévesen (és van, amikor tudatosan tévesen!) kiemelt utalások, megközelítések (félreértelmezések), és nem utolsósorban idézés helyett az eredmények átvétele, elsajátítása.

 A könyvtárrekonstrukció mint kutatás igazán hazai terepnek számít, hiszen első és mindmáig egyetlen munkahelye az Egyetemi Könyvtár (és Levéltár). A máriavölgyi pálos kolostor, Pázmány Péter magánkönyvtárának kötetei, II. Rákóczi Ferenc rodostói könyvtára, az andocsi ferences könyvtár a legismertebbek az eddigi eredmények közül. Mi a legnehezebb módszertani szempontból egy ilyen kutatás során?

Módszertani szempontból elsődleges kihívást jelent mindaz, ami a „háttér” kifejezésben foglalható össze. Így az adott történeti könyvtár históriája (ha megragadható); mikor és miért jött létre a katalógus; van-e belső kronológiája, azaz mettől-meddig és mire használták (gyarapítás, kötészeti munkák bejegyzése, az állomány egyes részeitől történő megválás, etc.); lezárták-e; valóságos katalógus-e (könyvészeti célra) vagy valamilyen másféle célzattal készült jegyzék (például inventárium, egyházlátogatási jegyzőkönyv része, abolíciós irat); végül próbatétel a szerkezet vizsgálata, a belehelyezés a lehetséges minták világába. A másodlagos módszertani nehézséget a katalógus tartalma, a tételleírások jelentik. A nem könyvtári vagy könyvészeti célú katalógusok (jegyzékek) a rögzíteni kívánt kötetek felismerhetőségének határán mozognak, alig közölnek megjelenési adatokat.

A történeti könyvtárak katalógusainak nagyobb részét jól-rosszul elolvasva közre adták/adják. Számomra ez hiányérzetet jelentett/jelent, ezért igyekeztem/igyekszem valamilyen szinten megvalósítani a részleges vagy teljes könyvtár-rekonstrukciókat is. Ehhez nagyon sok régi nyomtatványt kell ismerni, napi szinten. Azt hiszem, jó lehetőségem volt ennek a gyakorlatnak a megszerzésére. Szívesen segítek másokat is, ha elakadnak a tételek azonosításában. Például segítem a Veszprémi Érseki Levéltárban, illetve holdudvarában folyó ilyen jellegű munkákat: a „reménytelen” kategóriába sorolt leírások/olvasatok listáját istápolom beazonosítással, 80–90%-os hatékonysággal.

Apropó, Pázmány-magánkönyvtár. Mészáros Klára, a pozsonyi Egyetemi Könyvtár munkatársa 2004 óta ígéri, hogy publikálja felfedezését a magánkönyvtárba tartozó több, mint 50 kötetről. Erre azóta várunk. Mi az akadálya az előrelépésnek és a közös kutatásoknak?

Az „akadály” röviden összefoglalható: Pázmány Péter nem szlovakizálható. Magyar kutató nem férhet hozzá a pozsonyi kötetekhez – s ma már talán szlovák szak-könyvtáros sem.

Mészáros Klárát 1991-ben ismertem meg személyesen Esztergomban az Egyházak a változó világban című konferencián. Amikor felfigyeltem Pázmány Péter pozsonyi magánkönyvtárának a budapesti Egyetemi Könyvtárban található töredékére, azonnal levélben fordultam hozzá, s ő először három hónap, majd további fél év haladékot kért a pozsonyi kötetek feldolgozására. Ezt követően felvetettem, hogy szívesen elutaznék Pozsonyba, és örömmel elkészíteném a könyvészeti munkát. A nagy hallgatás újabb fél év elteltével arra ösztönzött, hogy az ELTE rektorának támogató, intézmények közötti „diplomáciai” segítségét kérjem. Ő sem kapott érdemi választ. Amikor feltételezésemnek megfelelően további kötetek kerültek elő magyarországi könyvtárakból, Hargittay Emil is próbálkozott, hogy a terv, egy közös kötet a Pázmány-könyvtárról kísérőtanulmányokkal megvalósulhasson. Ő sem járt sikerrel.

Az eddigi eredmény: egy kötet Győrben magántulajdonban, egy további a Piarista Központi Könyvtárban, az ELTE EKL-ben (2013-as kutatásaim alapján) 25 könyv 30 művel és ezeken kívül ugyanitt még egy rendhagyó kötet, M. Horváth Mária kutatásai (2016) alapján 15 könyv 16 művel és Mészáros Klára kutatásai alapján 57 könyv 73 művel ismert. Mészáros Klára pozsonyi kutatásainak tartalmával nincs, nem lehet tisztában a szakma, azok továbbra is váratnak magukra. S természetesen bármikor, bárhonnan előkerülhet újabb töredék a Pázmány-könyvtárból.

E „történet” kapcsán – tehetetlenségemben – engedje meg Pázmány Péter szavait idézni: „Nekünk nem hímes szók, hanem erős valóságok kellenek.”

Számos különleges, rövidebb vagy hosszabb életrajzot és hatástörténeti tanulmányt köszönhetünk Önnek, például Padányi Bíró Mártonról, Koptik Odóról vagy Berei Farkas Andrásról. Néha az az érzésem, hogy ma többet tudunk egy szerzőről, az őt ért hatásokról, műveinek a recepciójáról, kora irodalmi irányzatairól, mint maga az adott szerző. Mi fogta meg ezekben az alkotókban és életútjukban?

Az említett személyek élete, munkássága beágyazódott korukba. Berei Farkas András esetében vonzott az is, hogy egy ismeretlen – bár nem éppen kimagasló tehetségű – íróval alaposabban elsőként foglalkozhattam.

Ők a tevékenységükkel nem akartak becsapni senkit sem. Nem úgy, mint a „jegenyei plébános” (Bartalis Antal), aki a XVIII. század végén érdekből azt állította, hogy birtokol egy 1484-ben megjelent magyar nyelvű nyomtatványt – s ezzel több, mint kétszáz éves irodalomtörténeti és könyvészeti zavart okozott (Adalékok a XVIII. század végi nyelvi archaizálás kérdéséhez: Egy tévesen feltételezett 1484-es magyar nyelvű nyomtatvány eszmetörténeti kapcsolatai, Magyar Könyvszemle 121. évfolyam, 2005).

Ha visszautazhatna az időben és feltehetne egy kérdést egy történelmi személynek, ki és mi lenne az?

Nem utazhatok vissza, bár titkon szeretnék.

Szeretném látni (inkognitóban) a „Verecke híres útján” érkező első magyart, Szent István királyt, amint fiát temeti, és Árpád-házi Szent Margitot a kereszt előtt imádkozva. Szeretném hallani (észrevehetetlenül) Balassi Bálintot és Rimay Jánost versmondás közben, Pázmány Pétert prédikálni, valamint Zrínyi Miklóst, amint a török ellen vonulva Esterházy Pállal beszélget.

S végül a kérdésre felelve, szívesen beszélgetnék a vallásos irodalom 17. századi virtuózával, Pater Martin von Cochem kapucinus szerzetessel az írói hivatásról és az eloquentia sacráról.

Melyek meglátása szerint a magyar történelem, művészet és irodalom legizgalmasabb, még megoldásra váró rejtélyei?

Számos ilyen rejtély van. Ezekről kizárólag akkor érdemes szólni, ha számottevő forrás áll rendelkezésre a talány felfejtéséhez. Közismert, hogy szívesen foglalkozom a XVII–XVIII. századi magyar irodalom történetének megválaszolatlan kérdéseivel (így például Rimay János fortuna-occasiójával és erény-verseivel, Esterházy Pál imádságaival és költészetével vagy a tévesen Faludi Ferencnek tulajdonított Történetek az Szűz Máriárul című művel, és nem utolsó sorban Zrínyi Miklós Adriai tengernek Syrenaia díszcímlapjával).

Létezik egy tizenhét kötetes kézirat a nagyszombati jezsuiták tevékenységéről. Tizenöt kötete lappang. Ez a sorozat érdekelne, mert több történelmi, művészeti és irodalmi titokról lebbenthetné fel a fátylat. A tizenhetedik kötetet az ELTE Egyetemi Könyvtár és Levéltár őrzi (Actuum Academicorum Collegii Societatis Jesu Tyrnaviae, XVII, Continens ephemerides, seu diarios eventus Collegij et Academiae – ezt feldolgozták). Az első kötetet egy kivételes pillanatban (fél órára) Szlovákiában foghattam kézbe. Utóbbi elejére bejegyezték mind a tizenhét kötet tartalommutatóját: a második kötetben találhatók a Nagyszombatban előadott „comedias, tragoedias, actiones dramaticas, panegyricas, symbolicas, acroamaticas”, a tizenkettedik pedig a nagyszombati emblemata-kötet. Szívesen dolgoznék – mindenekelőtt – ezzel a két utóbbi kéziratos fóliánssal.

A középkortól a reformkorig kutatja a magyarországi művelődés egyes területeit. Több, mint 30 monográfia fűződik a nevéhez szerzőként vagy társszerzőként. 2018-ban jelent meg Münsterben az eddigi, meglátásom szerint legátfogóbb és legambiciózusabb kötetük Tüskés Gáborral Litterae Hungariae: Transformationsprozesse im europäischen Kontext (16.-18. Jahrhundert) címmel. Nem gondolt még arra, hogy általános magyar irodalomtörténetet írjon a teljesség igényével?

Nem. Meggyőződésem, hogy sok feltáratlan terület van a magyarországi kora újkor-kutatásban. Igyekezni kell nemcsak „szélesség”-ben, hanem „mélység”-ben is vizsgálódni, újabb összefüggéseket felfedezni. Minőségben dolgozni, új tematikus korszak-monográfiák sorát elkészíteni.

Egy korai, 1983-as Századok-tanulmánya (Remete Szent Pál csodái) végén francia és orosz nyelvű összefoglaló található. 1995-ben egy Történelmi Szemlés cikk végén a magyarul nem beszélő érdeklődő már csak angolul tudja azt elolvasni. Ez persze a folyóirattól is függ, de mégis, kik és milyen nyelven olvasnak ma Európában magyarországi és közép-európai irodalom- és eszmetörténetről?

Sokszor szóvá tettem/tettük, miért nincs már hosszú évek óta idegen nyelvű tartalmi összefoglaló az Irodalomtörténeti Közleményekben és másutt. Annyira szegény lenne a magyar tudomány, hogy a rezümék nyelvi lektorálására nem tud pénzt fordítani? És bár szégyen, de ez így van.

Tapasztalatom szerint a szakmabeliek mindenekelőtt angol, francia és német nyelven szívesen olvasnak/olvasnának ma Európában a magyarországi és közép-európai irodalom- és eszmetörténetről. Nemrégiben két téma kidolgozására (több tanulmányban) két német professzor kérdései ösztönöztek. Az egyik kérdés úgy hangzott, ismerték-e Magyarországon Matthaeus Tympius-t. A másik Palingenius Zodiacus vitae-jére vonatkozott.

E téren – többek között – korszakos eredménynek tartom a szakmán túlmutató európai érdeklődést kiváltó, Tüskés Gábor ösztönzésére megjelent Mikes Kelemen leveleskönyv oroszra (2017) és franciára (2011) fordítását és a kötetek kísérő tanulmányait. 2020-ban ugyancsak az ő irányításával kritikai kiadásban jelent meg a magyar tudományosság egyik nagy adóssága, II. Rákóczi Ferenc Chrysostome Jourdain által a XVIII. században franciára fordított Confessio peccatoris-a (Confession d’un pécheur, Paris, Honoré Champion) kísérőtanulmányokkal.

Mi a legnagyobb különbség egy 1980-as években és egy 2020-ban vitt alapkutatás között a forrásanyag elérhetősége és kutathatósága szempontjából? A digitális bölcsészet mennyiben segíti ezeket és milyen hatással van a publikációk minőségére a világban? Vannak-e a digitalizációnak és az otthonról végzett munkának hátulütői?

A forrásanyag elérése többnyire egyedi problémákat vet fel, ez negyven éve sem volt másként. A kéziratos forrásoknál az egyik alapvető kérdés a hordozóanyag minősége. A már említett Confession d’un pécheur-kézirat (számunkra nemzeti ereklye) például olyan rossz állapotban van, hogy a digitális másolat elkészülte ellenére a kritikai szöveg véglegesítéséhez Franciaországba kellett utazni szöveg-kiegészítésre és -ellenőrzésre.

A digitális bölcsészet természetesen nagyon jelentős segítség: gyorsabban, nagyobb biztonsággal, szélesebb forrásbázissal készülhetnek publikációk. A digitalizált forrás-szövegek, nyomtatványok minőségén azonban még sokat lehetne javítani. Amikor például egy kontextusából „kiesett”, tévesen értelmezett XVI. századi fametszet (arbor haereseon) nyomába eredtem, a bizonyosságot jelentő első eredményt a tényleges őrzőkönyv e metszetet is tartalmazó digitalizált példánya jelenthette volna, ha a müncheni Bayerische Staatsbibliothekben nem felejtik ki a metszet digitalizálását. Így először a metszet üres verzóján (mert ezt viszont digitalizálták!) vettem észre az ábrázolás körvonalait.

Alapvető nehézséget jelent számomra, hogy a digitalizált tartalmak egy része nem érhető el Magyarországról, mert azokat például nemzeti licencekkel védik. Ugyanakkor kényelmes otthonról dolgozni, lehet is, egy bizonyos szintig, de ezt követően elengedhetetlenül szükséges az autopszia.

Az egyházi irodalom sokaknak unalmasnak tűnhet, pedig egész társadalmi rétegeknek ez jelentette az irodalmat: mirákulumos könyvek, vallási ponyvairodalom, népi vallásosság, laikus vallási szervezetek kiadványai, breviáriumok. Mit olvastak vagy hallgattak a XVIII. században Magyarországon az alsóbb néprétegek? Ha bement volna valaki egy (akkoriban még nem létező) „könyvesboltba” a XVIII. században, a kínálat mekkora részét tette volna ki az egyházi irodalom?

Ismeretes, hogy a XVIII. században Magyarországon a társadalom egészéhez képest még nagyon kevesen olvastak, még kevesebben írtak. A század irodalomkínálatának talán 80%-a lehetett (mert nagyon sok nyomtatványról ma már adatok sincsenek) az egyházi irodalom, és ez akkor valós igényt elégített ki. A társadalom nagyobb része a nyomtatványoknak nem olvasója, hanem másodlagos befogadója volt/lehetett a szóbeliség (például prédikációk, katekézis) útján.

Fogyasztás, irodalmi kínálat: mennyire hatottak az újdonság erejével ezek a 21. századinak tűnő szavak az 1980-as évek végén?

Az angol, francia, német történeti, irodalomtörténeti és könyvészeti szakkutatás az 1950-es évek óta folyamatosan használta/használja ezeket a kifejezéseket.

Közismert, hogy munkáikban általános az interdiszciplinaritás a könyvtörténettől az ikonográfián át a folklorisztikáig. Idevennék még egy tudományágat: a társadalmi átalakulásról és változásokról, eszmetörténeti kölcsönhatásokról, a csoportok közötti kommunikációról írott cikkek néha már-már szociológiai mélységűek. Valóban van-e ilyen érdeklődése, és ha igen, ez mennyire tudatos?

Az interdiszciplinaritás alapvetően meghatározza a kutatás horizontját. A kölcsönhatások vizsgálata megnyitja az utat a minőségi eredményekhez, s amennyire lehetséges vagy képes vagyok rá, én ezt az utat követem.

Számos alkotói életutat vizsgált a barokk és a felvilágosodás, vagy éppen a felvilágosodás és a reformkor határán. Van-e értelme modernitásról és progresszivitásról beszélni a XVI–XIX. században abból a szempontból, hogy milyen gyorsan vett át Magyarország más európai hatásokból? Meg lehet-e különböztetni olyan korokat, amkor Magyarország inkább magába zárkózik, és az irodalmi alkotások színvonala is (részben emiatt) csökken? Vagy ezek a kérdések tudománytalan értékítéletet és prekoncepciókat tükröznek?

A tudományban mindig vannak hívószavak, és vannak stílusjavító kifejezések. A kora újkorban az irodalmi érték, a színvonalas egyéni teljesítmény és ezek maradandósága mögött ott van a tájékozottság, képzettség, nevezhetjük iskolázottságnak is, de alapvetően nem csupán ezek az összetevők a meghatározók.

Azért is kérdezem, mert különös figyelmet szentel az akkulturáció, a kulturális közvetítés szerepének, a külföldi hatásoknak. Egy helyütt például azt írja: „Orosz Ferenc pálos szerzetes messzemenően osztotta Istvánffy Miklós teocentrikus történelemszemléletét, s hiba lenne számon kérni rajta az európai történetírásban a 16–17. század fordulóján végbement szkeptikus hermeneutikai fordulat tanulságainak és az új történetírói módszereknek az ismeretét”. Meddig mehet el egy kutató egy életút értékelése, kritikája során?

A kutatónak addig lehet és kell elmennie, amíg a kimondott, leírt következtetés mögül nem hátrálnak ki a megfogható tények, a megvizsgált források.

Számos jelentős felfedezés és kötet mára referenciamunkává vált, mint például az Officium Rákóczianum vagy a soproni jezsuita díszletterv-gyűjtemény bemutatása és a megválaszolatlan kérdések lezárása. Melyik kutatás vagy felfedezés áll a legközelebb Önhöz az elmúlt évtizedekből?

Hálával emlékszem a tudatosulás és a rádöbbenés minden egyes szép pillanatára, amikor a kutatásban elértem a felismerésig és az valamiféle nyugvópontot jelentett, megoldást kínált. Nem tudok választani közülük, mindegyik kedves számomra.

Az úgynevezett soproni jezsuita díszletterv-gyűjtemény problematikájáról először Staud Gézával beszélgettem, amikor ő még rendszeresen az Egyetemi Könyvtárban dolgozott. De a régóta nyitott tudományos kérdés megválaszolására jóval az ő halála után kaptam felkérést. Wolfenbüttelben dolgoztam, amikor Jankovics József, az MTA Irodalomtudományi Intézete Reneszánsz Osztályának vezetőjeként felhívott telefonon és azt mondta, ő tudja, hogy meg tudnám válaszolni, mi ez a forrás-együttes. Az első Rimay-tanulmányomra hivatkozott (Az irodalmi hagyományozódás rétegei Rimay János Fortuna-Occasio versében, 1997), amikor szabadkoztam. Végül megígértem, ha kapok egy teljes sorozat színes fényképet a lapokról, elgondolkozom, s ha két hét elteltével nem jutok el az eredményig, forduljon máshoz. A képek nagyon gyorsan eljutottak hozzám, az egyik lapon észrevettem valamit, amit a zene- és drámatörténeti szakkönyvekben ellenőriztem. Utána én telefonáltam, hogy megírom, van válaszom.

Összenőtt a neve Tüskés Gáborral, számos közös publikációjuk jelent meg. Hogyan dolgoznak együtt, változott-e a munkamódszer az évtizedek alatt?

Részben megosztottuk/megosztjuk a feladatokat, részben megbeszéljük. Volt úgy, hogy a mondat egyik fele tőle, a másik tőlem származott. A módszer változatlan: intenzív figyelés a témára és egymásra.

Ács Pál nyilatkozta 2016-ban Petneházi Gábornak adott interjújában, hogy sok irodalomtörténész egyáltalán nem olvas irodalmat. „A jó irodalomtörténész nem olvas, hanem kutat.” Azt hiszem, ezt sok fiatal kutató is átérzi a határidők és a teljesítményorientáltság világában. Mit gondol erről? Van néha lehetősége elmélyedni a tartalmukban is, végigolvasni egy művet? Illetve, jut-e idő XX–XXI. századi irodalom és művészet fogyasztására?

Folyamatosan olvasok, igyekszem együtt „élni” az irodalommal. A XX–XXI. századi irodalom, művészet éppúgy érdekel, mint például egy-egy XVII–XVIII. századi probléma. Főleg a minőség vonz, talán ezért írtam tanulmányt Adolf Meschendörfer (1877–1963) Brassó regényének magyarságképéről (Ungarn als Gegenstand und Problem im Kronstadt-Roman Adolf Meschendörfers = Ungarn als Gegenstand und Problem der fiktionalen Literatur, ca. 1550–2000, Heidelberg, Winter Verlag, 2021).

Végigolvasom a műveket, elgondolkozom a művészeti alkotásokról. Meggyőződésem, hogy amire szükséges, arra adatik idő.

A koronavírusjárvány okozta helyzet hogyan befolyásolja a kutatómunkáját?

2020 tavaszán még nem okozott gondot a bezártság, jelenleg egyre kellemetlenebb a könyvtárak, levéltárak, múzeumok és egyéb gyűjtemények megközelíthetetlensége. A forrásokat kézbe kell venni, e nélkül nem zárható le egy-egy tanulmány.

Milyen kiállításokra készül a közeljövőben az Egyetemi Könyvtár?

Az ELTE Egyetemi Könyvtár és Levéltárban jelenleg nincs igény olyan időszaki kiállításra, mint amelyeket korábban rendeztem.

Jelenleg mi köti le és mi foglalkoztatja? Milyen tervei vannak a következő esztendőkre?

Valamilyen szinten mindig a folytatásra törekszem. Pillanatnyilag Martin von Cochem Guldener Himmels-Schlüssele (1. kiadás: Dillingen, Bencard, 1690) néhány részletének metamorfózisa és Magyarországra érkezése foglalkoztat. Vannak más témáim, távolabbi ötleteim is. Remélem, sorra kerülhetnek.

Köszönöm a kérdéseket és a figyelmet.

Monostori Tibor

A fényképeket Knapp Éva bocsátotta rendelkezésre.

Ezt olvastad?

Az FKGP-től az MSZMP KB-ig – Dobi István pályaképe

Dobi István (Ószőny, 1898. december 31. – Budapest, 1968. november 24.) tevékeny szerepet játszott abban, hogy a Független Kisgazdapárt alárendelje

X