Nagyhatalmi vágyálmok. VIII. Henrik külpolitikája

VIII. Henrik uralkodása jelentős részét háborúskodás jellemezte a franciák, illetve a német-római császár ellen. Törekvései azonban nagyon is érthetőek voltak. A háború a királyok sportja volt, és az az uralkodó, aki mindenféle férfias versengéssel szórakoztatta magát, nem utasíthatta vissza annak legtiszteletreméltóbb és legizgalmasabb fajtáját. De volt más indítéka is: harmincnyolc éves uralma teljes egészében az „Itáliai háborúk korszakára” esett. Az itáliaiak hadat viseltek a kor két legnagyobb hatalma ellen; a spanyol, illetve az osztrák Habsburg-ház, valamint a francia Valois-ház ellen, jutalmuk pedig a kontinens uralma lett. A kisebb államok szükségképpen beálltak valamelyik zászló alá, ezáltal Európa két táborra szakadt egy instabil egyensúlyi helyzetben. VIII. Henrik és I. Ferenc között személyes rivalizálás alakult ki, ami végigkísérte harminc éves kapcsolatukat.

VIII. Henrik, apjával, VII. Henrikkel ellentétben igyekezett aktív külpolitikát folytatni, hogy így tegye országát nagyhatalommá, s ezért az első adandó alkalommal háborúba vitte Angliát, azzal, hogy beavatkozott Velence, a pápa, a spanyolok és a franciák konfliktusába. Trónra lépése után nem sokkal hadsereget toborzott, és tárgyalásokat folytatott apósával, Aragóniai Ferdinánddal és a pápával Franciaország ellen. Henrik pápai szövetségben csatlakozott Ferdinánd és I. Miksa német-római császár seregéhez. 1513. augusztus 16-án csapataival sikeresen bevette Tournai városát. Igazán nagy tervüket azonban meghiúsította a belső széthúzás. Aragóniai Ferdinánd titokban különbékét kötött a franciákkal, I. Miksa pedig visszalépett attól, hogy megtámadja Milánót, mondván nem érkezett meg az angoltól a támogatás.

Ennek ellenére az angol király 1513-ra egy újabb támadást tervezett a franciák ellen. Ahogy minden háború esetében, itt is szükség volt a parlament összehívására, ahol megszavazták az anyagi támogatást. A franciák, mint általában, most is szövetséget kötöttek a skótokkal, kétfrontos háborúra kényszerítve ezzel az angolokat. Amíg ugyanis Henrik Franciaországban folytatott háborút, az Aragóniai Katalin által felügyelt Angliát megtámadta skót sógora, IV. Jakab. 1513. szeptember 9-én azonban Floddennél Surrey grófja, a király hetvenéves hadvezére hatalmas győzelmet aratott a skótok felett. A csatában nagyjából tízezer skót, köztük maga a király is életét vesztette. A skótok új királya, V. Jakab mindössze tizenhét hónapos volt, s annak köszönhetően, hogy a kiskorú király édesanyja és gyámja Henrik nővére, Margit volt, az észak felőli támadások veszélye átmenetileg megszűnt.

VIII. Henriket Aragóniai Ferdinánd és I. Miksa nem csak kijátszotta a franciákkal vívott háborúban, de megakadályozták azt is, hogy testvére, Mária és unokájuk, Károly spanyol király 1514 májusában az eredeti megállapodásnak megfelelően összeházasodjon. 1514 augusztusában Henrik ezért szövetséget kötött a franciákkal, amit Mária és XII. Lajos házasságával még jobban megszilárdítottak. Ez a lépés nagyszerű eredménynek számított a házassági diplomáciában; egyik Tudor hercegnő sem tudott ugyanis ilyen magasra beházasodni. Az egyetlen gond egyedül a férjjel, Lajossal volt, aki majdnem háromszor idősebb volt Máriánál, és ezért már nem sokáig maradt az élők sorában. A francia királyné új címét összesen tizenegy hétig birtokolhatta. Röviddel Lajos 1515. január 1-jén bekövetkezett halála után ráadásul megszegte dinasztikus kötelességét azzal, hogy hozzáment igaz szerelméhez, Charles Brandonhoz, Suffolk hercegéhez. Bátyja őt küldte Franciaországba, hogy hazahozza húgát Angliába. A király bizonyos összegért cserébe hajlandó volt megbocsájtani kedvenc testvérének és közeli barátjának, és elfogadta a házasságot. Ennek a házasságnak köszönhetően azonban egy időre nem volt olyan elérhető rokona Henriknek, akit házassági diplomáciára fel tudott volna használni.

1519. január 12-én I. Miksa császár Welsben meghalt, így megüresedett a német-római császári cím is. A nagyhatalmak nagymértékben növelni akarták erejüket, ezért versenyezi kezdtek egymással a cím megszerzéséért. A két legesélyesebb „jelentkező” az előző császár unokája, I. Károly spanyol király[1] és I. Ferenc francia király voltak. Mind a ketten hatalmas mennyiségű készpénzzel látták el követeiket – akiket a választófejedelmek udvaraiba küldtek –, hogy megnyerjék őket a győzelmük érdekében. Mivel azonban mind VIII. Henrik, mind X. Leó pápa úgy gondolta, hogy e két jelölt közül bármelyik hatalomra kerülése felboríthatná az addigi európai hatalmi egyensúlyt, ezért az angol király is „beszállt” a címért folyó „versenybe”.

A német-római császári címet végül Károly spanyol király nyerte el, akit V. Károly néven császárrá koronáztak. VIII. Henriket nagyon megviselte a vereség: egy héttel utána levelet küldött X. Leónak, melyben arról írt, hogy keresztes hadjáratra indul. Erről azonban gyorsan lemondott, s inkább egyházi, dogmatikai témájú művek írásába kezdett. 1521-ben elővette néhány évvel korábban, Luther ellen írt rövid értekezést, amit kibővített A hét szentség védelme[2] (Assertio septem sacramentorum) címen. Henrik vitairatát kifejezetten Luther tanításai ellen írta, azaz itt is megmutatkozik, hogy az angol király ebben az időben még teljes mértékben rendíthetetlen híve volt a római katolicizmusnak. Luther a műre dühös válasszal reagált, amelyben kigúnyolta a király teológiai képzetlenségét, és hazugnak, istenkáromlónak és méltatlan ellenfélnek nevezte. Henrik erre nagyon megsértődött, az viszont tény, hogy Róma szemében megerősítette a király „igazhitűségét”. Ezzel a tettével egyértelműen kiérdemelte a „hit védelmezője” (Defensor fidei) címet, melyet a brit uralkodók azóta is viselnek.

Miután mind a francia, mind pedig az angol uralkodó alulmaradt V. Károllyal szemben a császári cím megszerzésében, 1520-ban elérkezettnek láttak az időt, hogy megerősítsék az egymással kötött békéjüket. A tárgyalásokat az Aranybrokát Mezején (Camp du Drap d’Or), Észak-Franciaországban tartották. VIII. Henrik egyébként a találkozó után nem sokkal V. Károllyal is békét kötött, s 1521 augusztusa és 1522 júniusa között tárgyalásokat folytatott a császárral. Ezek során V. Károly megígérte, hogy feleségül veszi Máriát, mihelyt elég idős lesz az esküvőhöz. VIII. Henrik cserébe támogatta Károlyt egy újabb francia háborúban. A német-római császár volt a leghatalmasabb uralkodó a keresztény világban, éppen ezért tökéletes vőlegény volt Mária számára. Ráadásul, az angolok feltehetően elfogadták volna, köszönhetően annak, hogy Anglia legjobb kereskedőinek, a németalföldieknek is a királya volt. Ennek fejében egy esetleges francia háború elfogadható feltétel volt a későbbi biztonságért cserébe.

1523-ban Henrik új adókat akart kivetni, ezért összehívta a parlamentet, mivel az 1522-ben felvett kölcsön nem volt elég ahhoz, hogy elindítsa a francia-ellenes inváziót. Az alsóház vonakodott megszavazni a háborúhoz szükséges pénz összegyűjtését, de végül sikerült meggyőzni azt. Az összeg azonban sokkal kevesebb volt annál, mint amit az uralkodó akart. Az angol király 1522-től csapatokat küldött Franciaországba, melyek azonban semmi mást nem értek el, mint hogy még jobban kimerítették a kincstárat. Az angolok ráadásul nem sok segítséget kaptak V. Károlytól, mert a császár fő erőit inkább Itáliára koncentrálta. Bár Károly megígérte, hogy a végsőkig kitart annak érdekében, hogy Henrik megszerezze a francia koronát, az angol király 1524-ben úgy döntött, amíg erre nem lát lehetőséget, nem harcol. 1525-től titkos tárgyalásokat kezdeményezett a franciákkal a különbékéről.

1525. február 24-én a paviai csatában V. Károly azonban csapataival legyőzte a franciákat, és elfogták I. Ferencet. Henrik, hogy megszerezze a francia trónt, rögtön követeket küldött a császárhoz, amint tudomást szerzett a győzelemről, hogy meggyőzze: Anglia végig hűséges szövetségese volt. A háború folytatásához azonban pénzre lett volna szüksége a szigetországnak. A király ennek érdekében megpróbált bevezetni egy parlamenten kívüli adót, az Amicable Grant-et. A törvény ellen viszont többek között Kent is fellázadt.

Warham érsek azt jelentette Kentből, hogy az emberek ellenzik a francia háborút. Bár Norfolk és Suffolk hercege segített leverni a lázadást, a királynak nem volt más választása, mint hogy visszavonja az új adót. Így azonban nem maradt több pénze, hogy finanszírozza a Franciaország ellen vívott háborút, s emiatt békét kellett kötnie. A kierőszakolt béke viszont megsértette V. Károlyt azzal, hogy elvesztette Anglia szövetségét akkor, amikor a legfontosabb lett volna számára. A nem kívánt viszály a császárral megzavarta Henrik külpolitikáját, ami az utódlási terveit is akadályoztatta. A két uralkodó közti nézeteltérést még tovább súlyosbodott, amikor 1527 elején VIII. Henrik kijelentette, hogy el akar válni feleségétől, Aragóniai Katalintól, hogy elvehesse új kedvesét, Boleyn Annát. Az angol király egyébként később azt állította, hogy házasságával kapcsolatos kétségeit a franciák sugallták neki. Az azonban, hogy ez valóban így történt-e, vagy sem, nem tudjuk bebizonyítani; mindenesetre az V. Károly nagynénjével szembeni viselkedése miatt Henrik összeveszett a német-római császárral, amivel sikerült elnyernie a franciák támogatását.

VIII. Henrik korszakában a kánonjog viszont nem ismerte a válást, ezért csak egy módon tudta felbontani házasságát: ha be tudja bizonyítani, hogy az már az elejétől fogva érvénytelen volt, amelyről a pápát kellett meggyőznie. Henrik csak két esetben érhetett volna célt: az egyik, ha bizonyítani tudja, hogy Katalin bigámiát követett el, a másik, ha az angol királynak meg lett volna V. Károly politikai ereje; VII. Kelemen így valószínűleg akkor is engedett volna, hogyha Henrik a kánonjogban nem tudta volna bebizonyítani az igazát. Akkor ugyanis, mikor a siker kiegyenlített, az üres tárgyalás és a bíborosok testületének támogatása is a királynak kedvezett volna. A valóságban azonban ezzel ellentétben Anglia uralkodójának ügye mind kánonjogilag, mind külpolitikailag gyengének bizonyult: hiszen VIII. Henrik pont akkor állt elő a válási szándékával, amikor külpolitikai helyzete a legkedvezőtlenebb volt. VII. Kelemen ugyanis politikailag teljes mértékben a német-római császár, V. Károly zsebében volt.

A pápai külpolitika alapja a Pápai Állam védelme volt; a világi uralkodók azonban gyakran támadták meg ezt az államot, mikor konfliktusba keveredtek a pápával. Ráadásul, ahogy azt VIII. Henrik válási ügyének története is jól mutatja: a katolikus egyházfők nem tudták szabadon végrehajtani a valláspolitikai elképzeléseiket, ha nem voltak biztosak valamiféle világi védelem felől. Amikor Henrik megkezdte a tárgyalásokat válásáról, V. Károly serege a legtöbb pápai államot elfoglalta, amiért VII. Kelemen szövetséget kötött a franciákkal. A német-római császár seregei folyamatosan bekebelezték Itáliát; 1527 májusában pedig, amikor VIII. Henrik megnyitotta volna tárgyalását, Károly hadserege parancs nélkül kirabolta Rómát, és elfogta a pápát. Mivel azonban Henrik számára a pápai felmentés elengedhetetlen lett volna annak érdekében, hogy megvalósítsa szándékát, két lehetőség közül választhatott: vagy alkut köt V. Károllyal, melyben Anglia elismeri a császár Itália fölötti fennhatóságát, cserébe a házasság felbontásához való beleegyezésért; vagy felszabadítja a Pápai Államot, ami nyílt szembeszegülést jelentett volna Károllyal, s így éri el a házasság felbontását. Amennyiben az angol királyon múlt volna a döntés, feltételezhetően az első lehetőséget választotta volna, így próbálva elérni célját. Boleyn Anna ugyanis sokkal jobban érdekelte Henriket, mint Itália, V. Károlyt pedig Itália, mint nagynénje, s ennek megfelelően létrejöhetett volna közöttük a megegyezés.

VII. Kelement végül 1527 decemberében engedték el a császár fogságából, így Henrik válási tárgyalásának nagy részében fizikailag szabad volt. Egy évvel később azonban azt állította az angol nagykövetnek, hogy nagyon megrémült, és halálfélelme lenne, ha teljesítenie kellene az angol király kérését. Az igazság viszont feltételezhetően az, hogy a pápa attól félt, hogy Károly nem adja vissza a Pápai Államot, illetve, hogy támogatni fogja a protestánsokat birodalmában. A császár ugyanis azzal fenyegetőzött, hogy elveszi a pápai erődöket, hogyha Kelemen nem hajtja végre „kötelességét” a keresztény világ felé.

A Pápai Állam többi részét Velence foglalta el, ezért 1528 februárjában VIII. Henrik levelet írt a velenceieknek, amiben azért könyörgött, hogy Ravennát adják vissza a pápának. Kérése azonban nem volt túl hatékony, mivel sem fenyegetései, sem pedig érvei nem voltak elég meggyőzőek. Anglia királyának így már csak egyetlen támasza volt a válási külpolitikában: a franciákkal való szövetség. Bár I. Ferenc írt egy személyes levelet VII. Kelemennek, amiben arra kérte, hogy engedélyezze a válást, a levél hatástalan volt, mivel nem támogatták seregek; a pápa ugyanis csak abban az esetben teljesítette volna a kérést, ha francia hadsereg segítette volna Károllyal szemben. 1528 szeptemberében azonban a franciák kapituláltak, VII. Kelemen pápa pedig 1529 júniusában, Barcelonában békét kötött V. Károllyal.

Az angol király ezért elhatározta, hogy a pápától függetlenül intézi el a kérdést: 1531. február 11-én az angol papság VIII. Henriket az angol egyház fejének ismerte el; a döntést azonban egy záradékkal látták el: „Amennyiben ezt Krisztus törvénye megengedi”. Henrik elhúzódó válásával kapcsolatban 1534-ben született meg a római határozat: Henrik Aragóniai Katalinnal kötött házassága érvényes. Az angol király erre válaszul 1534. november 3-án kiadta az egyházfőségi rendeletet (Act of Supremacy). A rendelet hivatalosan is egyesítette a VIII. Henrik legjelentősebb címeit, amit elősegített Róma fellebbezési tilalma is, melybe mostantól fogva beletartozott: az eretnekségi ügyekkel kapcsolatos fellebbezés, valamint az új püspökök felszentelésére szolgáló pápai bulla tilalma is. Henrik az egyházfőségi rendeletnek köszönhetően elérte, hogy a nemzeti egyház irányítója legyen, ami teljesen függetlenné vált Rómától.

1534 szeptemberében VII. Kelemen meghalt. VIII. Henrik ezért, szövetkezve a franciákkal, azonnal tárgyalásokat kezdeményezett az új pápával, III. Pállal, hogy meggyőzze őt a válásával kapcsolatban. Sajnálatos módon azonban nem sokkal Kelemen halála előtt a pápai tanács Aragóniai Katalin javára döntött. III. Pál és az angol király viszont úgy gondolta, hogy ezt meg lehet még oldani. A pápa ugyanis nem akarta, hogy Anglia kiszakadjon Róma hatásköre alól, ezért, bár Henrik semmi jelét nem mutatta annak, hogy feladná az egyházfői rendeletét, illetve, hogy visszaadná mindazt, amit elvett az egyháztól, Pál kész volt arra, hogy a pápai uralom elfogadásáért cserébe ugyanakkora hatáskört adományozzon Anglia királyának birodalmán belül, mint amekkora I. Ferencnek és V. Károlynak volt.

Az angol események a valaha volt legnagyobb feszültséget okozták VIII. Henrik és V. Károly között, de az európai politikai erők Henrik kezére játszottak. Károly legnagyobb riválisa, I. Ferenc, francia király boldog volt, hogy láthatta a császár és az angol király közötti szakadék elmélyülését; és eldöntötte, hogy még jobban kitágítja azt. 1532 októberében ezért megkötöttek egy angol–francia egyezményt Calais-ban. A francia király továbbá bátorította Henriket, hogy vegye el Boleyn Annát, mivel az feloldhatatlan konfliktust okozott volna az angol király és Károly között, legalábbis amíg Katalint élt; Ferencnek pedig nem kellett volna félnie egy angol-császári szövetségtől. A terv egy mellékes része az volt, hogy a francia uralkodó megpróbálja kibékíteni Anglia királyát és a pápát, ami azonban nem sikerült. Ennek ellenére ez a gondolat nem lett volna olyan elképzelhetetlen, mint amilyennek hangzott. Diplomáciai körökben ismert volt ugyanis, hogy VII. Kelemen nem volt ellenséges Henrikkel szemben, illetve, hogy a fő ok, amiért elutasította Róma VIII. Henrik kérését, az V. Károly nyomásgyakorlása volt.

1533-ban Eustace Chapuys birodalmi nagykövet azt jelentette a császárnak, hogy Anglia a polgárháború felé hajlik, ezért sürgette Károlyt, hogy a belpolitikai zavarokat kihasználva indítson expedíciós hadakat Anglia megszállása érdekében. Ez a vállalkozás a nagykövet szerint feltételezhetően sikeres is lett volna, mivel a közemberek és a nemesség a német-római császár oldalán álltak volna. A császár azonban túlságosan a francia, a török és a német protestáns fenyegetéssel volt elfoglalva; ráadásul, ha Henrikkel háborúba bocsátkozott volna, az valószínűleg I. Ferencnek segített volna, ezért Károly arra a megfontolt megoldásra jutott, hogy kötelezettsége nagynénjének mindössze „személyes probléma”, ezért nem azt, hanem az általános szempontokat kell figyelembe vennie.

1539-re azonban egyértelművé vált Anglia elszigetelődése, ami a Rómával való szakítás miatt következett be. Januárban I. Ferenc és V. Károly megállapodást kötöttek Toledóban, hogy külön-külön nem fognak tárgyalni Henrikkel. 1539 nyarán ráadásul VIII. Henriknek rá kellett jönnie, hogy a francia király és a német-római császár ismét találkozót szervezett annak érdekében, hogy egy ellene létesítendő koalícióról tárgyaljanak. A szövetség azonban nem valósult meg: I. Ferenc ugyanis 1539 decemberében, amikor a császár Franciaországon keresztül utazott Gentbe, rádöbbent, hogy V. Károllyal való barátsága nem valódi, mivel a német-római császár nyilvánvaló szándéka az volt, hogy Milánó kérdését nem a franciáknak kedvezően dönti el, illetve, hogy visszautasította, hogy Portugáliai Izabella halála után egy francia hercegnőt vegyen el.

Míg az angol király hitvesi „balszerencséivel” volt elfoglalva, az I. Ferenc és V. Károly között kötött szövetség felbomlott, mellyel Henrik visszasodródott ahhoz a lehetőséghez, ami uralkodása elején állt fent, azaz egy franciák ellen vívott háborúhoz, V. Károllyal szövetségben. VIII. Henrik ezért utolsó éveit azzal töltötte, hogy külföldön háborúzott. 1541 nyarán a kényes egyensúly Franciaország és a Német-római Birodalom között megint elmozdult, ezáltal újrakezdték az ellenségeskedést. Anglia uralkodója úgy döntött, hogy bekapcsolódik a harcokba, de ez alkalommal a császár oldalán. Ezzel a lépésével Henrik le akarta csendesíteni az északi határt, illetve szét akarta zúzni a francia befolyást Anglia földjén.

Franciaország, mint általában mindig, most is Skócia szövetségese volt. Az angol király mindenképpen el akarta érni, hogy elválassza a skótokat a francia szövetségtől, úgy, hogy találkozót szervezett Yorkba, azért, hogy találkozzon V. Jakabbal. A skót király azonban nem jelent meg. Emiatt 1542-től Anglia hadban állt Skóciával. Az 1542. november 24-én, Solway Mossnál aratott elsöprő győzelem a skótok felett pedig lehetővé tette Henrik számára, hogy eltúlzott békeköveteléseket tegyen. Mikor azonban a megállapodást 1543-ban megkötötték, már semmi mást nem tudott elérni, minthogy elválassza Skóciát a francia szövetségtől. Az angol király így 1543-ban anélkül tudta megszállni Franciaországot, hogy északi támadástól kellett volna tartania. Ennek ellenére francia hadjárata csak kevéssé haladt előre, mígnem 1544-ben Boulogne-nál elfogyott a király pénze.

A boulogne-i csata után a francia király és V. Károly békét kötöttek egymással, így Ferenc minden erejével Anglia ellen tudott fordulni, és a francia flotta is meg tudta szerezni az irányítást a csatorna fölött. Az angolokat ennek köszönhetően egy közelgő megszállás fenyegette. A fő inváziót viszont megakadályozta egy, az angolok számára szerencsés vérhasjárvány a francia flottában. Mikor 1546-ban békét kötöttek, Henrik elnyerte a franciák elismerését, hogy ő az angol egyház feje, és a jogot, hogy Boulogne-t nyolc évén keresztül megtarthassa. Hosszútávon azonban ezeknek a háborúknak csak kis jelentőségük volt.

1544 tavaszán az angol király úgy döntött, hogy ismét megszállja Skóciát, ezúttal azért, hogy fia és örököse, Edvárd megnősülhessen. Az 1543-as greenwichi egyezmény alapján ugyanis a csecsemő skót királynőnek, Stuart Máriának, V. Jakab és Lotaringiai Mária lányának hozzá kellett volna mennie Edvárdhoz, a skótok azonban visszakoztak az ígéret betartásától. Henrik ezért sereget küldött Skóciába, sógora, Edvárd Seymour, Herdford grófjának vezetésével, azzal a paranccsal, hogy fosszák ki és égessék fel Edinburgh-t, Leith-et, Saint Andrews-t. Azzal a kivétellel, hogy nem érték el Saint Andrews városát, Herdford végrehajtotta szörnyű küldetését. 1545 őszén Edvárd Seymour ráadásul egy második pusztító inváziót is véghezvitt Délkelet-Skóciában. Természetesen az 1544–1545-ös „kegyetlen udvarlás” (Rough Wooing) nem győzte meg a skótokat arról, hogy jó ötlet lenne egy házasság, amivel angol uralkodójuk lenne. Mindazonáltal Anglia királya nem mondott le azon célkitűzéséről, hogy teljesen leigázza Skóciát. VIII. Henriknek csak 1547-ben bekövetkezett halála akadályozta meg, abban, hogy lássa Skócia teljes bukását, amit Herford hozott el az 1550-es években.

Kiss-Mikó Nikoletta

Felhasznált irodalom:

Belloc, Hilaire (1930): Wolsey. Cassell and Company LTD, London.

Bindoff, Stanley Thomas (1966): Tudor England. Penguin Books Ltd, Harmondsworth.

Dickens, A. G. (1959): Thomas Cromwell and the English Reformation. The English Universities Press LTD, London.

Guy, John (2000): The Tudors: A Very Short Introduction. Oxford University Press Inc., New York.

Herman, Peter C. (2011): A Short History of Early Modern England. Wiley-Blackwell, West Sussex.

Hill, David Jayne (1906): A History of Diplomacy in the International Development of Europe. Cambridge University Press, Cambridge.

Levine, Mortimer (1973): Tudor Dynastic problems, 1460-1571. George Allen & Unwin LTD, London.

O’Malley, John W. (2010): A History of the Popes: From Peter to the Present. Rowman & Littlefield Publishers, INC, sine loco.

Péter Katalin (1993): A szigetország uralkodói. Kossuth Könyvkiadó, Budapest.

Potter, David (szerk.) (2011): Henry VIII and Francis I – The Final Conflict, 1540-47. Brill, Leiden.

Russell, Conrad (1971): The Crisis of Parliaments – English History 1509 – 1660. Oxford Unversity Press, Bungay.

Schofield, John (2009): Cromwell to Cromwell – Reformation to Civil War. The History Press, sine loco.

Szántó György Tibor (2000): Anglikán reformáció, angol forradalom. Európa Könyvkiadó, Budapest.

Szántó Konrád (1983): A katolikus egyház története II. Ecclesia Szövetkezet, Budapest.

[1] Károly nem csak Spanyolország királya volt, hanem Nápolyé és Németalföldé is. A német-római császári címnek köszönhetően Nagy Károly óta ő lett Európa leghatalmasabb uralkodója. (Russell 1971: 76.)

[2] VIII. Henrik a vitairatában Luthert az egyház ellenségének, „pokolbéli farkasnak” nevezte. Ritkán tett benne azonban helyes megállapításokat, gyakran még a lényeget sem értette. (Schofield 2009: 39.)

Ezt olvastad?

Ünnepek, emléknapok és kerek évfordulók 2024-ben

Mikorra esnek az ünnepek és a magyarországi emléknapok 2024-ben? Milyen jelentősebb kerek évfordulók várhatók? Ezeket a kérdéseket minden évkezdet előtt

X