„…nagyon kielégítő a szakmám sokszínűsége…” – interjú Povedák Kinga zeneantropológussal

Oszd meg másokkal is:

Portré

Dr. Povedák Kinga az MTA-SZTE ’Convivence’ Vallási Pluralizmus Kutatócsoport tudományos munkatársa, a Choreomundus – International Master in Dance Knowledge, Practice and Heritage nemzetközi tánckutató mesterképzési program oktatója. Kutatásaiban egyaránt érdeklődik a kortárs jelenségek, és azok történeti vonatkozásai iránt; Gitáros apostolok. A keresztény könnyűzene vallástudományi vizsgálata címmel jelent meg könyvvé formált doktori disszertációja, amelyet a SZTE Történelemtudományi Doktori Iskola Modernkor/Néprajz alprogramjában védett meg. Pályájáról, annak nehézségeiről és szépségeiről Apjok Vivien beszélgetett vele.

Újkor.hu: Több diplomád is van, több mindent tanultál. Mi indított el, mi motivált a pályaválasztásodban? Hogyan képzelte el a kamasz Kinga azt, hogy „mi lesz belőle, ha nagy lesz”?

Povedák Kinga: Ez egy érdekes történet, mivel egyáltalán nem készültem kutatói pályára. Nem is volt benne a gondolataimban még az egyetemi évek alatt sem. Gyermekkorom, kamaszkorom meghatározó tapasztalata volt, amikor 17 évesen kikerültem az Egyesült Államokba, Wisconsin államba a Global Outreach Programmal, és annak az élménye, amit ma már antropológiai módon a „másság”, „idegenség” fogalmakkal írnék le, a kulturális különbözőségeknek a szépsége nagyon megragadott. Mindig el szoktam mesélni a hallgatóknak is: 1997-98-ban járunk ekkor, az internet még csak alakulóban volt, maximum e-mailezni lehetett, de kint, a fogadó családomnál, és itthon, a szüleimnél még ezt sem, így heti egyszer telefonáltam haza, barátaimmal pedig postai levelezéssel tartottuk a kapcsolatot. Más körülmények voltak, a világ sem volt még olyan mértékig globális falu, mint napjainkban. Ez az élmény nagymértékben hatott arra, hogy milyen egyetemi szakot válasszak: így jelentkeztem amerikanisztika képzésre.

És, mivel az Egyesült Államokban egy teljesen másként működő, másként sokszínű, multikulturális közeget tapasztaltam meg, érdeklődésem a különféle kultúrák felé fordult.

Így került a kulturális antropológia a képbe, ám egy év távollét után sem Pestre, sem Miskolcra nem akartam elköltözni, így maradtam Szegeden, ahol viszont csak néprajz szak működött már akkor is. Bár szerettem mindkettőt, azt gondoltam, hogy a néprajz egy fantasztikusan izgalmas és érdekes passzió, de én majd az angollal fogok foglalkozni.  Tanárszakot végeztem, majd jelentkeztem szakfordító-tolmács képzésre, és akkor már fiatal anyukaként úgy képzeltem el az életemet, hogy a gyerekek mellett előbb otthonról fogok fordítani, később pedig majd találok egy jól fizető állást. Ez fordult meg akkor, amikor Barna Gábor professzor úr meghívott egy OTKA-projektbe, és így indult el a kutatói történet és maradt csak álom a jól fizető állás.

Az imént elmondottak alapján nem ez a kép élt eredetileg a fejedben arról, hogyan fog kinézni az életed. Hogyan lehet egy ilyen pozícióból kiindulva megtalálni magad ebben a szerepben, feladatban?

Ez nem volt egyszerű, és nem volt sima történet. Az egyetem után egyből elmentem GYES-re és szültem három gyereket, és már elmúltam 30 éves, amikor csatlakoztam az említett kutatási projekthez. Aztán pedig már valahogy adta magát, hogy ha már benne vagyok a projektben, akkor elkezdem a PhD-t, ha pedig már elvégeztem a képzést, megírom a doktori dolgozatomat, ha pedig így szép lassan már beleépültem ebbe, akkor csak nem hagyom el azt, amit felépítettem. Azt azért meg kell, hogy valljam, hogy – talán a kései kezdés miatt, vagy pedig a folytonos létbizonytalanság okán – néha még most is elbizonytalanodom, hogy örökké a szakmában maradok-e. Vannak olyan mélypontok, amikor elgondolkodom, hogy jó helyen vagyok-e.

Konferenciaelőadás az ÁBTL-ben 2017-ben (A fotó Povedák Kinga tulajdonában van)
Konferenciaelőadás az ÁBTL-ben 2017-ben (A fotó Povedák Kinga tulajdonában van)

Úgy látom, a te pályádon a kutatás és az oktatás szépen egyensúlyban van, még úgy is, hogy a szakmai önéletrajzodat megnézve többnyire kutatócsoportokban, kutatóintézeteknél dolgoztál. Milyen kutatási projektekben vettél részt, melyek voltak a meghatározóak a számodra?

A legfontosabb íve a kutatásaimnak a keresztény könnyűzene, ami így első blikkre nagyon egyszerűnek tűnik, de valójában sokkal mélyebb rétegeket feszeget, mint csak egy zenei jelenség. Ami nagyon lényeges volt, és ezt igyekeztem megérteni a keresztény könnyűzene kutatása kapcsán, hogy különböző történelmi-társadalmi viszonyok között milyen válaszadási stratégiákat jelenít meg ez a szubkulturális jelenség; és végül is a doktori dolgozatomat is ebben a témában írtam. Ami nem volt egyszerű, mivel ez nem egy klasszikus értelemben vett néprajzi téma. Sőt, igazából szinte semmilyen értelemben nem az; de nem is feltétlenül kulturális antropológiai, hanem kifejezetten transzdiszciplináris terület, amit korábban senki, semmilyen módon, tudományos megközelítésben nem kutatott még Magyarországon, de közép-kelet európai viszonylatban sem.

Annak a szépségével együtt, hogy milyen nagyszerű úttörő munkát végezni, minden nehézségével is szembesültem, és megszenvedtem ezt az utat. Elsősorban a külföldi tapasztalások, konferenciák, kint-tartózkodások segítettek abban, hogy megnyugodjak, hogy jó úton járok, és van relevanciája az általam feszegetett kérdéseknek; illetve abban, hogy ez egy izgalmas tematika, és akik tőlünk nyugatra foglalkoztak vele, hasonlóképp tették, mint én.

A nehézsége abban gyökerezik, hogy ahhoz, hogy elkezdjek keresztény könnyűzenével foglalkozni, bele kellett másznom a kortárs vallásszociológiai szakirodalmon túl a klasszikus vallási néprajzi szakirodalomba, meg kellett néznem a liturgiatörténeti, az egyháztörténeti, politika- és művelődéstörténeti szakirodalmat, el kellett mélyülnöm a nálunk még gyerekcipőben járó zeneantropológiában, az etnomuzikológiában. Tájékozódnom kellett egy sor szakterületen ahhoz, hogy rá tudjak tekinteni az egész jelenségre. A keresztény könnyűzene tematikájában engem leginkább a kortárs jelenségek érdekeltek, elsősorban a „kortárs népi vallásosság” – ma már úgy fogalmazzuk, hogy a vernakuláris vagy megélt vallásosság – megnyilvánulásait szerettem volna vizsgálni, ám ez is menet közben formálódott. Miközben interjúztam katolikus fiatalokkal, rendszeresen előkerült, hogy dicsőítő koncerten léptek fel vagy dicsőítésen jártak, és elkezdtem utánajárni, hogy mi lehet ennek a szakirodalma: mikor alakult ki, milyen egyháztörténeti munkák beszéltek erről, hogyan reagált a pártpolitika, amikor az 1960-as évek végén megjelennek az első beatmisék. És azt tapasztaltam, hogy gyakorlatilag egyik részterületnek sincs szakirodalma, így, a kortárs vonatkozások mellett, elsősorban arra koncentráltam, hogy megírjam a keresztény könnyűzene történetét a nemzetközi gyökerektől kezdve. Nagyon izgalmas és jelentős adaléka a dolgozatnak, és a később abból publikált kötetnek is, hogy az empirikus kutatásokból származó adataimat az Állambiztonsági Történeti Levéltári dokumentumokkal is kiegészítettem, illetve az egész jelenségkörnek a hazai kialakulását ezek alapján írtam meg.

A European Association for the Study of Religions konferenciáján Corkban 2022-ben (a kép Povedák Kinga tulajdonában van)
A European Association for the Study of Religions konferenciáján Corkban 2022-ben (A kép Povedák Kinga tulajdonában van)

Miket találtál az ÁBTL-es dokumentumokban, milyen módon öltött testet a te témád ezekben az iratokban?

Mivel a rockzene és a könnyűzene már eleve egy cenzúrázott jelenségkör volt a vasfüggönynek ezen az oldalán, azt gondoltam, hogy ez az egyszerre vallási és popkulturális jelenség bizonyára nagyon kemény retorzióktól szenvedett és folyamatosan megfigyelték. Retorziókról azonban – mint kiderült menet közben – nem nagyon lehet beszélni, viszont valóban nagyon sok megfigyelési dossziéban akadtam nyomára a gitáros kórusoknak vagy beatmisés kezdeményezéseknek. Nyilvánvalóan ez sokkal összetettebb téma, mint egy klasszikus egyháztörténeti megközelítés, amelyben mondjuk kíváncsiak vagyunk egy adott püspök életútjára, és megnézzük az ÁBTL forrásai alapján is, hogy mit jegyeztek fel róla. A keresztény könnyűzene kutatása ennél bonyolultabb, mivel csak részben köthető nevekhez. Ez alatt azt értem, hogy volt egy-két húzónév, akik a hetvenes években megjelentek, felfigyeltek rájuk, de sok tekintetben nem csak ezekre a húzónevekre voltam kíváncsi, hanem azokra a kisközösségekre, templomokra, ahol a keresztény könnyűzene feltűnt; és azt tapasztaltam, hogy ezer és ezer oldalt át kellett olvasni ahhoz, hogy legyen pár tucatnyi említés, néhány oldalnyi szöveg. Nehezebb olyan módon keresni, hogy maga a jelenségkör, annak terjedése, formálódása, variálódása, felekezeteket átlépő sajátosságai érdekelnek, nem pedig egy-egy személy. Ebből a keresztény könnyűzenei projektből következett, hogy csatlakozhattam a ’Hidden Galleries’ ERC projekthez, ahol posztdoktori kutató voltam. A zenétől eltávolodva, de mégis néprajzos-antropológus módszereknél maradtunk. Azt vizsgáltuk, hogy a 20. századi diktatúrák idején a földalatti vallásosság milyen módokon élt tovább a vasfüggöny mögött, milyen kreatív túlélési stratégiák jelentek meg, és mindezekről mit őrzött meg az emlékezet, valamint az állambiztonsági levéltárak. Egy olyan korszak megélt vallásosságát igyekeztük feltárni a titkosrendőrség különféle felvételei, leírásai és elkobzott anyagai alapján, amelyről alig rendelkezünk másfajta forrással, hiszen az 1950-es évektől a kortárs vallási kultúrát leíró szakirodalom nem létezhetett, és a visszaemlékezések sem minden esetben adnak objektív képet. A titkosrendőrök leírásait és felvételeit így egyfajta rendőrségi etnográfiaként használtuk.

Tárlatvezetésen az Open Society Archívumban 2020-ban (A kép Povedák Kinga tulajdonában van)
Tárlatvezetésen az Open Society Archívumban 2020-ban (A kép Povedák Kinga tulajdonában van)

Miben különbözik az említett néprajzos-antropológus módszere a történészétől ebben az esetben? Hiszen történeti kutatás, láthatunk párhuzamokat.

Amiben lényegi módon különbözik, az az, hogy miután megtaláltunk bizonyos vallási közösségekre vonatkozó rendőrségi forrásokat, az volt az első dolgunk, hogy összekössük ezt a ma még létező csoportokkal. Ezt nagyon fontosnak gondoltuk. Megkerestük ezeket a közösségeket, és megpróbáltunk velük dolgozni, ami sok esetben sikerült. Például találtam egy olyan dossziét az 1960-as évekből, ami nagyon gazdag fotóanyaggal rendelkezett. Ebben voltak tetthelyfotók, elkobzott fényképek és ezekkel felkerestem a megfigyelt közösséget. Úgynevezett fotóelicitációs interjúkat készítettem, ami egy picit más, picit több, mint az oral history. A korábban nem ismert képeket nézve jöttek fel bennük különböző élmények, események emlékei, egymást segítve, mozaikként rakták össze őket. De volt, amikor ez nem valósulhatott meg, mert a még ma is létező kisközösség teljes mértékben elzárkózott a közös munkától, megtiltották, hogy tagjaikat felkeressem, és róluk bármit közöljek. Mint kulturális antropológus ezt én tiszteletben is tartottam, és róluk nevek és helyszínek nélkül, a felismerést lehetetlenné téve írtam csupán. Fontos sajátossága továbbá a mi szemléletünknek, hogy nem maradunk meg a titkosrendőrség narratívájánál, hanem ezt igyekszünk többféle módon kontextualizálni, felülírni, és a megfigyelések alanyaival új történeteket is létrehozni. A ’Hidden Galleries’ projekt egyik fő koncepciója az volt, hogy a titkosrendőrségi levéltárakban rengeteg olyan, eddig feltáratlan, a történészi kutatás számára értéktelennek tekintett anyag található, amelyet a vallástudományi kutatás ezzel a módszerrel feldolgozhat, és ezáltal vallási kultúránk ismeretlen, vagy elveszettnek hitt rétegei is felszínre hozhatók.

Vannak-e olyan terepélményeid, amelyek különösen meghatározóak voltak a pályád során – akár szakmailag, akár emberileg?

Nagyon izgalmas terepekre jutottam el, különösen a keresztény könnyűzenei kutatás kapcsán, merthogy ezek sok esetben koncertélményeket, dicsőítő alkalmakon való részvételeket jelentettek. Talán a legizgalmasabb kutatásaim mégis a pünkösdi, és a katolikus roma gyülekezetekhez köthetőek. Ennek egyik oka az ő zeneiségükben rejlik, a folkloreszk cigány zenére épülő rítusok, a romák megélt vallásosságának sajátosságai mindig elvarázsolnak. Legyenek azok akár egy békési magyar-cigány pünkösdi gyülekezetben, a szendrőládi katolikus cursillós csoportban, vagy a csatkai cigányzarándoklaton szerzett élmények, minden alkalommal inspirálóan hatnak. Főleg akkor, amikor régebben a még kisebb gyerekeinkkel közösen vettünk részt rajtuk.

Povedák Kinga terepmunkán a csatkai cigánybúcsúban 2022-ben (A kép Povedák Kinga tulajdonában van)
Povedák Kinga terepmunkán a csatkai cigánybúcsúban 2022-ben (A kép Povedák Kinga tulajdonában van)

Veled elsőként még hallgatóként találkoztam, amikor egy órát tartottál nekünk a SZTE BTK Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszéken kortárs vallásosság témakörben. Pályád során több tanszéken is végeztél oktatómunkát, most pedig a Choreomundus programban immár kollégákként dolgozunk együtt. Mit jelent számodra a tanítás?

Részben még azért vagyok a pályán, mert nagyon kielégítő a szakmám sokszínűsége ebben a formában, ahogy én most tudok benne érvényesülni. Nem főállású oktatóként megvan annak az előnye, hogy koncentrálhatok a kutatómunkámra, de van lehetőségem hallgatókkal találkozni, miközben konferenciázhatok, terepre járhatok. A SZTE BTK Vallástudományi Tanszékén kvalitatív kutatáselméleti és -módszertani órákat tartottam, mivel az itteni kollégáim inkább kvantitatív, szociológiai módszerekben jártasak. Jelenleg a Choreomundus programban tanítok, ami egy nagyszerű Erasmus Mundus képzés, és négy féléven keresztül a hallgatók megfordulnak négy különböző országban (Norvégia, Magyarország, Franciaország, és Anglia tartoznak jelenleg a konzorcium tagjai közé). Itt Szegeden két félévig oktathatjuk a 24-25 fős csoport felét. Ez egy hatalmas élményt jelent; egyrészről egy nagyon válogatott csapatról beszélünk, másrészről pedig az, hogy a világ minden részéről érkeznek hallgatók. Nagyon sokat ad nekem is, és, bár közhelyesen hangzik, de rengeteget tanulok a hallgatókkal együtt, illetve tőlük is. A különböző kurzusokra olvasunk olyan dolgokat, amikkel korábban más szemszögből foglalkoztam; például a már említett pünkösdi roma kutatásaimat a Choreomundusban szerzett tapasztalatok miatt tudom kiegészíteni az etnomuzikológiai, zeneantropológiai megközelítések mellett a korporeális gyakorlatokra való odafigyeléssel, etnokoreológiai, táncantropológiai vonallal.

Óratartás a Dance, Displacement, Diaspora kurzuson a Choreomundus-hallgatóknak Szegeden 2021. októberében (A képet készítette Apjok Vivien)
Povedák Kinga órát tart a Dance, Displacement, Diaspora kurzuson a Choreomundus-hallgatóknak Szegeden 2021. októberében (A képet készítette: Apjok Vivien)

Ilyen színes és szerteágazó munkában nehéz lehet megteremteni az egyensúlyt, hogy mindenre jusson idő. Mi a munkamódszered, hogyan szeretsz a leginkább dolgozni, szervezni a feladataid?

A kutatás kapcsán inkább csak nehézségekről tudok beszámolni, ami talán hasznos lehet a szintén ilyen problémákkal küzdőknek. Alapvetően elég bizonytalan alkat vagyok, és ezért borzasztóan sokat olvasok, túlolvasom magam egy-egy kutatáshoz terepmunka előtt és után is. Aztán nagyon kellenek a határidők ahhoz, hogy egy cikk elkészüljön és leadjam; az a típus vagyok, aki határidőkre dolgozik. Annak a frusztráló élménye, hogy valahol sosem lehet befejezni a munkát, sosem lehet eleget olvasni, egyszerre a szépsége is a szakmánknak, mert motivál a további munkában, kutatásban.

Legfontosabb munkamódszerem a határidők mellett az, hogy szeretek eljönni otthonról, próbálom elkülöníteni a funkciókat. Ha hazaérek, akkor inkább már főzök, nem a munkámmal foglalkozom. Illetve szükségem van arra, hogy legyen egy napom, amikor csak az írásra koncentrálok; nem vagyok az a típus, aki kinyitja a laptopját, egy órát dolgozik, aztán megy tovább és csinál mást, órát tart, stb. Bele kell ágyazzam magam abba a hangulatba, ehhez kellenek dedikált napok, de ez nem mindig valósul meg – a meetingek, órák mellett nehéz ezeket megteremteni.

Munka közben az irodában (A fotót készítette: Apjok Vivien)
Munka közben az irodában (A fotót készítette: Apjok Vivien)

A kurzusaimhoz, tananyagaimhoz, azok fejlesztéséhez pedig mindig nyitott füllel és szemmel járok, például konferenciákon is sokszor találkozom olyan irodalommal, megközelítéssel, amit beépítek az oktatásba, vagy akár csak amikor online szörfölök; nyitottam olyan dokumentumokat, amikbe folyamatosan írom ezeket az új ötleteket, így szépen gyarapszik a lista. Illetve nagyon sokat olvasok ahhoz, hogy kialakuljon egy olyan tematika például a Choreomundus programban többedmagammal tartott Dance, Displacement, Diaspora kurzushoz, ami hasznos lehet a hallgatók számára.

A társadalomtudósok speciális helyzetéből is adódik, de a mi szakmánknak különösen hangsúlyos eleme a kutatói pozíció meghatározásának szükségessége. A kutató és az ember viszonya hogyan van jelen a te életedben, munkádban?

A valláskutatásban nagyon lényeges az, hogy a kutató milyen pozícióból érkezik; fölveszi-e a módszertani ateista pozíciót. Szerintem nem hátrány, ha vallásilag elkötelezett valaki, hiszen így pontosabban tudja értelmezni az előkerülő jelenségeket, tudja, hogy éppen mi az, amit lát, mi a jelentése, hogyan szoktak arra reagálni, mi számít megszokottnak és mi nem. Egyfelől rendelkezik egyfajta belsős, émikus látásmóddal, de lényeges, hogy ezt kiegészítse egy étikus, elemző szint. Ha valaki csak belülről kutatja a saját vallását, az számít „a” normatív rendszernek, és nem tekint kifelé, nem tudja komparatív anyagon értelmezni és elhelyezni saját forrásait, az már problémás. Azt gondolom, hogy nagyon lényeges elmesélni az írásaink elején, hogy kik vagyunk, milyen a viszonyunk a témához; a keresztény könnyűzenei projekt kapcsán is leírom a könyvem elején, hogy én az édesapámon keresztül kerültem kapcsolatba a témával, mert ő aktívan benne volt ebben a közegben már a Kádár-korszakban. Ezt a munkát az ő emlékének szenteltem, és ezt rögzítettem is a tanulmányban, miközben nyilván kutatói szemüvegen keresztül törekedtem a téma felfejtésére és nem csak a rajta keresztül megismert közegekben dolgoztam, miközben igyekeztem saját személyes élményeimet és emócióimat függetleníteni a kutatott jelenségtől.

Min dolgozol most?

A pünkösdi roma gyülekezetek kutatása egy mostani fontos projekt, amire már a Choreomundus-os élmények is hatással vannak, mivel a korábbiaktól eltérően már a korporeális gyakorlatokra is kíváncsi vagyok. Tehát nem csak a zenei, hanem a testi, „embodied” (testet öltött) tudás is érdekel. A másik fontos projektem pedig a jelenlegi munkahelyemhez, a Prof. Dr. Máté-Tóth András által vezetett ’Convivence’ kutatócsoporthoz kötődik. Visszatérek a keresztény könnyűzenei témához, de más módon nyúlok hozzá, mint eddig. Elsősorban a szövegekkel kezdtem el foglalkozni: digitális bölcsészeti vonalon elkezdtem használni egy kvalitatív szövegelemző szoftvert, aminek segítségével nagyon izgalmas megközelítésben tudom vizsgálni a jelenséget. Készítettem egy hagyományos népénekes szövegkorpuszt és egy keresztény könnyűzenei szövegkorpuszt, és ezt a kettőt igyekszem összehasonlítani, például a tekintetben, hogy miként viszonyulnak a transzcendenshez, a közösséghez, a nemzethez, a hazához. Az érdekel, hogy mit tudunk kiolvasni a szövegekből, azok milyen viszonyulásokat tükröznek bizonyos témákhoz és mindezek alapján a megélt vallásosság spirituális dimenziójának milyen átalakulásai válnak megragadhatókká. Fontos lenne, hogy azokat a megérzéseket, amik a népénekek és a keresztény könnyűzene, vagy az ún. tradicionális népi vallásosság és a kortárs vallásosság kapcsán felmerülnek bennünk (például, hogy utóbbi énközpontúbb, a másik inkább a közösségről szól) most nagymintás adatokkal is alá tudjuk támasztani vagy megcáfolni.

Povedák Kinga és Apjok Vivien - és a Gitáros apostolok kötet egy példánya (A szerző felvétele)
Povedák Kinga és Apjok Vivien – és a „Gitáros apostolok” kötet egy példánya (A szerző felvétele)

Az értelmiségi lét egyik szépsége a szabadabb időbeosztás, ugyanakkor ez azt a veszélyt is magában hordozza, hogy a munka és magánélet terei, ideje könnyen összemosódhatnak. Amikor nem dolgozol, akkor hogyan tudsz kikapcsolódni?

Nehezen tudom kikapcsolni a munkát, különösen most, hogy már nagyobbak a gyerekeim. Most már ugyanis nincs az a kényszer, hogy ha hazaérek, akkor el kell dobni mindent és velük kell játszani vagy tanulni. Emiatt sokkal tudatosabbnak kell lennem, és figyelni, hogy a munka valóban munka legyen, és nem hobbi vagy kikapcsolódás; azaz ne szorítsa ki a többi szabadidős tevékenységet a magánélet tereiből. Az állandó kutatói munka hátrányos fizikai hatásainak ellensúlyozására egyre fontosabbá vált a sportolás, a futás, illetve néhány középiskolai barátnőmmel még a Covid-időszakban alapítottunk egy online könyvklubot, ami azóta is megmaradt; Pestről, Szentendréről, Szegedről bekapcsolódunk, és havonta feldolgozunk egy-egy könyvet. És persze az utazás a nagy szerelem, aminek – szerencsés esetben – a konferenciák alkalmával is hódolhatok.

Apjok Vivien

Ezt olvastad?

Pócs Nándor történész 1988-ban született Margittán. Történelem szakos diplomáját a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karán szerezte 2013-ban. 2016 óta
Támogasson minket