Naplók az óvóhelyről – Budapest 1944/45-ös ostroma civil szemmel

A Budapest második világháború alatti ostromát feldolgozó művek elsősorban a hadtörténetre koncentrálnak. A Nemzeti Emlékezet Bizottsága gondozásában, Bank Barbara, Mihályi Balázs és Tóth Gábor szerkesztésében 2021-ben megjelent Naplók az óvóhelyről – Budapest ostroma civil szemmel című kötet azonban a lakosságra összpontosít.

A Naplók az óvóhelyről kivitelezése és tartalma

A könyv külalak és olvashatóság szempontjából kifejezetten jól sikerült. Borítója jó értelemben véve felkelti a figyelmet, keménytáblás kivitelezése igényes és tartós kötetet eredményez, beépített szalagkönyvjelzője és nem túl sűrű szedése könnyíti az olvasást. Az is előnyére szolgál, hogy 632 oldalas terjedelmével még belül marad azon a határon, hogy fizikailag túl nehézzé váljon, így kézben tartva is lehet olvasni.

A kötetnek nemcsak a külső kivitelezése sikerült jól, hanem a tartalmi is. A szerkesztők jó érzékkel nem in medias res álltak neki a forrásközlésnek, hanem alaposan bevezették azt, először tágabb kontextusba helyezve a naplók tartalmát. Ahhoz tudom ezt hasonlítani, mint ha meg akarnánk keresni egy utcát a Google térképén, de először Magyarországot keressük meg, majd fokozatosan állítva a zoomot végül eljutunk az utcához. Ezzel a módszerrel sokkal pontosabban fogjuk tudni beazonosítani a közterületet, mintha egyből rákerestünk volna. Ez a fókuszállítás könyvünk esetén egy informatív előszóval indul, majd Mihályi Balázs Budapest ostromát általánosan bemutató összefoglalójával folytatódik. A naplók történeti forrásértékének, a Budapest ostromára vonatkozó naplók feltárástörténetének és historiográfiájának szintén külön tanulmányokat szánnak a szerkesztők: Mihályi Balázs és Tóth Gábor tollából is olvashatunk egyet-egyet. A két írás között vannak átfedések, itt érdemes lett volna esetleg jobban összecsiszolni őket. A párhuzamosság nem zavaró, de figyelmes olvasással észre lehet venni. A szerkesztők ezután rátérnek a naplóírók bemutatására, mindegyikükről külön szócikk szól.

Ezt követi a kötet legnagyobb terjedelmű része: tizennégy napló alapos jegyzetekkel ellátott közreadása. Ezeket a szerkesztők keletkezési helyük szerint csoportosították. Az első nagyobb egységet a Várnegyedben született négy írás képezi. Szerzőik az ostrom kezdetekor 22 éves Fáy Hildegard elemi népiskolai tanítónő, a 27 éves Kolozsi Piroska, a 15 éves Rudnyánszky Éva és a 14 éves Tolnai János. A második csoport a rózsadombi naplóké. A 70 éves kesztyűgyártó iparos, Ottenreiter Károly hadinapló-szerűen, percre pontos jegyzetei után a 16 éves Marót Miklós emlékei következnek, majd a blokkot Scholz Ernő jószágigazgató írása zárja. Az Óbudáról szóló blokkban a tizenkilenc éves Rille Mária és 13 éves húga, Teréz feljegyzéseit olvashatjuk. A következő helyszínünk a Belváros. Az első napló szerzőjének csak a vezetéknevét ismerjük. A szerkesztők feltételezik, hogy talán az 1947-ben öngyilkosságot elkövetett Fejérpataky Dezső az. A második belvárosi naplóból az ekkor 32 éves szemészorvos, Győrffy István és a Mária utcai Szemészeti Klinika viszontagságait ismerhetjük meg. Ezután a Gellérthegy következik, két naplóval. Mindkettőnek a szerzője értelmiségi fiatalasszony, egyikük az ekkor 34 éves Csonka Pálné Warga Margit, a másikuk az ekkor 21 éves Juhász Eszter. Juhász Eszter naplója 163 oldal hosszú, így a kötet legterjedelmesebb írása. Meg merem kockáztatni, hogy nemcsak a leghosszabb, hanem a legélvezetesebb stílusban megírt napló is, ugyanis a szerző saját testvérének írta levelek helyett, így rendkívül közvetlenre sikerült, rengeteg ironikus megjegyzéssel. A 70 esztendős, nyugalmazott tanár Lux Gyula ezután a Hegyvidék világába kalauzolja el az olvasót. Az utolsó napló Budapesten kívülre vezet minket: helyszíne Nagykovácsi, szerzője a település 41 éves római katolikus plébánosa Greszl Ferenc. Láthatjuk tehát, hogy a szerkesztők férfiak és nők naplóit egyaránt beválogatták, egyúttal több korosztály is képviselteti magát: tizenévesek, huszonévesek, középkorúak és idősek írásait is olvashatjuk. A kötetet forrás- és irodalomjegyzék, fényképmelléklet, végül név- és helymutató zárja.

Mindennapok az ostromlott Budapesten

A napló – ahogy a szerkesztők is rámutatnak bevezető tanulmányaikban – szubjektív műfaj. Olvasása során nem lehet elvonatkoztatni a feljegyző személyétől, a leírtakat mindig forráskritikával kell kezelni. Eseménytörténetileg mindig össze kell vetni más forrásokkal, mert a naplóíró tévedhet. Nem csoda, hiszen íráskor nem állt rendelkezésre mindaz az információ, amivel mi már rendelkezünk. Ha viszont nem az eseménytörténet kronológiáját akarjuk rekonstruálni ezekből az írásokból, hanem arra keressük a választ, hogy melyek voltak a Budapesten rekedt civil lakosság általános problémái, akkor ezek a naplók erre kiváló elsődleges források, ugyanis az írásoknak több visszatérő eleme van.

Valamennyi naplóíró nehezen élte meg, hogy az ostromgyűrű éppen karácsonykor, december 24-én zárult be, és az áldott ünnepet, majd szilveszter és újév napjait fegyverropogásban, életveszélyben kellett tölteniük.

„December 24. Felvirradt karácsony napja. Minden ág és levél fehér a zúzmarától. Az ég tiszta és kék, felhőtlen, így hát ma biztos bombázás lesz. Reggeli misén hallottam, hogy közelebb jött a front, a Rózsadomb felől erősödött az ágyúzás. Délelőtt aztán megérkezett a bombázóraj. Tiszta égből zuhogtak a halált hozó bombák a szeretet és a béke ünnepén.” – olvashatjuk Rudnyánszky Éva naplójában (130. o.)

„December 31. vasárnap. 7.30 saját ágyúzás. 8.50-kor 4 orosz gép átrepült. Kisriadó 8.50-kor. Szelesre fordult az idő. 3 aknát láttam a szomszédos telken robbanni. 2 aknabecsapódás közelebb. 10.30-kor a szél erősödött. 16.00-kor az óbudai evangélikus templomot felgyújtották, láttam égni. A másik két templomtornyot szétlőtték. A verandaablakok betörtek. A Baba által felhozatott és addig az autógarázsban tárolt keményfa, széles deszkából csináltam az ablakhoz védést. A mai aknázás olt az eddigi legerősebb. 18.30-kora a templom még mindig ég. A Hold most kezd látszani, csillagos az ég később. 18.50 kisriadó, már csak Pestről hallatszik a szirénázás, délután a Lenz felé volt nagy olajfüst. Az erdei lak felett az aknák letarolták az erdőt. Hó már csak elvétve látható és egész vékonyan. Egész este ágyúztak. A szilvesztert 3 katonával, D. Naggyal és Sulyok J.-val és a Sz. Palikánál töltöttük, szép holdvilágos az est, nagy holdudvarral. A Heinz-háztetőt szétlőtték.” – tudósít Ottenreiter Károly. (166. o.)

A naplóírók általában kilátástalannak ítélték a folyó harcot, és azért a németeket, illetve a nyilasokat hibáztatták, tudva, hogy ők ragaszkodnak Budapest feladás nélküli védelméhez. Juhász Eszter például ezt a megjegyzést teszi december 27-én:

„A rádió remek. Az egész bátor társaság már régen nyugatra menekült, és onnan ordítják nekünk, hogy őrizzük meg a nyugalmunkat, és tartsunk ki a végső győzelemig. Úgy gondolják, Budapestnek második Sztálingrádnak kell lennie, és ezért mindent, de mindent meg kell semmisíteni, még ha teljesen kilátástalan is a helyzet. Ezek a nemes urak talán jönnének ide, és mutatnák meg személyesen, hogyan kellene viselkedni, ne a biztos távolból küldözgessék tanácsaikat.” (355. o.)

A pincebeli óvóhelyeken összezárva töltött napokat, az egyre rosszabb élelmezési és tisztálkodási viszonyokat szintúgy mindenki nehezen élte meg.

„Azt kell mondanom, hogy a börtönben élő rabokénál is rosszabbak a sziklában töltött napjaink. A rabok bizonyos időnként napvilágra vannak engedve, és nyugodtan járhatnak a szabad levegőn. Mi nem lehetünk a szabadban egyáltalán nyugodtak. Az Attila és Lovas utat borzalmasan lövik. Már 5 órakor sötét van. A Lövőház utcában egy légnyomásos ló dögölve fekszik. Egypár órával később arra jártak, mondották, hogy már az egyik combja hiányzik. Szegény pestiek az éhínséghez közelednek.” – olvashatjuk Kolozsi Piroska 1945. január 12-ei bejegyzésében. (125. o.)

De nemcsak a lovak, hanem az emberek halálával is nap mint nap szembesültek a Budapesten rekedt civilek.

„Megtudtam, hogy a beomlott rész négy felnőttet és négy gyereket temetett maga alá. A férfiak csákányt, lapátot ragadva dobálják szét a törmeléket, s a romok alól hallgató hangokat követve megkísérlik a mentését a romok alatt levőknek. […] Órák telnek el, mikor végre egy kis gyerekcipőt pillantok meg – egy gyerek fekszik ott. […] A gyermek alélt, de még él. Mellette egy ajtótól védetten áll az édesapja. Órákig állt e szörnyű helyzetben, fején, vállán érezte a törmelék, a romok kínzó szorítását. Most végre megszabadulva kimerülten hanyatlik le. Több nesz már nem hallatszik. Három gyerek és három felnőtt alussza örök álmát a romok alatt.” (Csonka Pálné Warga Margit január 20-ai bejegyzéséből (330–331. o.)

A német katonákról általában rossz véleménnyel vannak a szerzők. Ez alól akadnak egyéni kivételek – ezek általában az adott katona személyének szólnak. Ugyanezt elmondhatjuk az orosz katonákról is. Utóbbiak esetén általános megállapítás, hogy fosztogatnak, részegeskednek és megerőszakolják a nőket. Győrffy István ezt így foglalta össze:

„Az újabb és újabb csapatok érkezése, randalírozása, zaklatása, zabrálása idegileg talán még jobban kikészített minket, mint a bombázás. Végül is a bombázás ellen az óvóhely meglehetősen jó védelmet nyújtott, de ezeknek az ázsiai hordáknak teljesen ki voltunk szolgáltatva. Amint kis pihenőjük volt, berúgtak, randalíroztak, fenyegetőztek. Állandóan zaklatták nőtagjainkat. Nem győztük őket kamuflálni és dugdosni. Amint valamelyest megszelídítettük őket, már mentek is tovább, és jöttek az újabbak. Az óvóhely két lejáratánál állandóan őrséget tartottunk, s amint minket félretolva kezdtek oda részegen letántorogni, máris szaladt az üzenet szájról szájra: fiatal nők gyorsan a WC-be!” (300. o.)

Ugyanígy visszatérő elem, hogy a megszálló katonák a civilekkel rengeteg munkát végeztetnek el a sírgödörásásról az lövegmozgatásig. Az oroszok ezekre a helyi munkákra ugyanúgy „málenykij robotként” hivatkoztak, mint arra, amikor elkezdték elvinni az embereket kényszermunkatáborokba.

„Folyton jöttek munkaszolgálatosokat keresni. Én sántának tetettem magamat, bottal jártam, s így valahogy elkerültem, hogy elvigyenek. De a házmestert elvitték, és kb. 1500 emberrel együtt Torbágyig hajszolták őket, szörnyű locspocsban, mert a hó olvadozni kezdett. Szerencséjére azonban harmadnapra ebből a csapatból kiválasztottak kb. 30–50 embert, közük a házmestert is, ezeket hazaküldték. A többit azonban elvitték, és sokan közülük a mai napig, tehát 11 év múlva sem jöttek vissza.” – ír erről Lux Gyula 1945. február 11-ei bejegyzésében. (528. o.)

A harc végére Budapestet és környékét szinte teljesen szétlőtték, rengetegen meghaltak, s az anyagi javak egy részét a németek a nyilasok hathatós támogatásával nyugatra vitték, más részét az oroszok keletre, s jelenlétük tartós fenyegetést jelentett. A naplók szerint azonban sokakból nem veszett ki a remény, hogy a jövőben jobbra fordul a sorsuk. Greszl Ferenc a következőképpen írt erről 1945. március 22-én:

„Az oroszok még mindennap jönnek, s rekvirálnak. Szénát meg szalmát még mindig találnak. A községet roskadásig megrakott gépkocsioszlopok hagyják el esténként. Soha nem hittem volna, hogy gazdáink ennyire bővében vannak az agrárterményeknek. Most teljesen kirabolják őket. Ennek ellenére sem esnek kétségbe. A jószágot elvitték – mondják –, így se szénára, se szalmára nincs szükségünk, de Isten majd ad nekünk újat, a földek és a rétek még megvannak. Szép lassan dologhoz fognak megint.” (567. o.)

A Naplók az óvóhelyről – Budapest ostroma civil szemmel című kötet véleményem szerint jól sikerült. A szerkesztők ügyes kézzel válogatták és jegyzetelték a forrásokat, és megfelelően helyezték tágabb kontextusba őket kísérőtanulmányaikkal. Elolvasásával nemcsak 1944/45 tragikus eseményeit érthetjük meg jobban, hanem napjaink kihívásaihoz is erőt meríthetünk belőle. A könyvet jó szívvel ajánlom forráskiadványként a kutatóknak, irodalmi olvasmányként pedig minden érdeklődőnek.

Szőts Zoltán Oszkár

A kötet megjelenési adatai: Bank Barbara–Mihályi Balázs–Tóth Gábor (szerk.): Naplók az óvóhelyről – Budapest ostroma civil szemmel. Budapest, Nemzeti Emlékezet Bizottsága, 2021.

Ezt olvastad?

Közel 80 éve történt… – bemutatták a Gulág- és Gupvikutató Intézet első kiadványát

2024. február 24-én, a Kárpátaljai Szövetség székházában mutatták be a Közel 80 éve történt című tanulmánykötetet, a Gulág- és Gupvikutató

X