Így lett Napóleonból legenda – a császár védekező háborúja

A Peko Publishing ebben az évben jelenttette meg magyarra fordítva a neves brit hadtörténész, Andrew Uffindell grandiózus munkáját, amelyben a hatodik koalíciós háború végét, az 1814-es franciaországi hadjáratot elemzi imponáló részletességgel és alapossággal. Uffindell figyelme egyáltalán nem korlátozódik a hadműveletekre, nagy figyelmet kapnak a civil lakosság szenvedései, Franciaország koalíciós megszállása, a partizánok, a háborús propaganda, valamint a lakosságot és a hadakat egyaránt tizedelő betegségek is. Kisebb részben pedig Napóleont övező legendák – ilyesmiben nem szűkölködünk – eloszlatására is sor kerül.

A könyv alapvetően négy részre tagolódik: a januárban megindított invázióhoz vezető eseménysor, s a szemben álló felek alapos bemutatása képezi az első fejezetet. A második fejezet a hadjárat tényleges leírása, annak története, hogyan kényszerítették térdre a hadvezéri fogásait tekintve brilliánsan küzdő francia császárt túlerőben lévő ellenségei. A harmadik fejezetben kerül sor a hadi események összefoglaló elemzésére, s annak megítélésére, mi igaz a Napóleonnak tulajdonított zsenialitásból. A negyedik fejezetben a fókusz a civil lakosság megpróbáltatásaira helyeződik át, mindarra, a szűk hadtörténeti megközelítésen jelentősen túlmutató árnyalásra és kontextualizálásra, amelynek elemeit fentebb megemlítettem.

Uffindell könyve gyakorlatilag a felütésekor képes elgondolkodtatni az embert, és átértékelni a történelmi ismeretével kapcsolatos sztereotípiákat. Az első gondolatok egyike ugyanis az, hogy a legendásan kudarcos 1812-es oroszországi hadjárat és a Grande Armée pusztulása nem volt akkora csapás a francia háborús erőfeszítésekre nézve, ahogy elsőre tűnhet. Akkor ugyanis a császár még sikeresen toborzott új hadsereget, s indított új hadjáratot Közép-Európában 1813 tavaszán, a hadiszerencse megfordításának valódi esélyével. Az igazi katasztrófát Lipcse jelentette, a „népek csatája” után ugyanis a hatodik koalíció a Rajnáig űzte Napóleon megtizedelt seregét, s decemberre készen állt arra, hogy átlépje az akkor Franciaország határát jelentő folyót.

Napóleon európai hegemóniája összeomlott, s a francia anyaországban is minden eresztékében recsegett-ropogott a hatalma. A kimerült, kivérzett, elszegényedett ország csak nehézkesen tudta előteremteni az újabb hadjárathoz szükséges élőerőt és eszközöket. Egyes vidékeken a nyílt lázadás is megjelent. Gyakorlatilag csak a szövetségesek inváziójától és a megtorlástól való félelem tartotta össze az országot, és vele a császári trónt.

Élőerővel ugyanakkor a támadók sem álltak igazán jól. Poroszország és Ausztria az utolsó tartalékait élte fel, az osztrák hadvezetés annyira ereje végén járt, hogy kimondottan óvakodott a nyílt csata vállalásától. Az oroszoknál ez a probléma kevésbé állt fent, de Sándor cárt és hadvezéreit cserébe nagyon feszélyezte, hogy németajkú szövetségeseik ágyútölteléknek akarják őket használni.

A koalíció mintegy 250 000 katonát állított csatarendbe, két seregtestbe szervezve, s a karácsony előtti napokban egy széles szakaszon átlépték a Rajnát. Kezdeti előrehaladásuk óvatos volt, de nem kellett sietniük; a toborzási és ellátási nehézségekkel küszködő francia hadsereg a hadjárat első hónapjában nem volt olyan állapotban, hogy érdemi ellenállást fejtsen ki. Mire Napóleon – akinek felelőssége megkérdőjelezhetetlen volt abban, hogy a visszavonulás a Rajnától meglehetősen szervezetlenre sikerült – január 26-án megérkezett a hadszíntérre, hogy személyesen vezesse csapatait, helyzete az újévihez képest drasztikusan megromlott. A Rajna mente, Elzász, Lotaringia és Burgundia a szövetségesek megszállása alá került, s Schwarzenberg tábornagy félúton járt Párizs felé.

A francia uralkodónak sajátos stratégiához kellett folyamodnia, a koalícióval ugyanis csak nagyjából 110-120 000 katonát tudott szembevetni, akikkel a Párizsba vezető utakat is el kellett állni, így nem tudtak egyetlen seregként funkcionálni ebben a létszámban. Napóleon sosem vezetett csatába egyszerre 50 000 főnél több katonát, sokszoros túlerővel kellett ilyen módon szembeszállnia. Elgondolása arra épült, hogy a két, egymástól viszonylag távol menetelő koalíciós sereg közötti résbe benyomulva külön-külön mér rájuk csapásokat; ügyelve arra is, hogy az egyes seregtesteket is részenként kell szétvernie. Gyors mozgású csapatokra, és páratlan taktikai érzéke volt szüksége a sikerhez, hiszen úgy kellett negyedmillió ellenséges katonával szembeszállnia, hogy a harcmezőn sose legyenek vele szemben túlerőben. Végső célja azonban az volt, hogy egy nagyszabású átkaroló hadművelettel ejti csapdába a szövetséges seregeket.

Mostoha körülményekkel kellett ugyanakkor szembenéznie a harcoló feleknek. 1814 évszázados léptékben is hideg tele az előre kalkulálhatónál is elviselhetetlenebbé tette a téli hadviselést. Emellett a hadjárat egy földrajzilag szűkös (14-15 000 négyzetkilométeres) területen folyt, amelynek a közepére a „kopár Champagne”-ként emlegetett, kietlen síkság esett, az amúgy is nehézkes ellátási viszonyokat még inkább megnehezítve. Párizs hiába volt a francia birodalom legjobb útjainak csomópontja, a hadi manőverezés nagyját papíron létező, sáros-fagyos vicinális utacskákon kellett a francia hadseregnek végrehajtani, a fővárosi úthálózat sugaras szerkezetének (és az alsóbbrendű utak rossz állapotának) köszönhetően.

Az egész hadjáratra az nyomta rá a bélyegét Napóleon szemszögéből, magyarázza Uffindell, hogy a haditerve sikeres végrehajtásához folyamatosan meg kellett volna ragadnia a kezdeményezést. Azonban rendkívül egyszerű manőverekkel is kizökkenthette őt a koalíciós hadsereg. Január végén Blücher porosz-orosz hadoszlopai túlságosan megközelítették Schwarzenberg osztrák-német-orosz seregét, ezért, hogy ne egyesülhessenek, a császár Brienne-nél támadást indított Blücher ellen. A csata taktikai siker volt ugyan, ám stratégiailag melléfogás, ugyanis három nappal később a közeli La Rothière körüli mezőkön 90 000 szövetséges katona ronthatott rá Napóleon feleakkora haderejére. A francia sereg vesztesége a két, egymással szorosan összefüggő csatában a 10 000 főt is felülmúlta. Az Aube folyón túlra visszavonuló császári csapatok kudarcát csak az a – valóban nem elhanyagolható – körülmény menti, hogy a Császári Gárda még nem állt rendelkezésre, így friss, néha alakzatot tartani is alig tudó sorozottak (az ún. „márialujzák”) adták ekkor a túlnyomó többséget.

Napóleon villámgyorsan rendezte a sorait, s minthogy immár a Gárda is rendelkezésére állt, nekifoghatott terve megvalósításának. Merőlegesen északnak indulva a Marne déli partján Párizs felé vonuló Sziléziai Hadsereg (Blücher hadserege) oldalába támadt, megkezdve azt a hadműveletet, amelyet katonai zsenije egyik legnagyobb megnyilvánulásának tartanak egész, hosszú pályafutását nézve. Február 10-én Champaubertnél, 11-én Montmirailnál, 12-én Château-Thierrynél, 14-én Vauchampsnál mért vereséget részenként a Sziléziai Hadseregre, legalább minden negyedik katonáját megölve vagy fogságba ejtve a porosz-orosz erőknek. Blücher kénytelen volt a Marne mögé, Châlons városába visszavonulni, s legalább úton lévő erősítéseinek beérkezéséig ott pihenni.

A császár folytatni akarta az üldözést, ám a koalíciós fősereg ekkorra már 35 mérföldre megközelítette Párizst, ez pedig megkötötte a kezét. Meg kellett védenie a fővárost, uralmának legitimitása függött ettől. Uffindell úgy értékeli, máskülönben ennél a pillanatnál nem lett volna nagyobb esélye Napóleonnak kedvező békét kiharcolnia. Azonban ahelyett, hogy a Marne mentén lefelé zúdulva Schwarzenberg tábornagy hátába kerül, elvágva az utánpótlási vonalait, szemből kellett vele felvennie a küzdelmet.

Napóleon ismét villámgyorsan koncentrálta csapatait, s miközben Schwarzenberg hadserege – értesülve Blücher visszavonulásáról – vissza akart húzódni védekező állásokba, megkezdődött a támadás. Mormant és Montereau (február 17-18.) csatái nagy győzelmek voltak a harctéren, de stratégiailag nem bizonyultak elégségesnek. Bajtársaik kitartó ellenállásának köszönhetően az osztrák-német-orosz hadsereg nagy része rendezetten tudott visszavonulni, így a nagy csapást sikerült elhárítani. Tekintettel arra, hogy serege nagy, utánpótlása pedig igen szűkös volt, Schwarzenberg Troyes városát is feladta. Napóleon azonban nem tudta kihasználni a pillanatnyi előnyt, mert időközben Blücher újra támadásba lendült északon.

Miután Marmont és Mortier császári marsallok egy alig ismert, de bravúros csatában meghiúsították a Sziléziai Hadsereg újabb támadását Párizs ellen, Napóleon északra kezdte szorítani ellenségeit. Először győzelmet – de kicsi, és kimondottan véres győzelmet – aratott Craonne falunál március 7-én, majd Laon városa alatt bonyolódott kétnapos felőrlő küzdelembe (március 9-10.), amelyből végül vissza kellett vonulnia. A Marne-tól északra folytatott hadmozdulatok nem hoztak különleges eredményt, de tovább apasztották Napóleon seregét.

A patthelyzetbe került császár gyors győzelemre vágyott, hogy ellensúlyozza a laoni kudarcot, s ezt leggyorsabban Reimsnél kaphatta meg. Március 13-án erőltetett menetből elfoglalta a várost, s ezzel ismét olyan pozíciót vett fel, ahonnan bármerre tovább támadhatott. Helyzete azonban nem volt irigylésre méltó, hiszen két, nála nagyobb létszámú hadsereggel kellett megküzdenie, az idő pedig nem neki dolgozott. Nem hazudtolva meg magát, végül a legmerészebb opcióval élt, és délre indult, az Aube felé, hogy Schwarzenberg háromszor nagyobb hadseregére. Az osztrák főparancsnok azonban ezúttal eltökélte, hogy megállítja Napóleont. Az arcis-sur-aube-i kétnapos csata (március 20-21) könnyen végződhetett volna katasztrófával is a sokszoros létszámhátrányban lévő franciák számára, ám a koalíciós hadvezetés tétovázása miatt végül rendezetten sikerült visszavonulni.

Napóleonnak emelnie kellett a tétet, mert népszerűsége az eldöntetlen hadi helyzet miatt vészesen megcsappant. Úgy döntött, ellenségei mozgásától függetlenül végrehajtja azt a nagy átkaroló hadműveletet, amit a hadjárat elejétől meg akart valósítani, és mélyen Kelet-Franciaországban zilálja szét az ellenséges utánpótlási vonalakat – miközben, remélte, a támadókat is maga felé csalogatja, el Párizstól. Némi kezdeti zavarodottság után azonban a szövetségesek átláttak rajta, s csak imitálták az üldözését, főerejük Párizs felé nyomult, lezárni a hadjáratot.

A hadjárat utolsó pár hetét – értékel Uffindell – kimondott bizonytalankodás jellemezte a császár részéről, nem volt biztos abban, követik-e, s hogy ennek megfelelően merre induljon. Végül március 27-én, Párizs súlyos fenyegetettségének a fényében visszaindult a fővárosba, ám elkésett a hadjárat legnagyobb csatájából s ezzel már csak a kapituláció híre jutott el hozzá március 31-én.

Napóleonnak volt még 70 000 katonája, de elvesztett gyakorlatilag minden mást. Ezzel együtt nem tett le rögtön a harc folytatásáról, s csak április 4-én sikerült őt meggyőzni arról, hogy mondjon le a trónról előbb a fia javára, majd a hadsereg egy részének elpártolását követően feltétel nélkül. Immár végbemehetett a Bourbon-dinasztia restaurációja.

Uffindell úgy értékel, hogy a hadjárat során Napóleon, bár céljait nem tudta elérni, de katonai zsenijét abszolút megmutatta. Taktikája a mozgékonyságra, az állandó manőverezésre, a professzionális felderítésre, és a – minden környezeti körülmény dacára – kedvező logisztikai rendszerre épültek. Leszögezi ugyanakkor, hogy még legszebb győzelmei is viszonylag nagy élőerő-veszteségekbe kerültek, amely részben csapatainak hullámzó minőségéből, de részben az ő elsöprő frontális támadást erőltető hadvezetési stílusából is következett. Ahol csak tudott, nagyban támaszkodott a Császári Gárdára, illetve a lovas alakulatokra, különösen utóbbiak voltak elengedhetetlenek a látványos győzelmekhez.

A hadjárat végső kimenetelével kapcsolatban a szerző megjegyzi: a szövetségesek nagy előnye abban állt, hogy nekik nem kellett nyerni, elég volt nem kikapni. Számbeli fölényük és sokszor kimondottan óvatos hadvezetésük garantálta azt, hogy ne kelljen döntő csatát vállalni, illetve hogy ne adjanak feleslegesen támadási felületet Napóleonnak. Az idő nekik dolgozott a kisebb erőforrásokból merítő, saját területén háborúzó császárral szemben. Mindemellett túlságosan kötve volt Párizshoz, a főváros védelmi kényszere korlátozta manővereit, s amikor ezt illetően kénytelen volt kockáztatni, veszített is.

A császár elveszítette a propagandaháborút is. Vaskézzel irányított sajtóbirodalma annyira kritikátlanul és túlzóan pozitív volt a hadi eseményekhez való viszonyulásban, hogy egy idő után már a párizsi utca népe a valóban igazat sem hitte el. Még az ellenség démonizálása is csak ideig-óráig rázta fel az olvasótábort. Ezzel szemben a szövetségesek mérsékelt propagandája Uffindell megítélése szerint kimondottan használt az ügyüknek. A koalíció legfőbb, folyamatosan sulykolt állítása az volt, hogy nem megbüntetni akarják a franciákat, nem az ország ellen viselnek háborút, hanem az igazságos és tartós béke gondolata vezényli őket, amelynek az egyetlen akadálya kizárólag a császár.

Uffindell megjegyzi, a legfontosabb kihatása a történelmi emlékezetben az 1814-es hadjáratnak a Napóleon-kultusz cementálása volt. Alattvalói többsége eddigre nem kedvelte az önkényes császárt, aki képtelen volt lezárni végtelennek tűnő háborúit, s az 1810-1812-es gazdasági válság miatt az életszínvonal a háborúzástól függetlenül is csökkent. Franciaország hősies védelme a behatoló ellenséggel szemben egy olyan szerep volt, amelyre a bonapartista emlékezetnek kimondottan szüksége lehetett. Segített ebben a mitizálásban az is, hogy a végső csatát nem ő személyesen veszítette el, s hogy tábornokai átállása miatt kellett lemondania. Végül is az ellentmondásoktól terhelt, irreális elvárások súlya alatt nyögő Bourbon-monarchia, illetve a korábbinál szabadelvűbb 1815-ös „száznapos uralom” teremtette meg azt a Napóleon-emlékezetet, amely a zseniális hadvezér mellett az államférfiból is csak a szépet emelhette ki.

Miközben Napóleon alattvalói mellett dübörgött el a történelem, ők csak túlélni szerettek volna. Marne és Aube megye lakói szenvedtek a beszállásolástól, a rekvirálástól, a különböző uniformisú katonák erőszakoskodásától. Gyakran kényszerítették őket munkára is, főleg hídjavítás céljából. Néhány pozitív történet is napvilágot látott, megesett, hogy a nyelveket jobban beszélő tisztek tudtak fraternizálni a lakossággal, de alapvetően nélkülözést hozott rájuk a háború. Mivel a hadseregek egy tífuszjárvány dühöngését is magukkal hozták, a civil lakosság tömegesen esett áldozatul a háborúnak, számszerűleg nagyobb léptékben is, mint a katonák. Aube megyének elképesztő módon minden nyolcadik lakosa esett áldozatául járványnak, hidegnek, vagy erőszaknak. A rablást, a lakosság elleni erőszakot és a pusztító járványt Bar-sur-Aube városkáját illetően részletes esettanulmányban is ismerteti Uffindell.

Figyelembe véve nyomorult helyzetüket, s legfeljebb közömbös hozzáállásukat a császárhoz, a lakosság csak korlátozott mértékben vállalkozott partizántevékenységre. Történtek fogolyszabadítások és rajtaütések, de a gerillaháború nem öltött akkora mértéket, hogy érdemben befolyásolja a hadjárat sorsát. Igaz, ebben maga Napóleon is szerepet játszott, a császár nem bízott a parasztmozgalmakban, így csak magasabb társadalmi státuszú embereknek engedélyezte szabadcsapatok alakítását.

Szándékosan szóltam jóval többet jelen ismertetésben a hadtörténeti részről, ugyanis azt gondolom, bár aprólékos és kimagaslóan jól megírt fejezetekről van szó, a könyv igazi szívét valójában a polgári lakossággal foglalkozó fejezet adja, amelyet minden hadtörténet iránt érdeklődőnek érdemes megismernie. Kevés történeti munka van ugyanis, amely szűkebb témájának, és az azt körülvevő kontextusnak ilyen hatásos és kompakt egyvelegét adná, mint a Napóleon 1814.

Erdős András Patrik

Ezt olvastad?

Változások az Újkor.hu szerkesztőségében

Az Újkor.hu szerkesztőségében személyi változások történtek, amelyek nyomán csapatunk megújult 2024 tavaszán. A lényeget röviden szeretném összefoglalni olvasóink számára az

X