Hetvenéves a NATO: Gondolatok egy érdekházasság múltjáról, jelenéről és jövőjéről

Április 4-e, a NATO születésnapja 1949-ben, 30 éve Magyarországon még munkaszünettel járó ünnepnap volt. A hidegháború kibontakozásakor a NATO létrejötte védte meg Nyugat-Európát attól, hogy Sztálin egy adott pillanatban alkalmasnak lássa az időt a támadásra. A NATO tehát megóvta a világot egy atomfegyverekkel vívott harmadik világháború esélyétől és veszélyétől. (Ma sokan tudjuk, mik voltak a Varsói Szerződés tervei, mire készítették fel a magyar sorkatonákat is.) Azzal, hogy 1952-ben Görög- és Törökország, 1955-ben pedig a Német Szövetségi Köztársaság is tagja lett, történelmi ellenségek szövetségévé vált. A későbbi évtizedekben sikeresen ellenállt mind a Keletről időnként érkező szirénhangoknak, mind a fenyegetéseknek.

A nyugati politikai értékek 1990-es győzelmével, a Varsói Szerződés 1991-es feloszlatásával és a Szovjetunió felbomlásával a NATO akkor 16 tagállama megértette, hogy a szervezetet nem feloszlatni, hanem kibővíteni kell, mert ez az európai béke és stabilitás biztosítéka. A rendszerváltozások idején még az is fölmerült Borisz Jelcin elnökben, hogy az Orosz Föderáció is belépne a Szövetségbe, de ezt az orosz katonai elit és a sok évtizedes propaganda hatása nem tette lehetővé. Az 1997-ben aláírt NATO-Oroszország Alapító Okirat, majd a 2002-ben létrehozott NATO-Oroszország Tanács ugyan bizalmi viszonyt és együttműködést volt hivatva létrehozni a szovjet szuperhatalom utódjával, de Putyin orosz elnök 2007-ben Münchenben elmondott beszéde a hidegháború szellemét hozta vissza Európába.  A Grúzia ellen egy évvel később elkövetett, Ukrajna ellen pedig 2014 óta folyó orosz agresszió, valamint egy kibontakozó új fegyverkezései verseny előtérbe hozta és megerősítette a NATO védelmi funkcióját, alapokmánya 5. cikkelyét, amely a Szövetség bármely tagállama elleni támadásra közös katonai választ garantál. Amíg a NATO és ez a kötelezettségvállalás fönnáll és hitelesnek hangzik, addig Európa békéje fönnmarad.

Az Észak-atlanti Szövetség mára kinőtte eredeti nevét, de eredeti célja, a világbéke megőrzése nem változott az időnként fölmerülő belső viták ellenéresem. Túlélte a Charles De Gaulle elnök által vezetett Franciaország részleges kiválását és központja Brüsszelbe helyezését, de túlélte hidegháborús ellenfelét, a Szovjetuniót is. Annak felbomlását követően jelentősen kibővült. A keleti bővítés olyan államok csatlakozását hozta, amelyek között a múltban komoly ellentétek voltak, de ezek most közös szövetségbe tömörülve túlléptek a régi vitákon, fegyveres erőik közös gyakorlatokon és közös akciókban vesznek részt. A NATO tehát miközben elhárította egy új világháború veszélyét, meghatározó szerepet vitt előbb Nyugat-, majd Közép-Európa nemzeteinek történelmi megbékülésében, az egymás közti európai háborúk veszélyét lényegében véve kiküszöbölte. Az új tagállamok minden tekintetben növelték a Szövetség erejét és tekintélyét, az 1995-ös boszniai, majd az 1999-es koszovói beavatkozás pedig igazolta a szervezet katonai, különösen a légtérben megmutatkozó képességeit.

Amikor jó tíz éve megrendülni látszott a NATO belső kohéziója, ezt ekképp kommentáltam a székesfehérvári Kodolányi János Főiskolán tartott konferencián:

Ha elfogadjuk Kagan hasonlatát, hogy Amerika Mars, a bátor, erős, de mindenki javát akaró hadisten, Európa pedig Vénusz, egy kifinomult, szerelemre termett szépasszony, akkor hol van már az Európát a két gonosztól megmentő Grál-lovag és ezért hálából neki kezét nyújtó szende leányzó románca? De ugyancsak a múlté a kacérkodó Marianne és a hűtlen Germánia önző és elpuhult Európája, akikre a csalódott Amerika – úgy érzi – joggal haragszik, de azért nem fogja őket eltaszítani magától.  A már-már elhidegült házaspár újból kibékültnek látszik, de még nem tudni, milyen sebeket hagyott a nagy veszekedés, és hogy mennyire lesz tartós a kibékülés. Nyugat-Európa orosz flörtjéből nem lett viszony, s ennek fő oka nem a jó erkölcs felülkerekedése, hanem egyrészt az, hogy az elhidegülés ürügyét jelentő vitatémákról kiderült, nem lehet ezeket leegyszerűsítve hófehérnek vagy tiszta feketének látni, másrészt hogy a csábító, az orosz medve, nagyon esetlenül udvarolt, átlátszóan viselkedett, s amikor Európa ettől megijedt és kihátrált, a már-már megszelídült mackó újra vicsorogni kezdett.

Kétségtelen, hogy az orosz politika erősen befolyásolja a NATO viselkedését. Az 1990-es években erős volt a remény, hogy a medve végleg megszelídült, ezért volt nehéz a NATO-tagállamokkal elfogadtatni az egykor szovjet függésben élő államok felvételét. Amint Oroszország kezdett magára találni, a 2001-es terrorista merényletkor pedig szolidaritást mutatott, ugyanakkor az Egyesült Államok Ázsiában vívott Európában nem túl népszerű háborúkat, egyes nyugat-európai országokat elkábította a jó orosz üzletek lehetősége. A Krím-félsziget bekebelezésére ugyan nem lehetett mással válaszolni, mint szankciókkal, de ma csak az Oroszországgal határos államok – közöttük a semleges északiak – érzik igazán fontosnak a védelmi képességek növelését, a nemzeti jövedelem ehhez szükséges 2 %-ának a ráfordítását. Németország ezt egyenesen megtagadja, de még nagyobb veszély Donald Trump amerikai elnök politikájának a kiszámíthatatlansága, a NATO és az európai szövetségesek lebecsülése. A katonai szervezet számára a jövő kétesélyes: a Szövetség erősödhet – például Brazília csatlakozásával –, ugyanakkor gyengülhet is többek között Törökország és Oroszország közeledése miatt, sőt a NATO felbomlása sem zárható ki.

Noha a keleti bővítést a közép-európaiak – főként a múlt rossz tapasztalatai nyomán – az orosz nagyhatalom ellenében szorgalmazták, a régi tagállamok elsősorban a stabilitás, a boszniaihoz hasonló etnikai konfliktusok megelőzése érdekében fogadták el. Helyesen ragaszkodtak a jószomszédi viszonyt szolgáló megállapodásokhoz, és a nemzeti kisebbségekkel szembeni türelmes, felvilágosult politika is feltétel volt – kezdetben. 1999-ben Koszovóban egy létében fenyegetett népcsoport érdekében lépett föl a NATO – fegyveresen. Sajnálatos és súlyos mulasztás, hogy azóta az Egyesült Államok, nyomában pedig Nyugat-Európa megfeledkezni látszik a nemzeti kisebbségek ügyéről. Márpedig ez nem csupán Európában jelent feszültségforrást és destabilizáló tényezőt, de a világ többi részén is. Az országok többsége nem nevezhető nemzetállamnak, nincs sem afgán, sem iraki nemzet, a soknemzetiségű államok világában a békét és a nyugalmat pedig csak a nemzetiségi jogok, a valódi jogi egyenjogúság biztosíthatja.

A NATO mindenesetre jó iskola a különböző nyelveket beszélő katonák és tisztek szoros együttműködésére, fegyverbarátságára, ezért is tartom indokoltnak, hogy a béke megőrzése és a nemzetek megbékítése terén elért eredményei alapján a NATO kapja meg a Nobel-békedíjat. Ha a 70. születésnapra ez már nem valósul meg, nincs távol a 75-ik.

Jeszenszky Géza

Ezt olvastad?

A Rajk-per éve – magyarországi változások 1949-ben

1949 mozgalmas év volt. Perbe fogták Mindszenty Józsefet és Rajk Lászlót, megalakult a KGST és a NATO, beszüntette működését a

X