„Nem az a feltétel, hogy tudj zenélni – hanem hogy van-e mit mondanod?” – A Pistol sorozatról

Oszd meg másokkal is:

Mozgókép

2022. május 31-én egyszerre megtekinthetővé vált a hat részből álló Pistol című minisorozat valamennyi része az FX hálózaton. Az idáig vezető út persze rögös volt (ahogy azt elvárja az ember, ha punkokról van szó): a néhai tagok közül Johnny Rotten (sz. John Lydon) mindent megtett, hogy akadályozza a munkálatokat, és próbálta letiltatni az eredeti zeneanyag használatát is. Indítékáról alighanem saját maga fogalmazott a legvilágosabban: „Azt hiszem, ez a legtiszteletlenebb szarság, amit valaha el kellett viselnem”. Az őt alakító színésszel és az ábrázolt karakterrel kapcsolatban is voltak kifogásai, azonban az eredmény ismeretében kijelenthető, hogy a sorozatbeli Johnny Rotten (Anson Boon alakítása) bár kétségtelenül különc, idegesítő, olykor pedig egyenesen taszító alak, mégis fontos személyiségjegye a spontán zsenialitás, a felelősségérzet és a küldetéstudat.

(Forrás: imdb.com)

A sorozat döntően Steve Jones, a zenekar gitárosa szemszögéből meséli el a történteket (mivel a sorozat alapja az általa írt Lonely Boy: Tales from a Sex Pistol című életrajz. A könyv magyarul is megjelent 2021 decemberében a Jaffa Kiadó gondozásában). Ennél fogva a sorozat szinte folyamatosan Steve Jones (Toby Wallace alakítása) valóságát tükrözi: súlyos traumákkal terhelt gyerekkor, kilátástalanság, társadalmi feszültségek, reménytelenség és persze a folyamatos belső vívódás teremti meg a cselekmény ritmusát. Ez nem való mindenkinek, és ezt csak fokozza az a tény, hogy a sorozat maradéktalan élvezetéhez szükséges előképzettség az 1970-es évekbeli zenetörténet és a Sex Pistols univerzum témakörében. Számos rövid jelenet ugyanis akkor nyer mélyebb jelentést, ha a néző már látta korábban például a The Great Rock ‘n’ Roll Swindle és a The Filth and the Fury című filmeket (mindkettőt Julien Temple rendezte, aki maga is feltűnik a sorozatban). Steve Jones karaktere mögött utcahosszal lemaradva következik csak Johnny Rotten és Sid Vicious (Louis Partridge alakítása) felépítése, Paul Cook dobosról (Jacob Slater alakítása) vagy Glen Matlock basszusgitárosról (Christian Lees alakítása) pedig tulajdonképpen semmit nem tudunk meg. Mindez azért probléma, mert jó esetben csak nem egyértelmű a motivációjuk és karakterfejlődésük (Rotten, Vicious) – rosszabb esetben azt se tudjuk meg, hogy léteznek-e egyáltalán (Cook, Matlock).

(Forrás: imdb.com)

A fenti tényezők jogosan váltanak ki hiányérzetet, azonban, ha mérlegre tesszük a teljes Pistol alkotást, mégis pozitív az összkép és biztosan nem felejti el, aki megnézte. Az alkotók tudatosságát mutatja, hogy koherensen beillesztik a teljes sorozatot és külön az egyes epizódokat is a Sex Pistols–történet megfilmesítéseinek sorába – itt elsősorban Julien Temple munkáira kell gondolni. A további szereplők közül magasan kiemelkedik Vivenne Westwood (Talulah Riley alakítása) és Chrissie Hynde (Sydney Chandler alakítása), mindkettő főszerepnek tekinthető. Ez a két hangsúlyos és izgalmas női karakter többek közt azt a célt is szolgálja, hogy némi esztétikát és racionalizmust lehessen felfedezni a Sex Pistols világában. Kettejük közül Chrissie Hynde felel az akusztikus szépségért, míg a vizualitás a divattervező Vivienne Westwood hatásköre (munkásságának esztétikuma persze ízlés kérdése). Ezzel a kontraszttal egyben még tovább sötétíthető a punk megjelenítése.

Westwood (Forrás: imdb.com)

Vivienne Westwood kapcsán szót kell ejteni akkori férjéről, a Sex Pistols menedzseréről, Malcolm McLarenről (Thomas Brodie-Sangster alakítása), akinek nagyon érdekes a szerepe. Egyrészt nem telepszik rá a cselekményre, ezért akár mellékszereplőnek is lehetne tekinteni, ugyanakkor végig olyan érzést vált ki, hogy egy lépéssel jár nem csak a zenekar tagjai, de a néző előtt is. Innen nézve mindenképpen főszereplőnek számít, még úgy is, ha emberi oldaláról, belső világáról és magánéletéről tulajdonképpen semmi nem derül ki. Westwood és McLaren közös vállalkozása, a ’SEX’ ruházati bolt fontos helyszínként jelenik meg, ahogy a valóságban is az volt, autentikus módon, pillanatokra felvillanó ikonikus ruhadarabokkal, amik bár apróságok, sokat hozzátesznek a hangulathoz.

McLaren (Forrás: imdb.com)

A sorozat képi világa látványos és hiteles, de ahol indokolt, ott kellően viszolyogtató, taszító, és olykor egyenesen gusztustalan is. A Pistol végig önazonos marad (például a nyelvezet tekintetében) és már-már dokumentarista pontossággal meséli a történetet úgy, hogy közben egyáltalán nem lesz unalmas, dokumentumfilmszerű (ehhez persze szükséges néhol feszesebbre venni a dinamikát, mint amilyen az a valóságban volt).

(Forrás: imdb.com)

Felemelő érzés látni a később ikonikussá alakuló mozdulatok, gesztusok, dallamok és dalszövegek születését, ami többször inkább rendezői fogás, mégis emlékezetessé tud válni (persze ez is csak akkor működik, ha a néző tudja kódolni ezeket az utalásokat). Az egyik legmegrázóbb cselekményszál egyértelműen a Bodies című dal születésének története (3. rész); magabiztosan kijelenthető, hogy a sorozat után nem lehet már ugyanúgy meghallgatni, ahogy előtte lehetett. Ez az átkeretezés többször is tetten érhető, a másik nagyon látványos példa erre a híres-hírhedt Grundy showban adott közös interjú, ahol Steve Jones a műsorvezető mellett (helyett?) a nevelőapjával „beszélget”. Az ilyen megoldások igen érdekessé teszik a sorozatot.

(Forrás: imdb.com)

A Pistolnak megvan a célközönsége, ahogy a Never Mind The Bollocks Here’s The Sex Pistols stúdióalbum sem popzene. Aki viszont érdeklődik a téma iránt, hajlandó azonosulni a szereplőkkel, annak jó szórakozás tud lenni, még ha sok ténybeli újdonság és exkluzív információ nem is nyerhető ki a részekből. Johnny Rottennek nem kell miatta szégyenkeznie.

Ványai Márton

Ezt olvastad?

1973. október 6-án, az engesztelés napján, a zsidó vallás egyik legnagyobb ünnepén szíriai és egyiptomi csapatok – más arab nemzetek
Támogasson minket