„Nem létezik abszolút igazság” – interjú Erdődy Gáborral

Erdődy Gábor hazánk volt németországi, majd vatikáni nagyköveteként egyedülálló diplomáciai megbízatásokat töltött be, mégsem feledkezett meg egy pillanatra sem történettudományi kutatásairól, melyet akadémiai doktori címe, időtálló könyvei bizonyítanak. Az ELTE BTK Történelemtudományok Doktori Iskola vezetőjével, az egyetem nemzetközi ügyekért felelős rektorhelyettesével életéről, kutatásairól, terveiről, az 1848-49-es szabadságharcról, Kossuth Lajosról, Herman Ottóról és nem utolsó sorban Antall Józsefről Szőts Zoltán Oszkár beszélgetett.

Újkor.hu: Annak idején német és történelem szakokon szerzett diplomát az ELTE BTK-n. Miért ezekre a szakokra felvételizett?

Kicsit viccesen kezdve, esetemben nyilvánvaló volt, hogy nem a természettudományok irányában fogok továbbtanulni. De hogy miért pont ezt a kettőt választottam? Édesanyám óbudai sváb családban nőtt fel, ezért a német nyelv nagyon pici gyermekkorom óta természetes közegem volt, így magától értetődően ez lett az egyik szakom. A történelem felé pedig az Eötvös József Gimnáziumbeli történelemtanárom és osztályfőnököm, Csuka József hatására fordultam, aki csodálatos tanár és nagyszerű ember volt.

Hogyan emlékszik vissza az egyetemi évekre, illetve milyen hatásra döntött úgy, hogy a kutatói pályán indul el? Esetleg köze volt ehhez témavezetőjének, Szabad Györgynek is?

Az ELTE-n fantasztikus tanári kar volt már a hetvenes években is. Minden szemeszterben – Komoróczy Gézától kezdve Hahn Istvánon át H. Balázs Éváig – volt valaki, akitől nagyon sokat tanultam. Ezek a fantasztikus élmények, talán öntudatlanul, de mégis lépésről lépésre erősítettek bennem egy érzést, egy érdeklődést, egy vágyakozást, hogy a történelemmel, mint tudománnyal foglalkozzak. De a döntő hatást valóban ­Szabad György jelentette. 1973-tól kezdve hallgattam az óráit, s szakmai minősége, profizmusa, varázslatos kisugárzása, továbbá az az alázat, amivel szolgálta a tudományt és az oktatás ügyét, amilyen odaadással és szeretettel foglalkozott a tanítványaival, ezek mind-mind olyan, az életemet mai napig meghatározó hatások voltak, amik ebben a folyamatban a döntő elhatározást megérlelték bennem.

1975-ben végzett, majd 1978-ban kezdett tanítani az egyetemen. Mivel telt a közbenső három év?

Diplomázás után kaptam egy kétéves tudományos továbbképzési ösztöndíjat, ami picit olyan volt, mint a mostani PhD. A Néprajzi Múzeummal „társbérletben” zajlott a foglalkozás, ezért tudománytörténeti témát kellett választanom, hogy leadjam a pályázathoz. Mentorom, Szabad György javaslatára Herman Ottóval kezdtem foglalkozni. Nem volt könnyű téma, hiszen egy valódi polihisztor sokrétű életművéről beszélünk, aki komoly politikai szerepet is játszott, de mire átolvastam, szintetizáltam a vele kapcsolatos anyagokat, nagyon megszerettem a tudománytörténetet és olyan dolgokat fedeztem fel a pályáján keresztül, ami nélkül szerényebb lenne a mai tudásom, ismeretanyagom. Közben 1976-ban megvédtem a bölcsészdoktori értekezésemet. Ez még nem Herman Ottóról szólt, hanem Az 1848-as magyar kormány európai látóköre című szakdolgozatomat bővítettem ki. 1977-ben lejárt az ösztöndíjam, és egy pillanatra légüres térbe kerültem, mivel az egyetemen nem volt éppen szabad státusz. Hoffmann Tamás, aki rengeteget segített a Hermann-életmű feldolgozása közben is, lehetőséget adott, hogy a Néprajzi Múzeumban dolgozzam, ahol egy évet töltöttem. Utána jött a nagyon nagy lehetőség, az egyetem befogadott. Urbán Aladár hívására az Új- és Legújabbkori Egyetemes Történeti Tanszékre kerültem, ahol a hivatalos feladatom a német történelem tanítása lett.

1985-ben aztán átkerült az Új- és Legújabbkori Magyar Történeti Tanszékre.

Igen, 85-ben kaptam ezt a lehetőséget Pölöskei Ferenc tanszékvezetőnek és Izsák Lajosnak köszönhetően. Akkor tudott a tanszék státuszt teremteni, és azt lehet mondani, ekkor tértem vissza a fő csapásirányra. A mai napig ennek a tanszéknek vagyok a munkatársa. Ugyanakkor az Egyetemes Történeti Tanszék sem volt kerülőút vagy kényszerpálya, hiszen eleve a bölcsészdoktori disszertációm is egyetemes történeti témához kapcsolódott. Borzasztó szerencsés dolognak tartom azt, hogy hivatalból, kötelességszerűen is foglalkoztam az egyetemes történelemmel hosszú éveken át, hiszen ez segített abban, hogy a magyar történelmet az európai történelem szerves részeként értelmezzem.

A német történelem tanításából következett, hogy az Osztrák-Magyar Vegyesbizottságban is dolgozott?

Igen, ez szorosan összefüggött. Amikor az Egyetemes Történeti Tanszékre kerültem, akkor szerveződött a vegyesbizottság, amiben egyébként Diószegi István tanár úr játszott igen komoly szerepet. Ő volt a tanszékvezető, neki köszönhettem, hogy zöldfülű fiatal kezdőként a bizottság titkára lehettem, ami óriási szerencse volt az életemben, mert az osztrák történetírás akkori nagyságaival közvetlen napi munkakapcsolatba kerültem. Ez is sokat segített a pályám későbbi alakulásában.

Sok fiatal azt gondolhatja, hogy Magyarország és a Nyugat között nem volt kapcsolat 1989 előtt, de ennek a bizottságnak a léte cáfolja ezt a tézist. Gyakorlatban hogyan nézett ki ez a közös munka?

Ez volt az első olyan vegyesbizottság, amely nem szocialista országgal közösen jött létre, így ez egy úttörő vállalkozás volt. Ez már jelezte, hogy a nyitás elindult és egy nagyon pozitív folyamat bontakozott ki. Ehhez az is kapcsolódik, hogy pont 78-tól bontakozott ki az ELTE és a Hamburgi Egyetem közötti kapcsolat. Ennek főleg a tanszékünk és az akkori Magyar Történeti Tanszék volt a bázisa. Ott Galántai József játszott nagyon nagy szerepet és az ő, valamint Diószegi István irányításával, ugyan nem hivatalosan, de létrejött a hamburgi-magyar történész munkacsoport. A közös munka során két évente konferenciákat szerveztünk, közben műhelyszemináriumokat tartottunk és napi munkakapcsolatban álltunk a német történészekkel. Sok-sok nagyszerű program valósult meg. Nem volt hivatalosan deklarálva, hogy én vagyok a bizottság titkára, de lényegében ugyanazt a funkciót töltöttem be, mint az osztrák-magyar történész vegyesbizottságban. Ezek kezdő történészként ajándékszerű, hatalmas lehetőségek voltak. Az első világháború egyik legismertebb kutatója, Fritz Fischer volt hamburgi részről akkor a meghatározó személyiség. Nemcsak hallhattam konferencián előadni, de mint titkár, szerveztem az útját, programjait, körbekísértem Budapesten, megmutattam neki a nevezetességeket. Közben persze hihetetlen sokat beszélgettünk. Fantasztikus dolog volt ez az életemben.


Forrás: ELTE BTK Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszék Facebook-oldala

1990 után diplomáciai feladatot látott el 1996-ig. Ez visszavezethető a hamburgi illetve az osztrák kapcsolatrendszerére, az ottani közös munkára?

Nem közvetlenül ebből adódott, de talán az egy találkozási pont, hogy a két egyetemi projektben német történelemmel és a német nyelvterülethez tartozó országokkal foglalkoztam. 1988-ban Leuvenben voltam ösztöndíjasként. Miután hazatértem és megtudtam, hogy Antall József lett az MDF elnöke, csatlakoztam a mozgalomhoz. Antall Józseffel már korábban kapcsolatban voltam, mivel – ma erről nem nagyon beszélnek, de jeles – történészként az az évszázad foglalkoztatta, ami engem is. Miután megnyertük a választást, kaptam a felkérést Antall Józseftől, hogy vállaljak diplomáciai missziót Bonnban.

1996-ig volt kint, de a történettudományt ez alatt az idő alatt sem hanyagolta el, amit élénken bizonyít, hogy 1993-ban jelent meg egy kötete, amely a német liberalizmus 19. századi történetét tárgyalta. Diplomáciai feladatai mellett hogyan tudott kutatni és történészként mit jelentett önnek ez a hat év, amelyet kint töltött?

Csakugyan nem volt túl sok időm történelemmel foglalkozni, de azt a keveset, ami adódott, igyekeztem kihasználni. A 93-as kismonográfiám megszületésének történetéhez hozzátartozik, hogy az anyaggyűjtést már korábban elvégeztem. Ezt kiegészítettem és rendszereztem, ahogy az időm engedte. A követi, nagyköveti működés azonban rengeteg haszonnal járt a történész számára is. Bonn előtt sok követi jelentést olvastam, elemeztem és próbáltam értelmezni. Mikor a 93-as kismonográfiát sajtó alá rendeztük, akkor csodálkoztam rá, hogy mennyivel másképp olvasom ezeket a követjelentéseket azután, hogy számos követjelentést én is megírtam ekkorra és azóta sokkal inkább meg tudom érteni egy-egy finom megfogalmazásnak, jelzőnek, óvatos fordulatnak a valódi súlyát, hogy az milyen horderejű, hogy milyen valódi tartalmat sejtet maga mögött, mint azt megelőzően, mikor ilyen tapasztalataim még nem voltak. A másik történészként fontos hozadéka az volt ennek a hat évnek, hogy nagyon sok egyetemen megfordultam, ahol előadásokat is tartottam. Fontos együttműködések ekkor kristályosodtak ki, amik mai hivatalos feladataimban is hasznomra válnak. Ekkortájt hozták létre Bonnban a Zentrum für Europäische Integrationsforschung intézetét, mely az egyetem részeként, de önálló szervezeti egységként működik. Vezetőjével, Ludger Kühnhardt úrral ma is szoros baráti kapcsolatban állok, és több projektbe bekapcsolódó „senior fellowként” is működöm. Nem a cím persze a lényeg, hanem hogy a közös munka most is tart. Több kötetet szerkesztettem a velük való együttműködés részeként. A hildesheimi egyetemen Michael Gehler professzor urat szintén ezekből az időkből ismerem, velük ma Erasmus-kapcsolatunk van. Tény, hogy ennek a hat évnek a döntő részét kitöltötték a nagyköveti feladatok, de mint a felsoroltak is mutatják, nem jelentett szünetet a történészi munkában sem. A kapcsolatok és a tapasztalatok, amiket szereztem, meghatározó fontosságúak lettek a későbbiekben.

1996-ban hazatért és újra az ELTE-n kezdett dolgozni.

El sem mentem olyan értelemben, hogy fizetés nélküli szabadságon voltam ezekben az években és végig az ELTE-t tartottam főállásnak.

1998-ban jelent meg következő monográfiája, amely a magyar kormány 1849-es kényszerpályájával foglalkozott. Mi inspirálta ennek a kötetnek a megírására?

Ez a munka a bölcsészdoktori disszertációm folytatása, melyet az 1848-as külpolitikáról írtam. Már akkor elhatároztam, hogy folytatni fogom, és 1990 előtt elkezdtem az anyaggyűjtést. Nyilván szakmailag nagyon izgatja az embert és nagyon érdekes kihívás, hogy a 49-es magyar külpolitika, nemzetközi tájékozottság, nemzetközi helyzethez való igazodás problémáját megértse. A szakirodalomból tudjuk, hogy a 48-49-es magyar külpolitika megítélése sokszor komoly viták kereszttüzébe került. Már a 48-as munkálatok alatt úgy éreztem, hogy azok a nagyon leegyszerűsítő és sokszor a korábbi időket kifejezetten aktuálpolitikai céllal bemutatni kívánó – Batthyányt, Kossuthot, mint valamiféle provinciális, szűklátókörű társaságként láttató – írások nem helytállóak. Szerettem volna ezt a képet helyre tenni. A kezdetektől a Szabad tanár úrtól kapott tudás birtokában úgy sejtettem, hogy ezek a leegyszerűsítő kritikák nem állják meg az alapos vizsgálatok próbáját. Szerettem volna tisztába kerülni azzal, hogy mi történt, és ha már dolgoztam az ügyön, akkor hozzáférhetővé tenni a szakmai közeg számára.

Komoly szerepe volt abban, hogy létrejött egy német nyelvű egyetem, az Andrássy Universität Budapesten. Miért gondolta ezt fontosnak és miben látja a saját szerepét ennek az intézménynek a létrejöttében?

Nem állítom, hogy nem volt szerepem, de azért nem én voltam a főszereplő ebben a kezdeményezésben. Az, hogy német nyelvű egyetem legyen Budapesten, már Antall Józsefben is felmerült, ezért az ezirányú tájékozódás elkezdődött a 90-es évek elején. Nagyon fontosnak tartom, hogy ez a későbbiekben meg is valósult. Úgy gondolom, hogy nem jó, ha bármilyen kérdés, bármilyen jelenség formálódásában az összetettség háttérbe szorul. Nem jók az egyoldalúságok, és most minden pejorativitást, minden negatív hangot kizárva úgy gondolom, hogy Közép-Európában, Magyarországon a német tényező, a német hagyomány, a német kultúra, a német politika, a magyar-német kapcsolatok igen fontosak. Meg lehet próbálni a geopolitikát kiiktatni, csak az mindig katasztrófához visz. Ezért gondoltam, hogy amellett, hogy nagyon jó, hogy van egy CEU, kell egy német nyelvű egyetem is, kerüljön egyensúlyba a múlt, a jelen és a jövő. Mindkét egyetemnek komoly létjogosultsága van, egymást erősítve, együttműködve kell működniük, ez a jövő útja.

2002-ben újra diplomáciai feladatot vállalt, méghozzá olyat, ami mind diplomataként, mind hívőként meghatározó lehetett, mégpedig a vatikáni nagykövetséget. Hat és egynegyed évet töltött itt, de történészként továbbra sem volt tétlen. Tanulmányokat írt és két kötete megjelent ebben az időszakban. Ennek alapján több ideje volt tudományos munkára, mint korábban Bonnban?

Igen, több időm volt, de mielőtt elmondanám, hogy miért, kitérnék arra, hogy a Vatikánt megélni olyan hatás, amely nemcsak a történésznek, de az embernek a gondolkodását is minőségileg befolyásolja. Azt az elképesztően fantasztikus történelmi örökséget, amelyet Itália a Római Birodalomtól napjainkig jelent, egészen más dolog szakirodalomban olvasva megtanulni, Egyetemes Történeti Tanszéken dolgozva oktatni, megélni, benne lenni és a mindennapi tapasztalatok alapján ezzel tisztába jönni. Korábbi világképem erősen germán-frankofon meghatározottságú volt. Itt belépett Itália harmadik egyenrangú, sőt meghatározó komponensként. Ugyanúgy, mint Németországban, itt is részt vettem konferenciákon, egyetemek meghívására előadásokat tartottam, tehát nem veszett el ez az időszak sem a történész számára. És hát emellett több időm volt. Az itteni misszióm családilag másképp alakult, mint a bonni, oda feleségem és két gyermekem is elkísértek, míg ide csak hárman indultunk el. 1976-os születésű Orsolya lányom ide már nem tartott velünk, hiszen megvoltak az itteni feladatai. Kristóf fiam néhány hét után úgy döntött, hogy szeretne hazajönni, ami nehéz helyzetet eredményezett. Felvetődött bennem, hogy hazajöjjek, végül az a döntés született, hogy feleségem hazajött vele, én pedig kint maradtam, és mivel egyedül voltam, több időm volt. A nagyköveti munka napi 8-10-12 órás elfoglaltságot jelentett. Mivel hat órát alszom, ez azt jelentette, hogy hat-nyolc órám maradt alkotómunkára, ami még Magyarországon sincs meg általában. Ugyanakkor családilag sem maradtam magamra. Feleségem minden hónapban eljött egy hétre hozzám, így több időt töltöttünk együtt, mint sajnos itthon tudunk. Mélyen hívő katolikus édesanyám is gyakran meglátogatott, és számomra óriási ajándék volt, hogy mindazt a sok jót, amit kaptam tőle, viszonozhattam azzal, hogy találkozhattunk a Szentatyával, rendszeresen ellátogathattunk a Szent Péter Bazilikába, részt vehettünk a boldoggá vagy szentté avatásokon, a nagymiséken. Lányom egyszer két teljes hónapig kint volt, fiam is gyakran jött, mert kint lenni szeretett, csak élni nem akart ott. Nem panaszkodhatom, nem éltem magányosan, ugyanakkor dolgozni is volt időm. Két monográfiám jött ki ebben az időszakban, de mindkettőnek volt kutatási előzménye. A belga anyagot 1988-as leuveni utamon kezdtem összegyűjteni. Mikor Bonnból hazajöttem, kezdtem el feldolgozni, de pont mire belelendültem volna, jött a vatikáni megbízatás. Szerencsére nemcsak rendszerezni tudtam az anyagot, de hozzá is tudtam olvasni és meg tudtam írni a könyvet. A Kossuth-kötet anyagát pedig már 100%-os készültséggel vittem magammal. Két barátommal meg akartunk írni egy teljes nagy Kossuth-monográfiát az évfordulóra, amiből 1848-49 esett rám. Amikor megtudtam, hogy megyek Rómába, nem akartam a barátaimat olyan helyzetbe hozni, hogy nincs kész a rám eső rész, ezért megfeszített munkával megírtam 2002 nyarán. Végül az ő részük nem született meg, az általam megírt anyagból pedig önálló kötet lett.

Kossuth Lajos történelmünk azon szereplői közé tartozik, akit szerettek aktuálpolitikai célokból felhasználni a későbbiekben, ebből fakadóan a vele kapcsolatos vélemények is megoszlanak. Ön hogyan látja a szerepét?

Bármilyen történelmi kérdés megközelítésében döntő momentum, hogy nem létezik abszolút igazság. Minden kérdésnek számtalan alkotóeleme van, s legtöbbször az történik, hogy az egyik alkotóelemet megfogalmazzák, adott esetben abszolutizálják. Akár elfogultságból, akár tudatos politikai megfontolásból aktualizálva hol egyiket, hol a másikat emelik ki, miközben a valós jelenség összetett és ellentmondásos. A reformkornak és különösen 1848-49-nek az a csodája, hogy egymással óriási vitákat folytató hatalmas személyiségek, amikor a történelem lehetőséget adott a nemzetnek, hogy valami nagyot alkosson, akkor nem azt nézték, hogy mik a különbségek és miben állnak egymással szemben, hanem azt, hogy össze kell fogni, és együtt kell valamit megcsinálni. Természetesen adott kérdésekről a véleménykülönbségük nem szűnt meg, csak éppen alárendelték egy magasabb célnak, feladatnak, Ettől működött és ettől fantasztikus ez az időszak. Visszatérve a kérdésre Kossuth is egy összetett személyiség, ő is ember volt, ő sem tévedhetetlen, ő is hibázott, ugyanakkor fantasztikus dolgokat is képes volt véghez vinni és azt gondolom, hogy akkor járunk el helyesen, ha a korszakokat ellentmondásaikkal együtt mutatjuk be, a hibákkal együtt, s egy-egy személyiség esetén is próbáljuk azt a gondolatot érvényesíteni, hogy összetett, ezért láttassuk pozitívumait és negatívumait egyaránt. Alapvetően hibás feltenni úgy kérdéseket, hogy Kossuth vagy Széchenyi, Kossuth vagy Deák, mert a korszak Kossuth és Széchenyi, Kossuth és Deák és így együtt érthető csak meg az összkép és Kossuth is csak úgy érthető meg, ha hibáit és tévedéseit együtt látjuk. Lehetőség szerint el kell kerülni azokat a tudatos torzításokat, amiket sokan ilyen-olyan szándékból elkövettek. De ez a könnyebb feladat. Nehezebb elkerülni azt, amikor valaki sokat foglalkozik egy személyiséggel, megismeri alaposan belső, lelki vívódásait, kétségeit és nagyon közel kerül hozzá, mint például én Herman Ottóhoz és elfogulttá válik. Meg kell tartani a kellő távolságot és kívülről is látni kell azt a személyiséget, akivel foglakozunk. Ez nehéz feladat és nem is biztos, hogy mindig sikerül. Összességében tehát azt gondolom, hogy Kossuth meghatározó, rendkívül pozitív személyiség, aki fantasztikus dolgokat hajtott végre, aki nélkül nem biztos, hogy ugyanígy alakult volna ennek a néhány hónapnak a története. Természetesen volt, amit rosszul ítélt meg, és volt, amiben tévedett, de nem hiszem, hogy lényegi kérdésekben. Azt a kritikát, amit legtöbbször megfogalmaznak vele szemben, azaz hogy az elhibázott külpolitika ránk hozta a cári intervenciót, megalapozatlan bírálatnak tartom, amiben nincs igaza sem a kortársaknak, sem az utókornak.

A belga alkotmányosságról szóló kötete anyagát Leuvenben gyűjtötte össze nagyrészt. Eleve ezért ment ki oda, vagy ott találta meg ezt a témát?

Annak ellenére, hogy német történelmet tanítottam, 1988 előtt nem sikerült állami ösztöndíjat kapnom. Egykori csoporttársam, Várszegi Asztrik segített abban, hogy fél évre kimehessek Leuvenbe. A belga történelemről és a belga fejlődés magyar történelemre gyakorolt hatásáról Szabad György előadásain hallottam először. A magyar politikai elit már az 1790-1792 közötti időszakban óriási jelentőséget tulajdonított a belgiumi változásoknak, aztán a reformkorban, majd 1848-ban még inkább. Ezért úgy döntöttem, hogy ha már Leuvenbe sodort az élet, megpróbálom megérteni, hogy a belga alkotmányosság mennyire volt hatással az 1848-as áprilisi törvényekre, a magyar alkotmányra. Ez az 1831-es belga alkotmány a korabeli és mindmáig érvényes liberális katolicizmus megfogalmazása, ami olyan alapértékeket tartalmaz, amiknek érvényessége napjainkig meghatározó. Ilyen értelemben ez a téma egy már meglevő empátiát, egy már meglevő értékrendet ért utol, amit meghatározó módon erősített és formált is. Az Antall Józsefi kereszténydemokrácia gyökerei itt vannak a reformkori liberális katolicizmusban, és érdekesen állnak össze az életben a dolgok, mert Leuvenben nem is sejtettem, hogy ennek az Antall Józsefi kereszténydemokráciának leszek elkötelezett képviselője.

Többször említette Antall Józsefet. 2011-ben jelent meg legutóbbi monográfiája, amely a politikus Antall József működésének eszmetörténeti megközelítése és feldolgozása. Milyen belső motiváció vezette a kötet megírására?

Amikor megírtam a későbbi nagydoktori disszertációmat, felmerült bennem a kérdés, hogy merre tovább, mi legyen a következő lépés. Antall Józsefet miniszterelnöksége alatt nagyon sok támadás érte. Megítélése halála után is, napjainkig is ellentmondásos, ami persze nem baj. Kicsit furcsa volt számomra, hogy azok, akik életében, miniszterelnöki működése alatt sokszor a legkritikusabb, és sokszor igazságtalan bírálói voltak, hogyan kezdenek róla pozitívan nyilatkozni korábbi állásfoglalásaikkal nem törődve. Úgy éreztem, hogy kötelességem olyan valakiként, aki Antall Józsefnek közeli munkatársa volt, azt megírni, hogy ő valójában mit képviselt. Antall József, és ezt akármilyen nyilvánosság előtt is vállalom, az életét áldozta ezért a nemzetért. Nem tudom, mennyire ismert a történet, hogy amikor kiderült a betegsége, az orvosa kétféle kezelési utat vázolt fel neki. Az egyik az azonnali radikális beavatkozás, a csontvelő-átültetés volt, ami a gyakorlatban azt jelentette volna, hogy tíz-tizenöt évvel tovább élhet, de fél évig semmilyen munkát nem végezhetett volna. Ekkor alapította meg a kormányát, kezdte meg tevékenységét és a taxisblokád alatt ki is derült, hogy ha Antall József nincs, akkor milyen problémák jelentkezhetnek a kormány működésében. Egyből azt kérdezte hát, hogy mi a másik megoldás. Ekkor elmondták, ami nagyjából bekövetkezett, hogy hagyományos kezeléssel, kemoterápiával, sugárzással gyógyítják, és jó esetben négy-öt éve marad. Nagyon tudatosan ezt választotta, mert úgy érezte, hogy nem teheti meg azt, hogy fél évre kivonja magát a forgalomból, magára hagyja a kormányt és a nemzetet, hogy patetikus legyek. Úgy érzem, hogy ez az ember az életét áldozta és közben nagyon furcsa módon viszonyulnak az ő örökségéhez, ami nem mindig korrekt és nem mindig tisztességes. Nagyon sokféleképpen interpretálják az ő eszmerendszerét, politikusi működését. Ezért gondoltam úgy, hogy meg kell írni, hogy valójában hogyan gondolkodott magyar történelemről, mi volt a véleménye a kereszténydemokráciáról, mi volt a véleménye Magyarországról. Nekem hatalmas élmény volt maga az alkotási folyamat és büszke vagyok erre a kötetemre. Hozzá kell tennem, hogy a könyvben a 19. század nagyon jelen van, hiszen Antall József ezt a századot kutatta történészként, így jelentős részben a 19. század eszmetörténetét is jelenti ez a munka. Van ennek egy kontinuitása és egy szerves összetartozása a 19. századról írt könyveimmel, de voltak aktuális személyes motivációk is a megírásában.

Milyen volt a kötet fogadtatása? Elérte vele, amit szeretett volna?

Igen, amennyire meg tudom ítélni persze. Sokan elmondták nekem, hogy gratulálnak és hogy fontos volt számukra, hogy megismerjék, amit írtam, mert így sokkal jobban értik, hogy ki volt és mit akart Antall József, sokkal megalapozottabban tudnak véleményt formálni róla és sokkal pozitívabban tudják értékelni a szerepét. Sokakkal, olyanokkal is beszéltem erről, akik nem feltétlenül az Antall-kormány támogatói voltak, de így azért talán pontosabban meg tudják ítélni a történelmi szerepét.


Forrás: ELTE BTK Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszék Facebook-oldala

Milyen kutatásokat folytat jelenleg illetve milyen tervei vannak?

Arra sajnos most nincs meg a lehetőségem, hogy egy nagy volumenű vállalkozásba belevágjak, mert a rektorhelyettesi feladatok nagyon sok időt és energiát lekötnek. Inkább kisebb tanulmányok, elemzések, amikre lehetőségem és kapacitásom van. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy nincsenek elképzeléseim és terveim. Döbbenetes az, hogy a függetlenségi ellenzék története a dualizmus korában nincs megírva, pedig ez fontos és meghatározó. Azt hinné az ember, hogy a dualizmus lerágott csont, de egyáltalán nem az. Hermann Ottó kapcsán ebbe egy picit beleásogattam, de nagyon nagy szükség lenne arra a történetírásban, hogy a függetlenségiek története megíródjon, és ha úgy alakul az életem, ebben szeretnék komolyabb feladatot és részt vállalni. Nagyon érdekel engem, és ez sem a korábbi kutatásaimtól független, hogy a magyar politikai elit nemzetközi tájékozottsága, gondolkodása hogyan alakult a reformkorban. Nem kevésbé fontos a 19. század második felének külpolitikai gondolkodása sem. Nagyon fontos lenne a 19. századi egyházpolitikai kérdéseket, vitákat megírni, erről nagyon kevés modern szemléletű publikáció van. Gergely Jenőnek köszönhetjük, hogy a 20. század egyháztörténete már e rendszerváltás előtt újra a kutatás fókuszába került, ebből nagyszerű dolgok születtek és születnek, de a 19. század háttérben maradt. Néhány érdekes és értékes munka született többek között Csorba László, Fazekas Csaba, Sarnyai Csaba Máté tollából, illetve kiemelkedő tehetségű frissen végzett/védett vagy éppen még aktív doktoranduszok – többek között Bárány Zsófia, Klestenitz Tibor, Zádorvölgyi Zita vagy a beregszászi Molnár Ferenc dolgoznak fontos témákon és jelentettek meg máris jelentős tanulmányokat, sőt monográfiát is, de az átfogó kép még hiányzik. Ezek közül tehát bármelyiknek szívesen nekiállnék, így nem fogok munka nélkül maradni. Meglátjuk, mit hoz az élet.

Szőts Zoltán Oszkár

Ezt olvastad?

Március 14-én került a mozikba az 1848. március 15-i eseményeket feldolgozó történelmi kalandfilm a Most vagy soha! Fontos a filmet
Támogasson minket