Németország megsemmisítő háborúja

1941. június 22-én hajnali 3 óra 15 perckor a német és a román csapatok részvételével megkezdődött a Barbarossa-hadművelet, azaz a tengelyhatalmak Szovjetunió elleni háborúja. Ennek az eseménynek a jelentősége több szempontból is megragadható.

Habár a háború „fordulópontjait” általában 1942–1943 eseményeihez szoktuk kötni, 1941 késő nyarára egyértelművé vált, hogy a kezdeti sikerek, a világtörténelem legnagyobb bekerítései ellenére a német hadigépezetnek nem sikerült elérnie a célját. A hatalmas veszteségek ellenére a Vörös Hadsereg és a szovjet állam nem omlott össze, a tengelyhatalmaknak sem a Volga–Arhangelszk–Asztrahany-vonalat, sem a későbbi, korlátozottabb célkijelölést nem sikerült elérniük. Ennél is fontosabb, hogy egy hathetes villámháború helyett a Szovjetunió elleni háború egy elhúzódó anyagháborúvá vált, amely – az Egyesült Államok hadba lépésével, valamint a nyugati szövetségek aktív anyagi támogatásával és egyre intenzívebb katonai részvételével – bő 3 év alatt felőrölte a tengelyhatalmakat.

A keleti front kiemelt jelentősége a bevetett erőket és a veszteségeket tekintve is szemmel látható. 1941-ben a német szárazföldi haderő 87 százalékát, az elkövetkező két évben a bevetett erők közel kétharmada a keleti fronton harcolt. A tengelyhatalmaknak (a hadifogságban elhunytakat is beleértve) 4-5 millió (a német katonai veszteségek legalább kétharmada), a szovjeteknek – és a keleti fronton vele szövetséges haderőknek – 8,6-11 millió katonája halt meg a háború 3 éve és 10 és fél hónapja folyamán.

Világpolitikai szempontból abban ragadható meg ennek a támadásnak a fontossága, hogy – John Lukács szavaival élve – az utolsó európai háború a Szovjetunió megtámadásával és az Egyesült Államok decemberi hadba lépésével világháborúvá vált. Az első világháborúval szemben a második világháború hosszú távú következményeit nem csupán a határok újbóli módosításában, visszaállításában, lakosságcserékben láthatjuk, hanem a két szuperhatalom körül kialakult közel 45 éves hidegháborús polarizációban, ennek máig érzékelhető gazdasági, társadalmi és politikai következményeiben.

Amennyiben viszont a 20. századi erőszaktörténete, valamint akár a kortárs német vagy orosz emlékezetpolitika felől szemléljük ezt a háborút, akkor a Németország – és szövetségesei – által vívott Vernichtungskrieg (megsemmisítő háború) emeli ki a Szovjetunió elleni háborút a második világháború más hadszínterei, valamint a század más konfliktusai közül. A nemzetiszocialista elit ideológiai céljai, valamint a lakosság igényeit negligáló katonai praxis a megszállt szovjet területeken élő több millió polgári lakos halálát okozták – szovjet adatok szerint a megszállt területeken maradó lakosság mintegy negyede halt meg, vagy nem tért vissza Németországból. Cikkemben ennek az értelmezési kereteit, valamint Magyarországnak az ehhez való kapcsolatát tekintem át.

A szovjet hadműveleti területek kiterjedése (Kershaw, 2002: 127.)

A megsemmisítő háború

Általánosságban a megsemmisítő háború egy olyan háború, melynek célja egy állam, egy nép vagy egy etnikai csoport teljes megsemmisítése. Ennek eszköze lehet a lakosság meggyilkolása, vagy életfeltételeinek ellehetetlenítése. Tehát szemben áll a „normál” háború (Normalkrieg) lentebbi két korlátozó feltételével. Egyfelől azzal, hogy a háborúk általában korlátozott célokért indulnak, legyen az egy vitatott terület, illetve nép vagy társadalmi csoport jogi státusza. Másrészt pedig azzal, hogy abban a tekintetben korlátozza a hadviselést, miszerint legyőzendő ellenségnek csupán a vele szemben álló fegyveres személyeket tekinti. Ebből a megközelítésből a Clausewitz-i értelemben vett megsemmisítő háború is a Normalkrieg részét képezi, ugyanis a fogalom hármas kritériumrendszerén (az ellenség haderejének leverése; országának elfoglalása; erkölcsi erejének megtörése) belül a megsemmisítés nem a teljes kiirtást, hanem az ellenség olyan helyzetbe hozását jelenti, hogy a harcot ne tudja folytatni.

A megsemmisítő háborúnak több történelmi gyökerét is meghatározhatjuk. Az ókortól ismerünk olyan háborúkat, melyek egy-egy nép, ország vagy birodalom megsemmisülésével értek véget. Ha a megsemmisítő háború modern előzményeit vesszük figyelembe, akkor említenünk kell a 19. századtól jelenlévő az első világháború második felében, valamint a két világháború közötti időszakban fénykorukat élő abszolút vagy totális háború elméleteket – különösen a német hadtudomány esetében. Másfelől pedig a gyarmati erőszakot, értve itt akár a lakosság totális kitelepítésére vagy megsemmisítésére vonatkozó szándékokat, valamint azt, hogy a gyarmatosító nagyhatalmak az ellenük lázadó gyarmati lakosság esetén kevéssé, vagy egyáltalán nem tettek különbséget a harcoló, illetve a békés fegyvertelen lakosság között, megkülönböztették a „civilizált” népek és a „vadak” elleni háborúban a hadviselés szabályait.

Németország megsemmisítő háborúja több szinten is értelmezhető. Ludendorff totális háború koncepcióját továbbfejlesztve – annak fajelméleti részét kiemelve – Hitler magát a történelmet totális, illetve megsemmisítő háborúként értelmezte. Utóbbi háborúfelfogásáról elmondható, hogy egyrészt a háborút sem térben, sem időben nem korlátozta, másrészt nem időleges, hanem állandó ellenségeket határozott meg, harmadrészt pedig – a korabeli szóhasználattal élve – a német faj életteréért folytatott harc jegyében semmisnek tekintette a nem harcolókra vonatkozó korlátozásokat.

A gyakorlatot tekintve is több módon különíthetjük el Németország megsemmisítő háborúit. Egyfelől, bizonyos csoportok ellen általánosan és megkötések nélkül folytatott erőszakpolitikát. Ezen csoportok közül kiemelendő a zsidóság, melyet Európa különböző németek által megszállt területein, valamint a Németországgal szövetséges államokban eltérő mértékben érintette a német megsemmisítő politika. 1941 ősze–1942 tavaszától a német ellenőrzés alatt lévő területeken célként fogalmazódott meg a zsidók megsemmisítése. Ilyen módon elfogadhatjuk Lucy Davidowicz azon megállapítását, miszerint a nemzetiszocialista Németország zsidó politikáját egyfajta zsidók elleni háborúként kell értelmezni.

Ezen túl a megsemmisítő háború értelmezhető állampusztításként is. Németország összetett megszállási modellt alakított ki Európában 1939–1944 között. Amíg a nyugat-európai, valamint egyes közép-európai országokat államként integráltak bele az „Új Európai Rendbe” – értve ez alatt, hogy ezeken a területeken a kollaboráns kormányzatok bizonyos fokú önállóságot élveztek, illetve részben megmaradt a korábbi igazgatási rendszerük – addig Kelet-Európában elpusztították az állami kereteket, mely tényező – mint arra Timothy Snyder rámutatott – nagymértékben megkönnyítette a német megsemmisítő politika működését. Az állampusztítás „mintaállamának” Lengyelország tekinthető mind az 1939-es lengyel hadjárat során alkalmazott német brutalitás, mind az azt követő német megszállási politika miatt.

Ugyanakkor a megsemmisítő háború nem csupán az állami keretek lebontásával járt, hanem az ott élő államalkotó nemzetek alávetésével és részleges megsemmisítésével. Ez a politika elsősorban a szlávokra vonatkozott. Ezen népcsoporttal szemben alapvetően három eszközzel éltek. Egyfelől annak érdekében, hogy ezeket a népeket megfosszák egy esetleges jövőbeni államépítés esélyétől, represszív politikát folytattak a polgári lakossággal, főképpen pedig annak politikai és kulturális elitjével szemben. Ily módon megvalósítandóvá tették az államalkotó elit megsemmisítését. Emellett a német megszállók nagyszabású át-, illetve kitelepítési terveket fogalmaztak meg, melyek célja egy jövőbeli német telepítési politika előkészítése, párhuzamosan pedig az adott népcsoport lakosságának számbeli csökkentése volt. Harmadrészt, ezek a csoportok megkülönböztetett jogi státuszt kaptak, mely kihatott állampolgári jogaikra, oktatási lehetőségeikre, illetve foglalkoztatásukra is.

Lengyel katonák holttestei egy útmenti árokban. (Bundesarchiv, Bild 101I-012-0018-06A/Wikimedia)

A Szovjetunió elleni Vernichtungskrieg

A Vernichtungskrieg legelterjedtebben Németországnak a Szovjetunióval szembeni háborújának definiálására használatos. A Szovjetunió elleni háború két szempontból is rendkívül fontos a német megsemmisítő politikában. Egyfelől, a német megszálló politika következtében a megszállt szovjet területeken halt meg a legtöbb ember. Másfelől, a Szovjetunió elleni háború nem csupán a megszállt keleti területeken alkalmazott politikát radikalizálta, hanem a nemzetiszocialista Németország egészének működését is. Jól jelzi ezt a folyamatot, hogy a németek által megölt nem német polgári lakosok 95 százaléka 1941. június 22. után halt meg.

Andreas Hillgruber a Szovjetunió elleni megsemmisítő háborúnak négy célját különbözteti meg:

1) az ország „judeobolsevik elitjének” és a zsidóknak a fizikai megsemmisítése;

2) az „élettér” megteremtése;

3) a szláv lakosság megtizedelése és német uralom alá vonása;

4) önálló és blokádbiztos „Großraum” megteremtése Németország kontinentális hatalmának biztosítására.

Ennek végrehajtása egyszerre mutatott túl a földrajzilag, testületileg és nemzetiségét tekintve az SS és a Wehrmacht szovjetunióbeli tevékenységén. Habár a terror egyértelműen a katonai mögöttes területeken, valamint a polgári igazgatás alá vont Reichskommissariat területen összpontosult, a kényszermunkások és a hadifoglyok a Reich területére való szállításával a nyugatabbra fekvő területeken felállított táborok és gazdasági üzemek is közreműködtek a megszállt ország(ok) kizsákmányolásában, s részben az ott élők megsemmisítésében. Az elmúlt évtizedek történettudományi eredményei mutattak rá élesen ugyancsak arra, hogy bár a közvetlen erőszakgyakorlás az említett fegyverestestületekhez kapcsolódott (előbb csupán az SS – főleg az Einsatzgruppék – tevékenységét tematizálva, majd az 1990-es évektől fókuszálva a rendőrzászlóaljak és a Wehrmacht tevékenységére), a népirtó tervek és döntések jelentős hányada gazdaságirányítással, azon belül is a Birodalom élelmiszergazdálkodásával kapcsolatok szervektől eredtek. A németségen túlmutatóan a megsemmisítő háború is transznacionálissá vált azzal, hogy mind a szövetségeseket – elsősorban a háború első heteiben Besszarábián és Transznisztriában a német intencióktól független megsemmisítési programot végrehajtó Romániára – mind a helyi társadalmakat – eltérő mértékben – sikerült bevonniuk ebbe a folyamatba.

Kenyérosztás a vinnyicai hadifogolytáborban. (Bundesarchiv, Bild 146-1979-113-04/Wikipeda)

A Szovjetunió elleni Vernichtungskrieg értelmezésénél két szempontot kell kiemelni. Bár a háború megsemmisítő jellegében döntő volt az ideológiai alap, ezt a politikát legalább annyira meghatározta a praxis, mint az előzetes népirtási vonásokkal is rendelkező német tervek. A német hadvezetés egy néhány hetes villámháborúval számolt a Szovjetunióval szemben, így amikor 1941 augusztusától ennek feltételei nem teljesültek, újra kellett gondolniuk a szovjet területekkel kapcsolatos elvárásaikat, valamint politikájukat is.

A kidolgozott gyarmati tervek – gondolva itt elsősorban a Generalplan Ost-ra – és előzetes gazdasági elképzelések nem tudtak megvalósulni, viszont ezeknek a terveknek a szelleme (elsősorban azok rasszista előfeltevései), valamint a genocidiális maggal rendelkező gazdasági elképzelések nagymértékben hatottak a megszállási politikára. Habár a német terveket nem sikerült végigvinni, a megszállás időtartamát tekintve a háború nagyobb arányú lakosságpusztulást hozott magával, mint amire előzetesen a német döntéshozók terveztek. Amíg a Generalplan Ost 30 év alatt számolt a szláv lakosság előbb 30, majd 40-50 millió fős csökkenésével, úgy a háború négy éve alatt csak a Szovjetunió 26,6 millió főt veszített.

A német megsemmisítő politika előre nem várt elemét jelentette a partizánellenes hadviselés. Bár a németek a Szovjetunió elleni háború kezdeteitől számoltak a partizánok jelenlétével, a villámháborús tervek megvalósulása esetén ez csupán egy néhány hetes problémát jelentett volna. Viszont 1941–1942 fordulójára kiderült, hogy a megszállók nem képesek felszámolni a partizánmozgalmat. Így az előzetes német tervekkel szemben teljesedett ki az a partizánellenes hadviselés, melynek csúcsát azok az 1942–1944-ben Fehéroroszország területén végrehajtott „nagy akciók” (Großaktion) jelentették, melyeknek keretében több száz falut és mintegy 350 ezer embert pusztítottak el.

Másfelől, a keleti megsemmisítő háborút egymással párhuzamos, ugyanakkor eltérő időbeli eloszlást mutató népirtási és tömeggyilkossági folyamatokként is felfoghatunk. Christian Gerlach hat ilyen megsemmisítési (destruction) kategóriát határoz meg eltérő csúcspontokkal: a szovjet hadifoglyok elpusztítása, az éheztetési politika és éhínségek, a zsidók megsemmisítése, a kényszermunka, a partizánellenes hadviselés, valamint a német megszálláshoz közvetetten köthető polgárháborúk, a keleti hadműveleti terület kapcsán gondolva itt elsősorban az 1943–1944-es lengyel–ukrán harcokra.

A megsemmisítés csúcspontjainak időbeli eloszlása Christian Gerlach táblázata alapján. (Gerlach, 2016: 9.)A Szovjetunió területén a zsidók megsemmisítésének csúcspontját 1941 ősze és 1942 nyara közé tehetjük.

Az említett pusztítási tényezők egymással szoros összefüggésben voltak, gyakran pedig egymást erősítették is. Így szoros kapcsolatot fedezhetünk fel a német élelmezési politika, valamint a szovjet hadifoglyok és zsidók tömeges megsemmisítése között. Ugyancsak hasonló gyújtópontot találhatunk a visszavonulást kísérő „felperzselt föld” taktikájánál (ARLZ-Maßnahmen) is, ami a partizánellenes hadviselés keretében egyszerre járt „a megbízhatatlan elemek” megsemmisítésével, a lakosság kiürítésével, a munkaképes lakosok Német Birodalomba történő szállításával. Az élelmiszer evakuálása, valamint az infrastruktúra elpusztítása pedig magával hozta a területen maradt lakosság éhínségét.

Magyarország helye a megsemmisítő háborúban

A Szovjetunió ellen hadba lépő Magyarország nem fogalmazott meg háborús terveket a szovjet állammal szemben. Habár Horthy Miklós többször is megfogalmazta egy Szovjetunió elleni háborúnak a szükségességét, a magyar fél részéről konkrét hadicélok nem, vagy csak részlegesen jelentek meg. Annak ellenére, hogy a magyar katonai és politikai vezetés több tagjának részéről is előkerültek – valószínűleg a német politikától is inspirálódva – át-és kitelepítési, továbbá etnikai homogenizációs tervek, azokat kizárólag az 1920. előtti Magyarország területére vonatkoztatták. igaz, a hadba lépéssel ennek végrehajtására lehetőséget is láttak (gondolva itt elsősorban az 1941. nyári galíciai-podóliai deportálásra).

Tehát a magyar félnek nem voltak olyan tervei a Szovjetunióra vonatkozólag, mint a németeknek. Ennek ellenére a magyar csapatok is kapcsolatba kerültek a megsemmisítő háborúval, valamint részben annak részeseivé is váltak.

A fentebb ismertetett hat népirtási és tömeggyilkossági folyamatban a magyar fél eltérő mértékben vett részt. Mivel a Kárpát-csoport egy hónapos határmenti megszálló tevékenységét leszámítva nem rendelkezett önálló katonai és gazdasági igazgatással a megszállt területeken, így nem vett közvetlenül részt (vagy tette azt rendkívül korlátozottan) a német éheztetési- és kényszermunka politikában.

Az éheztetési politika két szempontból is kívül esett a magyar csapatokon. Egyfelől ennek elsődleges végrehajtói a német gazdasági szervek voltak, a magyar csapatok pedig – a Kárpát-csoport megszállási időszakát leszámítva – nem rendelkeztek ilyen szervekkel. Másfelől, az éheztetési politika központjai a különböző nagyvárosok voltak, ahol legfeljebb csak különböző magyar ellátóalakulatok voltak, melyek ugyanakkor nem végezték ezeknek a városoknak az igazgatását. Mindamellett ez nem jelenti, hogy a magyarok egyfelől ne lettek volna szemtanúi az éheztetési politikának, másfelől, hogy ne vettek volna részt a helyi lakosság kihasználásában – akár egyénileg (például különböző harácsolások, egyenlőtlen árucserék végrehajtásával), akár intézményesen rekvirálások végrehajtásával, vagy éppen a partizánellenes hadviselés keretében a lakosság kitelepítésével, illetve az infrastruktúra elpusztításával. Mindezek a lakosok életfeltételeinek ellehetetlenítését – így akár éhezését is – magukkal hozták.

A magyar csapatok a megszállt területeken polgári munkaerőt is alkalmaztak, gyakran ezt kényszermunka keretében tették. Viszont szintén köz- és gazdasági igazgatás híján a kényszermunkáltatás  mértéke elmaradt a németekétől, kényszermunkásokat nem szállítottak Magyarország területére. További kutatások szükségesek annak tisztázására, hogy a Nyugat-Ukrajnában megszálló feladatokat ellátó VII. hadtest katonái hogyan viszonyultak az etnikai tisztogatássá fajuló ukrán–lengyel háborúhoz. Az eddig feltárt források alapján a magyar csapatok csupán néhány alkalommal – a lengyelek oldalán – avatkoztak bele ebbe a konfliktusba, annak ellenére is, hogy tisztában voltak a tömeggyilkosságok meglétével.

Fortepan 74241/Nagypál Géza

A másik három megsemmisítő folyamatban viszont közreműködtek magyar csapatok. A magyar megszálló csapatok tevékenysége a szovjetunióbeli magyar megszállás egész időszakában szerves részét képezte a német partizánellenes hadviselésnek. Emellett amikor a megszállt területeken a német hadifogoly- és zsidópolitika legnagyobb halálozási arányait érte el, akkor ebben a tevékenységben közreműködtek a magyar csapatok is. A Reichskommisariat Ukraine területén 1941 októberéig megszervezett állandó hadifogolytáborok közel felével voltak kapcsolatban a magyar, közreműködtek a hadifoglyok kísérésében is. A Kárpát-csoport érvénybe léptette a német parancsnokságok zsidóellenes intézkedéseit. 1941–1942 telén az Északkelet-Ukrajnába vezényelt gyalogdandárok a partizánellenes hadviselés keretében részt vettek a helyi zsidóság megsemmisítésében, 1941 novemberétől 1942 nyaráig pedig „karhatalmi feladat” részeként működtek közre a jobbparti Ukrajna zsidó lakosságának megölésében.

Felmerülhet a kérdés, hogy konkrét, a Szovjetunióra vonatkozó tervek megléte nélkül milyen módon vett részt a Honvédség a fentebb említett megsemmisítő folyamatokban? A közreműködésnek alapvetően három okát különböztethetjük meg. A német politikával kapcsolatos legfontosabb összekötő kapocsnak azt tekinthetjük, hogy a magyar politikai és katonai vezetés úgy helyezte német felsőbb parancsnokságok alá saját megszálló csapatait, hogy gyakorlatilag közönnyel viseltetett az iránt, hogy milyen biztosító vagy karhatalmi feladatok ellátására használják majd fel őket a későbbiekben a Birodalomban. Az itt felsoroltak olyan feltételek mellett történtek, hogy a Budapesten lévő katonai és politikai elitnek tudomással kellett lenni az ukrajnai német megszállás eszközeiről és az ott elkövetett tömeggyilkosságokról, népirtásról. Nem találhatunk arra vonatkozó parancsot, miszerint 1941–1942 folyamán a katonai vezetés bármilyen mértékben is visszafogta volna a magyar csapatok alkalmazását.

A másik összekapcsoló elem alapvetően az ellenségkép volt. A hivatalos irányelvekben, propagandaanyagokban meglévő szovjetellenes, ruszofób és gyakran antiszemita ellenségkép nagyrészt megegyezett a nemzetiszocialista propagandával. Különösen szembetűnő ez az egyezés, amikor a partizánellenes hadviselésnél a zsidókat ugyanúgy ellenséges elemként határozták meg, mint azt tették a német hadseregben.

Harmadrészt, már a visszacsatolások alkalmával is megmutatkozott az a problémakör, miszerint a magyar Honvédség nem tud megfelelő korlátokat szabni a saját erőszak alkalmazásának. Így a megszállás keretrendszerét adó parancsok és irányelvek a gyakorlatban nem fogalmaztak meg megfelelő gátakat az erőszak alkalmazásával szemben, hanem nyitottá tették a rendszert a szélsőséges erőszakhasználat irányába.

A cikk a Nemzet Fiatal Tehetségeiért Ösztöndíj NTP-NFTÖ-20 kódszámú pályázati programjának támogatásával készült.

 

Fóris Ákos

Ajánlott irodalom

Truman O. Anderson: A Hungarian Vernichtungskrieg? Hungarian Troops and the Soviet Partisan War in Ukraine, 1942. Militärgeschichtliche Mitteilungen, 1999. 345–366.

Jochen Böhler: Auftakt zum Vernichtungskrieg. Die Wehrmacht in Polen 1939. Fischer, Frankfurt am Main, 2006.

Christian Gerlach: The Extermination of the European Jews. Cambridge University Press, New York, 2015.

Christian Hartmann: Verbrecherischer Krieg – verbrecherische Wehrmacht? Überlegungen zur Struktur des deutschen Ostheeres 1941–1944. Viertelsjahrhefte für Zeitgeschichte, 2004/1. 1–75.

Hannes Heer – Klaus Naumann (szerk.): Vernichtungskrieg Verbrechen der Wehrmacht 1941–1944. Hamburger Edition, Hamburg, 1995.

Hans-Henning Kortüm: Clash of Typologies – The Naming of Wars and the Invention of Typologies. In: Hans-Henning Kortüm (szerk.): Transcultural Wars: from the Middle Ages to the 21st Century. Akademie Verlag, Berlin, 2005. 11–26.

Robert Kershaw: Háború virágfüzérek nélkül. A Barbarossa-hadművelet 1941–42. Gold Book, Debrecen, [2002]

Krausz Tamás – Varga Éva Mária (szerk.): A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban. Levéltári dokumentumok 1941–1947. L’Harmattan, Budapest, 2013.

Mark Mazower: Hitler’s empire. How the Nazis Ruled Europe. Penguin Books, New York, 2008.

Perjés Géza: Clausewitz és a háború praxeológiája. Zrínyi Katonai Könyvkiadó, Budapest, 1988.

Timothy Snyder: Fekete föld. A holokauszt: múlt és fenyegető jövő. 21. Század Kiadó, Budapest, 2016.

Gerd R. Ueberschär – Wolfram Wette (szerk.): Der deutsche Überfall auf die Sowjetunion. „Unternehmen Barbarossa” 1941. Fischer Taschenbuch Verlag, Frankfurt am Main, 1999.

Ungváry Krisztián: Magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban, 1941–1944. Esemény – elbeszélés – utóélet. Osiris, Budapest, 2015.

Ezt olvastad?

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A
Támogasson minket