A nemzetközi kapcsolatok titkainak nyomában

A nemzetközi történelem és a hidegháborús korszak szakértője, a kaliforniai UCLA-n oktató politológia professzor, Marc Trachtenberg szerint minden történész rendelkezik egyfajta koncepcióval vagy elméleti előképpel, mielőtt nekilát munkájának. A történész a többi tudóshoz hasonlóan megfigyel, legfőbb célja, hogy értelmet adjon a múlt egyes eseményeinek. Munkája során viszonyrendszerbe helyezi az egyes elemeket – mintázatokat, mögöttes logikát keres –, majd elméletet alkot a rendelkezésére álló elemekből. Trachtenberg arra következtet, hogy minden történeti munka rendelkezik elméleti maggal. Kérdéses azonban, hogy ezek a koncepciók mennyire épülnek előtanulmányokra, milyen hatással van a történészre saját kora, illetve milyen nyelvi és fogalmi ’távolság’ húzódik a források és a történész között. Különös könyvet tart a kezében az olvasó, hiszen a mű tárgyát képező, korabeli koncepciók nem kizárólag a jelen történészeinek nyújthatnak támaszt a fentebb említett formában, hanem a nemzetközi politikaelmélet iránt érdeklődők is megismerhetik a korszak „magas politikai” elképzeléseit. A keleti kérdés és az ahhoz fűződő angol és orosz koncepciók állnak tehát Schrek Katalin 2020-ban megjelent, válságkezelési mechanizmusokat feltáró, friss és izgalmas könyvének középpontjában.

Schrek Katalin: A keleti kérdés válságainak kezelése az angol–orosz kapcsolatok viszonyrendszerében. Koncepciók, mechanizmusok és azok színterei (1821–1841), 2020, MOSZT Könyvek. 18.,

A Debreceni Egyetem adjunktusának bővített és átdolgozott doktori disszertációja a pécsi illetőségű Modernkori Oroszország és Szovjetunió Történeti Kutatócsoport kiadásában jelent meg, mely a Debreceni Egyetem, a budapesti ELTE Ruszisztikai Intézet, és a Szombathelyi Szláv Filológus Társaság tudományos műhelyeihez hasonlóan – felkarolva a történeti ruszisztika ügyét – Oroszország specifikus kutatásokat és kiadványokat támogat. A könyv tartalma és koncepciója szervesen kapcsolódik a Bodnár Erzsébet által vezetett debreceni ruszista műhely szellemiségéhez, és azon belül a történeti keleti kérdéssel és nemzetközi kapcsolatok történetével foglalkozó hazai szakmunkák sorát gazdagítja. A mű a nemzetközi tudomány akadálytalannak mondható korszakában született, a kutatónak a Brexit és Covid-19 előtt volt alkalma időben felderíteni London és Bécs levéltárainak orosz, angol, német és francia nyelvű forrásait (The National Archives, British Library, Österreichisches Staatsarchiv, Haus-, Hof- und Staatsarchiv).

A könyvben a szerző nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy a hosszú 19. század kezdetén kialakuló öthatalmi berendezkedés (Franciaország, Poroszország, a Habsburg Birodalom és a szóban forgó cári Oroszország, valamint az Egyesült Királyság) két főszereplőjének, az angol és orosz félnek a titkos, sokszor csak magas szintű kormányzati dokumentumokban fellelhető válságkezelési koncepcióit és terveit tárja az olvasó elé. A könyv a klasszikus diplomáciatörténeti munkákhoz (pl.: az Ormos Mária – Majoros István monográfiájához, illetve a Diószegi István által írt művekhez) jól illeszkedik, mégis új szempontok szerint vizsgálja az angol-orosz rivalizálás első évtizedeit (1821–1841). A historiográfiai fejezet egyaránt felvonultatja a keleti kérdés számos angolszász szakértőjének nevét (pl.: G. P. Gooch, Harold Temperley, Charles Webster), valamint a klasszikus és újabb kiadású orosz szakirodalom (többek között: V. P. Potyemkin, A. A. Orlov) műveit. A mű felépítésén érezhető a kezdeti, politológiai ihletettségű komparatisztikai szándék. Azonban az orosz oldalon – szemben a demokratikusabb angol döntéshozással – a cár kezében összpontosult a hatalom, így a szerző nem kívánt szigorúan az összehasonlító elemzéssel élni (21–23. oldal) és inkább a forrásokból kirajzolódó, saját elméleti kerettel szolgál a két ország kapcsolatairól, mint hogy azt egy (meglévő) absztrakcióban próbálná elhelyezni. A könyv lényegét tekintve tehát történeti munka, azonban a komparatisztikai elemek szolgáltatják a szerző legerősebb téziseit (pl.: a tárgyalási stratégiák kategorizálása, kollektív és limitált partnerség). Kiváltképp jellemző ez a Válságkezelési mechanizmusok és azok módozatai című, IV. fejezetre, (55–73. oldal). A politikai színtereket elkülönítő fejezetben a külpolitika aktoralapú elemzéséhez hasonlító metódussal dolgozik a szerző. Nevezetesen, hogy a külpolitikát nem kizárólag az államok, intézmények, illetve a politikai pártok élén lévő vezetők határozták meg, hanem olyan tényezők, mint a bürokrácia, az egyes követek személye vagy az ország belpolitikája, gazdasági érdekei és a sajtóban megjelenő vélemények. Az előzményfejezetek nemcsak a szerző saját módszertanát tisztázzák, hanem a korszak többpólusú világrendjének működési elvét is az olvasó elé tárják. Az angol–orosz viszonyban fontos ügyek (a keleti kérdés alá tartozó ügyek és színterek) „ezer szálon” kapcsolódtak a kor más nagy- és középhatalmai, Poroszország, Franciaország és a Metternich kancellár által irányított Habsburg Birodalom, valamint az Oszmán Birodalom külpolitikáihoz. A kötet tehát olyan olvasók körében is érdeklődésre tarthat számot, akik figyelmét inkább az Oszmán Birodalom vagy a Habsburg Birodalom köti le. A keleti kérdés kapcsán pedig nem maradhat ki a sorból a Dunai Fejedelemségek, a korabeli Görögország és az egykori Perzsia területeinek érintettsége sem.  

A mű két hosszabb esettanulmánynak tekinthető fejezet köré épül. Az elsőben megismerhetjük az utódai által oroszbarátnak tekintett Stratford Canning-féle brit vezetés koncepcióit, valamint az I. Sándor cár udvarában szolgáló személyeket (Nesselrode báró és a londoni követségen Lieven herceg) és koncepcióikat. A fentebb használt oroszbarát jelzőt Schrek kiválóan árnyalja, majd bemutatja a két ország különböző döntési folyamatait, melyek az 1826-os pétervári protokollig, az 1827-es navarinói ütközetig és londoni egyezményig vezettek. A szerző teszi mindezt a napóleoni háborúk lezártával kialakuló, párhuzamos szövetségrendszerek elemzésével, majd az eltérő ideológiai és anyagi érdekek kifejtésével. Amíg a brit külügyek élén Castlereagh még multilaterális, többpólusú rendszerben gondolkodott, és utódja, Canning az elszigetelés és tárgyalásos megegyezés politikáját váltakozva alkalmazta, addig Palmerston a pragmatikus, agresszív politikát választotta. Az orosz oldalon I. Sándor szakrális/morális külpolitikáját I. Miklós gyakorlatiasabb külpolitikája váltotta, aki viszont meghagyta pozíciójában elődének külpolitikai kulcsfiguráit. Az új orosz politikával szemben – részben az angol belpolitikai válságos időszaknak köszönhetően – debütált Palmerston szabadkereskedelmet előtérbe helyező, imperialista politikája. Az 1830-as év forradalmi hulláma ugyanis mély nyomot hagyott a szigetországban. Az uralkodók (IV. Vilmos és Viktória), és a kormányok (Wellington, Peel és Melbourne) sűrűn váltották egymást, és olyan belpolitikai kihívásokkal kellett szembe nézniük, mint a chartista mozgalom, vagy a gabonatörvény-ellenes liga mozgalma. Cezúrát jelentett tehát az angol–orosz kapcsolatokban a második esettanulmánynak tekinthető, 1836–1837-es Vixen-konfliktus, mely a fekete-tengeri kikötők nyitásáért és az angol csempészhajók ügyében zajlott. Ugyan a felvezetés hosszasan taglalja az angol szabadkereskedelemmel kapcsolatos érdekek felvázolását, az 1830 és 1840 közti időszakot tárgyaló fejezetből megtudhatjuk, hogy a cári Oroszország számára is kulcsfontosságú szerepet játszott a fekete-tengeri kikötők (Azov, Redout-Kalé, Odessza, Anapa) kereskedelme. E részletekben gazdag fejezet megírására az Új-Oroszország kormányzójának megbízásból készített statisztikai felmérések angol nyelvű, korabeli kiadásai révén nyílt lehetőség, mely feltáró munka szintén a szerző kutatómunkáját dicséri (a 176. oldaltól).

A párizsi békekötés 1856-ban (Kép forrása: Wikipedia)

Az orosz–angol ellentétet tovább fokozta a brit közvéleményt agitáló radikális sajtó. Köztük a Dunai Fejedelemségekben vállalkozó polihisztor, David Urquhart írásai, aki később követi titkárként jelentős összeköttetésekkel rendelkezett a konstantinápolyi brit diplomata körökben. Az évszázad elején a kormány és lobbisták jelentős eszközévé vált a szubvencionált sajtó. A negyedik hatalmi ág növekvő jelentőségét jól példázza a Schrek által feldolgozott pétervári protokoll orosz kísérlete, mely – köszönhetően a francia és brit sajtó szivárogtatásoknak – megbukott. A Vixen-konfliktust viszont Urquhart és kortársainak egész diskurzusa előzte meg a brit sajtóban. A Bell és Anderson Társaság említett vállalkozója, publicisztikájával igyekezett az oroszoknak kedvező, kaukázusi kereskedelembe bevonni a francia és osztrák köröket is, ellenfele pedig Richard Cobden személyében akadt. A harmincas években valóságos irodalma keletkezett a Kelet és a Kaukázus témájának. Az ezzel foglalkozó fejezetben Urquharton túl John McNeillről és Alison Archibaldról olvashatunk. Érdekeségképp említendő, hogy a vita jelentős hatással volt a szigetország későbbi közvéleményére. Folytatva a diskurzust, a század második felében Benjamin Disrael konzervatív politikus jelentetett meg idealista hangvételű regényeket a keleti népekről és társadalmakról. Urquharthoz hasonlóan, regényeiben politikai programját népszerűsítette, valamint írásait felhasználta orosz-ellenes politika népszerűsítésére. A brit hajókért folytatott diplomáciai kihívásra mérsékelten reagáló orosz fél, és az erélyesen fellépő ”palmerstoniánus” politika előrevetítette az egyiptomi válságok nyomán létrejövő együttműködési formát. Ez a politika kedvezett az 1841-es tengerszoros egyezményeket előidéző körülményeknek. A kitekintő fejezet és a konklúzió ráerősít a szerző azon szemléletére, mely szerint a konfliktusokat térbeli elosztás szerint kezelték a nagyhatalmak. A könyvből kitűnik, hogy a keleti kérdés három-négy markánsan elkülöníthető tér, esemény, és probléma halmazra osztható, két nagyobb időszakban (1821–1831, ill. 1830–1841). A görög és oszmán-török balkáni konfliktusok primer fontossággal estek latba, amíg a fekete-tengeri, kaukázusi kérdésben inkább kompromisszumkeresés jellemezte a feleket. A kitekintésből megtudhatjuk, hogy a perzsa kliens törzsek háborúi a proxy-konfliktusok jellegét öltötték és marginális fontossággal bírtak a külügyi döntéshozók szemében.

A könyvben a nemzetközi szerződések elemzésén túl az iratok egy részét szemléltető eszközként használja a szerző, így az államközi dialógusok mellett bepillantást enged a nagypolitika személyes színtereibe. Ilyen meglehetősen szórakoztató beszámoló például Dorothea Lieven ellenkezése az újonnan kinevezett, oroszbarát vonalat felváltó brit politikai irány ellen, melyre a Monarchia londoni nagykövete, Esterházy Pál Antal herceg csak annyit válaszolt a hercegnőnek: „Nos, kedvesem, mindenki várjon a sorára, megkapták a maguk miniszterét, most megkaptam a magamét.” (159. oldal)

Schrek Katalin. Fotó: Bódi Sándor

Nem túlzás tehát kijelenti, hogy fentebbihez hasonló idézetek olvasása vagy épp a Titkos Utasítás Közép-Európára vonatkozó tervéről történő olvasás óhatatlanul a nemzetközi titkokba történő ”beavatottság” élményét kelti. A szemelvényekből pedig számos korabeli titkos levél tartalmát ismerhetjük meg a szerző elbeszélésében vagy magyar fordításban idézve. Az olvasót térképek is segítik az angol–orosz viszony eseményeinek elhelyezésében, melyek a kötet függelékébe kerültek, a képek minősége viszont nehézkessé teszi olvasásukat. A kutatás eredményeit tekintve érdemes lehet a továbbiakban egy angol nyelvű kiadás megfontolása, valamint a kötet hosszabb lélegzetvételű orosz nyelvű rezümével történő kiegészítése. A könyv erős koncepciós vonatkozása miatt igazi ínyencség a nemzetközi történelem és kapcsolatok kutatóinak, hazai viszonylatban pedig egyedülálló vállalkozásról beszélhetünk.

Bordás Bertalan

Felhasznált irodalom

Ković 2011 = Ković, Miloš: Disraeli and the Eastern Question. Oxford University Press, Oxford, 2011.

Kiss 2009 = Kiss J. László: Változó utak a külpolitika elméletében és elemzésében. Budapest. 2009.

Ormos–Majoros 1998 = Ormos Mária – Majoros István: Európa a nemzetközi küzdőtéren. Osiris Kiadó, Budapest, 1998.

Trachtenberg 2006 = Trachtenberg, Marc: The Craft of International History. A Guide to Method. Princeton University Press, Princeton, Oxford, 2006.

Williams–Ramsden 1990 = Williams, Glyn – Ramsden, John: Ruling Britannia. A Political History of Britain 1688–1988. Longman Publishing, New York, 1990.

Ezt olvastad?

Bár 2023-ban történelmi filmek tekintetében túl vagyunk már néhány nagy durranáson, de tartogatnak még a mozik és a streaming szolgáltatók
Támogasson minket