Nemzettudat és felekezeti kultúra – interjú Őze Sándorral

Oszd meg másokkal is:

Portré

Őze Sándor történész, az MTA doktora, 1995 óta a Pázmány Péter Katolikus Egyetem munkatársa, 2013 óta a PPKE BTK Történettudományi Intézetének, 2017 óta pedig Történelemtudományi Doktori Iskolájának is vezetője. Fő kutatási területe az új- és jelenkori eszmetörténet, különös tekintettel Közép- és Dél-Kelet-Európa felekezeteire és népeire. Publikációi a 16-17. századi ütközőzóna mentalitásától az 1940-es és ’50-es évek magyarországi tanyavilágának ellenállási csoportjaiig terjednek. 1991 és 2014 között több nagyobb szabású kiállítás, valamint a 2014-ben megnyílt Kossuth téri In memoriam 1956. október 25. emlékhely és kiállítás kurátora. Munkásságának elismeréséért 1991-ben a Köztársasági Érdemrend Bronz fokozatát, 2016-ban a Magyar Érdemrend Tisztikereszt polgári tagozat kitüntetését, 2019-ben pedig a Lengyel Köztársaság Érdemrend Tisztikeresztjét vehette át. Őze Sándorral több évtizedes pályafutásáról, a jelen és a jövő kihívásairól, valamint további terveiről beszélgettünk.

Őze Sándor. Fotó: Mudra László – http://www.mudralaszlo.hu

Újkor.hu: Honnan jött a történelem iránti érdeklődésed? Miért ezt a szakmát választottad?

Őze Sándor: Nagyon korán, már általános iskolában érdeklődtem a történelem iránt, majd középiskolában, a hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Gimnáziumban olyan osztályfőnökeim voltak, akik később neves történészek, illetve irodalomtörténészek lettek. Kezdetben Blazovich László tanított történelemre, aki később a Szegedi Egyetem jogtörténész professzora, illetve a Csongrád Megyei Levéltár igazgatója lett. A korszakba, amivel foglalkozom, Imre Mihály vezetett be, aki a Debreceni Egyetem irodalomtudományi intézetének professzora és a doktori iskola vezetője lett. A gimnáziumnak, amely a valamikori debreceni kollégiumnak volt partikulája, református főgimnázium, hatalmas könyvtárral rendelkezett a 17. századig visszamenőleg. Itt vidéki fiúként is elértem olyan sorozatokat, szakkönyveket, amik a későbbi pályafutásomat előre vitték. Emellett magát a protestáns légkört is megérezhettem itt, hiszen olyan református papgyerekekkel jártam egy iskolába, akik maguk is lelkészek lettek, vagy ennek történetével foglalkoztak. Volt ugyanakkor egy másik hatás is, amely egész életemben elkísért. Katolikus családból jövök – Édesanyám az 1950-es években katolikus egyházi iskolába járt, ezért nem tanulhatott tovább – és ez meghatározta az én életemet is. Tehát tulajdonképpen ökumenikus légkörben nevelkedtünk, és egy más felekezeti kultúrát is megismertem abban a korszakban, amikor bár a kommunizmus vége felé jártunk, mégsem volt támogatott irányvonal az egyházi kultúrának a művelése.

Osztályfőnökeid voltak tehát hatással pályaválasztásodra?

Későbbi pályaválasztásomra Blazovich László és Imre Mihály is hatással voltak, és bár mindketten Szegeden, illetve Debrecenben maradtak, én Budapestre pályáztam, kicsit önmegmérettetésből is, hogy egy kis vidéki faluból (Székkutasról) a nagy városba érkezve milyen lehetőségeim is lesznek. A lehetőség pedig adódott is, hiszen hatszoros túljelentkezés mellett felvettek az ELTE-re, valamint az Eötvös Collegiumban folytathattam tanulmányaimat, és az itteni környezet szintén komoly hatást gyakorolt rám.

Mindig is a 16-17. század állt érdeklődésed központjában?

Eleinte főleg a közép- és kora újkor érdekelt. Eredetileg a honfoglalás időszakával szerettem volna foglalkozni, mert még a középiskolás évek alatt nyaranta egy avar kori ásatáson dolgoztam, és ott meg is ismertem olyan régészeket, akik ebbe az irányba tereltek. Ez az érdeklődés azonban gyorsan megváltozott, éppen az Eötvös Collegiumban órákat tartó Benda Kálmán, illetve az egyetemen tanító R. Várkonyi Ágnes hatására.

Őze Sándor az Országházban rendezett Várna a kereszténység védőpajzsa című konferencián 2019-ben

Milyen órákat tartott, hogyan tanított Benda Kálmán és Várkonyi Ágnes?

Várkonyi Ágnesnél a kora újkori specializáción belül hallgattam órákat például a Zrínyiekről, illetve a Rákóczi-korról. Benda Kálmán azonban élete végéig nem taníthatott egyetemen. Az Eötvös Collegium hívta meg szakszeminárium tartására, ahol törökkorral, 16-17. századi kultúrával és felekezeti kultúrákkal foglalkoztunk. Akkoriban kutatott a Vatikánban is, a csángó missziókkal kapcsolatban, illetve a Ráday-gyűjteménynek volt igazgatója, ahová neki köszönhetően mi is bejáratosak lettünk. Erről a szemináriumról került ki Vörös Hajnalka, a Veszprém Megyei Levéltár későbbi igazgató helyettese, Mechler Katalin, a Prímási Levéltár munkatársa, illetve Szíjjártó M. István akadémiai doktor, az ELTE docense is.

Pályakezdőként hogyan sikerült elhelyezkedni? Mi volt az első munkahelyed?

Akkoriban sem volt nagy bőség a munkahelyek tekintetében. A nagy várakozás után egyrészt hívtak haza Hódmezővásárhelyre, de feleségem mosonmagyaróvári lévén nem kívánkozott a Dél-Alföldre, így maradtunk Budapesten. Egy falragaszt láttam az ELTE-n, a dékáni hivatal előtt, amikor a diplomámért mentem. Ezen olvastam, hogy a Központi Statisztikai Hivatalba kézirattárost keresnek. A következő naptól már ott dolgoztam, és feladatul megkaptam Thirring Lajos hagyatékának rendezését. Ennek köszönhetően több olyan 20. százados témába csöppentem bele, amiből később könyv is született. Világéletemben „mindenevő” voltam, hiszen egy kézirattáros-muzeológus-levéltáros gyakorlatilag mindennel foglalkozik, emellett az Eötvös Collegiumban is jártam szemináriumra M. Kiss Sándorhoz, aki a 20. századdal összekötött. Ennek köszönhetően maga ez a tevékenység sem volt számomra idegen, és örültem, hogy a pálya szélén kapaszkodhattam továbbra is.

1989-ben, a Debreceni Egyetem (akkori Kossuth Lajos Tudományegyetem) Régi Magyar Irodalom tanszékén tanítottál, majd egy évvel később a Nemzeti Múzeum munkatársa lettél. Hogyan kerültél kapcsolatba a múzeummal, és mi volt a feladatod itt?

A múzeumba egy olyan kézirattárost kerestek, aki az úgynevezett Újkori Dokumentum Gyűjteményt kezelte. Ide mindig szaktörténészt alkalmaztak, aki nem tárgyi anyaggal foglalkozott, hanem múzeumtörténeti dokumentumokkal, címereslevelekkel stb. Ez lehetőséget kínált arra, hogy valaki történészként elmélyülhessen, és általában nem is adtak olyan feladatot, ami elvonta volna a szakmai munkától. Olyan elődeim voltak itt, mint például Bánkúti Imre, Németh Gábor és őelőttük Szakály Ferenc. Ugyanakkor a múzeum lehetőséget biztosított arra, hogy a tárgyi anyaggal is kapcsolatba kerüljek. Én alapvetően eszmetörténésznek készültem, ugyanakkor ez a tárgyi kultúra az itt töltött hét év alatt egyfajta új látásmódot is adott, és egy kultúrtörténeti szemlélettel is gazdagodhattam. Itt is tehát „mindenevő” voltam, rendeztem Széchenyi-kiállítást is az emlékév idején, és gyakorlatilag az újkor minden szegletével volt lehetőségem foglalkozni.

Ez az 1991-es Széchenyi-kiállítás, aminek rendezéséért állami kitüntetésben is részesültél (Köztársasági Érdemrend Bronz fokozata)?

Igen.

A Südost-Institutban is dolgoztál, Münchenben. Milyen tapasztalatokat szereztél, illetve mivel foglalkoztál itt?

Egy DAAD-pályázat útján kerültem ide, és Benda Kálmmánnak volt ide ajánlása. München volt akkoriban a magyar emigráció egyik nagy központja, ráadásul a maga könyvtáraival, intézeteivel, egyetemével Közép-Európa felé nézett. Kilenc hónapot töltöttem itt, bejártam az egyetemi előadásokra, és itt foglalkoztam szintén törökkoros témával, ehhez keresve irodalmat. Ennek az időszaknak eredményeként született meg az egyik könyvem is, a Bűneiért bünteti Isten a magyar népet.

Itt első sorban kora újkoros előadásokat látogattál, vagy itt is „mindenevő” voltál?

Itt már főleg kora újkoros előadásokat vettem fel.

Később Norbert Spannenbergerrel is együtt tanítottál Lipcsében, majd 2007-ben a lipcsei és hallei egyetemeken is végeztél kutatásokat. Összességében milyennek ítéled a német kollégákkal végzett közös munkát?

Mindenképpen érdekes volt egy másfajta oktatást megtapasztalni. Azok a kisléptékű magyarországi kutatások, amelyek levéltári anyaghoz kötődtek, és egy kisebb területre koncentráltak, kiegészülhettek a máig fontos német tudományossággal. Az ezt kísérő német precizitás pedig mindig is nagyon szimpatikus volt számomra. Az itt kialakult szakmai kapcsolatok máig megmaradtak, és noha München kevésbé, de Lipcse olyan hely volt, ahová évente visszajártam három hétre vagy egy hónapra KAAD-ösztöndíjjal. Habilitációmhoz, nagydoktori disszertációmhoz az itteni könyvtárakban gyűjtöttem anyagot. A lipcsei Deutsche Bücherei az egyik köteleskönyvtára Németországnak, így hatalmas mennyiségű munkához férhettem hozzá a saját témáim kapcsán. Az itteni kutatások már azért is fontosak voltak, mert ezeken a területeken tanultak azok a 16. századi peregrinusok (egyetemisták), akik később a felekezeti és a világi értelmiséget adták.

Mekkora érdeklődést tapasztaltál arrafelé a 16. századi magyar határvidék iránt?

Természetesen nemcsak a magyar határvidékről volt itt szó. Ez volt számomra az újdonság, és eszerint is kellett készülni. Itt nemzetközi hallgatóság volt, akik között nemcsak németek voltak, de például oroszok, délszlávok, skandinávok vagy amerikaiak is, és őket nem pusztán a magyarországi kérdések foglalkoztatták. Természetesen megjegyzendő, hogy az akkori történeti Magyarország volt a korszak egyik legfontosabb szárazföldi határvidéke, de maga az ütközőzóna a földközi-tengeri szigetvilágtól az észak-afrikai partvidéken át, az Oszmán Birodalom sivatagi területeiig, illetve a Kaszpi-tengerig bezárólag összefüggő, egymásra épülő védelmi rendszereket, határrégiókat jelentett. Ebbe dolgoztuk be magunkat, és ezt is mutattuk be a hallgatóságnak.

Hogyan jutottál el a Pázmány Péter Katolikus Egyetem katedrájára, ahol jelenleg is tanítasz?

25 évvel ezelőtt jöttem a PPKE-re, akkor kandidátusi fokozatot szereztem, és az akkor induló egyetemre kaptam ajánlást. Sokan jöttek tanítani másodállásban, de olyan, aki hozta magával a fokozatát, és főállásba hajlandó volt jönni, azokból az oktatókból viszonylag kevés volt. Én az utóbbiak közé tartoztam, és egy olyan kollektívába kerültem, amely az elmúlt két és fél évtized során saját hallgatóiból töltődött fel. Ma az intézet 23 oktatójából mindenki minősített, 4 professzorunk van, 5-en rendelkezik akadémiai doktori címmel, 12-en pedig habilitáltak.

Őze Sándor a PPKE Történettudományi Intézetének szakestjén tartott könyvbemutatón 2019-ben

Kandidátusi disszertációd egyben az egyik fő monográfiád témája is volt, a bűn és büntetés bibliai toposza a 16. századi Magyarországon. Mik voltak a legfontosabb források, amiket ebben a témában használtál, illetve bemutattál?

Maga a bibliai toposz, ami a Himnuszunkban is szerepel, úgy volt aposztrofálva, mint amit eredendően a protestánsok használtak (Kölcsey maga is protestáns volt), ugyanakkor ennek a párhuzamnak a protestantizmus előtt is mély gyökérzete volt. A 16. század énekkultúrájából, vitairat- és prédikációs anyagából gyűjtöttem ki ennek a toposznak az alkotórészeit, és ezt próbáltam elemezni.

A határterületek mentalitásának vizsgálata, illetve felekezet és identitás kérdése nagy súllyal van jelen kutatásaidban. Miért pont ez az irány keltette fel érdeklődésed?

Egyrészt ahonnan származom, az a körzet a gyulai határvidékhez tartozott. Már Szakály Ferenc kutatásai is megmutatták, hogy a 16. századi nagy oszmán áttöréskor Gyula, Eger és Szigetvár köré szerveződött meg az ellenállás és ezekhez a várakhoz kapcsolódott az az erődhálózat, az az ütközőzóna, amivel foglalkoztam és amelynek kultúráját a későbbiekben kutattam. Tehát személyes élményanyagból is táplálkozott ez a motiváció. A 16. század a nagy oszmán áttörés korszaka volt, egyik olyan élet-halál harc, amiben a magyar nép nyelve, kultúrája, nemhogy egyszerűen megmaradt, hanem kikristályosodott és az első nyelvi norma, a bibliafordításokkal ekkor alakult ki. Ez a nyelv, ez a kultúra, ez a pszichózis máig a sajátunk.

Ez volt a fő koncepció A határ és a határtalan című könyved összeállításakor?

Így van, ez hozta magával ezt a habilitációs munkát, amiből 2006-ban kötet is született.

A kora-újkor mellett 20. századi témák kapcsán is jelent meg köteted, például a Fehér Gárdáról, illetve a Sárréti Sasokról. Összeegyeztethető ez az érdeklődés a „fő korszakoddal”, vagy ez inkább személyes jellegű?

Igen, saját magammal egyeztethető össze. A Fehér Gárda-könyvhöz való interjúkat a még élő tagokkal édesanyám készítette, én pedig az akkor nyíló ÁBTL-ben néztem utána. A Hódmezővásárhely-Orosháza-szentesi tanyavilág, ahol megszerveződött ez az ellenállás, az 1950-es években érintett nagyapám révén is ide kapcsolt, illetve édesanyám is innen származott, és itt is tanított. Neki megnyíltak ezek az emberek, és a levéltári és a periratanyagot lehetett az interjúkkal összevetni. Így hozta egymás után ezeket a könyveket a sors, mert a fent említett tanyavilág megvizsgálását követte egy Békés-Bihar megyei szervezkedés feltárása, de vannak még megíratlan részek a Dunántúlról, de valószínűleg ezt már nem én fogom megcsinálni.

Tekinthető a 2009-ben megjelent könyved, a Nemzettudat és historiográfia e két korszak találkozási pontjának? Mit tartasz a könyv legfőbb mondanivalójának?

Tulajdonképpen tekinthető annak. Itt olyan történeti, illetve historiográfiai elméleteket, történelmi modelleket vizsgáltam a kora újkorra vonatkozólag, amelyek elemei, konstrukciói a későbbiekben sokszor talán éppen ellentétes szempontból fogalmazódtak meg, éltek tovább, és épültek be nemzettudati stratégiákba. Például Horváth Mihály mítosza a 16. századi „honvédő parasztról” milyen csomópontokon jutott át, és élt tovább a 20. századig, vagy Szabó Ervin 1848-as forradalomra kidolgozott „hamis tudat” elmélete hogyan jön elő Molnár Erik munkáiban a 20. század második felében. Számomra ez volt az érdekes. Nem modernkori személyekhez, vagy történeti iskolákhoz kötődő egységes historiográfiát akartam írni, hanem egyes elemek tovább élését kívántam bemutatni.

A PPKE BTK Történettudományi Intézetének vezetőjévé 2013-ban neveztek ki, ekkor már 18 éve az egyetem munkatársa voltál. Intézetvezetőként mit tartasz a legfőbb kihívásnak?

Nagy nehézségek elé került az egyetem és a történészszakma is. Egyrészt a bolognai rendszerre való átállás teljesen átdolgozta azt az oktatási szisztémát, ami addig középiskolai tanárokat nevelt, akik azután akár elhelyezkedhettek muzeológusként, levéltárosként. Mindez a bolognai rendszerrel teljesen megváltozott. A jelen helyzetben ez egy középiskolai, általános iskolai tanárképzéssé alakult, ahol az oktatásnak csupán 50%-át adják a szaktárgyak, a többit a pedagógiai-pszichológiai modul tölti ki. Ezt kellett egy egyetemen összhangba hozni azokkal az órákkal, amelyek a diszciplináris történész képzést jelentették. Lehetőleg olyan tananyagot adni a hallgatóknak, ami a tanárszakosok számára is oktatható, ugyanakkor egy tudásszintet is ad az egyetemes és magyar történelemről, ókorról, középkorról, kora újkorról, ugyanis az oktatási szisztémában a 20. század, illetve az újkor jóval nagyobb teret kapott a középiskolában. Emellett az egyetem Piliscsabáról Budapestre való költözése intézetvezetői időszakomra esett, és a több helyszínen való oktatás megszervezése kihívás elé állított engem, illetve az oktatói és hallgatói gárdát is. Itt talán most már látszik az alagút vége.

Saját doktoránsaid mellett a Történelemtudományi Doktori Iskolájával is komolyabban foglalkozol.

Igen, immáron harmadik éve vagyok a doktori iskola vezetője.

Az elismerések sem maradtak el, hiszen a közelmúltban magyar és lengyel állami kitüntetésben is részesültél.

2016-ban a Közép- és Délkelet-Európa felekezeteivel és népeivel kapcsolatos kutatásaim, valamint addigi egyetemi oktatói tevékenységemért a Magyar Érdemrend Tisztikereszt polgári tagozat kitüntetésében részesülhettem, 2019-ben pedig a Lengyel Köztársaság Érdemrend Tisztikeresztjét volt lehetőségem átvenni a lengyel–magyar kulturális kapcsolatokért folytatott munkám elismeréseként.

Őze Sándor a Magyar Érdemrend Tisztikereszt Polgári Tagozatának átvételekor

Az egyetemen beindulóban van az új Közép-Európa szak. Miben látod ennek a jelentőségét, és milyen perspektívákat kínálhat ez a hallgatók számára?

25 évnyi oktatói időszakomban körülbelül 2000 hallgatót tanítottam. Ebből mintegy 50 szakdolgozóm és eddig 15 végzett doktoránsom volt, akik általában magyar történeti témával foglalkoztak. Ma rá kellett jönni, hogy szükséges kitágítani ezt az érdeklődést. Adódott egyrészt a katolikus egyetemek felé való tájékozódás, másrészt a másik, ami kapcsolatot teremthet, az a közép-európaiság. Azok a külföldiek, akik hozzánk jönnek, leginkább Közép-Európa iránt érdeklődnek. Akár egy amerikai vagy egy német számára Magyarország kis területet jelent, és ezt össze kell kapcsolni azzal a régióval, ahová besorol bennünket a világ. Ehhez adott segítséget a főleg lengyel egyetemekkel való kapcsolat (például a Collegium Carpaticum keretein belül), de Csehország, Szlovákia, Románia és Horvátország felé is megvannak az összeköttetéseink. Ez a hallgatók számára a látóterük kiterjesztéséhez és egy átfogóbb szemlélethez is vezethet. Hosszútávon tovább növeli ennek a képzésnek az értékét, hogy a Varsói Egyetem hasonló intézetével közös diploma kiadását tervezzük.

Oktatóként mi az, amit leginkább át szeretnél adni a hallgatóknak?

Ami az életemet vezérelte, az a tudat, hogy a jelenlegi világban is van létjogosultsága egy keresztény, katolikus kultúrának, amire az elmúlt 1000 évben a magyarság kultúrája is épült. Ez egy olyan látásmód, ami kapcsolatot képes teremteni más felekezetekkel, vallásokkal. Másrészt magyar nemzettudattal foglalkoztam, annak a felekezeti vonatkozásaival. Erre a látásmódra, valamint a nemzettudat és felekezeti kultúra értékeire, fontosságára igyekszem felhívni a figyelmet. Én bízom abban, hogy a nemzetek kultúrája ebben a globalizálódó világban is fenntartható és a keresztény kultúra továbbra is elképzelhető.

Hogyan élted meg a járványhelyzet miatt bevezetett távoktatást az elmúlt félévben?

Ez egyrészt egy személyes krízist is jelentett, mert az én korosztályom ettől a digitális kultúrától viszonylag távol áll. Így, ha a huszonéves fiam nem tartózkodik otthon a bezártságunk alatt, a feleségemmel (aki szintén oktató) nagyon nehezen tudtuk volna megoldani a különféle digitális tananyagokat elkészítését és továbbítását a hallgatóknak. A fiam volt tehát, aki segített a „dinoszauruszoknak” ebben a világban eligazodni. Ugyanakkor volt majdnem fél év, ami a hét évnyi intézetvezetői és doktori iskola vezetői feladatok mellett szabadságot adott, így rendszerezni tudtam az eddig félbehagyott tanulmányaimat és két tanulmánykötet is nyomdába fog kerülni. Ennek ellenére nagyon nem szeretném, hogy még fél évre visszatérjen ez az időszak. A személyes oktatás híve vagyok, egyetemi tanítást csak előadások és digitális kapcsolat formájában nem igazán tudnék elképzelni.

Milyen tanácsot adnál a leendő pályakezdők számára?

Történészek számára mindenképpen azt szeretném mondani, hogy a mienk egy szép hivatás. Nemcsak az anyagi lehetőségeket kell vizsgálni. Sok divatszakma van, aminek nagy lehetőségei vannak, de csak néhány éves felfutása van, és utána vagy megtelik a piac, vagy a vállalatok nem látják annyira terhelhetőnek a munkavállalót, mint korábban, és nehezebbé válik megélni. A mi pályánk ezzel szemben rögösen és kis lehetőségekkel indul, de hosszabb távon megélhetést tud adni. Azok a lehetőségek, amelyek külföldre csábítják a hallgatókat, komoly anyagi vonzattal járhatnak, de véleményem szerint hosszú távon nemcsak a honvágy, a kulturális eltérések, de maguk a megélhetési formák is előbb-utóbb visszahozzák őket Magyarországra. Ezért továbbra is azt mondanám, hogy elsősorban itthon próbálkozzanak megtalálni a boldogulásukat.

Akadémiai doktori disszertációd még 2013-ban védted meg. Jelenleg milyen kutatáson dolgozol? Mik a távlati terveid?

A disszertációmban egy 16-17. századi apokaliptikus szemléletmódot kívántam feldolgozni. Ehhez az időszemlélethez kötődve egy krízishelyzet időszakában létezett a végvári katonaság, illetve a környező lakosság, térszerkezetét pedig főként a végvári határterület képezte. Ennek a kötetbe átdolgozott kiadása 2016-ban jelent meg Apokaliptikus időszemlélet a korai reformáció Magyarországán (1526–1566) címmel. Továbbra is folytatnám ennek a témának a kutatását, kidolgozását. Ha az ember elindul egy korszakot kutatva, egy adott forráscsoportot vizsgálva, lényegében azt gombolja tovább egész életében újabb gondolatokat hozva. Ugyanakkor szeretném ezt a kutatást egy nagyobb térségre is kiterjeszteni, nemcsak magyar, de lengyel, illetve közép-európai és törökországi kutatókkal közösen együttműködve. Ezzel kapcsolatban már tettünk előre lépéseket, hiszen egy Báthori-konferenciát is tervezünk a varsói egyetemmel együtt, illetve turkológus kollégámmal szintén egy hasonló témán dolgozunk.

Szuromi Kristóf

A cikkben szereplő fényképeket Őze Sándor bocsátotta a rendelkezésünkre.

Ezt olvastad?

2023 tavasszán mutatták be Székesfehérvárott a Varga Mátyás bevezető tanulmányával és az általa végzett forrásválogatással elkészült A Szittyay-eset címmel megjelenő
Támogasson minket