„Nicolino”, egy kommunista Mussolini mellett

1945. április 28-án kora este kommunista partizánok ismert és kevéssé ismert fasiszta politikusokat sorakoztattak föl a Comói-tó partján. A diktatúra két évtized után, 1943-ban megbukott, az ezt követő tragikus epilógus (Olasz Szociális Köztársaság/Repubblica Sociale Italiana), a második világháború olaszországi befejezésével is a végéhez közeledett. Kik voltak a háború utolsó napjaiban halálra ítéltek? Idreno Utimperghe(r) újságíró, a Brigate Nere paramilitáris alakulat egyik vezetője, Goffredo Coppola klasszika-filológus, a Fasiszta Kultúra Nemzeti Intézetének (Istituto Nazionale di Cultura Fascista) vezetője, Ernesto Daquanno újságíró (Agenzia Stefani), Filippo Marinetti egykori barátja, Alessandro Pavolini, a (köztársasági) fasiszta párt titkára, Vito Casalinuovo, az 1944-es veronai per ítélkező bíráinak egyike, Paolo Porta ügyvéd, a veronai manifesztum egyik aláírója, aki végsőkig harcolt volna a svájci határ közelében (Valtellina), Augusto Liverani, Paolo Zerbino, Ruggero Romano, a köztársasági fasiszta kormány miniszterei, Francesco Maria Barracu miniszterelnökségi államtitkár, Mario Nudi, a duce testőrségének vezetője, Pietro Calistri repülőtiszt, a királyi (Regia Aeronautica), majd köztársasági (Aeronautica Nazionale Repubblicana) légierő századosa. Az említettek mind-mind Benito Mussolini mellett maradtak bukása után, követték őt az úgynevezett Olasz Szociális Köztársaság idején is. Mindvégig hű („fedelissimi”), tántoríthatatlan fasiszták voltak ők, akik önként és tudatosan vállaltak a sorsközösséget Olaszország diktátorával. „Mussolini minisztere vagyok, vele is halok meg” – látta az eljövendőt Fernando Mezzasoma, Mussolini – szintén ekkor kivégzett – sajtó- és propagandaügyekért felelős minisztere.

A Dongóban agyonlőttek között volt azonban valaki, akinek személye és politikai nézetei alighanem már a kortársakat is zavarba hozták, akinek megítélésekor még napjainkban is bizonytalanság érezhető. Talán nem is véletlenül. A kivégzőosztaggal „Éljen Olaszország! Éljen a szocializmus” kiáltással szembenéző Nicola Bombacci ugyanis 1921-ben Amadeo Bordiga, Umberto Terracini, vagy Antonio Gramscihoz hasonlóan Livornóban alapítója volt Olaszország Kommunista Pártjának (Partito Comunista d’Italia), és akiről már egy évvel később is az utcai erőszak idején fenyegetően azt énekelték a fasiszta paramilitáris osztagok, hogy „Bombacci szakállából fogkeféket készítünk Benito Mussolini csizmájának pucolásához. Önkéntelenül adódik tehát a kérdés: mit keresett egy kommunista a fasiszták között? A válasz a fasizmus ideológiájának heterogenitásában rejlik.

Bombacci (balról az első) és a fasiszta politikusok kivégzésük előtt.

Bombacci 1879-ben született a romagnai Civitella di Romagna településen. E terület (Emilia–Romagna) Olaszország egyik legkarakteresebben, igen radikálisan politizáló tartománya. Dino Grandi, aki szintén ennek a vidéknek a szülötte, és akinek kitüntetett szerepe volt a fasizmus konszolidálásában (majd megbuktatásában egyaránt), erre a szenvedélyes elkötelezettségre úgy emlékezett, hogy „Romagnában nincs olyan család, ahol ne politizálnának”. Közismert, hogy maga Mussolini is baloldali családból származott, édesapja, Alessandro Predappio és környéke szocialistáinak elismert vezetője volt. Bombacci még abban az időben ismerkedett meg Mussolinivel, amikor a fasizmus későbbi vezetője az őt körülvevő szegénységet látva, „a kitagadottak reménységével” forradalmárrá cseperedett. Mindehhez később annyit fűzött, hogy „ugyan mi más lehettem volna, mint túlzó szocialista, Bloch-ista, tulajdonképpen inkább kommunista.” Bombacci, akinek életében a túlzó szocializmust követően valóban a kommunizmus következett, négy évvel volt idősebb Mussolininál, akivel ellentmondásos, ám életre szóló barátságot kötött.

A fiatal Nicola Bombacci.

Nicola Bombacci – vagy ahogyan az őt közelről ismerő elvbarátok szólították, Nicolino – Mussolinihez hasonlóan tanítói diplomát szerzett, de ő sem töltött sok időt a katedrán. Csábította a forradalom, így ő is a politizálást választotta. Szenvedélyes mozgalmárként hamar ismert lett a szocialista pártban. Ám amíg a szintén párttag Mussolini az interventisták felé fordulva egyre jobban távolodott a szocialistáktól, Bombacci ezzel párhuzamosan a párt egyik radikális, fontos képviselője lett. Politikai súlya különösen szülőföldjén, Forlì, Cesena, de leginkább Modena városokban volt jelentős. Lehetőségeire és jelentőségére való tekintettel Mussolinitől a – sokadik – „Modena császára” mindent eláruló becenevet kapta. Az első világháborút követő társadalmi–politikai feszültségekkel terhes két esztendő (biennio rosso) idején már a szocialisták országos vezetője, ám – ahogyan láttuk – 1921-ben szakított pártjával és tevékenyen részt vállalt az olasz kommunista mozgalom hivatalos megszületésében. Megalkuvást nem ismerő, elkötelezett baloldali politikus volt. Aktív szerepet vállalt a szakszervezeti mozgalomban, a munkásság legnagyobb ellenségeként az olasz nagypolgárságot tartotta számon és őszintén hitt egy olaszországi revolúció lehetőségében, éppen ezért volt nagy hatással rá az 1917-es bolsevik forradalom. A külsőségekben is szovjet-orosz forradalmárokra emlékeztető Bombacci Leninnel is megismerkedett, majd barátságot kötöttek. Kapcsolatuk erejét mi sem bizonyítja jobban, hogy Bombacci 1922-ben született negyedik gyermeke a Wladimiro keresztnevet kapta. Parlamenti képviselő (szocialista) volt már, amikor 1920-ban egy kevés sikerrel járó javaslatot terjesztett elő a szovjetrendszer olaszországi bevezetéséről.

Bombacci (jobbról) Lenin és politikustársai társaságában, Moszkvában.

Míg a gyárfoglalásoktól és munkabeszüntetésektől hangos 1919–1921 idején egyértelműen központi alakja volt az olasz baloldalnak, addig a kommunista párt megalapítását követően azonnal marginalizálódott, megkezdődött politikai elszigetel(őd)ése. Bombacci hamar egyértelművé tette, hogy kiemelt fontosságú számára a munkástömegekkel való kapcsolat tartása és erősítése. Nem rejtette véka alá abbéli véleményét sem, hogy nagy probléma adódhat abból, ha a pártvezetés elszakad a tagságtól, a dolgozóktól. Márpedig számára a kommunista párt esetében is ez jelentette a legnagyobb problémát: a frissen alapított politikai mozgalom egy elitista értelmiség kezében összpontosul, amely így egyre inkább elszakadóban van a munkástömegektől. Mindennel és mindenkivel szemben állt, ha az általa képviselt baloldali, szocialista-kommunista eszmékről volt szó. Mussolini 1922-es kormányalakítását követően nem hagyta el az országot. Ellenezte a kommunista vezetők egyre erősödő szektarianizmusát, a munkástömegekkel való együttműködés lehetőségének megtartása végett – mintegy ultima ratioként – a fasiszta nemzeti szakszervezetekhez való csatlakozást tűzte ki célul. Érvelése szerint így legalább „belülről” lesz lehetőség megtartani a kapcsolatot a széles tömegekkel. A Moszkvával sokáig jó kapcsolatokat ápoló Bombaccinak kezdeményező szerepe volt abban, hogy Olaszország 1924-ben – elsőként a világon – teljes diplomáciai elismerésben részesítette a Szovjetuniót. Bombacci a parlament plénuma előtt intézte felszólalását a kormányfőhöz: „Gazdaságunk védelme és a nagy külföldi vállalatok rabszolgasága alóli megszabadulás érdekében, miniszterelnök urat arra szólítom fel, hogy minél hamarabb köttessék meg a megegyezés Oroszországgal” – mondotta. Mussolini – akinél minden bizonnyal nyitott kapukat döngetett – erre a kormány határozott szándékáról és ami nagyon fontos, az ország önállóságáról („Teljesen szabadok a kezeim”) biztosította a képviselőt.

A fasizmus nem volt szélsőjobboldali ideológia. 1919. március 23-án a milánói San Sepolcro téren az Olasz Harci Fasciók (Fasci italiani di combattimento) megalakításakor összesereglettek politikai szempontból igen heterogén, tulajdonképpen össze-vissza képet mutattak. Ott voltak köztük a Mussolinihez hasonló szocialisták, a századforduló időszakának nacionalistái, harcosabb republikánusok, szindikalisták és anarchisták. Érthető talán, hogy ezek után annak precíz és érdemi definiálása, hogy kik is tekinthetők fasisztának, még magának Mussolininak is nehézséget okozott: „Kissé nehéz meghatározni a fasisztákat. Nem republikánusok, sem szocialisták, demokraták, konzervatívok, nacionalisták. Ők képviselik minden tagadás és állítás szintézisét. A Fasciókban spontán módon találkoznak mindazok, akik a régi kategóriák és szokások nehézségei miatt szenvednek. A fasizmus, miközben megtagadja az összes pártot, ki is egészíti őket.” A kezdeti „sansepolcrista” időszak egyik legfontosabb jellegzetességének jellemzően a republikanizmus és egyházellenesség tekinthető, amely az első években erős baloldali hatással volt a mozgalomra. A hatalom közelébe kerülve, vagy később kormányon ugyanakkor ez a baloldali meggyőződés már jelentősen veszített erejéből, elcsendesedett. Mussolini megkötötte azokat a kompromisszumokat, amelyek vállalása miatt sokan elhagyták a mozgalmat. Utóbbiak ezekben vállalhatatlan egyezségeket, következetlenséget és megalkuvást láttak.

Nicola Bombacci

Bombacci a lehetőségekhez képest továbbra is aktív közéleti tevékenységet folytatott egy olyan politikai környezetben, amelyben egyre kevesebb megértéssel tekintettek a szovjet rendszerre, a kapitalizmus- és nagytőke-ellenességre. Bombacci úgy ítélte meg, hogy korántsem kibékíthetetlen az ideológiai különbség a fasiszta Olaszország és a Szovjetunió között, ezért szükségesnek tartotta a dialógus fenntartását. Nem volt számára ördögtől való az úgynevezett fasiszta forradalom (a mozgalom születésétől a hatalom megszerzéséig tartó időszak) és a bolsevik revolúció nézetrendszerének közelítése, kibékítése. Lenin személyes jó barátját a bolsevik forradalom vezetőjének halálát követően azonban végleg a partvonalra szorították az olasz kommunisták, 1927-ben pedig a pártalapítót politikai opportunizmus vádjával a pártból is kizárták. Az esztendőnek jószerivel az egyetlen pozitívumát a szakszervezeti mozgalom irányában mindig is aktív Bombacci számára a tavasszal elfogadott hivatalos munkaokmány (Carta del Lavoro) jelentette. Az ebben megfogalmazottak, a lefektetett elvek különösebb újdonságot nem jelentettek, de alapul szolgálhattak Bombacci számára is a szindikalista állam irányába. Az évtized végére Bombacci magánéleti problémái is egyre csak szaporodtak: állása a római szovjet követségen megszűnt, jelentős anyagi gondjai voltak, ráadásul Wladimiro fia is súlyosan megbetegedett.

Mussolini ekkor sietett egykori elvbarátja segítségére. A duce mindenekelőtt hozzájárult Bombacci beteg gyermekének gyógyíttatásához (erre ugyanis a családnak nem volt lehetősége), munkát talált, majd 1936-ban a párton belül is hatalmas felzúdulást okozva újságalapítási lehetőséget biztosított számára. A Fasiszta Nemzeti Párt jobboldalának (Achille Starace, Roberto Farinacci) ellenkezése ellenére Bombacci La Verità (Igazság) címet viselő lapja egészen a fasizmus 1943-as bukásáig publikálta a nagytőkével és a kapitalizmussal erősen polemizáló, baloldali ihletettségű (socialismo nazionale) írásokat Arturo Labriola, Walter Mocchi vagy magának Bombaccinak a tollából. Nicola Bombacci egész életében saját kommunista hite és elvei megtartása mellett politizált, soha nem lépett be a fasiszta pártba, ám közeledése ebben az irányba tagadhatatlan. Lapjának 1943 nyarán megjelenő utolsó számában így írt: „Ez tehát a komoly és döntő történelmi óra számunkra, olaszoknak: vagy győzni fogunk, és örökké biztosítani jövőnket Nagy Nemzetként az új, munkában és igazságosságban gazdag új európai rendben, vagy gerincet és szellemet hajlítani a zsidó és angol nyelvű emberek álnok és plutokratikus rabszolgatartó hatalma előtt …Térjünk vissza a kezdetekhez, nem azért, hogy leromboljuk, amit elértünk, hanem, hogy megtisztítsuk mindazt, ami nem tiszta.”

1945. március 15. Bombacci munkások előtt szónokol Genovában.

A fasiszta doktrínák és a kommunista tanok összebékítésének lehetőségét lázasan kereső Bombacci az Olasz Szociális Köztársaság fennállásának idején hivatalos megbízatás nélkül, egyfajta tanácsadóként rendszeres kapcsolatban volt Mussolinival. Az új, republikánus államalakulat első (és utolsó) programadó politikai rendezvényére 1943 végén került sor Veronában. Az immáron nevében is megváltozott Köztársasági Fasiszta Párt (Partito Fascista Repubblicano) országos gyűlésén (Assemblea Nazionale del Partito Fascista Repubblicano) november 14-én elfogadott manifesztum társadalmi-gazdasági vonatkozású pontjai tükrözik Bombacci elgondolásait szociális kérdésekben. Meggyőződése volt, hogy egykori szocialista párttársa vezetése mellett Olaszország számára új politikai-gazdasági körülmények között, a nehézségeket leküzdve, de megvalósulhat a javak (részleges) államosítása, bekövetkezhet a munkásosztály igazi győzelme. 1945. március 15-én, halála előtt nem sokkal Genovában, több tízezer főnyi hallgatóság előtt a következőket mondta: „Elvtársak! Nézzetek rám, elvtársak! Most azt fogjátok kérdezni, hogy ugyanaz a szocialista agitátor vagyok-e, a Kommunista Párt alapítója, Lenin barátja, aki valaha voltam. Igenis, még mindig ugyanaz vagyok! Soha nem tagadtam meg azokat az eszméket, amelyekért harcoltam, és amelyekért mindig is harcolni fogok. Lenin mellett voltam a forradalom sugárzó napjaiban, azt gondoltam, hogy a bolsevizmus élen jár a munkások diadalában, de aztán észrevettem a megtévesztést. A szocializmust ugyanis nem Sztálin, hanem Mussolini valósítja meg, aki szocialista, akit a burzsoázia húsz évig támadott, majd elárult, de most Mussolininak, megszabadulván az összes árulótól, szüksége van rátok, munkásokra, hogy egy új proletárállamot hozzon létre.” A háború utolsó napjaiban csatlakozott a Milánóból Svájc irányába menekülő Mussolinihez. A német–olasz teherautó karavánt 1945. április 27-én tartóztatták föl az 52. „Luigi Clerici” Garibaldi kommunista brigád partizánjai.

Bombacci sírja Milánóban (Cimitero Maggiore).

A „vörös Romagna” beszédes név, sokat elárul mindarról, ami meghatározta Emilia–Romagna politikai küzdelmeit: anarchoszindikalizmus, forradalmi szocializmus, földfoglaló-agárfoglaló mozgalmak, mélyen megélt forradalmi baloldaliság. A szocialista, majd kommunista Nicola Bombacci is ilyen társadalmi-politikai közegben szocializálódott. A kapitalizmus, a radikális társadalmi változásokért tenni kívánó Bombacci 1937-ben ezt írta lapjában: „1900-ban, nem pedig 191819-ben jutottam el a szocializmushoz és nem számításból, nem tudományosságból, hanem szenvedélyből. Ez az a bűn, amelyet az úgynevezett tudományos szocializmus professzorai a szememre vetettek.”

Kivégzésüket követően Mussolini, Clara Petacci és több más vezető fasiszta holttestéhez hasonlóan Bombacci tetemét is a milánói Piazzale Loreto benzinkútjára függesztették. Fejjel lefelé. Egy évvel ezt megelőzően, 1944. augusztus 10-én ugyanezen a téren fasiszta fegyveresek tizennégy kommunista partizánt végeztek ki, a holttesteket elrettentésül több napig a helyszínen hagyták. Bombacci holttestére a „legnagyobb áruló” (super traditore) feliratot függesztették. Az Olasz Kommunista Pártban (Partito Comunista Italiano) ettől kezdve nem is beszéltek többé róla.

Andreides Gábor

Ezt olvastad?

A kormányközeli konzervatív napilap, a Budapesti Hírlap a következőképpen jellemezte Károlyi Gyulát, amikor 1932-ben lemondott a miniszterelnöki posztról: „Soha nem