„Nincs külön amerikai, nyugat- és kelet-európai tudomány” – interjú Pók Attilával

Pók Attila diplomázása után, 1973-ban helyezkedett el a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetében (mai neve MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, a továbbiakban Intézet), ahonnan 2018 végén ment nyugdíjba. Negyvenöt, egybefüggő évet töltött ott, emellett több szemesztert tanított az Egyesült Államokban és Bécsben. 1988-tól 2018 végéig részt vett az Intézet vezetésében, kezdetben tudományos titkárként, majd igazgatóhelyettesként. Pók Attila gazdag életpályájáról, az 1968-ban induló egyetemi diákönkormányzatiságról, amerikai tapasztalatairól, kutatásairól, a magyar tudomány helyzetéről, a magyarországi radikális demokrata ideológiáról, a huszadik századi bűnbakkeresésről és a historiográfiáról az Újkor.hu főszerkesztőjével, Szőts Zoltán Oszkárral beszélgetett.

Újkor.hu: Az Eötvös Loránd Tudományegyetem történelem–angol szakján végeztél. Miért pont ide felvételiztél, és hogyan döntöttél úgy, hogy kutató történész leszel?

Pók Attila: 1964 és 1968 között a Móricz Zsigmond Gimnáziumba jártam, ahol egészen kiváló történelemtanárnőm volt Szatmári Kati néni személyében. Az ő karizmája vitt a történelem felé. Nemcsak én tartottam nagyszerűnek, hanem az osztálytársaim is, és ő volt az egyetlen tanárunk, akit mindig vigyázzállásban, csendben vártunk. Minden óráját úgy kezdte, hogy az adott témát világ-, majd magyar történeti kontextusba helyezte, s amióta tanítok, az ő példája nyomán én is mindig így csinálom. Apám (Pók Lajos – a szerk.) irodalomtörténész volt, ezért a családi hagyomány alapján azt kellett volna választanom, de a magyartanárnőm, Isten nyugosztalja, annyira rossz volt, hogy elidegenített az irodalomtól. Ami az angol szakot illeti, azt a nyelvet csak tizennégy évesen kezdtem tanulni. Nem is ez volt az első idegen nyelvem, hanem a német, de az angol valahogy jobban érdekelt. Iskolai tanárnőm nem volt jó, viszont a magántanárnőim igen. Szentkuthy Miklós írónak a felesége, Dolly volt az egyik, és a nagyon kiváló irodalomtörténész, Róna Éva a másik. Mindketten pozitív hatást gyakoroltak rám, ezért adta magát, hogy történelem–angol szakra menjek. Kora gyermekkoromban egyébként újságíró akartam lenni, de apám nagyon jóban volt Füst Milánnal, az íróval, aki megkérdezte tőlem, hogy „fiam, mi akarsz te lenni?” Mondtam, hogy újságíró, mire azt válaszolta, hogy „eszedbe ne jusson, azok nem komoly emberek”. Ezt nagyon komolyan vettem, így ez is szerepet játszott végül a szakválasztásomban. Az a pech ért, hogy az érettségi évében tizenegyedik lettem az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyen, aminek az első tíz helyezettjét felvették egyetemre. Ez nem vette el a kedvemet, megpróbáltam a felvételit, és sikerült is. Később viszont kiderült, hogy a tanulmányi verseny bírálóbizottságának tagja volt H. Balázs Éva. Emlékezett rám, és amikor másodéves koromban újra találkoztam vele, megtudtam tőle, hogy ő szerette volna, ha az első tízben végzek. Ettől kezdve ő vigyázott a pályámra. Ő egy igazi, a szó legnemesebb értelmében vett tyúkanyótípus volt, aki mindenkit fiacskámnak szólított, például Glatz Ferencet akkor is, amikor már miniszter lett. Rendkívül odafigyelt azokra, akiket a szárnyai alá vett. Bár engem nem az a korszak érdekelt, amit ő tanított, de azt mondta, hogy „fiacskám, te elmész majd a Pamlényi Ervin speciálkollégiumára”, és így is történt. Pamlényi Ervin historiográfiai speciálkollégiumot tartott a Bölcsészkaron, így kerültem kapcsolatba az Intézettel.

Ezek szerint már az egyetemen eldőlt, hogy az Intézet munkatársa leszel?

Olyan értelemben igen, hogy Pamlényi megmondta, szeretne idevenni, de nem vettek fel rögtön a végzésemkor, 1973 nyarán. December 1-től tudtak foglalkoztatni az akkor létrehozott historiográfiai kutatócsoportban, a köztes időt pedig kibekkeltem, és onnantól két évig Pamlényi Ervin mellett dolgoztam. 1975-ben elment Bécsbe, hogy az ottani Collegium Hungaricumot igazgassa. Felajánlotta, hogy magával visz, ami óriási lehetőséget jelentett: nyugati munkát, tízszeres fizetéssel az intézeti illetményhez képest. Azonban mégis csak az 1970-es évekről beszélünk… Megkértem, hogy intézze el, hogy pár napra kimehessek Bécsbe körülnézni, mert nem szeretnék vaktában döntést hozni. Elintézte, kint töltöttem három napot, majd azt mondtam neki, hogy „elnézést kérek, Pamlényi elvtárs – akkoriban mindenkit így kellett szólítani –, de inkább nem”. Ehhez persze az is hozzájárult, hogy kikértem a véleményét a Történettudományi Intézet igazgatóhelyettesének, Ránki Györgynek, aki azt válaszolta, hogy „Pók elvtárs, maga azt csinál, amit akar, de négy év múlva, amikor lejár a megbízatása, én is azt csinálok, amit akarok. Vagy visszaveszem, vagy nem veszem vissza.” Ránki állásfoglalása és bécsi tapasztalataim alapján úgy döntöttem, hogy nem megyek diplomáciai pályára. Most már úgy gondolom, hogy jó döntést hoztam.

Ugorjunk vissza egy picit az egyetemre. Emlékszem, hogy egy korábbi beszélgetésünk során említetted: akkor kezdődött meg a hallgatói önkormányzatiság, amikor egyetemista voltál. Mesélnél arról, hogy ez miként alakult?

1968 szeptemberében kezdtem az egyetemet. Volt azon az őszön egy kari gyűlés – a történetét részletesen megírta Dénes Iván Zoltán –, ahol bevezették, hogy a hallgatói képviseletet a hallgatók választják, és nem a KISZ adja, mint addig. Korábban szinte magától értetődően mindenki KISZ-tag volt, de 1968 után változott a helyzet. A kari gyűlés, ahol ezt bevezették, kiválóan tükrözi az 1968-as diákmozgalmakat. Túl voltunk augusztus 20-án, a csehszlovákiai és a franciaországi eseményeken. Forrongott a légkör, és ez nem hagyta érintetlenül a Pesti Barnabás utcát, ahol akkor még a Bölcsészkar székelt. A kari híradóban sorra jelentek meg a politikai cikkek, borzasztó érdekes és tanulságos tartalommal. Aztán elcsendesült persze egy kissé a kari közélet, de én aktívan részt vettem benne továbbra is, ahogy a hallgatói önkormányzatban is. Kari tanácsi, illetve tanszékcsoporti hallgatói képviselő voltam, megjelentem az összes ülésen, ahova delegáltak. Szakmailag azt tartom ebből az időszakból a legfontosabbnak, hogy létrehoztunk az Eötvös Klubban egy történészklubot, ahova külső előadókat hívtunk meg. Hanák Péter például először itt adott elő a Bölcsészkaron 1956 után, a mi meghívásunkra. Meg kell említeni az oktatókat is. Időben előre haladva a legnagyobb hatást Hahn István, H. Balázs Éva és Szabad György gyakorolták rám. Sokat jártam Zsigmond Lászlóhoz is, aki ugyan nem volt nagyhatású előadó, de nagyon okos, széles látókörű történész, rendkívül sokat tanultam tőle a modern kori politikai gondolkodás történetéről. Izsák Lajosnál tanultam az 1945 utáni időszak szigorúan forrásokra alapozott, árnyalt elemzési lehetőségeiről és persze a már többször említett Pamlényi Ervinnél saját szakmánk történetének kutatásáról. A legkiemelkedőbb tanári élményem azonban egyértelműen H. Balázs Éva volt, egy olyan egyéniség, akinek jelentőségét, kisugárzását aligha lehet szavakba önteni.

Ha már itt tartunk, hogyan álmodta meg neked H. Balázs Éva a historiográfiát?

Jó emberismerő volt. Megpróbálta mindenkiben meglátni, hogy mi van benne. Érezte, hogy a felvilágosodás nem annyira az én világom, mert engem inkább a dualizmus és a 20. század érdekel, de ugyanakkor tágabb érdeklődési körrel rendelkezem. Innem jött a historiográfia, s ezen belül már Pamlényi javasolta, hogy foglalkozzak Grünwald Bélával. Az egyetemi szakdolgozatomat a Huszadik Század című folyóirat történetéről írtam, Pamlényi Ervin témavezetésével, aztán maradtam is mellette az Intézetbe kerülve a historiográfiai témacsoportban. Miután elment Bécsbe, Glatz Ferenc vette át ennek a vezetését. Ekkoriban még úgy tűnt, hogy a nemzeti-nemzetiségi kérdés a dualizmuskori historiográfiában lesz a nagy témám, de végül nem írtam soha átfogó, nagyobb művet róla, mert másfele vitt az érdeklődésem.

Nem bánod, hogy nem így alakult?

Sosem bántam meg, mindig hagytam, hogy hassanak rám a körülmények, és alakuljon a világ körülöttem. Sajnos sokan működnek úgy, hogy elhatározzák, hogy egy adott dologgal fognak foglalkozni, és bármi történik, azon az úton haladnak, nem törődve azzal, hogy nincs rá forrás, vagy nem kap semmilyen visszhangot, amit írnak. Én inkább hagytam magam befolyásolni, már csak azért is, mert már az első években bevontak mindenféle szervezési feladatokba.

Miként találtad meg a Huszadik Század folyóirat körét? Ez fontos téma számodra, hiszen kandidátusi értekezésedet ebből írtad, és első köteted is erről szólt.

Igen-igen. Közvetett hatásra találtam meg. Apám nagyon jó viszonyt ápolt Horváth Zoltánnal, aki baloldali szociáldemokrata volt. Az érdeklődőknek ajánlom figyelmébe Széchenyi Ágnes róla írt tanulmányát a Századok egyik nemrégi számában. Még a gimnázium előtt figyeltem fel apám révén a Magyar századforduló című könyvére. Ebben jelent meg először az a gondolat, hogy a baloldal nemcsak a marxistákból áll, nemcsak ezek lehetnek progresszívek, hanem az úgynevezett polgári baloldal is. Az iskolában ugye azt tanították, hogy a baloldal egységes és egyöntetűen marxista. Ennek a könyvnek a hatására megértettem, hogy létezik szocializmuskritikus baloldal is, és elkezdett érdekelni, hogy miként lehetne erről többet megtudni. A Huszadik Század folyóirat és köre kiváló példa erre a gondolkodásmódra. Apámmal, valamint Pamlényivel beszélgetve kiderült, hogy senki se írta még meg a történetét. Másodéves korom táján kezdtem el még jobban érdeklődni a téma iránt, ekkor felvettem a kapcsolatot Litván Györggyel, aki ebben az időben rendezte sajtó alá A szociológia első magyar műhelye című szöveggyűjteményt, amihez a Huszadik Századot használta. Tőle is sok tanácsot kaptam. Eleinte a folyóirat egész történetét meg akartam írni, de aztán rájöttem, hogy az igazán érdekes kérdés az, hogy miként vált 1905–1906 táján afféle vegyesfelvágott folyóiratból határozott – általam radikális demokratának nevezett – ideológiájú lappá. Nagyon érdekelt az e mögött álló intézményes mozgás és a Társadalomtudományi Társaság. A szerkesztőségi iratok nagy része megvolt az Országos Széchényi Könyvtár kézirattárában, a Párttörténetiben őrizték Szabó Ervin levelezését, de más, a körben meghatározó gondolkodóknak, például Méray-Horváth Károlynak vagy Somló Bódognak a levelezése is hozzáférhető volt. Kutattam a Fővárosi Levéltárban is, egyébként innen ismerem még Gyáni Gábort. Bőséges mennyiségű forrás állt tehát rendelkezésre, csak meg kellett írni. Később kicsit elhűtlenkedtem a dolgot, de a magyar politikai gondolkodásnak ez a vonulata máig nagyon érdekel. Nem sokra becsülik ma ezt a réteget, de szerintem nincs egészséges kulturális, tudományos, politikai élet az ilyen típusú értékőrző értelmiség nélkül, még akkor se, ha sajnos nagyon dogmatikusak tudnak lenni saját gondolatrendszerükön belül. Ez volt tehát a Huszadik Század, de mindig érdekelt a különböző rendszerkritikus ideológiák formálódása, ezen a körön kívül is.

A későbbi habilitációs témád, a bűnbakkeresés honnan jött?

1993-ban megismerkedtem Randolph L. Brahammel. 1994-ben volt a Holokauszt kezdetének ötvenedik évfordulója, amelyre Braham egy nagyon nagy konferenciát akart szervezni Budapesten. Braham addigra már régen túl volt nagy könyvének, a Politics of Genocide-nak az első kiadásán. Megkereste intézetünket, megismerkedtünk, majd elkezdtünk együtt dolgozni. Lement a konferencia 1994 tavaszán, nem sokkal a választások előtt. A belőle készült tanulmánykötet 1997-ben jelent meg. Braham azt mondta nekem, hogy „neked is feltétlenül előadást kell tartanod”. Erre azt válaszoltam, hogy „de én nem foglalkoztam eddig a Holokauszttal”. „Ez egyáltalán nem gond” – felelte. Ekkor találtam rá a bűnbakkeresés problémakörére, megtartottam az első előadásomat erről, és ezután még jobban elkezdett érdekelni a politikai gondolkodás bűnbakkereső vonulata. Pont ez volt az egyik olyan momentum, ami elterelt a radikálisokkal foglalkozástól.

És mi volt a másik?

Az Intézetbe kerülésem után Mucsi Ferenc volt a másik igazgatóhelyettes Ránki mellett, az igazgató pedig Pach Zsigmond Pál. Mucsi szintén a polgári radikalizmussal foglalkozott, ez összekötött minket. Írtam még pár tanulmányt ebben a témában, aztán bevont az Acta Historica szerkesztésébe. A Hungarian Historical Review lényegében ennek a folyóiratnak az utódja, azonban az Acta nemcsak angol, hanem többnyelvű volt. A francia nyelvű anyagok felelőse Perlusz Kati, az oroszé Mucsi, az angolé és a németé én voltam. Ebben a szerkesztőségben jó tíz évig dolgoztam, de rengeteg más napi feladatot is elláttam az Intézetben. Ekkor kezdtem intenzívebben foglalkozni Grünwald Bélával is, ami szintén elterelt a radikális demokratáktól, valamint az is, hogy ekkoriban kezdtem intenzívebben tanítani.

Főállásban végig az Intézetben voltál. Hogyan kezdtél tanítani mellette, és milyen helyeken oktattál?

Esetemben az a furcsa helyzet állt elő, hogy sohasem tanítottam magyar nyelven magyar hallgatókat, csak néha, véletlenszerűen. 1985-ben egykori évfolyamtársam, Szirmai János révén kerültem kapcsolatba a Műegyetemen zajló angol nyelvű oktatással. Az ottani továbbképző intézet ambiciózus igazgatója, Horváth Attila elérte amerikai barátai révén, hogy szervezhessen angol nyelvű programokat amerikai diákok számára. A legkisebb befektetéssel a legnagyobb profitot hozó tárgyat, a matematika tanítását választotta, s kitalálta az Erdős Pál Semester in Mathematics című programot, ahol viszont kellett általános tárgyakat, így történelmet is tanítani. Nagy neveket hívott erre a feladatra, így Hanák Pétert, Berend T. Ivánt, azonban ők csak az akkreditálásban tudtak segíteni, óratartásra kevés idejük maradt.  Így keveredtem én oda, és az itteni oktatási munka elég tág horizontot adott. Itt és a későbbiekben a legkülönbözőbb keretekben kellett 19-20. századi nemzetközi kapcsolatok elméletét és történetét, valamint közép- kelet-európai történelmet tanítanom, s ebből magam is rengeteget tanultam. Így kitágult horizontom tudományszervezési feladataim végzése során is igen sokat segített.

Innen hívtak meg Amerikába is tanítani?

Nem egészen. A következő állomást Bécs jelentette, ezt pedig Niederhauser Emilnek köszönhetem, aki igen jóban volt Borsányi Györggyel. Borsányi az 1980-as évek eleje óta Bécsben tanított, mégpedig egy olyan intézetben, ahol amerikai diákok tanultak. 1988-ban megkérdezte Niederhausert, hogy nem tud-e valakit a fiatalabb generációból, aki be tudna szállni az oktatásba, ő pedig engem ajánlott. Tizenkét évet tanítottam Bécsben, ebből is rengeteget tanultam, főleg úgy, hogy ebbe beleesett a rendszerváltás időszaka is. Közben Glatz Ferenc miniszter lett (1989–1990 – a szerk.), s ezzel párhuzamosan készültünk az 1990-es madridi történész világkongresszusra, amelyre hét kötetet készítettünk. 1988 vége felé kezdtük el, és 1990 nyarára mind a hét kötet megjelent. Ez lett a valaha volt egyik legnagyobb tudományszervező munkám, hiszen ez az anyag úgy állt össze, hogy még nem volt e-mail, tehát hagyományos levelezés során gyűjtöttük össze a kéziratokat.  Az 1980-as évek közepén jutottam el először amerikai konferenciára, mégpedig Oberlinbe. Jászi Oszkár itt élt az emigrálása után, 1985-ben pedig konferenciát szerveztek az emlékére. Ránki György meghívatott erre, s ezzel kezdődtek meg az amerikai kapcsolatok számomra. Megismerkedtem Deák Istvánnal, akitől pótolhatatlanul sokat kaptam szakmai tudásból és emberségből is. 1992-ben felhívott, hogy nem volna-e kedvem Chicagoban tanítani. Volt, így kimentem egy trimeszterre, s nagyon komoly tapasztalatot jelentett a University of Chicagon töltött tizenegy hét. Később, 1998-ban, Deák István a Columbiára is hívott, amiből máig tartó kapcsolat lett. 1999 és 2013 között összesen tíz szemesztert tanítottam ott. Ez elég időt adott ahhoz, hogy integrálódjak az egyetem életébe, és megismerjem az ottani kollégákat. Az amerikai kapcsolatok között meg kell említenem azt az 1990 végétől két évtizeden át tartó munkát, amit egy amerikai civil szervezet, a Project on Ethnic Relations tanácsadójaként végeztem. A szervezet Allen Kassoff és a sajnos már hat éve halott Livia Plaks vezetésével régiónk nemzeti-nemzetiségi problémáival elemzőként és magas szintű politikai közvetítőként foglalkozott, tőlük sokat tanultam a politika és tudomány közötti kapcsolatok természetéről. Még egy pályámra nagy hatást gyakorolt személyt kell említenem, George Iggerst, akivel Mainzban ismerkedtem meg, amikor az Intézettől kapott ösztöndíjjal 1978-ban fél évet tölthettem az Institut für Europaische Geschichte-ben. Felkért, hogy készítsek egy historiográfiai kézikönyvet a Greenwood Press számára, s így tanultam meg, hogy milyen egy amerikai kiadóval dolgozni. Később, a Brahammel közös kötetünk a Columbia University Pressnél jött ki, de volt egy nagyobb historiográfiai projektem az Oxford University Pressnél is. Borzasztó érdekes projektben vettem részt a 2000-es évek elején is, amikor Jörn Rüsennel és Jutta Schererrel együtt szerveztünk egy öt konferenciából álló rendezvénysorozatot, amely az európai történeti tudatot járta körül, kezdve azzal a kérdéssel, hogy egyáltalán van-e olyan. Nagyjából ezzel párhuzamosan futott a European Science Foundation szervezésében egy nemzetközi projekt a kis nemzetek helyéről az integrálódó Európában, amelybe Frank Hadler német kolléga hívott meg, s ebből is tizenvalahány kötet lett. Még egy lényeges vonalat megemlítenék, mégpedig a Glatz Ferenc vezette Európa Intézetet, amely az 1990-es évek elejétől magánalapítvány formájában működik és az európai integráció kérdéseivel foglalkozik. Legszorosabb együttműködő partnereink az osztrákok voltak, s ekkoriban hetente jártam Bécsbe, a tanítás mellett főként Arnold Suppannal és Waltraud Heindllel egyeztetni közös programokról. Az Európa Intézet működését többek között a Bertelsman Alapítvány támogatta, ami mai napig az egyik legfontosabb német alapítvány. Minden évben csináltunk egy olyan konferenciát, amelyik Magyarország EU-érettségét járta körül, s ennek kapcsán politikusokkal is kellett egyeztetni. Glatz Ferenc egy negyedszázadon keresztül egyszerre volt főnököm a Történettudományi Intézetben és az Európa Intézetben, a vele folytatott igen sokrétű, változatos munka meghatározóan formálta pályámat. Nagy kihívás volt számomra, amikor akadémiai elnökségének hat éve alatt Szász Zoltán igazgatásával vittük az Intézet napi ügyeit. Nem volt könnyű a sok párhuzamos kötelezettséget teljesíteni, mert a felsoroltakon kívül persze mindig voltak, és a mai napig vannak szerencsére egyéb alkalmi meghívásaim is.

Pók Attila George és Barbara Busht fogadja a Magyar Tudományos Akadémia épületében

Irigylésre méltó, hogy évtizedeket töltöttél úgy, hogy mind a hazai, mind a nemzetközi tudományos élettel folyamatos kapcsolatban álltál. Hogyan alakultak a dolgok mindeközben itthon?

Tényleg nagy szerencse, hogy mindebben részt vehettem. Nagyon hálás vagyok az Intézetnek, hogy tűrte a sok jövés-menésemet. Nem sok munkahelyen viselték volna ezt el. Hozzá kell tennem, hogy mindez nem ment volna a titkárnőm, Győri Emese nélkül, aki több mint húsz éven keresztül minden nap a helyén volt, és biztos lehettem abban, hogy ha írok vagy telefonálok neki, akkor az adott ügyet elintézi. Így tudtam egyszerre több helyen lenni.

Látsz különbséget a hazai és a nyugati történészszakma között?

Nem. Sem a módszerek, sem a látásmódok, s bizonyos fokig az intézményes formák terén sem látok semmi meghatározó különbséget. Semmilyen területen nem mondanám azt, hogy fel kellene zárkózni. Az itteni kutatások értékek önmagukban, és ugyanúgy hozzátesznek a globális tudományhoz, mint az ottaniak. Nincs külön amerikai, nyugat- és kelet-európai tudomány, ahol az utóbbi mindig csak kullog a másik kettő után, hanem vannak nagy gondolatok, amelyekhez mindenki hozzájárul. Nagyjából az 1960-as évek közepe óta pedig folyamatos kommunikáció is van, s ebben az 1967-es bloomingtoni kiegyezés-konferencia a historiográfiai határvonal. Ami különbséget jelent, hogy nálunk hosszú ideig jóval nagyobb stabilitással lehetett dolgozni, mint Amerikában vagy Nyugat-Európában. Sajnos ennek már vége. Az, hogy valaki, mint például én, huszonhárom évesen elhelyezkedjen egy kutatóintézetben, és negyvenöt évvel később onnan menjen nyugdíjba úgy, hogy folyamatosan státuszban volt, mára elképzelhetetlenné vált. Egyre nehezebb állandó álláshoz jutni. Németországban vagy Amerikában hosszú ideje az a tendencia, hogy nagyon sokáig tart, amíg stabil pozíciót szerez valaki, és messze nem is sikerül mindenkinek. Sokak egész életüket az egyik projektből a másikba menetellel töltik.

Kicsit más téma, de kapcsolódik ehhez. 2014-ben német, 2017-ben angol nyelvű könyved jelent meg. Mindkettőben magyar történelemről írsz. Szerinted mennyire érdekli a külföldi olvasót az, amit ezekből a kötetekből megtudhat?

Esettanulmányként nagyon érdekli őket. Az amerikai egyetemeken összehasonlító előadások tartását követelik meg, azaz nem lehet külön Magyarország története kurzust tartani, Kelet-Európa összehasonlító történetét viszont például igen. A magyar problémakört elő lehet venni viszonyítási alapnak, ehhez viszont kell tudni irodalmat adni. Ilyen értelemben van piaca ezeknek a könyveknek. Pontosan ugyanannyi piaci nehézség van velük, mint más könyvekkel, igen sok mű jelenik meg régiónkról, de kevés olyan, amely angolul teszi hozzáférhetővé az itthon született eredményeket.  A Bölcsészettudományi Kutatóközpont Fodor Pál erőfeszítései révén sok ilyen publikációt tett közzé az elmúlt években.  Remélem, hogy folytatódik és kiteljesedik ez a munka

Az MTA BTK Történettudományi Intézet munkatársainak társaságában. Balról jobbra: Fodor Pál, Hegyi Klára, Szász Zoltán, Zsoldos Attila, Somogyi Éva, Pók Attila, Oborni Teréz, Gecsényi Lajos, Glatz Ferenc, Balogh Margit

Ki lehet tűnni a tömegből valahogy?

Ma már a mi területünkön is követelmény, hogy ne csak érdemi munkával, hanem marketinggel is foglalkozzunk, a szó legjobb értelmében. Hiába írod meg a világ legnagyszerűbb monográfiáját, ha nincs, aki kiadja, terjeszti, nem jut el az olvasókhoz. Ehhez PR-munka kell, könnyen be lehet látni, hogy enélkül nem megy. Ha pedig ezt jól csinálod, akkor előbb-utóbb idéznek, és ha idéznek, akkor mások is felfigyelnek rád, és jönnek majd az újabb lehetőségek. Fontos dolog a citáció, de az ember szívét még jobban melengeti, ha egy előszóban látja viszont a nevét a köszönetnyilvánítások között. Sok példa akadt erre, mert mindig segítőkész voltam, ha valaki megkeresett, és a megbeszélések gyakran eredményeztek kutatási projekteket és publikációkat. Mindig nagyon örültem annak, ha segíthettem abban, hogy egy kósza gondolatból konkrét projekt, konferencia, publikáció szülessen. A napi munkában is ez volt a feladatom. Valahogy le kellett hozni a lebegő eszméket a földre. Fontosnak tartom, hogy legyen struktúrája annak, amit az ember csinál. Egy rendezvény esetén például nemcsak a neves előadók fontosak, hanem az is, hogy ki legyen takarítva a terem, és ott legyen a kulcs. Ha bármelyik elmarad, az szégyen. Egy publikációnál ugyanilyen fontos, hogy ne csak értékes tartalma, de tisztességes külalakja, érthető váza legyen. Ez mind összefügg.

2007 és 2015 között a Magyar Történelmi Társulat főtitkára voltál, 2015 óta pedig alelnök vagy. Mit jelentett és mit jelent számodra Magyarország egyik legrégebbi civil szervezete?

A főtitkári pozíció igen nagy megtiszteltetés volt számomra, hiszen többek között olyan elődeim voltak ezen a poszton, mint Benda Kálmán, Székely György, Berend T. Iván, Szabolcs Ottó, Szakály Ferenc, Hegyi Klára, Romsics Ignác. Nagyszerű nyolc évet dolgoztunk együtt Orosz Istvánnal, aki az elnöki feladatokat látta el be ebben az időszakban. Elődeink erőfeszítéseit folytatva előadásokkal, a honlap megújításával, konferenciákkal, kiadványokkal hidakat próbáltunk építeni a szakma és a társadalom között. Számos emlékezetpolitikai kérdéssel is foglalkoztunk, jelenlegi kutatási érdeklődésem ezekben a tapasztalatokban is gyökeredzik. Nagy öröm számomra, hogy Hermann Róbert és Csukovits Enikő vezetésével milyen sikeres, egyre bővülő a Társulat jelenlegi munkája.

Pók Attila megnyitja a Magyar Történelmi Társulat Új utak a kommunista történet kutatásában című rendezvényét 2014 decemberében. Fotó: Fekete Bálint / Újkor.hu

2018 végén nyugdíjba mentél. Gondolom, nem maradsz tétlen ezután sem. Milyen terveid vannak?

Kőszegen működik a Miszlivetz Ferenc vezette Felsőbbfokú Tanulmányok Intézete (www.iask.hu), amely magyar, regionális és globális gazdasági, kulturális, politikai, társadalmi problémákkal számos tudományág képviselőit összekapcsolva, a nem közhelyszerűen definiált közhaszon szempontjait érvényesítve foglalkozik.  Nagy öröm és lehetőség számomra, hogy ebben az intézetben, amelyhez, illetve elődszervezeteihez szintén sok éves intézményes kapcsolat fűz, továbbra is dolgozhatok. Itt jött ki  2017-es könyvem, és 2018 végén jelent meg ugyanitt új, magyar nyelvű munkám A múlt hatalma címmel. Ebben olyan tanulmányokat gyűjtöttem össze, amelyek ilyen-olyan szempontból emlékezetpolitikával foglalkoznak. Ez manapság úgyis divatos, engem pedig nagyon foglalkoztat, mivel éberen, és nem túl nagy megelégedéssel figyelem a mostanit. A könyvet előtanulmánynak szánom egy nagyobb lélegzetű munkához, amelyben szeretném összehasonlítani a Kádár-korszak emlékezetpolitikáját az 1945 utáni nyugat-európai tendenciákkal. Az emlékezetpolitikának vannak közös alapmotívumai, meg lehet figyelni, hogy mikor mi jön elő, milyen politikai fordulatokra hogyan reagál ez a részterület. Meggyőződésem, hogy nem veszekedni kell a múltról, hanem érdemi vitákat folytatni, kulturált hangnemben, s ideje lenne az NSZK-ban lezajlott Historikerstreit mintájára a magyar múltról szóló vita lefolytatásának is.

Szőts Zoltán Oszkár

A képeket Pók Attila bocsátotta rendelkezésünkre.

Ezt olvastad?

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A
Támogasson minket