Nőmozgalmak a Német Császárságban

A médiában manapság rengeteg szó esik a nemek közötti egyenlőtlenségek problémáiról és megoldási lehetőségeiről, de valójában ez a téma már korábban is foglalkoztatta a közvéleményt. Mióta léteznek Németországban a nőmozgalmak? Milyen célokat fogalmaztak meg és hogyan, mennyi idő alatt valósultak meg a gondolatokból lett tervezetek, majd mikor váltak konkrét intézkedésekké?

A felvilágosodás eszméjének terjedésével és az alapvető emberi szabadságjogok megfogalmazásával párhuzamosan tettek kísérletet szerte Európában – így a német államokban is – a nők szociális helyzetének radikális javítására. Végül tényleges mozgalmak a később létrejött Német Császárság területén a szomszédos ország, konkrétabban a francia forradalom hatására kezdődhettek meg.

Így még mielőtt az 1871–1918 között fennálló Császárság egészét átható nőmozgalmakról esne szó, érdemes röviden áttekinteni a mozgalmakhoz vezető hosszú utat. Ebben az áttekintésben nehéz a nők csoportját egységként kezelni, hiszen teljesen más körülmények között élt egy városi vagy vidéki, másképp egy nemesi vagy polgári származású, vagy akár egy nincstelen nő. Más életutat jártak be a dolgozók, mint a cselédekkel rendelkező elit polgárok, de ugyanúgy más körülmények közt élt egy hamburgi prostituált, mint egy Rajna-vidéki nemes úrhölgy. Bár sorsukat az konzerválta, hogy mely társadalmi rétegbe születtek, mégis van, ami ettől függetlenül valamennyi nő számára korlátozott volt: az oktatás, a munkavállalás és a választás, illetve a megválaszthatóság. Hiába volt tehát valaki fiatal vagy idős, gazdag vagy szegény, céljaik azonosak voltak.

Még a 18–19. században uralkodó korstílusok, a klasszicizmus és romantika képviselői is megegyeztek abban, hogy a nők szíve „szabadnak” született, ugyan csak a kötelességek és kötelezettségek határán belül, vagyis a férjválasztás továbbra is a társadalmi rend megőrzésével volt elképzelhető. A polgári törvénykönyv szabta meg, hogy a nő mindenben a férj akaratának van alárendelve. A házasságot követően a nő nemhogy a család működésébe nem szólhatott bele, de még magántulajdonáról sem rendelkezhetett, a válás során pedig rendszerint a férfi javára döntöttek.

Ebben az időszakban a nő legfontosabb feladata az volt, hogy reprezentálja ura társadalmi státuszát, tekintélyét és vagyonát. Ennek legmegfelelőbb módja az otthoni vendéglátás volt, ahol a „mintafeleség” munkáját segítő egy vagy akár több fős személyzet (cseléd, házvezető-, szakács-, mosó- és varrónő) meglétét titokban tartották, nem csorbítva a ház asszonyának egyedi erényeit, aki nem csupán remek háziasszony, vendéglátó, hanem anya is. Erre azért volt szükség, mivel a férj nevetség tárgyává vált volna, ha a ház úrnője nem tudja kézben tartani a háztartást, esetleg még a kiszolgálás is akadozik. Nem véletlen, hogy Hamupipőke története is ekkor keletkezett, akinek keserves és kemény munkáját a pincében csupán a tündérek voltak képesek megkönnyíteni. Ezen kívül Walter Scott, Wilhelm Hauff, Ernst Wagner, Schiller és Jean Paul se mehetett el szó nélkül a romantikus és idealizált, kiválóan végzett házimunka mellett, melyet később az anyák lányaik segítségével folytattak.

A lányok házimunkára történő felkészítése már négyévesen megkezdődött, azonban intézményesített keretek között háztartástan tárgyként jóval később jelent meg a tantervekben. Így a leánygyermekek először otthon tanultak meg kenyeret és süteményt sütni, télre tartalékokat felhalmozni, gyümölcsöket lekvárnak befőzni, húsokat tartósítani, vajat köpülni, háztájéki élelmiszereket termelni és feldolgozni, szappant és egyéb háztartási terméket készíteni. Mivel a nőket a feladatok többsége a házhoz kötötte, még napfény is alig érte őket, így átvitt értelemben is sötétségben maradtak.

Amennyiben a házhoz vendégek érkeztek, a lánygyermekek még az iskolalátogatás alól is felmentést kaptak, ezzel mindinkább korlátozva esélyeiket. Mivel azonban a vendéglátó események száma rohamosan növekedett, elsőként Szászországban szabályozták a hiányzás mértékét a vallási ünnepeket (a húsvétot, a pünkösdöt, a reformáció emléknapját, a templomok felszentelését, a húshagyó keddet, valamint a karácsonyt) megelőző felkészülésekre.

Idővel a családi vendéglátások mellett kedvelt időtöltéssé vált a bálokon, színházi előadásokon, jótékonysági koncerteken, sétákon, éttermekben, vendéglőkben, klubokban, fürdőkben, utazásokon való részvétel, ami levette a terhet a háziasszonyokról és elősegítette bekapcsolódásukat a közösségi életbe.

Emellett a nő feladatai közé tartott az otthon külsőségeinek megőrzése mellett a család belső békéjének megtartása: a nehéz fizikai munkát végző vagy hosszú utazásról hazaérkező családfenntartó előtt a gyermeknevelés nehézségeiről panaszkodni, vagy veszekedni egyáltalán nem volt elfogadott. A tapasztalatoknak köszönhetően a gyermekek védelme, az agresszió és a családon belüli erőszak mérséklése is kapcsolatba hozható a nőmozgalmak első sikereivel.

Ezen kívül jól tükrözi a gondolatok áramlását, hogy a legtöbb nő, aki nem akarta elfogadni a sorsát, beletörődni jogai hiányába, rendszerint írók vagy költők feleségei voltak, hiszen leginkább az irodalom volt fogékony az újonnan érkező eszmék befogadására és annak terjesztésére. Így feltehetőleg ebből a házastársi eszmecseréből fogalmazódhattak meg az új elvek, követelések.

A nők jogainak védelméért Angliában, 1792-ben Mary Wollstonecraft szólalt fel, aki a nemek közti különbségek eltörléséért harcolt, kijelentve, hogy nem létezik nő vagy férfi, csupán emberek. Így a nevelés sem tehet különbséget a nemek között, hiszen a nő nem lehet a férfi társa, ha tudása és képzelete elmarad tőle, erkölcsi nevelése értelmetlen, ha nem terjed ki kötelességének magyarázatára: a hazaszeretetre, akaratának és gondolatának szabad fejlődésére.

Ezzel egy időben, ennek hatására jelent meg német nyelvterületen a Nők polgári jogainak javításáról („Über die bürgerliche Verbesserung der Weiber”, 1792) szóló mű anonim formában, majd 1828-ban Theodor Gottlieb von Hippel névjelzete alatt, melynek követelései szintén nem értek el sikereket.

Az ipari forradalom idején a gépek megjelenése sokat javított a nők helyzetén. Míg korábban ők voltak a termelők, már egyszerűen csak a késztermékek felvásárlóivá váltak. A különböző új fejlesztések pedig könnyítették és gyorsították a háztartásban végzett munkát. A házkörüli munkák végzése helyett így a kialakuló polgári réteg más tevékenységeket folytathatott és ezzel párhuzamosan megnyílt a munkaerő-felvevő piac a nem polgári származásúak számára.

A technikai újítások iránt igen fogékony német teológus, Jacob Christian Schäffer angol–holland minta alapján készült munkája nyomán kifejlesztésre került a német mechanikus mosógép. Majd az 1840-es évektől a nők életének minőségbeli javulását eredményezték a Németország-szerte megjelenő első varrógépek, melyekkel két órányi munkát lehetett megspórolni. Az iparban is óriási sikert hoztak az új találmányok: a szabók és cipészek már kisegítők nélkül is el tudták végezni feladataikat. Ám ahogyan a fonógépeket Angliában, úgy rombolták le a varrógépeket is, amikor a nők társadalmának egy része riválisát látta meg a masinákban, érezve, hogy munkájuk feleslegessé vált, állandó jövedelmük veszélybe került.

Bár politikai színtéren az emancipáció még váratott magára, a megváltozott élethelyzetek a jogok kiterjesztéséhez vezettek. Az alapvető cél mégsem a női jogok védelme, hanem a polgári kötelezettségek, a közösség érdekében történő felelősségvállalás és a szolgálat megteremtése volt, melyet egy férfiak által irányított állam érdekének rendelték alá, ahogyan az oktatás is ennek a célkitűzéseknek rendelődött alá.

Habár már a 17. században megtették az első lépést a nők egyenjogúsítása felé az első leánynevelő intézet megalapításával, az oktatás még mindig a nemek megkülönböztetésével zajlott. A tanterv részét képezte, hogy a fiúk a kitartó szellemi munkára, a házban a kemény rend megtartására, míg a lányok a gyereknevelésre, az anyai szerepekre, a házi- és kézimunkák végzésére készüljenek fel, miközben a továbbképzésükre kevesebb hangsúlyt fektettek. A népiskola (vagyis a 6. osztály) elvégzésével a lányok oktatása befejeződött, lánygimnáziumokat csak ritkán alapítottak, leginkább magánúton. Helene Lange más nőkkel közösen 1887-ben egy tervezetet küldött a Porosz Oktatási Minisztériumba, mely szorgalmazta, hogy a nők számára bizonyos mértékű képzés elérhetővé váljon, természetesen a túlképzés mellőzésével, hiszen az alapötlet csak annyi ártalmatlan kérést tartalmazhatott, hogy a férj ne csak egy tűzhely mellett ügyeskedő menyecskét lásson, hanem egy olyan nőt, aki nem hagyja unatkozni és beszélgetésre is képes. Így az emancipáció gondolata és annak veszélyei rejtve maradtak.

A tankötelezettség bevezetéséig a taníttatás iránti igény leginkább a polgári családokban terjedt, a dolgozó családok ezt a luxust továbbra sem engedhették meg. A képzés csak bizonyos privilegizált női csoportok számára volt elérhető, bár ezen csoportok már a középkori kolostorokban is kaptak némi oktatást, de az, hogy a férfiakkal egyenértékű képzésben részesüljenek, relatív későn, a 19–20. században merült fel először.

Kezdetben az iskolai oktatás a lányok számára sokkal rövidebb ideig tartott és a képzés kevésbé tartalmazott tudományos elemeket, mégis az iskolában eltöltött idő alatt és önképzés útján egyre olvasottabbá váltak. Ez azonban még mindig nem volt elég ahhoz, hogy akár teológiát vagy orvostudományt hallgassanak, mivel a természettudományos képzés nem tartalmazott kémiát, antropológiát, földrajzot, botanikát, valamint a humán tárgyak közül nem tárgyalták a történelem egészét, etikát, és nem végeztek esztétikai elemzéseket. A nevelés a családanya szerep elsajátítására, a francia társalgás alapjainak megismerésére, valamint zongoraleckékre korlátozódott.

A fordulópontot a francia forradalom mellett a lengyel, itáliai és görög felkelés, Hollandia függetlenségének kivívása, valamint a német kisállamok vezetőinek állandó váltakozása hozta el. A szabadság és a nemzeti egység két olyan példaértékű húzóerőnek bizonyult, mellyel a nők társadalma a függetlenedési törekvéseivel és nemi összetartozásával azonosulni tudott. A francia trikolór mellett megjelent a német, a színházakban a La Marseillaise mintájára himnusz szólt, a francia műveket óriási ütemben fordították. A lányok körében a tanároknak is nagy szerepe volt az eszme gyors terjesztésében. Nem csak a férfiak, a nők is kokárdát tűztek, eggyé váltak a forradalom eszményeivel.

A tényleges forradalmi hullám mellett az iparban egyre több gép vette át az emberektől a munkát és idővel jelentős életmódbeli változást jelentett a víz-, villany- és gázművek terjedése is, így több időt és energiát tudtak fordítani a szellemi fejlődésükre, egyre fontosabbá vált a képzettség magasabb szintjének elérése, az önálló alkotás szabadságának biztosítása és az egyenlő jogok kiterjesztése. Először az oktatás szabadságában értek el jelentős eredményeket: leánygimnáziumok alapultak és Hamburgban kísérletet tettek egy női főiskola alapítására, mely rövid ideig üzemelt.

A legfontosabb korszakhatárt az Általános Német Nőegylet 1865-ös megalapítása jelentette, melyet Louise Otto és Auguste Schmidt hozott létre.

Már 1887-ben nyílt vitát indított a német nőmozgalom legjelentősebb személyisége, Helene Lunge, aki szívügyének tekintette a lánynevelés megreformálását. Így a lányok olyan gimnáziumokban tanulhattak, melyek felkészítették őket az egyetemi tanulmányokra. A tantervekben az 1900-as évek elejétől pedig matematikai és természettudományos ismeretek is bevezetésre kerültek. A koedukáció gondolata igen korán megjelent, amit leginkább az olyan családok támogattak, ahol lány- és fiúgyermek is született, és ahol az apák ragaszkodtak gyermekeik egyforma neveltetéséhez. Az egyetemen tanító professzorok bíztak a nemek közötti közös munka elősegítésében, hiszen a közös cél nem a nemek ellentétének kiélezésére, hanem az alá- és fölérendeltség megszüntetésére, a nemek közötti együttműködés fejlesztésére irányult.

1900 körül korlátozásokkal ugyan, de már nők is tanulhattak egyetemen, röviddel ezután már 3.000 női és 50.000 férfi hallgatóval rendelkeztek ezek a felsőoktatási intézmények. Példának okáért nők is lehettek orvostanhallgatók, de néhány szemesztert ki kellett hagyniuk, amikor pedig végre végeztek, nem akadt páciensük. De a nőket más egyetemeken sem szívesen látták, főként amikor tömegesen jelentkeztek tanárként, kiszorítva a férfiakat.

Természetesen nem csak az egyetemi tanulmányokra való felkészítésben játszott fontos szerepet az azonos szintű és minőségű képzés megléte, hanem a különböző – eredetileg férfi – munkák végzéséhez is, mellyel a személyes egzisztencia biztosítása vált elérhetővé. Bevezetésre kerültek háztartási, házassági, gazdasági, technikai és szakmunkás ismeretek a kiváló minőségű iparcikkek tömegtermelésének, az árvák támogatásának és a szegénység csökkentésének reményében.

Nehézséget jelentett még, hogy az 1880-as években a nők egyenjogúsításért folytatott mozgalmaknak nem volt társadalmi támogatottsága. Úgy ítélték meg, mint korábban a vallás és a tudomány összeférhetetlenségét, ezenkívül nem az összes nőnek volt igénye a világ megismerésére, elfogadták, hogy a filozofálás, az élet értelméről való elmélkedés kizárólag a férfiak dolga. Így váltak a kékharisnyás női jogokért harcolók gúny tárgyává. Az átalakulás a feltételek változásával – a szervezett oktatás bevezetésével – következett be. Bebizonyosodott, hogy a biológia, pszichológia, művelődés- és szellemtörténet megállapításai, melyek elsődlegesen a különbségekre fókuszáltak, több azonosságot mutattak a valóságban. Felismerték, hogy az a patriarchális nézőpont, mely szerint a nők nem képesek absztrakt gondolkodásra, megdőlt. Bizonyos területeken egészen egyedi és eredeti felismerések születtek, melynek hatásai a polgári büntetőkönyvben, illetve a korábban említett családjogban és gyermekvédelemben is visszatükröződtek. Ettől kezdve a férj mellett a feleséget is ugyanazon szülői jogok illeték meg, valamint a korábbi hagyományoktól eltérően önállóan kezelhette vagyonát. Az új jogok szükségességét erősítette meg Friedrich Daniel Schleiermacher német filozófus, aki a nők feladatait és kötelességeit a tízparancsolat mintájára fogalmazta meg, melyben a nőket a férfiakkal egyenrangú félnek tekintik, akiknek nem kötelességük elviselni, ha jogaitól megfosztják vagy akár függő helyzetbe kényszerítik őket, hiszen így az állam által rájuk ruházott legfontosabb feladatukat is hiányosan látnák el, mely feladat nem kevesebb, minthogy a gyermekeiket gondolkodó embernek neveljék.

Wilhelm von Humbolt és felesége Carolina az 1810-es évek elejéről származó levélváltásai is sokat árulnak el a nők törekvéseiről. A nők ereje különösen a Monarchiában volt korlátozott, innen kiindulva a Metternich-féle konzervatív szemlélet egész Európára rányomta a bélyegét. Alig számíthattak arra, hogy a férfiak majd jogokat áldoznak fel a nők részére. Azonban Carolina látta, milyen veszélyeket rejt a szemléletváltástól való elzárkózás, melyben nem a fegyverkezés, hanem a liberalizmus eszméinek gyakorlati megvalósítása jelentené az áttörést, úgy ítélte meg, hogy jogalkotásban Ausztria nem lesz képes lépést tartani a fejlődő Német Birodalommal.

A napóleoni háborúk után az oktatás mellett második lépésként a nők munkához való jogát kívánták kiszélesíteni, hivatkozva arra, hogy az özvegyek vagy árvák ugyanolyan kenyérkeresőkké váltak, de munkalehetőségeik korlátozottabbak, a fizetésük jóval alacsonyabb.

Míg a férfiak gyakran arra hivatkoztak, hogy egy egyedülálló nő, aki egyedül neveli a gyermekét, társadalmilag és erkölcsileg is elfogadhatatlan, addig a nők azzal érveltek, hogy a szülőföldjükért és az éhínség megelőzésért és megszüntetéséért dolgoznának.

A viták eredménytelenek maradtak, bizonyos pozíciókban a nők önálló kereseti jogát elvették, valamint a munkavállalás lehetőségét továbbra is a férjek döntésétől tették függővé. A feleség munkavállalási jogát az 1900. január 1-jén kiadott Polgári Törvénykönyv 1358. §-a szabályozta, mely csak a férj jóváhagyásával volt lehetséges, illetve a létrejött munkaviszony a nő tudta nélkül bármikor felmondhatóvá vált.

A 20. század elején a Német Császárság területén körülbelül 56.000.000 ember élt, melynek közel fele nő volt, átlagéletkoruk a többgyermekes munkáscsaládokban éppúgy 52 évre tehető, mint az elegáns polgári famíliákban élőké, miközben a férfiak hozzávetőlegesen 6 évvel korábban haltak.

Miután a népesség száma fokozatosan nőtt, kialakult a munkások tömegtársadalma és párhuzamosan egy új alkalmazotti réteg is született. 1914-re a munkások tették ki a társadalom legnagyobb hányadát. Németország ezzel megosztott lett: az óriási tulajdon nélküli csoporttal szemben állt a polgárság, vállalkozók, hivatalnokság, katonaság és nemesség rétege.

II. Vilmos császársága hagyományos értékeket képviselt, ezért a férfiak hősiességét emelte piedesztálra. A társadalmi csoportok között feszülő vagyoni különbségek mellett a harcos férfiideál és a gyenge, küzdelemre képtelen nő közötti eltérések vehetők észre. Akár egy katonaállamban, úgy a férfiak által dominált Császárságban is megfigyelhető volt a nők másodlagos szerepe.

Amikor 1914-ben kitört az első világháború, a német férfiak egy része is kivonult a frontra, miközben a nők otthon maradtak. Mozgósításuk a katonai szolgálat szervezésével egyidőben az anyaország védelmével és az utánpótlás biztosításával kezdődött meg. A békebeli gazdaságot hadigazdálkodás cserélte fel. Ebben a megváltozott léthelyzetben a nők tömegesen vállaltak munkát. A sebesülteket a gyengélkedőn látták el, mobil katonakonyhákat üzemeltettek. Mégsem ugrásszerűen növekedett meg a nők munkavállalása, egyszerűen csak folytatódott egy növekvő tendencia, ami azonban szembetűnő, hogy a munkavégzés helyszíne megváltozott. Tehát valójában nem a háború okozta a női emancipációs törekvések kibontakozását.

Az első világháború kb. 2.000.000 német katona halálával járt és számosan az élelmiszerhiány következtében vesztették életüket. A háború elvesztése után a romló egészségügyi ellátás miatt a csecsemőhalandóság nőtt, sok férfi nem érkezett vissza a frontról vagy a megnyomorodott katonák már nem életerős családfenntartóként tértek haza. Ez az időszak a kitartásról szólt, nem a fejlődésről. A háborúban tapasztaltak és az éhezés általános depresszív hangulatot teremtett.

Bár a harmadik lépés a nők polgári jogaiért folyó küzdelemben már 1908-ban bekövetkezett, amikor a Német Nőegylet nők politikai pártaggá válását követelte és így sorra alakultak női szociáldemokrata, polgári, radikális, mérsékelt, konzervatív, katolikus és evangélikus pártok, az igazi csúcspontot, a háború után, az 1918–1919 fordulóján bevezetett egyenlő, titkos, női szavazati joggal érték el. Ennek bevezetését leginkább a munkás-, valamint a szociáldemokrata pártok szorgalmazták, nyilvánvalóan bízva a nők befolyásolhatóságában, majd későbbi támogatottságukban. Mégis megfigyelhető, hogy a nők választási kedve a konzervatív pártokat részesítette előnyben.

A Császárság felbomlása után, a válságot követő 1920-as években a családról és a házasságról alkotott elképzelések megváltoztak. A házastársak és a családok a csökkenő munkaórák száma miatt több időt töltöttek egymással. A nők többször jelentek meg nyilvánosan, az atletikus testalkat és a személyiség kifejezése vonzóvá vált. Rövidre vágták a hajukat, látni lehetett a térdüket, meztelen karjaikat, nyílt dekoltázsaikat, a férfiak mintájára az utcán dohányoztak. A tény, hogy egy nő is kereshet pénzt, általánossá vált. Az író-, távíró- és nyomdagépek mellett vállalt munkákat a férfiak örömmel adták át.

Összegzésképp bármennyire is úgy tűnhet, hogy a nőmozgalom mesterségesen jött létre, fontos megjegyezni, hogy ez részben a gazdasági és a kulturális fejlődés hozadéka volt. A tűzhely, a fonó- és szövőszékek már nem csupán a háztartások, hanem a nagyipari termelés részei voltak. A kézzel készült otthoni termékek jelentősége csökkent, a nők egyre több szabadidővel bírtak. Emellett az ipari termelés, a vendéglátás, a gasztronómia és a turizmus is fejlődött, a munkaerő-felvevőpiac kiszélesedett.

Már a francia forradalom eszméinek terjedésével egyidőben megfigyelhető volt, hogy a nők kis lépesekben ugyan, de egyéni jogaik kiterjesztésért megkezdték kitartó küzdelmüket. Mozgalmukkal először az oktatásban, majd a munka világában, végül a politikai életben arattak sikereket. Bár az út hosszú és fáradságos volt, még a mai napig sem tekinthetjük az egyenjogúsítás felé vezető törekvéseket befejezettnek.

Hajdu Gabriella Edit

Felhasznált irodalom

Dr. Wolff, Kerstin: Unsere Stimme zählt! Die Geschichte des deutschen Frauenwahlrechts. Bast Medien GmbH. Überlingen. 2018

Tuma von Waldkampf, Marianne: „Frauenbewegung” und „nationale Frauenarbeit”. In: Deutscher Wille des Kunstwarts. Szerk.: Ferd Avenarius. Oktoberheft. 29/1. München. 1915. 133-136.

Freudenberg, Ika: Was die Frauenbewegung erreicht hat. Buchhandlung Nationalverein. München. 1912

Lange, Helene: Die Anfänge der Frauenbewegung. Quellenhefte zum Frauenleben in der Geschichte. Heft 17, Berlin, 1927

Wollstonecraft, Mary: Vindication of the Right of Woman. London. 1792

Olympe de Gouges: Déclaration des Droits de la Femme et de la Citoyenne. Röpirat. 1791

Schleiermacher, Friedrich Daniel Ernst: Idee zu einem Katechismus der Vernunft für edle Frauen. Athenäum I. 2. S. 1796/98. 1-146.

Varnhagen, Rahel: Rahel, ein Buch des Andenkens an ihre Freunde. 3 Teile. Berlin. 1834

Otto, Louise: Frauenleben im deutschen Reich. Erinnerungen aus der Vergangenheit mit Hinweis auf Gegenwart und Zukunft. Lipcse. 1876

Dr. Braune, Andreas: Die Parteien und das Frauenwahlrecht im Kaiserreich. Bundeszentrale für politische Bildung. 12.11.2018

Ezt olvastad?

5+1 könyv az 1848–1849-es forradalom és szabadságharcról

Március 15-e több mint egy ünnep. Ezen a napon egész Magyarország az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc hőseire emlékezik, előttük tiszteleg.

X