Nyugati áltudományok, afrikai genocídium: a fajelmélet és a frenológia szerepe a ruandai népirtásban

1994-ben a közép-afrikai Ruandában a modern kor egyik legbrutálisabb tömegmészárlása zajlott, amelynek következtében 800 ezer – 1 millió tuszi és mérsékelt hutu halt meg. A globális közvélemény a hutu-tuszi szembenállás kapcsán a leggyakrabban etnikai konfliktusról beszélt. A két csoport közötti választóvonalak azonban olyan fogalmak és narratívák mentén mélyültek el és váltak etnikai, „faji” színezetűvé, amelyek a gyarmati időszakhoz kötődő idegen behatások következtében terjedtek el az országban. Ezek a hatások olyan változásokat eredményeztek a ruandai társadalomban, amelyeknek jelentős szerepük volt az 1994-es népirtás bekövetkeztében.

A ruandai népirtáshoz vezető etnikai szembenállás eredői között a modern nyugati világban kialakult fajelméletet, ahhoz kapcsolódóan pedig a frenológia fogalmát szükséges megvizsgálni. Utóbbit a Britannica Hungarica lexikon a következőképpen definiálja: „A koponyatan témájának hibás, tudománytalan megközelítéséből eredő elmélet a frenológia, amely az emberi koponya külső jellemzői alapján az ember értelmi képességére és jellembeli tulajdonságára vonatkozó következtetéseket von le.”[1] Ma már nem vitás – ahogy azt az idézett szócikk is kihangsúlyozza –, hogy ennek a megközelítésnek nincs tudományosan igazolható alapja, a XIX–XX. században azonban mégis rendkívül népszerűnek számított. A frenológiától ebben az időben ugyanis a rasszista nyugati „tudósok” egy része és az európai gyarmatosító hatalmak azt várták, hogy a leigázó hatalmak felsőbbrendűségét „igazolja” az alávetett gyarmati népekkel szemben és ezáltal legitimálja a hatalmukat. Ehhez kapcsolhatóak – többek között – a frenológusok által végzett vizsgálatok az új-zélandi őslakos maorikon, az amerikai indiánokon, a hindukon, az oroszországi kalmükökön, a nácik kísérletei a színes bőrű embereken és a zsidókon, illetve a ruandai belga gyarmatosítók által végzett vizsgálatok a hutukon és tuszikon. Az alábbi cikkemben ez utóbbira fókuszálva fogom bemutatni, hogy ezek az áltudományos tanok és gyakorlatok hogyan erősítették fel a hutuk és tuszik közötti etnikai feszültségeket, milyen visszafordíthatatlan károkat okoztak Ruanda egyébként nyelvileg és vallásilag is homogén társadalmában, illetve mekkora szerepet töltöttek be az 1994-es népirtáshoz vezető úton.

Mindenekelőtt a frenológia kialakulásának és fejlődésének történetét érdemes áttekinteni, rávilágítva annak áltudományos mivoltára. Ezt követően szó esik majd arról, hogy Ruandában a belga gyarmatosítók miként használták ki a saját céljaik érdekében ezt az elméletet, és milyen hatást értek el vele.

Fontos megemlíteni, hogy a frenológia csak egy szegmense volt a XIX–XX. századi fajelméleteknek és az ezeken alapuló „fajtudományoknak”. A faji előítéletek alapjai az ősidőkig nyúlnak vissza, a biológiai alátámasztásukra irányuló későbbi törekvések pedig a modernkori „tudományos” élet szerves részét alkották. A faj mint definíció mégis viszonylag későn vált a tudományos szóhasználat részévé. A XVIII. század végéig még sok esetben felcserélhetőek voltak a „faj” és a „rassz” fogalmak, mivel ezeknek még nem létezett pontos meghatározásuk. Carolus Linnaeus svéd orvos és biológus pontosította a „faj” terminust az 1735-ben megjelent Systema Naturae (A természet rendszere) című munkájában. Linnaeus ezzel a munkájával alkotta meg a modern tudományos rendszerezést, illetve ez által a „tudományos rasszizmus” alapjait is.

A „tudományos rasszizmus” kapcsán két fontos személyt kell megemlíteni, akik átértelmezték a korábbi tanokat, illetve újragondolták azokat. Az első ilyen Joseph Arthur de Gobineau, francia arisztokrata, aki az Esszé az emberi fajok egyenlőtlenségéről című, 1855-ös munkájával a XIX. század egyik legbefolyásosabb „gondolkodójává” vált, az írásával pedig egyfajta mozgalmat is elindított „gobinizmus” néven. A munkájában három fajt különböztetett meg: a felsőbbrendű fehéret, az alatta álló sárgát és a „faji ranglétra” legaljára helyezett feketét. Gobineau az állításai igazolására a koponyaalakjából és méretéből levont következtetéseket, illetve más testrészek mérésének módszerét használta.

Gobineau munkája nagy hatással volt Houston Stewart Chamberlain angol származású német filozófusra is. Ő írta meg A 19. század alapjai című művet, amely nagyon népszerűvé vált a korban. Gobineau-hoz hasonlóan Chamberlain is fajokban gondolkodott, munkájában többek között olyan elméletek jelentek meg, amelyek szerint a zsidók és a teutonok – árják, akik közé Jézust is sorolta – harca határozza meg az emberiség történelmét. Gobineau és Chamberlain eszméi Hitlerre is hatottak, számos gondolatot átvett tőlük és beépített a Mein Kampf-ba.

A fajelméleten alapuló ún. fajtudományok között a legelterjedtebbek közé tartozott – például az eugenika, azaz a „fajnemesítés tudománya” mellett – a frenológia.

A frenológia megalapítójának egy osztrák orvos, Franz Joseph Gall tekinthető: ő volt az, aki kidolgozta a leghatásosabb elméleteket az emberi viselkedés és az agy működésének összekapcsolásáról. Azt állította, hogy az agy szerkezetének különbségeit az egyén mentális és szellemi jellemvonásai közvetlenül tükrözik. Elmélete szerint ezek a különbségek láthatóak, illetve kitapogathatók a koponya megfelelő területeinek vizsgálatával. Meg kell jegyezni ugyanakkor, hogy Gall az elméleteiből nem vont le faji különbségekre utaló következtetéseket.

Gall mellett azonban több, a frenológia tanait hangoztató lelkes támogató is megjelent, akik egyértelműen rasszista gondolatokat fogalmaztak meg. Közülük például François J.V. Broussais, francia nemzetiségű orvos úgy gondolta, hogy néhány ember soha nem válhat civilizálttá, míg a szintén francia nemzetiségű doktor, Jean B.I. Bourdon szerint az európaiak arra születtek, hogy tanítsák és/vagy leigázzák a más, kevésbé intelligensnek tekintett fajokat. Hubert Lauvergne, francia haditengerészeti orvos pedig arra a következtetésre jutott, hogy a színes bőrű emberek és a nagy majmok között több a hasonlóság, mint az előbb említettek és az európaiak között.

A XIX. század során a tudományos körökben megjelent a frenológiával kapcsolatos kételkedés. Ennek ellenére továbbra is fennmaradt ez a „tudományos nézet”, így a XX. században az amerikai és az európai országokban, illetve ezek ázsiai és afrikai gyarmatain is alkalmazták. Az 1900-as évek elején a gyarmatokon végzett „faji” vizsgálatok főleg a különböző származású emberek közötti „fajkeveredésre” fókuszáltak. Ezek kapcsán a németek által végzett kutatásokat, illetve Eugene Fischer német antropológus nevét kell kiemelni. Az első világháborút követően azonban a németek elvesztették az afrikai területeiket, így a „fajkeveredésre” vonatkozó tanulmányaikat Németországban folytatták tovább, aminek következményeként a német feketéket sterilizálták. Hasonló vizsgálatokat, illetve módszereket alkalmaztak később a náci „tudósok” a zsidók fizikai-antropológiai meghatározására és elkülönítésére a „német vér tisztaságának” fenntartása érdekében és a holokauszt igazolására.

A belga gyarmatosítók szerepe a ruandai hutuk és a tuszik közötti etnikai konfliktus kialakulásában kétségtelen. Ennek megértéséhez azonban meg kell vizsgálni Ruanda társadalmának az összetételét a népirtást megelőző időszakban. Ruanda területén eredetileg az őslakos pigmeusok éltek, a twák (Batwa), akik vadászó és gyűjtögető életmódot folytattak. Az egységes társadalom a XIV–XV. században jött létre, amikor a bantu csoportba tartozó hutu (Bahutu) és tuszi (Batutsi) telepesek letelepedtek az ország területén. A hutu, tuszi és twá elnevezések egyszerre utaltak a társadalmi státuszra és a munkamegosztásra is. Eszerint a hutuk – akik a népesség 84%-át alkották – főleg földműveléssel foglalkoztak, a tuszi kisebbség (14%) állattenyésztéssel, szarvasmarhatartással, míg a twák (1%) esetében a már említett gyűjtögetés kiegészült a fazekassággal. A ruandai társadalmat tehát három fő csoport alkotta, de a hutu-tuszi dichotómia vált benne meghatározóvá.

Az ország lakossága nyelvi szempontból (kinyarwanda) mind a mai napig homogénnek mondható. A külsőjük alapján mégis meg lehetett különböztetni az egyes csoportokat: a hutuk alacsonyabbak voltak szélesebb orral, míg a tuszik magasabbak keskenyebb arcformával. Az igazi különbséget közöttük azonban a társadalmi pozíciók jelentették. Ruandában a gazdagságot és vele együtt a hatalmat a haszonállatok adták. Így a szarvasmarhatartó tuszik politikai és társadalmi vezető szerepbe kerültek. Ennek ellenére mindkét csoportnak megvolt a maga szűk, de gazdag elit rétege is. Mereven elkülöníthető csoportokról nem is lehetett beszélni, mivel a csoportokon belüli, illetve azok közötti helyzetek nem voltak megmásíthatatlanok. Ha például egy hutu meggazdagodott, vagyis szarvasmarhákat kapott, akkor tuszivá válhatott, és fordítva, ha egy tuszi elvesztette a vagyonát (állatait), vagy vegyes házasság révén beházasodott egy hutu családba, akkor ő maga is hutuvá vált.

A hutuk és a tuszik csoportjai közötti átjárhatóság azonban az idők folyamán lelassult, ennek jelei már ötven évvel a gyarmatosítás előtt megmutatkoztak. A tuszik befolyása ugyanis még inkább megnövekedett, mivel a hódításokhoz szükséges hadsereg katonai vezetői közülük kerültek ki. Ennek ellenére a tuszik többsége a köznemességhez tartozott. Másrészt az elithez tartozó gazdagabb hutukban erős felsőbbrendűség érzés alakult ki a szegényebb hutu parasztokkal szemben. Ezek a vagyonos hutu férfiak néha tuszi nőkkel házasodtak össze, de a gyermek ebben az esetben nem az apja csoporthovatartozását örökölte, hanem az édesanyjáét, így ő is tuszivá vált. Mindezek hozzájárultak a hutuk és a tuszik közötti társadalmi szerepek kikristályosodásához. Ennek ellenére Ruandában a legnagyobb – többek között politikai, társadalmi, vallási és közigazgatási – változást a gyarmatosítás hozta el.

Az első európai, Gustav von Götzen német katonatiszt, utazó 1894-ben lépett Ruanda területére. Ez az utazás politikai indíttatású volt, ugyanis az 1885-ös Berlini Konferencia során Ruandát német gyarmattá nyilvánították, így Götzen a terület „elfoglalása” miatt látogatott az országba. Ezt követően kezdetét vette Ruanda gyarmatosítása. Katolikus misszionáriusok érkeztek, akik a korábbi társadalmi és politikai rendet felborítva új közigazgatási rendszert akartak kiépíteni, és ehhez a felsőbbrendűnek tekintett tuszikra támaszkodtak. Ennek az lett a következménye, hogy a korábban már említett társadalmi csoportokat jelölő kategóriák közötti átjárhatóság az európai hatalomszervezés következtében megszűnt, így a csoportokat jelölő kategóriák lényegében etnikai kategóriákká, rasszokká váltak.

Az első világháborús német vereséget követően Ruanda belga gyarmattá vált. 1923-ban a Népszövetség belga mandátumterületként ratifikálta az országot Ruanda-Urundi néven. A belgák a céljuk eléréséhez – az intézményrendszer teljes átalakítása, gyarmati kormányzás fenntartása – továbbra is a tuszikat részesítették előnyben minden téren. Ennek kapcsán Léon Classe, a belga kormány tanácsadója, majd Ruanda későbbi érseke a következőket mondta: „A legnagyobb hiba, amit a kormányzat saját maga és az ország ellen tehet, ha elsöpri a tuszi kasztot. Egy efféle forradalom az országot egyenesen az anarchiába vagy az oly gyűlöletesen Európa-ellenes kommunizmusba vezetné. […] Általánosságban elmondható, hogy nem lehetnek számunkra jobb, értelmesebb, aktívabb, a haladást megérteni képes és ráadásul a nép által is elfogadott főnökök, mint a tuszik.”[2]

A hutu-tuszi csoportok közötti különállás a belga uralom alatt szilárdult meg teljesen, ugyanis 1933-tól a személyi okmányokban fel kellett tüntetni az etnikai hovatartozást. A hutuk és a tuszik „könnyebb” megkülönböztetése érdekében a belgák kutatókat és tudósokat hívtak az országba. Ezek a specialisták megpróbálták osztályozni az embereket a sztereotíp anatómiai-antropológiai jellemzőik szerint. Emiatt craniofaciális méréseket – amellyel a koponya szélességét és hosszúságát vizsgálták – végeztek a hutukon és a tuszikon, illetve a testméreteiket is tanulmányozták. Ezek mellett még számos megkülönböztető jellemzőt figyelembe vettek annak érdekében, hogy könnyebben be tudják sorolni a népességet az egyes etnikai csoportokba. A belgák ezekkel a vizsgálatokkal „igazolták” a tuszik felsőbbrendűségére vonatkozó elméleteiket, ugyanis a koponyamérések során arra az „eredményre” jutottak, hogy a tuszik agya nagyobb, mint a hutuké. Emellett úgy ítélték, hogy a tuszik fejformája (például a hosszabb, keskenyebb orr), a szemük színe és a világosabb bőr színük miatt sokkal inkább hasonlítottak a fehér európaiakhoz, mint a hutuk. A közhiedelem a hutuk és a tuszik közötti testmagasság-különbséget, illetve a szarvasmarhatartó tuszik magasabb alkatát a jobb minőségű, fehérjedús táplálkozással magyarázza. Ezt az elméletet ma már számos kutató igazolta.

Ezek a „fajtudományos” kutatások és a gyarmatosítók által megszilárdított osztályozási rendszer hosszútávú következményekkel járt a lakosságra nézve. A személyi igazolványok kiállítása mellett, illetve annak mentén a belgák a ruandai közigazgatás egészét, az oktatást és a hivatalviselést is átalakították. Ennek kapcsán még mindig a tuszikat részesítették előnybe, ugyanis a ruandai adminisztrátorok képzésére létrehozott iskolákba leginkább a tuszi igazolványokkal rendelkezőket válogatták be. Emiatt a tuszik tekintélye nőtt, mivel az itt végzettek monopolhelyzetet élveztek a hagyományos elittel és a hutu értelmiséggel szemben egyaránt. A hutukra – a belgák értelmezése alapján – viszont fizikai munka várt, így megváltva őket a „civilizálatlanságtól”. A tuszik „kiválasztottsága” azonban nem járt tényleges politikai hatalommal, mivel a belgák őket is eszközként használták a gyarmati közvetett kormányzás kapcsán, illetve a befolyásuk megtartása érdekében.

A második világháborút követően, az 1950-es évekre azonban a tuszik egyre inkább Ruanda függetlenítését támogatták. Az ország függetlenedésének elodázása céljából a belgák a korábban elnyomott hutukat kezdték el támogatni, és bennük próbáltak szövetségesekre találni. Ezzel a politikával azonban csak azt érték el, hogy a két csoport közötti szakadék még inkább elmélyült. Az egyre inkább növekvő ellentét erőszakos formában is megnyilvánult, mivel a hutuk lehetőséget láttak a felemelkedésre, így a tuszik ellen fordultak. A lázadások következtében körülbelül húszezer tuszi halt meg, és tízszer ennyi kényszerült elhagyni az otthonát, akik a szomszédos országokba menekültek.

A korábban számszerű etnikai kisebbségben élő, de a társadalmi ranglétra tetején álló tuszik által uralt területen a hatalom az 1962-es függetlenedés után a többségi hutuk kezébe került. Eközben a Ruandával határos országokban, például Burundiban összecsapások folytak a hutuk és a tuszik között, amelyek kölcsönös megtorlásokhoz vezettek, attól függően, hogy az adott országban éppen melyik csoport irányított. Ekkor terjedt el a hutuk körében az inyenzi, azaz a „csótány” kifejezés is a tuszikra.

Ruandában időközben a harcokat kihasználva 1973-ban Juvénal Habyarimana került hatalomra. A szomszédos Ugandában ugyanakkor 1986-ban Paul Kagame megalapította a Ruandai Hazafias Front (Rwandan Patriotic Front, RPF) nevű, Ruandából menekült tuszikat tömörítő harci szervezetet. Az RPF 1990-ben támadást indított Ruanda felé, ami polgárháborúhoz vezetett Ruandában. A kormány és az RPF többször tárgyaltak a tűzszünetről, és a háborút lezáró egyezményt végül alá is írták 1993 augusztusában a tanzániai Arushában. Az egyezmény azonban tarthatatlan volt a szélsőséges hutuk számára. Megkezdődött a machéték importálása, illetve a hutu milíciák – mint például az Interahamwe és az Impuzamugambi – kiképzése.

A népirtás az 1994. április 6-án történt merénylet után robbant ki: az esti órákban lelőtték a Kigali felé tartó Habyarimana elnök repülőgépét, aki a vele utazó burundi elnökkel együtt meghalt. A mai napig tisztázatlan az elkövetők kiléte, de az akkor kialakult helyzetet kihasználva a szélsőséges hutuk az RPF-t vádolták meg. A rádióban (Radio Télévision Libre des Mille Collines, RTLM) kiadták a jelszót: „Vágjátok ki a magas fákat!”  ­– ez jelentette a népirtás kezdetét.

A ruandai népirtás körülbelül száz napja 1994 júliusában ért véget. A mészárlás során a becslések szerint 800 ezer – 1 millió tuszi és mérsékelt hutu halt meg az akkoriban nyolcmilliós országban. A mészárlások alatt az áldozatok megtalálásában, azonosításában a – fent említett – belga uralom alatt bevezetett személyi okmányoknak is nagy szerepük volt.

A belgák szerepe a népirtáshoz vezető viszonyok kialakításában vitathatatlan, de a felelősség nem csak őket terheli. Már a gyarmatosítás előtt is fennállt a két csoport közötti megosztottság. A gyarmati időkben azonban a németek és legfőképp a belgák mindezt felerősítették, táptalajt szolgáltatva a faji ideológiának, amely miatt a lakossági csoportok közötti választóvonalak merev etnikai határokká rögzültek, a társadalmi ellentétek pedig etnikai konfliktusokként értelmeződtek újjá.

A mészárlás után az új kormányra komoly feladatok vártak: a bűnösök megbüntetése mellett a társadalmi megbékélés előmozdítása is a célok között szerepelt. Az utóbbihoz egy egységes nemzeti identitás megteremtésére volt szükség, így 1997-ben megszüntették a személyi okmányokban található etnikai besorolást. Megtiltották a hutu és tuszi megnevezés használatát, illetve az embereknek mellőzniük kell az etnikai szolidaritást és az ellenségeskedést. Ennek eredményeképpen ma már – névleg – egységes Ruanda lakossága, vagyis nincsenek többé hutuk és tuszik, helyettük csak ruandaiak vannak. Ennek ellenére a bozótvágókések által elmélyített etnikai választóvonalak még ma is jelen vannak az országban.

Zsiga Nikoletta Evelin

Felhasznált irodalom

André, Charles: Phrenology and the Rwandan Genocide. Arquivos de Neuro-Psiquiatria. 76(4), 2018. 277–282. Forrás: https://www.scielo.br/pdf/anp/v76n4/0004-282X-anp-76-04-0277.pdf (Letöltve: 2020.11.04.)

Becker, Heike: Auschwitz to Rwanda: the link between science, colonialism and genocide. The Conversation. Forrás: https://theconversation.com/auschwitz-to-rwanda-the-link-between-science-colonialism-and-genocide-71730 (Letöltve: 2021.03.02.)

Bonneau, Simon: The Rwandan Myth. Sungrammata. Forrás: https://sungrammata.com/the-rwandan-myth/?fbclid=IwAR0tnEW1YLwTC3_TjQgYIaXzaWDOgWwyn5xjn8aQzvUsG6DCPeD9dvKk79U (Letöltve: 2020.11.04.)

Gould, Stephen Jay: Az elméricskélt ember. Budapest: Typotex Kiadó, 1999.

Jefremovas, Villia: Contested Identities: Power and the Fictions of Ethnicity, Ethnography and History in Rwanda. Anthropologica. Vol. 39, No. 1/2 (1997), 91-104. Forrás: https://www.jstor.org/stable/25605855?seq=1#metadata_info_tab_contents (Letöltve: 2021.03.02.)

Széky János (szerk.): Britannica Hungarica. X. kötet. Budapest: Magyar Világ Kiadó, 1998.

T. Horváth Attila: Ruanda ’94: egy krízis történelmi háttere. Kül-Világ. I. évfolyam 2004/2. 1–38. Forrás: http://www.afrikatudastar.hu/HU/magyar-afrika-tudas-tar/item/645-ruanda-94-egy-krizis-tortenelmi-hattere-rwanda-94-historical-background-of-a-crisis-t-horvath-attila (Letöltve: 2020.11.04.)

Társadalmi Konfliktusok Kutatóközpont: A fejelmélet alapító atyái. Forrás: http://konfliktuskutato.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=356:a-fajelmelet-alapito-atyai&catid=43:etnikai-konfliktusok&Itemid=214 (Letöltve: 2021.03.12.)

[1] Széky János (szerk.): Britannica Hungarica. X. kötet. Budapest: Magyar Világ Kiadó, 1998. 684.

[2] T. Horváth Attila: Ruanda ’94: egy krízis történelmi háttere. Kül-Világ. I. évfolyam 2004/2. 1–38. 8. Forrás: http://www.afrikatudastar.hu/HU/magyar-afrika-tudas-tar/item/645-ruanda-94-egy-krizis-tortenelmi-hattere-rwanda-94-historical-background-of-a-crisis-t-horvath-attila (Letöltve: 2020.11.04.)

Ezt olvastad?

NATO 25 – Magyarország negyed évszázada a NATO-ban

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A

X