Oktatás, felekezetek és városi társadalom
Jezsuiták a kora újkori Pozsony egyházi intézményrendszerében – beszámoló a „Katolikus iskoláztatás a kora újkori Magyarországon” NKFIH-munkacsoport és a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartomány Levéltárának közös konferenciájáról.
2017. május 9-én, kedden került sor a jezsuita rend által működtetett Párbeszéd Házában (Budapest, Horánszky utca 20.) a „Katolikus iskoláztatás a kora újkori Magyarországon” NKFIH-munkacsoport és a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartomány Levéltárának közös műhelykonferenciájára, amely a kora újkori Pozsony társadalmi és felekezeti berendezkedésével és a városban folyó egykori oktatási tevékenységgel foglalkozott. A helyszínválasztást indokolja a rendezvényt szervező levéltárnak és munkacsoportnak a jezsuita rendhez és a rendtörténeti kutatásokhoz fűződő szoros viszonya, illetve maga a konferencia témája: a Jézus Társaságának Pozsony társadalmi, oktatási és kulturális életében és fejlődésében betöltött kiemelkedő szerepe. A rendezvényen több egyetem és tudományos intézmény is képviseltette magát.
A rendezvényt Mihalik Béla Vilmos, a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartomány Levéltárának igazgatója és Fazekas István, az ELTE BTK Középkori és Kora Újkori Magyar Történeti Tanszékének habilitált egyetemi docense, a szervező munkacsoport vezetője nyitotta meg. A műhelykonferencia két szekciójában összesen nyolc előadás hangzott el. A délelőtti, I. szekció Molnár Antal, az MTA TTI tudományos főmunkatársának vezetésével zajlott le. Ennek az ülésszaknak az előadói Pozsonynak a kora újkori Magyar Királyságban betöltött szerepét és a városban jelen levő felekezetek helyzetét járták körbe.
Mihalik Béla Vilmos
Első előadóként Pálffy Géza, az MTA BTK TTI tudományos tanácsadója „A Magyar Királyság új fővárosa: Pozsony új szerepkörei a 16–17. században” címmel górcső alá vette Pozsony főváros-voltának fontos pontjait. Hangsúlyozta, hogy a város nem egyedüliként vette át Buda igazgatási, gazdasági, kulturális és művészeti szerepét a török terjeszkedés; 1529, illetve 1541 után. Bemutatta a folyamatot, amely a várost a Magyar Királyság harmadik koronázó helyszínévé és – Bécs mellett – második fővárosává emelte. Pozsonyt mint az országgyűlések helyszínét és a belpolitikai élet centrumát; mint új uralkodói rezidenciavárost és koronázóvárost; mint a Magyar Kamara központját, kereskedelmi és pénzügyigazgatási központot; végül mint menedékhelyet, a reformáció és a török hódítás közepette kiépülő egyházi és szellemi központot mutatta be. A város sokféle feladatköreit zárásképpen a Szent Márton-plébánia- és koronázó templom példájával illusztrálta, amely reprezentatív események helyszíneként és temetkezőhelyként is kulcsfontosságú volt.
H. Németh István, az MNL OL 1945 előtti Kormányszervek Főosztályának vezetője „Pozsony centrális szerepköreinek hatásai és jellegzetességei a magyarországi városhálózatban” címmel átfogóan mutatta be a szabad királyi város igazgatási, politikai, társadalmi, kereskedelmi és katonai helyzetét. A várból és az ahhoz kapcsolódó váralja településből, illetve a fallal övezett belvárosból (és kapcsolódó külvárosaiból) álló település regionális és interregionális szerepköreiről beszélt. Az előadó Pozsony korabeli helyzetét a kora újkori magyarországi városfejlődés folyamatában helyezte el, amelyet a kinyíló városi társadalom – keveredő rendi kategóriák – állami szerepvállalás növekedése – konfesszionalizmus – központosító várospolitika fogalmai köré szervezve mutatott be. Az 1536. és 1542. évi törvénycikkek nyomán a központi pénzügyigazgatás és igazságszolgáltatás helyszínévé váló városba sok nemes és főnemes települt be. A nem concivis armalisták, a possessionatus nemesség és a concivis armalisták csoportjain keresztül a nemesi-polgári értelmiség kezdeteiről, az állami és polgári karrierek keveredéséről beszélt. A 17. századon végighúzódó folyamatként utalt a katolikus konfesszioalizációra, amely során egy új, erős katolikus városi elit kiépítése volt a cél. Az 1670-es évtized „felekezeti polgárháborújának” következménye volt a város fokozatos elitcseréje, illetve a város eladósodása, amelynek egyik legfontosabb hitelezőjeként H. Németh éppen a jezsuita kollégiumot nevezte meg.
Fazekas István, az ELTE BTK habilitált egyetemi docense „A katolikus egyház helyzete és intézményrendszere a kora újkori Pozsonyban” című referátumában mutatta be, milyenek voltak a város katolikus intézményei a jezsuiták érkezése, tehát a 17. század első három évtizede idején. Először a pozsonyi káptalan, azon belül a préposti méltóság helyzetét vázolta fel, kiemelve, hogy a pozsonyi prépost viszonylag csekély jövedelemmel bírt, miközben a karrierlehetőségei sem voltak túlzottan nagy ívűek. Hasonlóképpen a pozsonyi társaskáptalan helyzete sem volt kedvező. A dignitásokkal nem bíró káptalan tagjainak jellemzően nem sikerült felemelkedniük a korabeli egyházi ranglétrán. Mindezek után megfogalmazott kérdésére, hogy ti. „kádertemetőnek” számított-e a pozsonyi káptalan, azt a választ adta, hogy mivel a pozsonyi prépost rendszerint megakadt a hierarchiában, az általa patronált kanonokok sem tudtak tovább emelkedni. Fazekas a plébániáról elmondta, hogy az a város kegyurasága alatt állt, ugyanakkor a káptalan adta a plébánost, aki a helyi igényekhez alkalmazkodva magyar és német káplánt tartott, míg a szlovák prédikálás rendszerint egy kanonok feladata volt. A város egyúttal az esztergomi érsekek másodrezidenciája, politikai tevékenységük fő színtere volt – ennek előzménye, hogy a 16. századi helytartó-érsekek Pozsonyban rezideáltak. A szerzetesrendeket számba véve a ferences kolostort mint a mariánus rendtartomány főkolostorát említette, amely a rendi utánpótlás képzésében részt vett, létszáma a 17. század során folyamatosan nőtt, a várossal való kapcsolatát elhidegülés jellemezte, miközben irányában az uralkodói támogatás egyre erősödött. A klarissza kolostort klasszikus – a török előrenyomulás elől menekülő apácaközösségeket befogadó – menedékhelyként jellemezte. A Bocskai István hadjárata elől Bécsbe menekült, majd Pázmány Péter érsek által visszatelepített közösséget Pozsonyban felépülő új kolostorukban belső reform és komoly fejlődés várta. Fazekas az angolkisasszonyok 1628/1629. évi letelepedését mint figyelemre méltó „közjátékot” említette. Előadása végén kitekintett a 17. század végi új kolostoralapításokra is, amelyek a fővárosi szerephez is kapcsolódó, komoly expanziót jelentettek a helyi katolikus egyházi intézményrendszerben.
Az első szekció utolsó előadását Eva Kowalská, a Szlovák Tudományos Akadémia Történeti Intézetének tudományos főmunkatársa tartotta „Az evangélikus egyházközség helyzete Pozsonyban a 18. század folyamán” („Die Stelle der Evangelischen Gemeinde in Pressburg in den Ereignissen des 18. Jahrhunderts”) címmel, német nyelven. Referátuma három főbb téma mentén vázolta az evangélikusok – olykor egymás közötti ellentétekkel is terhelt – viszonyrendszerét. Egyrészt az egyházközség belső életét mutatta be a „hosszú 18. században”; az ún. protestáns gyászévtized (1672–1681) végétől a jozefinista időkig, kitérve a szászországi evangélikus teológus, Christian Krumbholtz teológiai vitát keltő hatására. Másrészt a közösségnek a lipóti abszolutista várospolitikára és az erőszakos ellenreformációra adott válaszait mutatta be. Egyrészt elemezte a városi magisztrátussal való kapcsolat (személyi összefonódás) lassú megváltozását, másrészt a bécsújhelyi püspök, Cristobal de Rojas y Spinola protestáns felekezeteket érintő uniós törekvéseit, amelyek fő célpontjába (a Német-római Birodalomban elért igen korlátozott eredmények után) a magyarországi protestáns, főként evangélikus egyházközségek kerültek. Harmadrészt a 18. században már Pozsonyban is domináns katolikus felekezettel és a város sokszínű társadalmával való együttélést mutatta be. Molnár Antal az előadáshoz hozzászólva kiemelte: a „csendes ellenreformáció” 18. századi időszakában az evangélikus közösség masszivitásának hátterében a társadalmi – erős külföldi, német – kapcsolatrendszer mellett a helyi lutheránus gimnázium megtartó erejét kell számba venni.
Eva Kowalská
A konferencia délutáni második szekcióján Mihalik Béla Vilmos, levéltár-igazgató elnökölt. Az ülésszakot Kádár Zsófia (a szervező munkacsoport tudományos segédmunkatársa) referátuma nyitotta meg, „A pozsonyi jezsuita kollégium mint komplex intézmény a 17. században” címmel. Az előadó bemutatta a Jézus Társasága pozsonyi pasztorációjának helyszíneit és főbb területeit. A városban szolgáló rendtagokról szólva kiemelte, hogy közöttük mindvégig a papok voltak többségben, mellettük kevesebb segítőtestvér és tanár rendtag működött. A gimnáziumot mint a korabeli Magyar Királyság egyik legfontosabb jezsuita iskoláját említette, amely regionális vonzáskörzettel bírt, tanulói között magyarok és szlovákok azonos arányban voltak. A rend lelkipásztori-missziós tevékenységéből a helyi nyelvi igényekhez alkalmazkodó prédikációt, a szentségek kiszolgáltatását, a „társadalmi fegyelmezést” – például a „házasságok gyógyítását” vagy a kurtizánok köreiben végzett térítőmunkát – emelte ki. Közösségteremtő tevékenységként mutatta be a vallásos kongregációk szervezését; illetve a környékbeli katolikus és protestáns lakosság körében végzett missziós, térítő munkát. Végül a jezsuiták működésének gazdasági hátteréről szólva a szórt, de jelentékeny birtokállományt és szőlőművelést érintette.
Kádár Zsófia
Zuzana Ludiková, a Szlovák Nemzeti Galéria kurátora „Pozsony város jezsuita művészeti öröksége” című, képekkel gazdagon illusztrált előadásában mutatta be a pozsonyi jezsuita épületeket. Megemlítette a rend és a város között az építési területekért folyó, 1620-as évek-beli harcot. Részletesen mutatta be a jezsuiták által 1672 óta használt, főtéri Szent Salvator-templomot. Az épület 1636-tól evangélikus templomként épült, amelyet Kollonich Lipót püspök, a Magyar Kamara elnöke vezetésével 1671-ben vettek el a helyi evangélikus egyházközségtől. Az eredeti, ismeretlen jezsuita berendezés helyett Ludiková a 18. század közepi állapotot rekonstruálta: 1722-ből ismert Andreas Eglauer szobrásszal kötött szerződés a Szentháromságot ábrázoló főoltár készítéséről (amelynek helyére a 19. század közepén helyeztek újabbat); a barokk főoltárnak ma már csak egyes szobrai vannak meg. A jezsuita szenteket ábrázoló mellékoltárok csak később, az 1750-es évektől készültek el, ekkor kapott szószéket is a templom. A főoltár motívumkészletét és a mellékoltárokat elemezve az előadó azt bizonyította, hogy a városhoz kevéssé kötődő, az általános jezsuita ikonográfiát követő templombelső nem egységes tervezés hatására alakult ki, hanem mindez a 18. század derekán „egymásra rétegződő” művészeti alkotások eredménye.
Mihalik Béla Vilmos és Zuzana Ludiková
Tóth Árpád, a Miskolci Egyetem habilitált egyetemi docense „A pozsonyi evangélikus gimnázium 18. századi diáksága és a kutatás társadalomtörténeti tanulságai” című előadásában a „kereslet” és a „kínálat” oldalára egyaránt kitérve, az iskola és a fenntartó közösség kapcsolatára érzékeny megközelítéssel mutatta be a pozsonyi líceumot, annak diákságát. Az iskola 1747–1810 közötti anyakönyveinek adattár szerű, személyi követéses módszerrel történt feldolgozása alapján rekonstruálta az iskolahasználó társadalmi csoportokat. Az evangélikus nemesség és a pozsonyi polgárság mellett olyan, kevéssé ismert csoportokat azonosított, mint az ortodox görög kereskedők, a református nemesség, az evangélikus kisvárosi polgárság, továbbá a polgárság alatti csoportként a szőlőművesek, végül a zsidók körét. További elemzési lehetőségként említette a mikroszintű iskoláztatás-vizsgálatokat, az iskola mint mobilitási csatorna tanulmányozását, majd mindezt két kiválasztott pozsonyi család példáján illusztrálta is. Tanulságként a társadalmilag vegyes iskola „vonzerejét” emelte ki, jövőbeni feladatként pedig a polgárság mellett a nemesség körében elvégzendő életút-elemzéseket említette.
Tóth Árpád
A konferencia záró referátumát Kökényesi Zsolt (a szervező munkacsoport tudományos segédmunkatársa) tartotta „A pozsonyi jezsuita gimnázium diáklétszám-változásai a 17–18. században címmel”. Az előadó a munkacsoport által feldolgozandó iskolai anyakönyvek alapján vizsgálta a jezsuita iskola diákságának létszám-ingadozásait. Kiemelte, hogy a pozsonyi gimnáziumot a 18. század derekán az országos átlagot meghaladó mértékben növekvő diáklétszám jellemezte, így egynéhány évben még a nagyszombati jezsuita gimnázium tanulólétszámát is meghaladta a pozsonyi diákság száma. Kökényesi szerint az iskola „osztálypiramisait” (az egyes évfolyamok egymáshoz viszonyított arányát) grafikonon ábrázolva a 18. századra egyre kiegyenlítettebb képet kapunk, ami a gimnázium egyre teljesebb elvégzésének egyre többeket érintő igényével is magyarázható.
Kökényesi Zsolt
Végül a szervezők nevében Fazekas István foglalta össze a műhelykonferencia tanulságait: a szlovák és magyar kollégákkal közösen szervezett egynapos tematikus ülésszak látványos eredményeket hozott, de ezek mellett a kérdések és problémák is gyarapodtak. Reményét fejezte ki, hogy a konferencia anyaga nyomtatásban is napvilágot lát majd, így a további kutatómunkát is motiválhatja.
Kádár Zsófia – Ternovácz Bálint
Ezt olvastad?
További cikkek
A 48-as veterángondozás és a Honvédmenház története
Kossuth Lajos elfogyott regimentje. A 48-as veterángondozás és a Honvédmenház története címmel, rendhagyó kiállítás nyílt március 13-án a Szegedi Tudományegyetem József Attila Tanulmányi és Információs Központjában. Rendhagyó, mert az időszaki […]
NATO 25 – Magyarország negyed évszázada a NATO-ban
2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A csatlakozás 25. évfordulójára összehívott beszélgetés vendégei Dunay Pál (Eötvös Loránd […]
Közel 80 éve történt… – bemutatták a Gulág- és Gupvikutató Intézet első kiadványát
2024. február 24-én, a Kárpátaljai Szövetség székházában mutatták be a Közel 80 éve történt című tanulmánykötetet, a Gulág- és Gupvikutató Intézet első kiadványát. A kötet a Kárpát-medence teljes területéről, így […]
Előző cikk
Lendületet vesznek a családtörténeti kutatások
Erdélyi Gabriella történész, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa, 2017-től a Magyar családtörténet a modernitás előtt: Gyermekkor és családintegrációk a 16–19. században Lendület kutatócsoport vezetője. A projektről, az […]