Olaszország és a magyar revízió – interjú Hamerli Petrával

1927 és 1934 között az olasz és a magyar diplomácia szorosan együttműködött. Magyarország a revíziós törekvések támogatását várta Olaszországtól, míg az olasz kormány abban reménykedett, hogy partnere segítséget fog nyújtani külpolitikai céljainak eléréséhez. De hogyan festett mindez a gyakorlatban? A kérdést Hamerli Petra történész segítségével jártuk körül, aki a két világháború közötti magyar–olasz diplomáciai, kulturális és gazdasági kapcsolatokkal, valamint regionális hatásukkal, illetve vatikáni diplomáciával foglalkozik. Doktori értekezését 2018-ban védte meg a Pécsi Tudományegyetem és a római Sapienza Egyetem közös (co-tutelle) képzését követően. Jelenleg az előbbi intézmény Politikatudományi és Nemzetközi Tanulmányok Tanszékén dolgozik, illetve az Újkor.hu olvasói is rendszeresen találkozhatnak írásaival. Hamerli Petrát kutatásairól, eddigi pályájáról, főbb tudományos eredményeiről kérdeztük.

Hamerli Petra

Újkor.hu: Milyen gyermek- és kamaszkori hatásokra döntöttél úgy, hogy olasz-történelem szakpárra felvételizz?

Hamerli Petra: Már kisgyerekként is szerettem olvasni, egész kiskoromban is órákat tudtam eltölteni a könyvek fölött. Ez annak köszönhető, hogy otthon a szüleim sokat meséltek nekünk, és a klasszikus meséken kívül gyakran nézegettünk olyan könyveket is, amelyek a világ fejlődéséről szólnak. Népszerű volt akkoriban a Szerencsekerék című tévéműsor, amelyből megismertem a betűket, és úgy öt-öt és fél éves koromban egyszer csak felfedeztük, hogy tudok olvasni. Attól kezdve ez a hobbimmá vált. A történelmi témájú írásokat, regényeket már általános iskolás koromtól fogva szerettem, és ha egy téma felkeltette az érdeklődésem, arról igyekeztem minél több információt összegyűjteni. Tulajdonképpen a kutatómunka alapja is ez. Tantárgyként az 5. osztálytól kezdve tanultunk történelmet, ami az egyik kedvencem lett. Az olasz nyelvet a gimnázium 9. osztályában kezdtem tanulni, azonnal megszerettem, és könnyen el is sajátítottam. Szerencsére történelemből és olaszból egyaránt nagyon jó tanáraim voltak az iskolában. Az egyetemen a szakválasztásban az motivált, hogy mindenképpen az érdeklődési körömnek megfelelő tárgyakat szerettem volna tanulni. Emellett gyerekkoromtól vonzott a tanári pálya, így az olasz–történelem szakpár adott volt. A mesterképzést azonban nem ebben a felállásban folytattam, hanem történelem diszciplináris MA-n, két okból. Az egyik az volt, hogy az egy adott terület mélyebb megismerését célzó kutatómunka vált vonzóvá számomra, a másik pedig, hogy az egyetemi nyelvszakok sajátossága, hogy a célország kultúrájának megismerésénél jóval nagyobb hangsúlyt fektetnek a nyelvészetre, ami az előbbieknél kevésbé fogott meg. Így az olaszt a kutatásban hasznosítottam tovább, és a két világháború közötti magyar–olasz kapcsolatok feltárásába kezdtem, amelyet lassan 10 éve folytatok.

Az egyetemi tanulmányaidat Pécsett végezted. Melyik oktatók gyakorolták rád a legnagyobb hatást, és miben nyilvánul ez meg?

Ormos Mária tanárként és szakmailag egyaránt nagy hatást gyakorolt rám. Ami a szakmai hatást illeti, számos olyan kérdést vizsgált – Benito Mussolini élete, a fasizmus, a marseille-i merénylet vagy az olasz–etióp háború – amelyek az én kutatási témámhoz is kapcsolódnak, így a doktori képzés során „tiszteletbeli témavezetőm” volt. Tőle tanultam meg azt is, hogy egy tanulmány vagy könyv írása során a lehető legszélesebb forrásbázisra kell támaszkodni, úgy, hogy az információkat nemcsak átvesszük a dokumentumokból, hanem kritikus szemmel elemezzük is a leírtakat. Tanárként nemcsak segítőkész, hanem rendkívül közvetlen is volt, aminek köszönhetően az egyetem és a doktori képzés befejezése után is megmaradt köztünk a kapcsolat – sőt, még szorosabbá is vált, mint előtte. Rajta kívül Rab Virág volt hatással rám, aki a Grastyán Endre Szakkollégium vezetőjeként sokat tesz a tehetséggondozásért, és az évente – akár többször is – megrendezésre kerülő konferenciákon lehetőséget ad a hallgatóknak a kutatási eredményeik bemutatására. Ormos Máriához hasonlóan ő is szívesen segíti a diákok munkáját, és kollégaként kezeli őket. Vele is szoros kapcsolatban maradtunk, miután elvégeztem a képzést. Kiemelkedő tanárom volt Harsányi Iván, akitől a szakmai tanácsokon túl rengeteg olasz témájú szakirodalmat kaptam, amelyeket a hagyatékából adományozott nekem. A doktori képzést co-tutelle szerződés keretében félig Rómában, a Sapienza Egyetemen végeztem, ahol ottani témavezetőm, Alessandro Vagnini volt rám hatással, akire szintén mindenben számítani lehet. Említett tanáraim közös vonása, hogy mindannyian fontosnak tartják, tartották az utánpótlás-nevelést.

Ha már a co-tutelle képzést említed, akkor nem sok PhD-hallgató végzi így a tanulmányait. Hogyan sikerült ebben a formában megkezdeni a doktoris éveket, és miben jelentett ez számodra többletet annál, mintha „csak” egy hazai egyetemen végezted volna el a képzést?

2014-ben két hónapot töltöttem Rómában a Klebelsberg Kuno Ösztöndíj támogatásával. A kutatóút során volt alkalmam találkozni a Sapienza Egyetem magyar, illetve közép-európai történelemmel foglalkozó oktatóival, akik, látva, hogy rendszeres kutatást végzek a római levéltárakban és könyvtárakban, az ösztöndíjas időszak végén felajánlották, hogy örömmel vennék, ha náluk is beiratkoznék a doktori képzésre. Így 2014-től a Sapienzán is teljes jogú doktorandusz voltam, ami azt jelentette, hogy Pécsett és Rómában is rendszeresen voltak kurzusaim. Ennek köszönhetően egy-egy témát olasz perspektívából is megismerhettem, és mivel minden évben több hónapot töltöttem Rómában, a kutatás elmélyítésén túl az olasz kultúrával, életmóddal is jobban megismerkedtem. A co-tutelle képzés lényege, hogy a két egyetem – esetemben a PTE és a Sapienza – szerződésén alapul, így a védési eljárás is közös, és mindkét egyetem doktori oklevelet állít ki az eljárás befejeztével. Ennek megfelelően a doktori disszertációmat – Magyar–olasz kapcsolatok és regionális hatásaik, 1927–1934 – hosszú olasz nyelvű összefoglalóval láttam el, és a védés magyar–olasz vegyes bizottság előtt zajlott 2018 tavaszán. Így a magyar és az olasz doktori címet is elnyertem.

Ennek alapján feltételezem, hogy Magyarországon és Olaszországban is adódtak lehetőségek, mégis a PTE BTK TKI Politikatudományi és Nemzetközi Tanulmányok Tanszékén helyezkedtél el már a védésed előtt. Hogyhogy ezt választottad, és miként kapcsolódik az oktatói munkád a kutatásaidhoz?

A jelenlegi tanszékemmel úgy kerültem kapcsolatba, hogy angol nyelvű International Studies képzésünk is van, amelynek egyik kurzusa a Hungarian Political System I. (Magyar politikai rendszer). 2016 őszén ezt a Horthy-korszakkal foglalkozó kurzust tartottam helyettesként. Egy évvel később, az egyik kolléga nyugdíjazása után a tanszék tanársegédi állást hirdetett, amelyet megpályáztam, és a szóbeli meghallgatás után elnyertem az állást. Vagyis pályázat útján kerültem a tanszékre. A kurzusaim – diplomáciai ismeretek, politikai komparativisztika, politika és kultúra – olyanok, amelyek kapcsolódnak a kutatásaimhoz, mivel ezek a tárgyak nem érthetők meg történelmi előzmények nélkül. Emellett vannak olyan szemináriumaim is, amelyek a Mediterráneum és a Balkán 20–21. századi nemzetközi konfliktusaival, valamint Olaszország politikai berendezkedésével foglalkoznak.

Ugorjunk vissza egy kicsit a disszertációdhoz, hiszen az anyagot könyv formájában is kézbe vehetik már az olvasók. A doktori képzésre jelentkezéskor megadott tágabb témád vélhetően a két világháború közötti magyar–olasz kapcsolatok voltak. Hogyan lett belőle az 1927 és 1934 közötti évekre fókuszáló dolgozat? Mitől olyan különleges pont ez az időszak?

A kutatás során arra a következtetésre jutottam, hogy a két világháború közötti időszak magyar–olasz kapcsolatai négy nagyobb szakaszra oszthatók: 1918–1927 tekinthető a „puhatolózás” idejének, amikor a két állam közeledett egymáshoz, de hivatalos együttműködés még nem alakult ki közöttük. Erre az 1927-ben aláírt olasz–magyar barátsági szerződés aláírását követően került sor, amivel egyúttal megkezdődött a kapcsolatok leginkább gyümölcsöző szakasza, az 1927 és 1934 közötti időszak. 1934-ben írták alá az együttműködést Ausztriával kibővítő római jegyzőkönyveket, ami 1938-ban az Anschlussal, Ausztria Németország általi bekebelezésével ért véget. Ez a harmadik szakasz. A negyedik 1938–1943-ig tartott (Olaszország számára ekkor ért véget a második világháború). Ez az időszak az 1935 után egyre erőteljesebbé váló német térnyerés és a háború jegyében telt. Mint ebből is látható, a legsikeresebb időszak a két világháború közötti magyar–olasz viszonyon belül az általam részletesen vizsgált, 1927–1934-ig tartó szakasz, ezek az évek hozták a legtöbb fordulatot ebben a kapcsolatrendszerben. Az együttműködés elsősorban a magyar revíziós törekvések olasz támogatására, valamint a jugoszlávellenes olasz törekvésekhez való magyar asszisztálásra irányult. Utóbbi keretében az olaszok és a magyarok vállvetve támogatták a Jugoszláviától történő elszakadást célzó Belső Macedón Forradalmi Szervezetet (VMRO), valamint a horvát Usztasa Mozgalmat, amelyet először a marseille-i merénylet tett ismertté. Emellett a dolgozatban vizsgáltam a más államokkal fennálló kapcsolatokat, és azoknak a magyar–olasz viszonyra gyakorolt hatásait, valamint kitértem az ugyancsak fontos kulturális és gazdasági együttműködésre is. Bár a disszertáció – és a könyv – ezt az időszakot mutatja be részletesen, tanulmányokban a többi szakasz történéseit is ismertettem már.

Ebben az 1927 és 1934 közötti időszakban milyen események tekinthetők a legnagyobb diplomáciai, kulturális vagy gazdasági sikernek a két állam kapcsolatában?

Ami a diplomáciai együttműködést illeti, ezen a téren nem könyvelhető el kézzel fogható siker. Ahogy az előbb említettem, Magyarország a revíziós törekvések kivitelezéséhez keresett támogatót Olaszországban, az olasz kormány pedig azt remélte, hogy a magyarok segíteni fogják a Jugoszlávia gyengítésére, felbomlasztására irányuló lépéseiket. Az elvi kooperáció tökéletesen megvalósult: Mussolini több ízben nyilvánosan kiállt a trianoni békeszerződés revíziójának szükségessége mellett, a magyar kormány pedig aktív szerepet vállalt a VMRO és az Usztasa támogatásában. A magyar–olasz szövetség azonban mindkét cél eléréséhez önmagában kevésnek bizonyult. Bethlen István már évekkel a barátsági szerződés megkötése előtt megfogalmazta, hogy a revíziós törekvések sikerre viteléhez hosszú távon Németország támogatása is szükséges – az első és a második bécsi döntés, valamint Kárpátalja visszacsatolása is igazolta ezt a felvetést. Köztudott, hogy Jugoszlávia – átmeneti – felbomlása is elsősorban a németeknek volt köszönhető, akik 1941 áprilisában a délszláv állam lerohanása mellett döntöttek, amelynek egyik eredményeként kikiáltották a Független Horvát Államot (Nezavisna Država Hrvatska, NDH). Magyarország is ekkor szerezhette vissza a délvidéki területeket. A kulturális kapcsolatok ezzel szemben sikeresnek tekinthetők. A legkiemelkedőbb eredményt kétségtelenül a Római Magyar Akadémia (Accademia d’Ungheria) megalapítása jelentette, amelyről 1927-ben állapodtak meg a felek. Az intézmény 1928-ban kezdte meg működését a Via Giulia 1. szám alatt található Falconieri-palotában, amely napjainkban is otthont ad neki. Történtek kísérletek a gazdasági együttműködés megerősítésére is – születtek is kétoldalú magyar–olasz gazdasági megállapodások – azonban Olaszország ezen a téren nem versenyezhetett sem Angliával, sem Franciaországgal, sem pedig Németországgal.

Hamerli Petra előadást tart Ópusztaszeren, a Kárpát-medencei Fiatal Magyar Történészek Táborában

Voltak esetleg nagyobb kudarcok is?

Kifejezett kudarcok nem történtek a vizsgált időszakban, kompromittáló esetek azonban igen. Ilyen volt a szentgotthárdi (1928) és a hirtenbergi (1933) fegyverbotrány, amikor is az osztrák határ mentén lebukott a Magyarország felé tartó, titkos olasz fegyverszállítmány (a trianoni békeszerződés értelmében Magyarország felfegyverzése tilos volt), vagy a már említett marseille-i merénylet (1934), amikor a magyarok és az olaszok által is támogatott Usztasa Mozgalom tagjai meggyilkolták I. Sándor jugoszláv királyt.

Az Újkor.hu olvasói abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy mindabból, amit itt felsoroltál, több írást is olvashattak, gondolva például a marseille-i merényletre, az usztasa mozgalom magyar támogatására, a Vatikán olasz–magyar barátsághoz viszonyulására vagy Olaszország és a magyar revízió kapcsolatára. A Római Magyar Akadémia megalakításáról viszont tudnál többet mondani? Magyar részről ugye ez illeszkedik a klebelsbergi kultúrpolitikába, de olasz részről milyen előzménye volt, és diplomáciailag hogyan sikerült elérni?

Igen, Klebelsberg Kuno kultuszminiszter politikájának egyik eleme volt a Collegium Hungaricumok alapítása. Ezeket külföldi nagyvárosokban létesítették, mégpedig kettős céllal. Egyfelől ezek az intézetek lehetővé tették a magyar tudósok, diákok, művészek számára, hogy az erre szakosodott magyar állami ösztöndíjak segítségével külföldi tapasztalatot gyűjtsenek saját szakterületükön, másfelől a Collegium Hungaricumok által szervezett programok elősegítették Magyarország kulturális értékeinek bemutatását az adott országban. Az, hogy a magyar kormány különös hangsúlyt fektetett a kultúra fejlesztésére és terjesztésére, természetesen ismert volt az olasz vezetők előtt is. Olaszország külpolitikai céljainak – amelyeket leegyszerűsítve úgy foglalhatunk össze, hogy az olasz kormány befolyást kívánt szerezni Közép-Európában és a Balkánon, beltengerré téve az Adriát, hogy azt követően teret nyerhessen a Mediterráneum térségében is – eléréséhez az első lépés a földrajzi elhelyezkedésénél fogva is akadályozó tényezőt jelentő Jugoszlávia kiiktatása volt. Ezt Olaszország a délszláv állam belülről bomlasztásának elősegítésével, illetve a szintén jugoszlávellenes államokkal történő körbekerítésével tartotta kivitelezhetőnek. Ebben az olaszok számíthattak Magyarországra, ám egy vesztes kis államhoz – a nemzetközi kompromittálódás elkerülése érdekében – nem akartak túlságosan nyíltan közeledni. Ezért a kultúrdiplomácia eszközéhez nyúltak, kilátásba helyezve Magyarország számára a hosszútávú kulturális együttműködés lehetőségét. Klebelsberg és olasz kollégája, Pietro Fedele között 1926 őszén indultak meg levelezés útján az egyeztetések, és Klebelsberg 1927 márciusában látogatott Rómába, ahol az egyetem díszdoktorává avatták. Ezen a találkozón állapodtak meg a Római Magyar Akadémia mielőbbi létrehozásáról, és arról is, hogy a római egyetemen magyar tanszéket állítanak fel, valamint nagyobb magyar egyetemeken (Budapest, Pécs, Debrecen, Szeged) olasz tanszéket, illetve lektorátust létesítenek. A felek megegyeztek abban is, hogy a kölcsönösség jegyében Budapesten Olasz Kultúrintézetet alapítanak, amelyre később, 1937-ben került sor. A Római Magyar Akadémia és a Budapesti Olasz Kultúrintézet egyaránt működik napjainkban is.

Tudom, hogy ez a korszak nem tartozik a szűk kutatási területedbe, de a Római Magyar Akadémia és a Budapesti Olasz Kultúrintézet folyamatosan működik megalapításuk óta, vagy szüneteltették tevékenységüket a szocializmus évtizedei alatt?

A Római Magyar Akadémia működése 1950 és 1959 között gyakorlatilag szünetelt. Elviekben nem számolták fel az intézetet, de a Vallás és Közoktatási Minisztériumtól a Külügyminisztérium hatáskörébe helyezték át. Ezzel az intézkedéssel az Akadémia átmenetileg a követség kulturális osztályává vált, és a politikai propaganda egyik fontos központja lett. Ez nyilvánvalóan azt is jelentette, hogy a szóban forgó években a tudományos és a művészeti tevékenység veszített a jelentőségéből. A szovjet blokk országai közül egyedül Magyarország bírt kulturális intézettel Rómában, ezért a Római Magyar Akadémia a kommunista propaganda olaszországi bázisa lehetett. Ezt ismerte fel 1959-ben a magyar kultúrpolitikát irányító Aczél György, és látszólag visszaállította az intézet működését. Bár ily módon a propagandatevékenység fontos tényező maradt, lassan a tudományos és a művészeti munka is újraindulhatott. A Budapesti Olasz Kultúrintézet működésében a második világháború eredményezett átmeneti szünetet, mivel Budapest ostroma alatt az épület – amely egyébként a Bródy Sándor utcában található – súlyosan megrongálódott. A háborút és a helyreállítást követően a Kultúrintézet újra megnyitotta kapuit. A szocialista rezsim szabályozta, hogy milyen jellegű programok kerülhetnek terítékre az intézetben, de ettől függetlenül működhetett.

Hamerli Petra. Fotó: Várhelyi Klára

A doktori értekezésed viszonylag hamar megjelent könyvként a védésed után. Milyen projekten vagy projekteken dolgozol azóta?

Az értekezésemben 1934-ig követtem végig a magyar–olasz kapcsolatokat, de már a doktori képzés alatt elkezdtem a későbbi évekre vonatkozó dokumentumok feltárását, és tanulmányaim is jelentek már meg a témában. Emellett vizsgálom a magyar–olasz kapcsolatokat, valamint Olaszország külpolitikáját olyan szempontból és módszerek szerint is, amelyek közelebb állnak a politikatudományhoz és a nemzetközi tanulmányokhoz.

Van esetleg másirányú, rövidtávú terved is?

Mivel 2020 egyik nagy eseménye a trianoni békeszerződés 100. évfordulója, részt veszek ehhez kapcsolódó előadásokon, publikációkban is. Korábban is foglalkoztam már azzal a kérdéssel, hogy Olaszország miként értékelte a trianoni békeszerződést. A mesterképzés során írt szakdolgozatomban kiemelten vizsgáltam, hogy a békekonferencián az olasz delegátusok milyen határjavaslatokkal álltak elő Magyarországra vonatkozóan, a szakdolgozat tanulmány formájában is napvilágot látott a Modern Minerva Könyvek sorozatban (Magyar–olasz kapcsolatok a padovai fegyverszünettől a Tanácsköztársaság végéig). Ehhez a témához kapcsolódott az első, és ezért számomra különösen emlékezetes külföldi konferencia-szereplésem is: Kolozsváron, 2013-ban Olaszország és Trianon címmel tartottam előadást, amely iránt – talán az erdélyi helyszínnek köszönhetően – sokan érdeklődtek.

Látszik, hogy nem szenvedsz hiányt hosszútávú tervekből és aktuális feladatokból. Ha éppen nem oktatsz vagy kutatsz, akkor egyébként mivel foglalkozol? Hogyan töltöd a szabadidődet?

A szabadidőmben családdal, barátokkal vagyok. Sokat olvasok a szakkönyveken kívül is, sokféle téma érdekel, és mindig olvasok szépirodalmat is, főként 20. századi írókat. A hazaiak közül Szabó Magda nagy kedvencem. Ami a zenét illeti, a rockot szeretem, és fontos számomra, hogy a dalszövegeknek tartalmas mondanivalója legyen. Szeretek utazni is – erre inkább a kutatáshoz, a konferenciákhoz kapcsolódóan van lehetőségem, de mindig szakítok időt városnézésre is.

Ha már az olvasást említed, akkor a kutatási területed kapcsán milyen könyveket (vagy esetleg filmet) ajánlanál annak, aki most kezd ismerkedni a magyar–olasz kapcsolatok történetével?

Ami Magyarország és Olaszország két világháború közötti kapcsolatait illeti, monográfiát tudtommal csak én írtam erről az időszakról (Magyar–olasz diplomáciai kapcsolatok és regionális hatásaik, 1927–1934. Fakultás, 2018.). Általában a korszak Olaszországáról Ormos Mária Mussoliniról írt életrajzát (Mussolini. Politikai életrajz. Kossuth, 2019.) ajánlom. A 20. század második felének magyar–olasz kapcsolatairól Andreides Gábor Száll József római magyar nagykövetről nemrégiben megjelent biográfiáját (Egy megbízható elvtárs. Száll József útja az MKP-től a P2 páholyig. NEB, 2019.), Csorba László akadémiai doktori értekezését (A római magyar követ jelenti. A magyar–olasz kapcsolatok története 1945–1956. MTA, 2012.), valamint Pankovits József Fejezetek a magyar–olasz kapcsolatok történetéből (Gondolat, 2006.) című könyvét ajánlom. Tudok ajánlani filmet is: Garami Szilvia és Kronauer Ádám rendezésében 2019-ben készült el a Cinecittà magyar hangjai 1925–1945 című dokumentumfilm, amelyben többek között én is megszólalok. A film oktatási célra készült, ezért kereskedelmi forgalomba nem kerül majd, de az egyetemeken, középiskolákban igény szerint elérhető.

Hamerli Petra az Újkor.hun megjelent írásai ide, Academia.edu oldala ide, MTMT-be feltöltött publikációs jegyzéke ide kattintva érhető el közvetlenül

Szőts Zoltán Oszkár

 

Ezt olvastad?

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A
Támogasson minket