Operettfigurák és bájos nippek: a magyar-japán kapcsolatok története 1869–1913 között – 2. rész

Sorozatunk első részében in medias res vágtunk bele a magyar-japán kapcsolattörténet taglalásába a most futó Gésák a Duna-parton c. japonizmus-kiállítás kapcsán, ám kimaradtak a kapcsolatörténetről szóló diskurzus motivációi, és az utóbbi időszakban egyre aktuálisabb kérdései is, így e hiány alább pótoltatik.

E sorok szerzőjének legnagyobb örömére egyre inkább kezdenek létjogosultságot kivívni a szűken vagy tágan értelmezett kapcsolattörténeti kutatások, egyre több konferencia, diplomamunka, könyv foglalkozik ezzel a témával. Az utóbbi időszak minőségi szakmai kutatásai nem jöhettek volna létre az elmúlt 5–­10 évben felgyorsult digitális archiválási projectek, az agilis, nyelveket kitűnően beszélő kutatók közötti együttműködések, nem utolsó sorban pedig a laikus közönség kitüntető érdeklődése nélkül.

A magyar-japán kapcsolattörténet 1869–1913 közti időszakának kicsit kezdetleges alapkutatása is – hibáival együtt – a fenti trendbe próbál illeszkedni. A kutatás alapját adó tetemes mennyiségű dokumentumot és információt minél jobban rendszerezni szükséges. Az egyes eseményeket nemcsak bemutatni, de az összefüggéseket kidomborítva értelmezni kell. Érdemes lenne egyfajta kutatási útmutatást adni, s ezzel további, tematikus tanulmányok elkészülését elősegíteni.

Jelen alapkutatás hat fő történeti kutatási téma köré csoportosítja a magyar-japán kapcsolattörténet 1869 és 1913 közti időszakát: I.: modernizációtörténet; II.: expedíció- és hajózástörténet; III.: utazástörténet és utazási irodalomtörténet; IV.: diplomácia- és gazdaságtörténet; V.: művészet- és irodalomtörténet; VI.: eszmetörténet. Ezen kívül érdekes kitekintés tehető még a Monarchia felbomlásakor újonnan megalakult, közép-kelet-európai országok első világháború előtti japán vonatkozású kapcsolattörténetére.

Természetesen nem lehet tökéletes munkát végezni egy ilyen szerteágazó kutatásban, ehhez sokkal nagyobb, szervezettebb összefogásra és még rengeteg feltáró munkára van szükség. Az sem biztos, hogy ez a legjobb módja a kapcsolattörténet feldolgozásának. Az alapkutatás emiatt kísérlet a maga nemében, melyet nemcsak a történészek, hanem az Osztrák-Magyar Monarchia és Japán iránt érdeklődő nem szakmabeliek is haszonnal forgathatnak.

Joggal merülhet fel a kérdés: tulajdonképpen miért is fontos foglalkozni a magyar-japán kapcsolattörténettel? És miért pont a Monarchia Magyarországa és Japán kapcsolatának történetével? Első látásra leginkább csak kuriózumok utáni bogarászásnak tűnhet mindez, melyből nem vonható le különösebb tanulság.

Pedig érdekesek lehetnek a kapcsolattörténeti kutatásokból kirajzolódó, a Monarchia ázsiai gazdasági ambíciói és valós lehetőségei között húzódó árkok, a Monarchia kifelé egységesnek szánt maszkja alól a távol-keleti kérdésekkel kapcsolatban elő-előbukkanó „magyar arc”, a Monarchia viselkedése a Távol-Keleten, a nagyhatalmi szerepjátszás valódi határainak felsejlése, két 19. századi „későn jövő” döntései, stratégiái, a korabeli tudástranszfer tartalmai, két fejlődő állam egymásra való odafigyelése vagy oda nem figyelése, a modernizálódó Japán és Magyarország érdeklődésének főbb területei, a magyar japán-kép és a japán magyar-kép alakulása, a kelet-európai orientalizmus kialakulása és még sorolhatnám.

Manapság sok magyarországi rendezvény, kiadvány címében, szlogenjében találkozunk egy látszólag feloldhatatlannak tűnő, de kimondatlanul mégis feloldhatónak vélt ellentéttel, melyben Japán, vagy a távol-keleti térség Magyarországtól való geográfiai távolságát egyfajta misztikus, már-már ezoterikus közelséggel állítják szembe. Csak néhány példa erre a közelmúltból: „Japán távol, mégis oly közel”, „Közel jön a Távol-Kelet”, „közel hozzuk a varázslatos Távol-Keletet”, „Közel s távol orientalisztika konferencia”, stb… A geográfiai távolság és a misztikus közelség szimbolikus ellentétének egymás mellé állítása elsősorban természetesen a figyelemfelhívás és a marketing célját szolgálja és talán nem is kellene ennek különösebb jelentőséget tulajdonítanunk. A probléma az ezekben megnyilvánulni szándékozó „mondanivaló” valódi tartalmának észrevehető hiánya, hiszen azt mindeki tudja, hogy Japán fizikailag távol esik Magyarországtól; azt viszont, hogy valójában miért is van közel, ezekből a rendezvényekből vagy kiadványokból vajmi kevéssé fogjuk megtudni. Sokan valamiféle ezoterikus közelséget is belemagyaráznak a magyar-japán kapcsolatokba, de ami még ennél is károsabb, az az, hogy mindez lecsapódik a hivatalos diplomáciai vagy politikai beszédekben is, s ez további, véleményem szerint jóvátehetetlen károkat okoz a közgondolkodásban. A diplomácia, a politika különösen szereti minél gyorsabban kitölteni bármilyen kétes minőségű tartalommal ezt a talmi közelségélményt, hivatkozván a régre visszanyúló történelmi kapcsolatokra, az oly jól hangzó, de annál értelmetlenebb közhelyre, a „két nép közti barátságra”; s ilyenkor hol óvatosan, hol pedig teljesen nyíltan elmerészkedvén akár a nyelvi vagy faji rokonság hangoztatásáig is. Épp a magyar-japán kapcsolattörténet kutatása kínálna lehetőséget arra, hogy a korabeli forrásokból végre valóban megértsük: vajon honnan, milyen történelmi igényekből és frusztrációból gyökereznek valójában a különböző rokonság-gondolatok és vajon miért van szüksége rá az autodidakta közvélekedésnek még mostanság is?

Az autodidakta közvélekedéssel szemben csak szélmalomharcot vívó hazai japanológiáról elmondható, hogy a magyar-japán kapcsolattörténettel való foglalatoskodás piciny hazai odúi – a szinte észrevétlenül működő kapcsolattörténeti szakszemináriumok, és egy phd-program – egyelőre még sajnos nélkülözik az interdiszciplináris összefogást, de a karizmatikus szakmai fókuszálást és irányítást is. A karizmatikus szakmai fókuszálásra Japánban is szükség volna, igaz, ott már 2015-ben kutatócsoport alakult a közép-európai-japán kapcsolattörténet feldolgozására (mely program 2018-ig tart). A kutatócsoport több millió forintos japán állami támogatást kapott eleddig – az eredmény 2017 elejéig egypár reprezentációs célokat szolgáló honlap és közösségi oldal, valamint néhány belsős konferencia. Az pedig már valószínűleg csak nekünk meglepő, hogy a „magyar kutatócsoport” egy szlavisztikai tanszék keretein belül működik Japánban – ami legalábbis ékes cáfolata a japánok messzeföldön híres humorérzék-hiányának. Újabban a Josai Egyetem hozott létre saját Kelet-Európa kutatóközpontot, ahol legalább dolgozik olyan történész, aki kifejezetten a (lengyel-japán) kapcsolattörténetet kutatja.

Demmel József szlovák-magyar kapcsolattörténet-írásról szóló historiográfiai vázlatában megfogalmazottak igazak a magyar-japán kapcsolattörténeti kutatásokra is. Esetünkben ugyanúgy elmondható, hogy majd’ minden tudósgeneráció adott néhány, általában szűk körben azért elismert, életművét ugyanakkor láthatóan magányosan megalkotó historikust, akik Magyarország japán aspektusainak szentelték figyelmüket. Eredményeik, monográfiáik szűk körben általában ismertek is, de ezek nyomán a legritkább esetben születtek részkutatások, hiszen egészen idáig hiányzott mögülük a műhely, a speciálisan erre a kérdésre szakosodott szakmai közeg. Míg azonban 2017-re már megszületni látszanak a szakmai műhelyek, a valódi párbeszéd és együttműködés mintha még mindig váratna magára. Igaz, nem hagyható figyelmen kívül a tény, hogy a magyar-japán kapcsolattörténet hazai kutatói nem függetleníthetik magukat az éppen aktuális japán-magyar viszonytól, jelesül a japán kormány vagy kutatóintézetek által adott támogatásoktól és egyéb finom gesztusoktól. Ennek egyik mellékhatása az, hogy a kutatók szakmai eredményeit általában lehúzza a politikai-diplomáciai erőtér örvénye, s talán olykor tudattalanul is Japán soft power diplomáciájának szószólóivá válnak, sőt, olykor eleve maguk így is pozícionálják munkáikat. Ebből már látható, hogy kompromisszumok nélkül nagyon nehéz normális munkát végezni itthon a túlzott intézményi és egzisztenciális függőség miatt. A normális munkát a már korábban is említett, ezoterikus vonásokat mutató rokonságelméletek közgondolkodásban való terjedése is nehezíti. Utóbbiakat a hobbiirodalmárkodó targoncavezetők, hobbietnográfuskodó rakuművészek és mérnökök, hobbigenetikuskodó politikusok és diplomaták és számos további önjelölt hobbinyelvész tartja még ma is életben.

A fenti problémákra megoldás egy alapvetően alulról építkező és szerveződő, konkrét tudományos kutatási célokat megfogalmazó, interdiszciplináris és internacionális project lenne, olyasmi, mint a „The Double Monarchy and the Middle Kingdom” kutatói csoport, amit két fiatal történész-sinológus, Mathieu Gotteland (Sorbonne) és Mervay Mátyás (Nankai Univ.) indított útjára 2016-ban, s amelynek célja elősegíteni az Osztrák-Magyar Monarchia és Kína kapcsolatairól való tudományos gondolkodást és együttműködést. Remek projektjüket érdemes kitüntetett figyelemmel kísérni a közeljövőben.

Bár két ország kapcsolattörténeténetének teljes körű, mindenre kiterjedő feldolgozása eleve lehetetlen vállalkozás, épp az effajta lehetetlenek megkísértése okán talán mégis érdemes belevágni a feladatba. Többek közt azért is folytatódik a magyar-japán kapcsolattörténetről szóló sorozat itt, az Újkor.hun, hogy fiatal, vagy már nem oly fiatal japanológusoknak, hungarológusoknak kedvet adjon ahhoz, hogy maguk is beleássák magukat egy, a tárgykörben taglalt téma részletes kidolgozásába, és akkor e munkák révén máris közelebb kerülünk egy lépéssel mások, vagy éppen saját magunk megértéséhez és elfogadásához.

Tóth Gergely Mátyás

Ezt olvastad?

Mikorra esnek az ünnepek és a magyarországi emléknapok 2024-ben? Milyen jelentősebb kerek évfordulók várhatók? Ezeket a kérdéseket minden évkezdet előtt
Támogasson minket