Örmény tanulmányok Magyarországon – interjú Kovács Bálinttal

Kovács Bálint történész, armenológus, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem 2016-ban alakult örmény tanszékének vezetője és a Lipcsei Egyetemhez kapcsolódó Leibniz Intézet (Leibniz-Institut für Geschichte und Kultur des östlichen Europa – GWZO) tudományos munkatársa. Kutatási területe Erdély és az erdélyi örmények 17–19. századi története.

Kovács Bálint

Újkor.hu: Miért épp a történészi pályát választotta?

Kovács Bálint: Történészi pályafutásom Veszprémből indult. A Padányi Biró Márton Római Katolikus Gimnáziumban tanultam, és már ekkor érdekeltek a történeti irányú vizsgálódások. Az Érseki Levéltárba jártam kutatni délutánonként, aminek az apropóját aztán az is megerősítette, hogy az érettségi évében beneveztem a Pázmány Péter tanulmányi versenyre egy önálló pályaművel. Aki ezen a versenyen első vagy második helyezést ért el, automatikusan felvételt nyert az egyetemre. Ezt én nagy lehetőségnek tartottam, és ez volt az első olyan munkám, amiben levéltári forrásokat és irodalmat is használtam.

Igencsak kalandosnak mondható, ahogyan először kapcsolatba került az erdélyi örmények történetével. Elmesélné, miként történt ez? Hogyan alakult ez át az örmények iránti mély érdeklődéssé?

Harmadéves egyetemista voltam, amikor kaptam egy erdélyi, kolozsvári ösztöndíjat, és az akkori szemináriumi vezető tanárom, Őze Sándor azt mondta, hogy a két hónapos CEEPUS-ösztöndíj alatt nézzek utána az erzsébetvárosi örményeknek. Ekkor még sem Erzsébetváros, sem az örmények nem tűntek közelinek számomra. Erdélybe kiérve elmentem Szamosújvárra, ahol udvariasan visszautasítottak, majd egy egész napos stoppolás után megérkeztem Erzsébetvárosba. A helyi katolikus pap nagy szeretettel fogadott, amikor megtudta, hogy a történelem iránt érdeklődöm, tőle megtudtam, hogy nem csak levéltáruk, hanem egy könyvtáruk is van az örmény katolikus templomban, de azt egy idős hölgy (Maris néni) őrzi, aki nem szívesen enged be oda senkit. Amikor elmentem meglátogatni, ő mégis azt mondta, „na, jól van, szép fiam, ha már ilyen sokat utaztál, megnézheted a könyvtárat”.

A könyvtár a sekrestye fölött van, egy 18. századi vasajtó és egy nagy lakat őrzi, amelyet a néni unokaöccse nyitott ki számomra. Már a lépcsőn éreztem, hogy itt az elmúlt húsz évben biztosan nem járt senki, az első emeleten pedig csodálatos látvány tárult elém: hat intarziás szekrényből álló könyvtár ólomablakokkal, és tele régebbnél régebbi könyvekkel, a fiókokban pedig levéltári anyagot találtam. Számomra ez a nap olyan volt, mintha kincset találtam volna – talán ez a nap változtatta meg életemet. A könyvtárról nem tudták, milyen anyag van benne, hiszen katalógus nem még nem készült hozzá, itthon pedig azzal sem voltak tisztában, hogy létezik.

Hazatértemkor Őze tanár úrnak jeleztem, mit találtam, amire ő azt mondta, menjek vissza és készítsem el a katalógusát, mert erről itthon nem tud senki. Számomra ez egy misszió volt. Nem azért, mert örmény, hanem sokkal inkább, mert kárpát-medencei. Úgy gondoltam, ha egy katalógust készítünk hozzá, azzal a könyvtárat mentjük meg (ismerve, hogy a kulturális ingóságok az elmúlt évtizedekben hogyan tűntek el a magyar kezekből Romániában). Elkezdtem kijárni Erzsébetvárosba, először diáktársaimmal, hogy elkészítsük ezt a katalógust, ezt követően több ösztöndíjat is elnyertem: lehetőségem nyílt Németországban tanulni Erasmus-ösztöndíjjal, illetve Rómában kutatni. Egyetemistaként részt vehettem a heidelbergi egyetemhez kötődő Siebenbürgen Institut által szervezett doktorandusz kollokviumon, ahol az intézet vezetője elmondta, hogy a tanulmányomat megjelentetik egy német szakfolyóiratban (Zeitschrift für Siebenürgische Landeskunde), ami nekem hatalmas dolognak számított, hiszen negyed-ötödéves egyetemistaként ajánlották ezt föl nekem. Ezután a horizont egyre csak tágult: először az erzsébetvárosi örményekkel foglalkoztam, majd az örmény unió történetével, utána általában véve az erdélyi örménységgel, 2008 óta pedig a közép-kelet európai, illetve a kelet-európai örménységgel egyre tágabb kontextusban.

A PPKE történelem szakos diákjainak tanulmányi kirándulása a Kaukázusba 2013 őszén. A háttérben az Ararát vonulatai.

Így kerültem kapcsolatba Örményországgal is: először nyelvet tanulni utaztam ki, majd tudományos kutatómunkára és a szakmai kapcsolatok építése céljából, illetve oktatói munkára. A Kaukázus világát mind emberként, mind történészként megismerve pedig egyre közelebb kerültem a posztszovjet világhoz, a kis méretéhez képest igen fontos nemzetközi kapcsolódási pontokkal és konfliktus-potenciállal rendelkező régióhoz. Az ELTE Társadalomtudományi Karán, Kopper Ákos tanszékvezető úr meghívására immár negyedik féléve oktatom a Kaukázus – egy geopolitikai régió Európa és Ázsia határán című tantárgyat, amely nyugat-európai egyetemeken bár léteik, Magyarországon teljesen egyedülállónak számít.

Hogyan került kapcsolatba a GWZO-val, melynek Ön jelenleg is munkatársa?

A GWZO-val 2007-ben kerültem kapcsolatba, amikor egy féléves KAAD – a német katolikus – ösztöndíj segítségével Halléban tanultam. Halléba azért mentem ki, mert bár itthon elkezdtem a doktori képzést, úgy gondoltam, ha történészként az örményekkel foglalkozom, akkor ahhoz speciális ismeretek is kellenek: nyelvismeret, illetve az armenológiának, mint tudománynak az ismerete. Ez pedig Magyarországon, intézményi keretben nem volt elérhető. Halléban szerették volna, ha tovább maradok az egyetemen, vagy esetleg ott doktorálok, de az ösztöndíjat nem sikerült meghosszabbítani. Épp a lejárta előtt találkoztam Stefan Troebsttel, aki a lipcsei intézet (GWZO) igazgatóhelyettese, s épp egy projektet tervezett Örmények Kelet-Közép Európában címmel. A beszélgetés után egy hónappal kaptam tőle egy e-mailt, miszerint a projektet jóváhagyta a minisztérium, és így nekem egy tudományos munkatársi állást biztosít az intézetben. Így kerültem Lipcsébe, és azóta is ennek az intézetnek vagyok a munkatársa.

A PPKE Történettudományi Intézetének kirándulása a Kaukázusba 2016 tavaszán Megemlékezés az örmény genocídium emlékművénél Jerevánban.

Kutatási témáját tekintve milyen nehézségekkel néz szembe a leggyakrabban?

Nyilván a nyelvismeret az egyik, hiszen magyarként, magyar anyanyelvűként kell örmény forrásokkal, örmény irodalommal dolgoznom. Igyekeztem mindent megtenni annak érdekében, hogy az örmény nyelvet elsajátítsam, ugyanakkor magának a mai örmény nyelvnek is két dialektusa van, a keleti- és a nyugatiörmény, a történeti szövegek esetében pedig ez keveredik a grabarral, vagyis óörmény nyelvvel, illetve más változatokkal. A másik nehézséget a források széttagoltsága jelenti: nem elég Szamosújváron, Kolozsvárott vagy Erzsébetvárosban kutatni, mert Rómában, Lembergben, Czernowitzban is találhatók olyan források, amelyek magát a kontextust világítják meg. Ez egy rendkívül polarizált forrásadottságokkal rendelkező téma, ugyanakkor vannak korábbi kutatási eredmények, mert a 19. században az erdélyi örményekkel, illetve tágabb értelemben a kelet-európai örményekkel a pozitivizmus hatására sokan kezdtek el foglalkozni és mind magyar, mind örmény nyelven megjelentek monográfiák (nyilván az akkori tudományos gondolkodást tükrözően). Vannak ma is kollégák, akik a történelem ezen szeletével foglalkoznak, tehát a lehetőség adott a tudományos diskurzusra.

Az örmény egyházfő, minden örmények ecsmiadzini katholikosza is fogadta a Pázmányos diákok csoportját

Mely módszereket, milyen elméleti hátteret alkalmazott leginkább kutatásai során? Mennyire kiaknázottak ezek Magyarországon?

A lipcsei intézetben gyűjtött tapasztalataim sokat segítettek a téma módszertani megközelítésében. Magát a doktori disszertációmat a kulturális transzfer paradigmájának segítségével írtam meg és ez, illetve a hálózatelmélet segítségével dolgoztam fel az egyes személyek közötti kora-újkori kapcsolatokat. Az alapvető tézisem az volt, – amelyhez a két elméletet kiválóan illeszteni tudtam – hogy az örmény misszionáriusok, illetve az örmény katolikus papok mintegy hálózatszerűen kötötték össze a különböző kelet- és közép-európai diaszpórákat, ebben a hálózatban pedig a különféle teológiai tudás, a népi vallásossági elemek, az irodalmi és teológiai tudás nyomtatott termékei kiválóan tudtak áramolni, mozogni az egyik diaszpórából a másikba, tehát megvalósulhatott a kulturális transzfer. Én azt gondolom, hogy ez a két elmélet ebből következően nemcsak kiegészíti, hanem sokban össze is köti egymást. Egy ideje a kulturális emlékezet különböző aspektusai is érdekesek lettek számomra, különösen a lieux de memoire kategóriája vagy az invented tradition, így például az erdélyi örmények származási toposzával, illetve narratívájához kötődően volt lehetőségem ezekkel behatóbban is dolgozni.

A PPKE diákjai Noravank kolostoránál

Szerencsére pozitív elmozdulás van e téren Magyarországon, és egyre több kutató ismeri fel azt, hogy a nemzetközi tudományos diskurzusba való bekapcsolódáshoz nem elég a puszta levéltári adatok feldolgozása – azokat be kell illeszteni egy olyan paradigmába, amelyet külföldön is értenek. A kulturális emlékezettel egyre többen foglalkoznak itthon (igaz sok esetben a lényegét nem ragadják meg, sokszor csak címszóként jelenik meg a fogalom), a kulturális transzfer alkalmazására szintén vannak hazai példák, míg a hálózatelmélet még kevésbé alkalmazott módszer – bízunk benne, hogy a jövőben itt is pozitív elmozdulás lesz várható. A diákok érdeklődése legalábbis ebben az irányban bizalomra ad okot.

2016 őszén alakult meg az Örmény Tanulmányok tanszéke a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. Mi ennek a jelentősége, illetve tanszékvezetőként milyen távlati elképzelései vannak?

Magyarországon az armenológia már korábban is ismert tudományág volt, hiszen a 19. századtól már vannak nemzetközi szinten is elismert iskolák, illetve szakemberek, professzorok ezen a területen. Az ELTE-n szintén foglalkoztak armenológiával. Itt megemlíteném Patrubány Lukácsot, aki örmény nyelvet tanított még a második világháború előtt, a háború utáni időszakból Schütz Ödönt, aki ennek a nemzetközileg is elismert professzora lett. Ugyanakkor örmény tanszék egyik időszakban sem létezett, ezért azt gondolom, hogy nemcsak Örményországból nézve, de nagyon bízom benne, hogy Magyarországról és a nemzetközi tudományos műhelyekből tekintve is korszakalkotó jelentőségű ennek megalakulása. Részben megalapoznám ezt a kijelentésemet azzal, hogy Magyarországon az örmények a 13 nemzetiség egyikét alkotják, s valamennyi másiknak vagy tanszéke vagy intézete van, az örménynek azonban mindezidáig nem volt. Hogy ezt a katolikus egyetem fölvállalja, azt gondolom, nagyon fontos, már abból a szempontból is, hogy a világ első keresztény népéről van szó, akiket az első világháborúban genocídium sújtott. Meggyőződésem, ha ma az üldözött keresztényekről beszélünk, akkor ebből nem hagyhatjuk ki a 20. század első népirtását elszenvedő örménységet.

Az örmény tanszék felavatása 2016 október 21-én. Balról jobbra: Prof. Fodor György dékán, Dr. Vahe Tachjian, Dr. Kovács Bálint, Dr. Elke Hartmann a tanszék munkatársai, Prof. Ruben Mirzakhanyan jereváni rektor

A tanszék hosszú távú célját illetően nem egy klasszikus, filológiai jellegű armenológiai tanszékben gondolkodunk, hanem sokkal inkább globális keretben képzeljük el az itteni munkát. A klasszikus óörmény szövegek vizsgálata helyett sokkal inkább szeretnénk a modern örmény történelmet globális perspektívából (és nem nemzeti keretekben) vizsgálni, történeti, társadalomtörténeti, társadalomtudományi és művészeti szempontból. Ebben benne lenne az identitásnak, mint olyannak a vizsgálata, különböző kultúraantropológiai vizsgálatok, a történeti aspektust pedig főleg az utóbbi pár száz évre helyezném. Természetesen a budapesti képzési hely és számomra a lipcsei tapasztalat szinte egyértelműsítik, hogy sajátos kutatási irányt kell a közép- és kelet-európai örménységnek is kapnia. Egy angol nyelvű „Global Armenian studies MA” programot szeretnénk elindítani, és nagyon bízom benne, hogy az akkreditációt erre az egyetem meg is fogja kapni. Az oktatás nyelve egyébként már most is az angol, a tanszék két kollégája, Elke Hartmann és Vahe Tachjian, valamint megbízott előadóink angol nyelven tartják óráikat. Ugyanakkor fontosnak tartom, hogy külföldi diákjaink is legyenek, így akár Örményországból, akár a diaszpórából. Utóbbi célt támogatva az EU egyik legnagyobb alapítványa a lisszaboni székhelyű Gulbenkian alapítvány 2017 szeptemberétől öt ösztöndíjat adományozott külföldieknek, hogy nálunk tanulhassanak az örmény tanulmányok programban. A hallgatók egyébként a tanszék munkájába is aktívan bekapcsolódnak, így megemlíteném a L’Harmattan Kiadó által az örmény népirtás történetéről kiadott első magyar nyelvű, tudományos igényességgel publikált kötetet, amelynek a szerkesztésében a hallgatóink is részt vettek.

Kovács Bálint

Eddig már két alkalommal is vitt egyetemi hallgatókat Örményországba tanulmányútra. Hogyan értékeli ezeket az utakat, illetve milyen volt a visszajelzés a hallgatók részéről?

Úgy érzem, nagyon fontos az, hogy a tanárok a diákokkal közös tanulmányútra menjenek. Ekkor már sokszor kollégákról is beszél az ember, nemcsak a doktoranduszok, de gyakran az MA-sok esetében is. Az örmény utak mindkét esetben jól sikerültek. Voltak olyanok, akik utána többször is visszatértek Örményországba, illetve az örmény tanulmányok programban résztvevő magyar diákok első sorban azok közül kerültek ki, akik előtte ezeken az utakon részt vettek. Egy olyan „egzotikus” területről van szó, amely sokban kötődik hozzánk: egy keresztény népről van szó, olyan területről, amely a Szovjetunió része volt, tehát hasonló normák érvényesülnek, mint nálunk. A muszlim-keresztény határzóna, ami Hegyi-Karabah kapcsán ma is látszik, hogy olyan társadalmi, illetve történeti hatásokat hozott létre, amelyek valamennyi alkalommal nagyon érdekesek voltak a diákok számára. Ezért tartanám fontosnak a jövőben, hogy ha nem is évente, de akár két-háromévente hasonló tanulmányutakra kerüljön sor.

Az örmény kultúra Európában való kutatásáért, oktatásáért és terjesztéséért Kovács Bálint Jerevánban az Örmény Kulturális Minisztérium magas szintű elismerésében részesült 2017. május 20-án.

Oktatóként mi az, amit leginkább át akar adni a hallgatóknak?

Az általam oktatott legfontosabb tárgynak a Történelemelmélet című előadást tartom, szeretném ugyanis, hogy a hallgatók profitálhassanak abból, amit egy németországi intézetben én magam is elsajátítottam. Igyekszem az ott alkalmazott paradigmákat, elméleti megközelítéseket itthon átadni, ami sokszor nehézkes a tanulás szempontjából (nem a klasszikus történeti tényanyag elsajátításáról szól), de bízom benne, hogy a diákok ennek hosszabb távon hasznát fogják venni. Ugyanígy szeretném, ha a hallgatók nyitottá válnának a világra, különösen Közép- és Kelet-Európa vonatkozásában, a történelem ugyanis nemcsak a nemzeti múltunk ismerete. Célom, hogy kilépjünk abból a magyarországi trendből, hogy az egyes kutatók személye pusztán az összekötő kapocs a kurrens európai történettudományos trendekkel és közeggel. Szeretném, ha a hallgatók nemzetközi beágyazottsággal rendelkező szellemi műhelybe léphetnének, és ismereteiket, kutatásaikat Michigantől Jerevánig tudnák nemzetközileg beágyazni.

Kovács Bálint kurátorként bemutatót tart az örmény népirtás 100 éves évfordulóján az OSZK-ban megrendezett kiállításon (2015)

Jelenleg milyen kutatási témán dolgozik? Mik a tervek a közeljövőre?

Szeretnék az örményekhez hű maradni, ugyanakkor kicsit távolabbi vizekre evezni az erdélyi, illetve a közép-európai örmény témától. Egy örményországi kollégámmal, valamint Ronald Suny-val, a michigani egyetem professzorával tervezünk egy hosszabb távú kutatási projektet, amely Szovjet-Örményország történeti kánonjával foglalkozna. Most ennek a megalapozása folyik, de természetesen a tanszékvezetői, illetve a német intézeti munkakörnek is eleget téve tervezünk egy kiállítást az örmény Biblia 350 éves évfordulója alkalmából, illetve az örmény tanszékhez kötődő önálló könyvsorozatban is gondolkozunk, amely a magyar olvasóközönséget célozná meg armenológiai vonatkozású szakmai publikációkkal.

Szuromi Kristóf

Ezt olvastad?

Dobi István (Ószőny, 1898. december 31. – Budapest, 1968. november 24.) tevékeny szerepet játszott abban, hogy a Független Kisgazdapárt alárendelje
Támogasson minket