Összenő, ami összetartozik? A két német hadsereg egyesítése

Az 1990-es újraegyesítéssel a két német állam kérdésén kívül a német hadtörténelem egy fontos fejezete is lezárult, hiszen aznap szűnt meg a több mint három évtizeden át fennálló, jól felszerelt és szinte bármikor bevethető keletnémet hadsereg, a Nationale Volksarmee. Hogyan néztek ki az utolsó hónapjai, egyáltalán törvényszerű volt-e a későbbi sorsa? Mi történt a felhalmozott óriási fegyverkészlettel? Hogyan viselték a katonák, hogy háború nélkül adták meg magukat az egykori ellenségnek? Cikkünkben az úgynevezett „egyesített hadsereg“ születését járjuk körül.

Ünneplés a Brandenburgi kapu alatt 1990. október 3-án. (Forrás: Fortepan. Képszám: 124603. Adományozó: Urbán Tamás)

Az október 2-áról 3-ára virradó éjszakán Németország-szerte méltóságteljes, ámde nagyon visszafogott ünneplésre került sor. A szerénység oka többek közt az volt, hogy a berlini fal leomlása után a világsajtó (és a nyugati politikusok) egy része azzal riogatta a közvéleményt, hogy egy európai hegemóniára törekvő új birodalom megszületésének lehetnek tanúi. A Berlini Filharmónia épületében tartott állami ünnepségen az akkori szövetségi elnök, Richard von Weizsäcker egy szétszakított, békés nép polgárainak egymásra találásáról beszélt:

Egységünket senkire sem kényszerítettük rá, az békés megállapodás eredménye. Annak az összeurópai történelmi folyamatnak a része, amely a népek szabadságára és kontinensünk új békerendjére irányul. […] Németország újraegyesítése más, mint az NSZK puszta kibővítése. Elérkezett a nap, amely során a történelemben először egész Németország megtalálja tartós helyét a nyugati demokráciák körében.”[1]

Az elnök szavaival a németek közül is sokan vitatkoztak, elsősorban ami az NSZK kibővítését illette. Ők voltak a változások kárvallottjai, akik az NDK összeomlását tragédiaként élték meg, így ünneplésre a legkevésbé sem adott nekik okot 1990. október 3-a. És itt jutunk el cikkünk központi témájához, a Nemzeti Néphadsereg feloszlatásához.

Egy állam – két hadsereg?

A keletnémet haderőt a hidegháborús szembenállás fokozódásával, hivatalosan 1956-ban állították fel. Akárcsak a Bundeswehr esetében, itt sem szívbajoskodtak a Wehrmachtban tapasztalatot szerzett tiszteket alkalmazni, hiszen az előírt állományt bármi áron el kellett érni. A tervbe vett számok idővel növekedtek, így bevezették az NDK-ban a sorkötelezettséget, még ha ezzel egy eszközt ki is vettek az állami propaganda kezéből, amely korábban az NSZK-ra mutogatott, ahol az „egyenruhás állampolgár” addigra már bevett szokásnak számított. Az NVA-nak jutott az egyik legfontosabb szerep az ország biztonságának fenntartásában, ráadásul a rendszer egyik tartóoszlopaként működött, így nem véletlenül hívták „párthadseregnek”: a tisztek 96%-a, az altisztek 60%-a, a hivatásos katonák 14%-a volt a Német Szocialista Egységpárt tagja. Ennek ellenére az 1989. őszi kritikus hetekben, amikor országszerte óriási tömegtüntetések zajlottak, az NDK-ban végül nem tiporták el a rendszerellenes megmozdulásokat a néphadsereg bevetésével. Akkoriban ez nem volt evidens, elég a Tienanmen téren robogó páncélosokra gondolni. Az, hogy itt elmaradt a „pekingi megoldás”, abban szerepet játszott a szovjet vezetők magatartása, Erich Honecker betegsége, és állítólag a katonák egy része is rettegett attól a forgatókönyvtől, hogy saját népe ellen fordítsa fegyverét.

Erich Honecker egy szemlén (forrás: de.wikipedia.org)

Hamarosan leomlott a fal, de sokan úgy gondolták, komoly reformokkal talán még megmenthető az állam, és ezek a változások a hadsereget sem kerülhetik el. 1989/1990 fordulóján gyakoriak voltak a kisebb lázadások, sztrájkok az NVA-n belül, a minisztériumban pedig merész lépésekkel igyekeztek csillapítani az elégedetlenséget. A személyi állományt 170 ezerről majdnem a felére, 90 ezerre csökkentették, a sorkatonai szolgálatot 12 hónaposra módosították, a párt- és politikai szerveket feloszlatták, eltörölték az állandó készenléti szolgálatot és bevezették az ötnapos munkahetet. Az 1990. márciusi választások utáni új kormányban sokak megdöbbenésére, az NDK története során először (és utoljára) egy civilt neveztek ki védelmi miniszterré, méghozzá a korábbi évek keletnémet ellenzékének egyik vezéralakját, a militarizmus nyílt ellenfelének számító Rainer Eppelmann lelkészt. Eppelmann azzal a feltétellel lépett hivatalba, hogy az irányítása alá tartozó szervet Leszerelési és Védelmi Minisztériummá nevezzék át. Az elnevezés már előrevetítette az új kormány irányvonalát, ugyanakkor a miniszter iránti kezdeti bizalmatlanság ellenére a katonák hamarosan pozitívan csalódtak benne, mert Eppelmann minden megnyilvánulásában ragaszkodott az „egy állam – két hadsereg”-koncepcióhoz.

Keletnémet katonák tüntetnek 1990 elején az újabb reformokért. (Forrás: de.wikipedia.org)

1990 elejétől mindkét német államban komoly viták folytak arról, hogy egy esetleges egyesítés után mi történjen a két hadsereggel. A Bundeswehrben sokan féltek és nem kívántak együtt dolgozni az egykori ellenséggel, mások ebben megengedőbbek voltak. Eppelmann miniszter május elején tisztjei előtt kijelentette, hogy a szovjet katonák kivonulásáig (tehát még évekig) az NDK területén valamilyen formában továbbra is működni fog az NVA, sőt addig NATO-katonák be sem tehetik a lábukat a területre. Míg Eppelmann meggyőződésből vagy pragmatikus okokból hitegette az embereit, nyugatnémet részről a néphadsereget ekkor már ideiglenes jelleggel sem kívánták megtartani. Februárban egy munkacsoport nekilátott az NVA felosztásának menetrendjét kidolgozni, június 13-án pedig Gerhard Stoltenberg védelmi miniszter nyilvánosan kijelentette, hogy ha létrejön egy demokratikus, egyesített Németország, amelynek egy kormánya és egy parlamentje van, természetesen csak egy hadsereggel fog rendelkezni. A döntő csapást a keletnémet haderőre a Szovjetunióból mérték, amikor Helmut Kohl és Mihail Gorbacsov az 1990. júliusi, kaukázusi tárgyaláson gyakorlatilag megegyezett az egységes Németország NATO-tagságában és az „új” Bundeswehr létszámának 370 ezresre csökkentésében. Mivel önmagában a nyugatnémet haderő állománya is meghaladta e számot (1989-ben 467 ezer), várható volt, hogy legfeljebb gesztusként fognak keletnémet katonákat a sajátjaik helyére átvenni. A Kaukázus-csúcson született eredmények napvilágra kerülése után az Eppelmann által az NVA-katonákban keltett teljesíthetetlen remények tiltakozásba és frusztrációba mentek át. Augusztus 2-ától már a miniszter is elismerte, hogy az NVA hamarosan megszűnik, így a hivatásos katonák közül ekkor már sokan az újraegyesítés és a hadsereg utáni időktől rettegtek, és abban bizakodtak, hátha mindez még útközben megbicsaklik.

A nyár végén azonban pörögtek az események. Augusztus 23-án a keletnémet Népi Kamara elfogadta az NDK-nak az NSZK-hoz való csatlakozását, és azt, hogy erre október 3-án kerüljön sor. Augusztus 31-én a bonni kormány és a kelet-berlini minisztertanács aláírták a Németország egyesítéséről szóló szerződést, amely szerint az öt új tartomány, Brandenburg, Mecklenburg-Elő-Pomeránia, Szászország, Szászország-Anhalt és Türingia az NSZK tartományaivá válnak. Szükség volt még a nagyhatalmak hozzájárulására. Kohl és Gorbacsov szeptember 10-én megegyeztek a Szovjetuniónak ítélt nyugatnémet pénzügyi támogatás mértékéről, amelyet 12 milliárd márkában, valamint 3 milliárd márkás kamatmentes hitelben határoztak meg. Két nappal később Moszkvában került sor az utolsó kettő plusz négyes külügyminiszteri találkozóra, ahol aláírták a „Németországot illető végső rendezésről szóló szerződést”. Ezzel megszűntek az egykori győztes hatalmak Berlinre és az ország egészére vonatkozó jogai, a Németországi Szövetségi Köztársaság pedig elnyerte szuverenitását bel- és külügyei fölött. Két héttel később, szeptember 24-én az NDK kilépett a Varsói Szerződésből, a Népi Kamara pedig október 2-án a Schauspielhausban rendezett ünnepség keretében befejezte működését.

A pacifista Eppelmann, aki meg akarta menteni a keletnémet hadsereget.(Forrás: de.wikipedia.org)

Eppelmann miniszter az NDK végóráiban is sokáig ellenállt, és nem volt hajlandó elbocsátani főtisztjeit, ezért szeptember 28-án, négy nappal az újraegyesítés előtt az államtitkárát, Werner E. Ablaßt utasította, hogy közölje a rossz hírt az NVA addig hitegetett utolsó 24 tábornokával és admirálisával. A heti szolgálat végén, péntek délután közölték velük, hogy nincs rájuk többé szükség, és ezt az eljárást a tisztek nagy része oly megalázónak tartotta, hogy többen nem is voltak hajlandóak Ablaß-szal koccintani. A néphadsereg utolsó heteiben fennállt a veszélye annak, hogy a minisztérium kezéből kicsúszik az irányítás: kósza hírek terjengtek tömeges felmondásokról, egy esetleges katonai puccsról, sőt arról is, hogy a Volksmarine hajóinak és tengeralattjáróinak legénysége önelsüllyesztéseket hajt majd végre. Mindezek ellenére a leépítés komolyabb incidensek nélkül, kontrollált keretek közt zajlott, így Eppelmann október 2-i parancsa után másnap 0 órakor csendben megszűnt a korábban rettegett Nationale Volksarmee, az esküjük alól felmentett katonák pedig a Bundeswehr tagjai lettek.

Az egykori ellenség szolgálatában

Munka bőven akadt az átalakulóban lévő új hadseregben. Németországot kötelezték arra, hogy jelentősen csökkentse fegyverzetét, így nem volt kérdés, hogy mindezt a keletnémet készletekkel kezdik. Az NVA-tól több ezer harckocsit, páncélozott járművet, rakétát, több száz repülőgépet, helikoptert, hadihajót örököltek, nem beszélve a több száz ezer tonna munícióról és egymilliónál több kézifegyverről. Csak a raktárak őrzéséhez eleinte 11 ezer ember szükségeltetett. A fegyverek legnagyobb részét megsemmisítették, eladták vagy elajándékozták, és kevesebb, mint egy tizedüket hasznosították saját célra. A készletek felhasználása, újrahasznosítása, eltüntetése 1, 415 milliárd márka költséggel járt, ebből csak a több tízezer tonna veszélyes hulladék megsemmisítése került 185 millióba. A katonák átvétele ennél bonyolultabb és lényegesen hosszabb folyamatnak bizonyult.

1990. október 3-án egy rövid pillanatra a Bundeswehr 585 ezresre duzzadt – ekkora létszámú hadseregre már csak az idősebbek emlékezhettek a háborúból. Másnap Jörg Schönbohm altábornagy az NVA vezérkarának egykori fellegvárában, Strausbergben kijelentette, hogy „nem győztesként vagy hódítóként” érkeznek „a legyőzöttekhez, hanem németként a németekhez”.[2] A védelmi minisztériumban az „integrációra” helyezték a fő hangsúlyt, és ezt egy háromlépcsős rendszerben képzelték el: a katonák először „próbaidőre“ kerültek, ahonnan egy részüket átvették egy kétéves átmeneti időszakra, majd annak lejárta után akár hosszú távú szolgálatra. Az október 3-án érkező 90 ezer katonából a 39 ezer sorkatona rögtön folytathatta szolgálatát, a hivatásosakból a legtöbben „próbaidőre” kerültek. 1991 nyaráig összesen 18 ezret vettek át a második státuszba, köztük hatezer tisztet (az erre pályázók felét) és 11 ezer altisztet (a jelentkezők 90%-át). A kétéves átképzési program letelte után egy független bizottság döntött további alkalmazásukról, és ezen a szűrőn végül háromezer tiszt és hétezer altiszt jutott át, tehát az eredetileg 32 ezres NVA-tisztikar többsége, 72%-a kereshetett magának más megélhetést. A későbbiekben tovább kopott az egykori NVA-s katonák aránya a Bundeswehren belül.

Az 1990-es években az érintettek egy részével készültek felmérések, így legalább néhány jellegzetesség kirajzolódik az egyéni sorsok tömegéből. A néphadsereg megszűnésének legnagyobb vesztesei kétségkívül azok voltak, akik önként vagy kényszerűen nézhettek új állás után, főként a 45 év felettiek, akiknek egyéb képzettség hiányában megélhetésük forgott a kockán. Mások a versenyszférától tartva maradtak a katonai pályán, de a tisztek többségének le kellett nyelniük azt a békát, hogy 2–3 rendfokozattal visszasorolták őket. Ők mondhatni két malom között őrlődtek. A nyugatról küldött feletteseik, akiket később „gyarmaturaknak” neveztek, a képzettségük miatt lenézték őket, a szovjet és egykori NVA-kollégáik közt pedig árulóknak érezték magukat amiért átálltak az „ellenséghez”. A fiatalok nagy része számára azonban az integráció, az új értékek átvétele nem okozott különösebb problémát, így optimistán, új esélyként tekintettek a Bundeswehrre, és különösebb nosztalgia nélkül, reálisan látták a két hadsereg közti különbséget.

Az egykori NVA-katonák integrációját körülbelül az ezredfordulóra tekintették formálisan lezártnak. A személyi statisztikákból eltűntek a „keleti” és „nyugati” megkülönböztetések, a felmérések szerint az egymás iránti bizalom mindkét oldalon nőtt, a fiatalok egyre inkább egyenrangúnak érezték magukat, és a keleti tartományokban sokkal többen jelentkeztek önkéntes katonáknak, mint nyugaton. Utóbbinak részben egzisztenciális okai voltak, de már kezdett elterjedni a nézet, miszerint kemény munkával ők is a Bundeswehr megbecsült tagjaivá válhatnak.

Emellett viszont több tízezresre tehető azok száma, akik a két hadsereg egyesítéséből (pontosabban a Bundeswehr keleti kiterjesztéséből) vesztesként kerültek ki. Onnantól kezdve, hogy az NSZK-t nemzetközi egyezmények kötelezték a hadsereg 370 ezer fősre való csökkentésére, várható volt, hogy az új, több mint félmilliós létszámból elsősorban az egykori NVA-tagokat áldozzák fel. Annak, hogy egyáltalán a sajátjaik helyére néhány ezret átvettek, szimbolikus (az együvé tartozás demonstrálása) és gyakorlati (a keletnémet fegyvereket leginkább ők tudták kezelni és megfelelően őrizni) oka volt. Némileg jogosnak tűnik az NVA-tisztek azon gyakori vádja, hogy őket nem illette meg az a második esély, amely a Wehrmachtban szolgáló katonákat a Bundeswehr megalapításakor igen. Ahogy egy keletnémet őrnagy mondta keserűen:

„az embernek az az érzése támad, hogy a Szövetségi Kormány azt akarja elérni, amit ’elmulasztott’ a második világháború utáni ’nácitlanításkor’, és ezt most rajtunk próbálják alaposan bepótolni.”

Egy alezredes pedig azt mondta, ilyen a második világháború után nem volt, akkor minden német vereséget szenvedett, és csak az idegen hatalmak ítélkeztek felettük, de „manapság németek ítélkeznek németek felett”.[3]

Tény azonban az is, hogy az NDK-ban privilegizált helyzetben lévő tisztikar még a kirúgásával vagy korai nyugdíjazásával is jobban járt, mint a keletnémet tartományokban élők komoly része, akikre adott esetben tartós munkanélküliség és életszínvonaluk legalább rövidtávú hanyatlása várt.

Hevő Péter

Felhasznált irodalom:

  • Ablaß, Werner E.: Von der NVA zur Bundeswehr, Düsseldorff, Kommunal-Verlag, 1992.
  • Digutsch, Gunnar: Die NVA und die Armee der Einheit, in: Nägler, Frank (szerk.): Die Bundeswehr 1955 bis 2005, München, Oldenbourg, 2007.
  • Brinner, Falko – Storck, Michael: Vom Feindbild zur Armee der Einheit. Die Bundeswehr der Einheit aus der persönlichen Sicht von zwei betroffenen Soldaten, Universität Rostock, 1998.
  • Hoffmann, Theodor: Das letzte Kommando. Ein Minister erinnert sich, Berlin – Bonn, Herford, 1993.
  • Knabe, Frithjof H.: Unter der Flagge des Gegners. Wertewandel im Umbruch in den Streitkräften von der Nationalen Volksarmee zur Bundeswehr, k. h. n., Westdeutscher Verlag, 1994.
  • Leonhard, Nina: ’Armee der Einheit’: Zur Integration der NVA-Soldaten in die Bundeswehr, in: Handbuch Militär- und Sozialwissenschaft, Szerk. Gareis, Sven Bernhard – Klein, Paul, Wiesbaden, Springer VS, 2004.
  • Leonhard, Nina: Die Bundeswehr und die „innere Einheit“: Einstellungen von ost- und westdeutschen Soldaten im Vergleich Problemaufriss und erste Ergebnisse des Forschungsprojektes „Armee der Einheit“, SOWI-Arbeitspapier Nr. 136. (2004. január), Strausberg
  • Meyer, Georg-Maria – Collmer, Sabine: Kolonisierung oder Integration? Bundeswehr und deutsche Einheit. Eine Bestandsaufnahme, Opladen, Westdeutscher Verlag, 1993.
  • Ovens, Ove: Die Nationale Volksarmee der DDR zwischen „Wende“ und Auflösung. Der Untergang der NVA im Lichte des Zusammenbruchs der DDR, doktori disszertáció, Universität Regensburg, Ingolstadt, 2003.
  • Pflüger, Tobias: Bundeswehr 2005 – bereit für die nächsten Kriege in aller Welt. In: Die Bundeswehr in der neuen Weltordnung. Szerk. Cremer, Ulrich – Lutz, Dieter S. VSA-Verlag, Hamburg, 2000.
  • Schönbohm, Jörg: Zwei Armeen und ein Vaterland. Das Ende der Nationalen Volksarmee, Berlin, Siedler Verlag, 1992.
  • http://www.bundespraesident.de/SharedDocs/Reden/DE/Richard-von-Weizsaecker/Reden/1990/10/19901003_Rede.html

[1] Weizsäcker szövetségi elnök beszéde: http://www.bundespraesident.de/SharedDocs/Reden/DE/Richard-von-Weizsaecker/Reden/1990/10/19901003_Rede.html

[2] Schönbohm 1992. 61.

[3] Knabe 131.; 177.

Ezt olvastad?

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A
Támogasson minket