Összeomlástól összeomlásig – a Székely Hadosztály és a Tanácsköztársaság bukása
1919. július 24-én a román csapatok ellentámadásával nem csupán a Vörös Hadsereg tiszai offenzívája, hanem rövidesen a proletárdiktatúra is összeomlott. Amíg az északi hadjárat a magyar történelmi emlékezet részévé vált, a Tanácsköztársaság létét meghatározó román front eseményeinek megítélése a mai napig ellentmondásos.
A Clio Intézet a Budapest Főváros Levéltárával közösen rendezett Tanácsköztársaság 100 év után előadás-sorozatának tizennyolcadik eseményén ismét visszatért a proletárdiktatúra hadtörténetéhez. November 28-án a két meghívott előadó Gellért Ádám társ-ügyvezető moderálása mellett a Tanácsköztársaság hadtörténetének két ikonikus eseményét járták körül. Gottfried Barna, az MNL Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár főlevéltárosa a Székely Hadosztály történetének bemutatására vállalkozott, míg Nagy Szabolcs, az MNL Veszprém Megyei Levéltár igazgatóhelyettese a Tanácsköztársaság katonai összeomlását vizsgálta.
A határok védelmétől Horthy internálótáboráig
Első előadóként Gottfried Barna a Székely Hadosztály történetét valamint ennek keretében Erdély román megszállását tekintette át előadásában. Az előadó szerint a Székely Hadosztály eredetét az erdélyi katonai közigazgatásban kell keresni. 1918 áprilisában Brassó központtal egy katonai közigazgatási egységet szerveztek, melyet szeptemberben Gruppenkommando Siebenbürgenné, azaz erdélyi csoportparancsnoksággá alakult Anton Goldbach Edler von Sulittaborn altábornagy vezetésével. A háború végén Erdélyben is felbomlott a katonai rend, amit az előadó azzal hozta összefüggésbe, hogy Linder leszerelési rendelete a sajtón keresztül eljutott a legénységhez. Mivel a fosztogató katonák karhatalmi alkalmazása lehetetlen volt, így a csoportparancsnokság elsődleges célja az volt, hogy ezeket a katonák minél hamarabb bevagonírozza és elszállítsa Erdélyből – mégha ezzel védtelenné is vált a Magyarország keleti határa.
A Monarchia felbomlásával az osztrák–magyar katonai közigazgatás is megszűnt, így – az október végén vagy november elején Erdélyből eltávozott Golbach tábornok helyett – Siegler Konrád altábornagy a megszűnt cs. és kir. XII. Nagyszebeni Katonai Terület helyett november 3-án megszervezte Kolozsvár központtal az Erdélyi Katonai Kerületet. A hadseregszervezés következő lépését Friedrich István november 12-i rendelete jelentette, mely a belgrádi konvenciónak megfelelően elrendelte 8 hadosztály megszervezését, közte a 38. hadosztályét Erdélyben. A 38. hadosztály négy ezredének feltöltése rendkívül nehézségekbe ütközött, a rend és a fegyelem hiánya pedig a felállított ezredeknél is súlyos problémát jelentett.
Az előadó hangsúlyozta, hogy a hadseregszervezési munkában nem volt jele a forradalmiságnak, a korábban is alkalmazott hadseregszervezési elvek alapján állították fel az alakulatokat. Ennek megfelelően rendelték el az 5 legfiatalabb korosztály behívását, amit viszont csak rendkívül korlátozottan tudtak végrehajtani, ezért később a 2 legfiatalabb korosztályt leszerelték. Utóbbi rendelkezés alól kivételt jelentettek a székely alakulatok. A székely alakulatok külön elbírálásaként már november 16-án elrendelte Bartha Albert hadügyminiszter, hogy a székelyföldi legénységet egységes szállítmányként, illetőségi helyük szerint csoportosítva indítsák útba.
Az új magyar haderő szervezése közben november 12-én – egy nappal a belgrádi konvenció előtt – a románok elkezdtek felzárkózni a demarkációs vonalhoz. Bár a 14000 fős rosszul felszerelt román haderő nem képvisel jelentős harcértéket, a román határon semmilyen magyar erő nem állt velük szemben. A román támadás hírére Barótról kiindulva tisztek öntevékenyen módon elkezdték megszervezni a toborzást Székelyföldön, és december 1-jén Ágostonfalváról elindult az első páncélvonat Kolozsvárra a székely önkéntesekkel.
Az 1918. november-decemberi román támadás kapcsán két dolgot emelt ki az előadó. Egyrészt a különböző legendákkal szemben az erdélyi katonai és polgári vezetés egyetértésében adták át az erdélyi területeket a románoknak, mivel nem tartották lehetségesnek ezek megtartását. Ezzel szemben viszont Gottfried kiemelte, hogy a román előrenyomulás ellen csak fegyverrel lehetett volna fellépni, mivel a Károlyi-kormányzatot diplomáciailag nem ismerték el, a román haderő pedig mindig túlment az antant által megállapított demarkációs vonalakon. Másrészt a román haderő felfegyverzéséhez hozzájárultak a magyar politikai vezetés hibás döntései is. Egyfelől az Erdélyi Katonai Kerület területén megszervezték a román és a szász nemzetőrséget is, amik az előzetes elképzelésekkel szemben hamar önállósították magukat, és a román hatalom támaszaivá váltak. A magyar gyakorlattal szemben a román hadsereg nemcsak hogy rögtön lefegyverezte a magyar nemzetőrségeket, de a magyar katonakorú férfiak mozgását is korlátozta. Ezenkívül a lerongyolódott román alakulatok az Erdélyben maradt katonai raktárakból szerelték fel magukat, létszámukat az erdélyi románokból és szászokkal töltötték fel.
Eközben a székely önkénteseket Kolozsvárról Szatmár majd Debrecen térségébe vonták vissza. Január 20-án Festetics Sándor hadügyminiszter rendeletére kapta a Kratochvil Károly vezette hadosztály a Székely Hadosztály megnevezést. Ezután egészen az április 16-i román támadásig meghatározó szerepe van a csapattestnek a magyar-román demarkációs vonal biztosításánál. Habár Károlyi Mihály a Székely Hadosztálynál járva hirdette meg az ország védelmét a március 2-i szatmári beszédében, a hadosztály katonái csalódtak a Népköztársaság vezetésében, ezért a Tanácsköztársaságról kezdetben nem voltak elítélő véleménnyel. Viszont a proletárdiktatúra hamar csalódást keltett a hadosztály katonáiban, ezért ellenforradalmi elképzelések is megfogalmazódtak a tisztek között. Ezeket a terveket az április 16-i román támadás tette zárójelbe. A diktatúra vezetésével is folyamatos konfliktusokat vállaló hadosztály az április 20-22-i mátészalkai ütközet után április 26-án Demecsernél letette a fegyvert.
Előadásának végén Gottfried röviden kitekintett a hadosztály tagjainak további sorsára. Akik elfogadták a fegyverletételt, azokat a románok internálták, mintegy 2500 katona viszont visszavonulva csatlakozott a Vörös Hadsereghez – mint a 2. vörös székely dandár harcolt a proletárdiktatúra hadseregében. A tanácshatalom bukása után 1919 augusztusában többek csatlakoztak a Nemzeti Hadsereghez, viszont reményeikben csalatkozniuk kellett. A Horthy vezette haderő nem vállalta fel a harcot a románok ellen, a Nemzeti Hadseregben szolgáló székelyek nagy részét 1920 elején leszerelték, a különítményesekkel való kapcsolataik miatt pedig egy részüket internálták is.
Az előre kódolt összeomlás
Nagy Szabolcs előadása kezdetén leszögezte, hogy „köztörténészként” – azaz nem hadtörténészként – a Tanácsköztársaság katonai összeomlásának nem a „hardcore” hadtörténeti leírását akarja adni, hanem rá akar mutatni azokra a tényezőkre, amik a proletárdiktatúra gyors összeomlásához vezettek. Ugyanis bár a Vörös Hadsereg katonai összeomlása egy-két hét alatt következett be, a magyar haderő kudarcának okai mélyebben, a kettős forradalom eseményeiben gyökeredzettek. Azaz az előadó szerint a Tanácsköztársaság összeomlása 1918-ból fakadt.
Ezért Nagy Szabolcs számba vette az 1918-19-es háborús konfliktus legfőbb jellemzőit. A hadsereg állapotáról szólva azt hangsúlyozta, hogy ugyan a szakirodalomban általános az a vélemény, hogy egy mindenre alkalmatlan hadsereg tért haza 1918 novemberében, senki sem határozta meg azt, hogy mi alapján ítéljük meg ezt. Amíg felülről lefele, a katonai és politikai felsővezetés részéről már vizsgálták ezt a kérdést, alulról, tehát a különböző alakulatok vagy települések, régiók részéről még nem. Több példán keresztül is megkérdőjelezte azt, hogy a hadsereg állapotára használt „spontán bomlás” kifejezés megfelelőképpen írná le az 1918. őszi folyamatokat. Így több alakulat úgy tudott zárt rendben, népünnepély keretében visszaérkezni állomáshelyére, hogy folyamatos atrocitások érték őket a hazaút során. Ugyancsak nem magyarázza önmagában a hadsereg bomlását a Monarchia nemzetiségi összetétele sem. A Monarchiában a különböző csapattesteket területi alapon szervezték, ezért az alakulatok jelentős hányada többnemzetiségű volt, sőt a magyar legénység kisebbségben is volt ezekben. Viszont az 1970-es években elvégzett kutatások rámutattak arra, hogy így is volt annyi magyar többségű alakulat a Monarchia hadrendjében, amelyre alapozhatták volna a független magyar állam hadseregét.
Emellett felhívta arra a figyelmet, hogy milyen negatív hatásai lehettek az új kormányzat politikai lépéseinek. Így például azzal, hogy a Károlyi-kormány Erdélyben szász és román nemzetőrségek is felfegyverzett, az új magyar haderő újjászervezését is akadályozta, mivel ezek a nemzetőrségek többször nem engedték, hogy zárt rendben visszaérkezett székely alakulatok visszatérhessenek szülőföldjükre, és ott megszervezzék az ellenállást. Az új rendszer lépéseit azzal magyarázta az előadó, hogy a kettős, bel- és külpolitikai nyomás alatt álló kormányzat elsősorban a belpolitikai problémákra – mint a közellátás, a Monarchiától megörökölt társadalmi feszültségek – fókuszált, ezért a külpolitikai kihívásokat pedig próbálta elodázni. Ezenkívül a hadsereg mint hagyományosan konzervatív testület veszélyt jelenthetett volna a forradalom vezetőire, ezért sem voltak érdekeltek a megerősítésében. Összegezve tehát megállapította, hogy rossz állapotban volt 1918 őszén a magyar hadsereg, de a korabeli politika sem tett meg mindent a helyzet javulásáért.
A magyar haderő áttekintését követően az ellenséget erők állapotát vizsgálta. Az előadó értékelése szerint a szerb haderőn kívül az összes környező állam hadserege le volt rongyolódva. Ennek köszönhető, hogy bár a csehszlovák hadsereg november 2-án behatolt a Felvidékre, a helyi magyar katonai és csendőri erők november 15-re ki is verték ezeket a magyar területekről. Habár a csehszlovákok november 22-i támadása már tartós eredménnyel járt – amit Vix december 3-i jegyzéke külpolitikailag is támogatott –, az 1919. január 29-i balassagyarmati felkelés is mutatta a csehszlovák haderő gyengeségét. A román előrenyomulást pedig azzal jellemezte Nagy, hogy – a magyar politikai vezetés által gyakorolt „úri” magatartáson túllépve – a román haderő mindig megelőzte a nemzetközi egyezményeket, ezáltal próbálva kész helyzet elé állítani mind Magyarországot, mind az antantot.
Habár Károlyi március 2-i szatmári beszédében katonapolitikai fordulatot hirdetett meg, a katonák a március 21-i hatalomváltástól egyöntetűen éles külpolitikai váltást vártak a korábbi kudarcosnak értékelt politikával szemben, s a Tanácsköztársaságra úgy tekintettek, mint ami többet tud tenni a területi integritás védelmében. A kezdeti reményeket alapvetően az április 16-i román támadás oszlatta el, amely megmutatta, hogy mennyire törékeny a magyar haderő, nem kis részben a politikai beavatkozások miatt.
A Tanácsköztársaság haderejét értékelve hangsúlyozta, hogy az a fajta homogenitás, ami a modern reguláris hadseregekre jellemző, nem létezett a Vörös Hadseregben. Révész Tamás előadására is utalva kiemelte, hogy rendkívül heterogén összetételű alakulatokból állt a hadsereg, a különböző különítmények és csoportok megléte átláthatatlan hadrendet hozott létre. Tovább súlyosbította a hadsereg helyzetét az, hogy csapattest szintű hatáskörök sem voltak tisztázva. Már a Károlyi időszakban is kettős irányítás alakult ki azzal, hogy a minisztériumi vezetés mellett a Budapesti Katonatanács is felettes szervként jelent meg. A Tanácsköztársaságban a komisszárok alkalmazása káoszhoz és jogkörvitákhoz vezetett, mert sem az nem volt szabályozva, hogy mely szerv küldhetett politikai biztost, sem az, hogy ezeknek biztosoknak milyen jogköreik voltak. Erre jó példa a poroszlói tizedelés ügye, ugyanis a mai napig nem tudjuk, hogy Lukács Györgynek az adott helyzetben volt-e joga ahhoz, hogy tizedeltessen. Az előadó az északi hadjáratot is kritikusan értékelte. A májusi offenzíva alapvető problémája volt, hogy nem tették nyilvánvalóvá a katonák számára a támadás célját, így Felvidék kiürítése nagymértékben rombolta a katonák morálját.
A proletárdiktatúra katonai összeomlása kevesebb, mint két hét alatt bekövetkezett. Egy kétségbeesett lépésként július 20-án támadást indított a Vörös Hadsereg a román haderő ellen. Az offenzíva azonban hamar összeomlott, és a románok július 24-én ellentámadásba mentek át, az augusztus 1-jei szolnoki csatában pedig katonailag is összeomlott a magyar haderő. Az előadó kiemelte, hogy a proletárdikatúra vezetése már a szolnoki vereség előtt eldöntötte, hogy elhagyja az országot, így gyakorlatilag a Vörös Hadsereg tovább kitartott a Tanácsköztársaság védelme mellett, mint annak vezetői.
A vereség okai kapcsán az előadó megismételte, hogy 1918 októberétől a magyar haderő nem tudott normálisan működni, amit csak tovább súlyosbítottak a hadsereget érintő politikai nézetkülönbségek. Emellett az idő előre haladtával egyre rosszabbak lettek az erőviszonyok. Amíg 1918 őszén ugyanannyira legyengült hadseregekkel és társadalmakkal állt szemben a magyar állam, tehát a magyar haderő képes lett volna a sikeres ellenállásra a románokkal szemben, 1919-re már ez nem volt lehetséges.
Nagy Szabolcs előadásának végén a Tanácsköztársaság összeomlásának következményeit tekintette át. Egyfelől arra figyelmeztetett, hogy hajlamosak vagyunk úgy gondolni a proletárdiktatúra összeomlására, mint ahogy azt Kosztolányi az Édes Annában ábrázolja, tehát hogy rögtön beköszöntött a Horthy-korszak. Gyakorlatilag a román haderő által meg nem szállt területeken továbbra is fennállt a direktóriumok uralma, aminek tragikus következménye, hogy Veszprém megyében a vörös uralom áldozatainak fele augusztus 1-je után halt meg. A néhány napig tovább élő tanácshatalom másik következménye az volt, hogy erre hivatkozva nyomulhattak előre augusztus 1-jét követően is a román csapatok az Észak-Dunántúlon. A román megszállást értékelve azt emelte ki az előadó, hogy a román hadsereg magatartását elsősorban az határozta meg, hogy az adott megszállt területre Romániához csatolandó vagy átmenetileg megszállt területként tekintettek.
Mik voltak a valós erőviszonyok?
Az előző alkalmakhoz hasonlóan ismét élénk vita követte az előadásokat, elsősorban arról, hogy milyen állapotban volt a többi hadviselő állam, s milyen lehetőségei lehettek volna a magyar vezetésnek.
A közönség soraiból fogalmazódott meg az a kérdés, hogy miért volt a szerb hadsereg jobb állapotban a román haderőnél annak ellenére, hogy Szerbia 1915-től kezdve megszállás alatt állt. Nagy Szabolcs szerint ebben az volt a döntő tényező, hogy amíg a román hadsereg vert hadseregként vonult vissza, addig a szerb hadsereg rendezetten hátrált, ami morálisan döntő tényező. Ugyancsak kiemelte, hogy Románia helyzete sem volt sokkal jobb a megszállt Szerbiánál, hiszen a fegyverszünetig folyamatos harcok zajlottak az osztrák–magyar és a román csapatok között, a központi hatalmak megszállása alatt pedig a romániai erőforrások döntő hányadát a megszállók birtokolták. A szerb hadsereg állapotára reagálva Gottfried megjegyezte, hogy véleménye szerint a szerb hadsereg képességeit túlbecsülik. Molnár Tibor zentai levéltáros kutatásaira hivatkozva kiemelte, hogy a szerb haderő felszereltségét ugyanúgy jellemezték a hiányosságok, mint a térség többi hadseregéénél. A szerb haderő magyarországi tevékenységét alapvetően az határozta meg, hogy nem állt érdekükben az északabbra fekvő magyar területek megszállása.
A korábbi előadásokhoz hasonlóan ismételten megosztotta gondolatait Vörös Boldizsár, a BTK Történettudományi Intézet tudományos főmunkatársa, először a magyar haderő állapotára reflektálva. A Károlyi-kormányzat katonapolitikája kapcsán azt emelte ki, hogy a politikusok döntéseiben közrejátszhatott az a félelem, hogy ha önmagában nem is volt annyira gyenge a magyar haderő, a szerb, cseh és román haderő összehangolt támadása esetén Magyarországnak nem lenne esélye a hatékony védelemre. Ennek alátámasztására idézte, hogy a minisztertanácsi jegyzőkönyvekben megjelent a „körháború” félelme, melyet csak tovább erősítettek d’Esperey kijelentései.
A Vörös Hadsereg morálja kapcsán a TTI főmunkatársa hangsúlyozta, hogy a hadsereg magát a társadalmat is tükrözi. Tehát, ha a proletárdiktatúra egyre kevésbé tudta megszólítani a társadalom különböző rétegeit, akkor nem meglepő, hogy a hadseregben is csökkent a rendszer támogatottsága. A katonák motivációjára reflektálva kiemelte, hogy a Tanácsköztársaság fennállása során több cikkben is egyértelművé tette a magyar vezetés, hogy nem áll a területi integritás talaját, a Vörös Hadsereg a világforradalomért és nem az ezeréves határokért harcol. Területi kérdések csak abban a tekintetben jelentek meg, hogy a Tanácsköztársaság azért nem adhat fel további területeket, mivel a „felszabadított” lakosságot nem engedheti át egy „kizsákmányoló” rezsimnek. Az északi hadjáratot követően a hadsereg bomlasztására reagálva felmerült a kormányzótanács részéről a nacionalista propaganda kérdése, ezért kiadtak egy kiadványt, amelyben azt hirdették, hogy egy talpalatnyi földet sem adhatnak fel ott, ahol magyarul beszélnek a dolgozók. Vörös ennek kapcsán kiemelte viszont, hogy a Népszava rögtön egyértelművé tette, hogy ez nem jelentetett nacionalista törekvéseket.
Nagy Szabolcs kritikusan reflektált a fentebbi hozzászólásra. A körháború elvileg veszély lehetett volna, de miután a cseh csapatok 1918. novemberi kiverését semmilyen katonai lépés nem kísérte a román és a szerb haderő részéről, így blöffnek tekinthető. A magyar politikai vezetés felelősségére rátérve azt hangsúlyozta, hogy rendkívül nagy felelőtlenség volt az őszirózsás forradalom során hatalomra kerülő politikai elittől az, hogy úgy vállalta egy válságban lévő ország vezetését, hogy még vármegyei szintű igazgatási tapasztalata sem volt. Ennek tükrében irreleváns az a kérdés, hogy milyen helyzetértékelése volt a magyar vezetésnek, mivel az országot egyébként sem tudták megfelelőképpen vezetni. Emellett a magyar politikai vezetésnek volt egy Monarchiából megörökölt „úri” attitűdje a politikához, amit sem a külkapcsolatok, sem a nemzetiségi kérdés kezelésében tudott kamatoztatni, viszont az utódállamok vezetése ezt kihasználta. Emiatt elmondható, hogy 1918-19-ben teljesen más kvalitású vezetés volt Magyarországon illetve az utódállamokban.
Az előadó ugyancsak szkeptikusan viszonyult ahhoz, hogy a pártsajtóban megjelenő hírek, propaganda meghatározta volna a vörös katonák gondolkodását. Egyfelől nem tartotta reálisnak azt, hogy az egyszerű katonák aktív olvasói lettek volna a Vörös Újságnak, másfelől nem tudjuk, hogy mely híreket hitték el, s melyeket tartották „blöffnek”.
A moderátori szerepköréből kilépve Gellért Ádám két megjegyzést fűzött az elhangzottakhoz. Nagy Szabolcsra reagálva kiemelte, hogy az „úriemberi” magatartásból fakadó végtelen – elsősorban külpolitikai – naivitás a későbbiekben is meghatározó eleme a magyar politikai elit gondolkodásmódjának. A második világháború utolsó éveiben hasonló attitűddel fordult a magyar politika mind az angolszászokhoz, mind a németekhez. Ezért a jövőbeni kutatások témájának kell lennie annak, hogy a 20. század során más, hasonló történelmi helyzetben lévő államok (például Románia) politikai elitjei miért tudták hatékonyabban kezelni a válsághelyzeteket, mint a mindenkori magyar vezetés. Emellett felhívta arra a figyelmet, hogy az előadók – kimondatlanul is – vitatták Hatos Pál és Révész Tamás az előadássorozat első két alkalmán kifejtett téziseit a háborús összeomlásról. A Clio Intézet jövőbeni tervei között szerepel, hogy az 1918. október-novemberi összeomlás kérdése ismételten előkerüljön az intézet rendezvényein.
Jövő hét hétfőn, december 9-án a Tanácsköztársaság 100 éve utolsó előtti alkalmával folytatódik a rendezvénysorozat. Az intézet két társ-ügyvezetője, Gellért Ádám és Bödők Gergely vizsgálják meg a Tanácsköztársaságot követő büntetőjogi felelősségre vonás, az internálások és az igazoló bizottságok történetét.
A képeket a Clio Intézet bocsátotta rendelkezésünkre
Ezt olvastad?
További cikkek
„Mátyás mindig fiaként kedvelte” – Újlaki Lőrinc herceg pályaképe
Előzmények A PTE BTK Történettudományi Intézet Középkori és Koraújkori Történeti Tanszék Személyes történelem – Kalandozások a középkor és az újkor világában című kurzusának 2021-es indulása óta minden irányban teret hódított. […]
A Kanadai Magyarságtudományi Társaság 2024-es konferenciája
A Kanadai Magyarságtudományi Társaság (Hungarian Studies Association of Canada) a legnagyobb magyarokat tömörítő humán és társadalomtudományi tudományos szervezet az országban. Minden évben rendeznek konferenciát a kanadai Humán Kongresszus keretei között. […]
Görgey-kör Délután: A napóleoni háborúk hadművészete
Nyílik már az iskola kapuja… Az új tanévvel az új évad is elkezdődött a Görgey-kör Délután programsorozatban. A Görgey-kör és az NKE HHK Hadtörténelmi, Filozófiai és Kultúrtörténeti Tanszék közös szervezésében […]
Előző cikk
„Zsandáros és policzájos idők” – Kötet az államrendőrség működéséről
Idén 170 éve, hogy az osztrák császári és orosz cári haderő vérbe fojtotta a Magyarországon viharként tomboló szabadságharcot. Ezt követően gyakorlatilag tartományi szintre korlátozák a magyar államiságot, amivel a ragyogó […]