Oszmanisztika határok nélkül – interjú Sz. Simon Évával

Mit jelentett a török hódoltság a 16–17. században és mit jelent ma? Sz. Simon Éva történész–oszmanistával, a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára főlevéltárosával, A magyarországi hódoltság és hódoltsági peremvidék kataszteri iratainak (tapu defter) feldolgozása nevű OTKA-kutatócsoport vezetőjével, a nemrég megjelent Török-magyar kapcsolatok az Oszmán Birodalomtól napjainkig a levéltári dokumentumok tükrében című kötet társszerkesztőjével beszélgettünk pályájáról, kutatásairól és terveiről.

Sz. Simon Éva. Fotó: Czikkelyné Nagy Erika / Magyar Nemzeti Levéltár

Újkor.hu: Hogyan lett belőled történész?

Sz. Simon Éva: Lehet, hogy csalódást fogok okozni, de tíz évesen én még nem készültem oszmanistának. Kamaszként atletizáltam és azt gondoltam, hogy a sport lesz majd az életem. Aztán egy sérülés véget vetett az álmoknak. Ekkor a képzőművészet felé fordultam. Azt hiszem, mindig szerettem a lehetetlennek látszó feladatokat. Amikor a sporttagozatos gimnáziumi osztályból beadtam a jelentkezésemet a szombathelyi Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola történelem–rajz szakjára, szerintem rajtam kívül senki sem hitte el, hogy sikerülhet. A történeti kutatások felé a főiskolán fordultam. Szántóné Balázs Edit tanárnő tanította nekünk a helytörténet című tantárgyat, amelynek keretében ellátogattunk a szombathelyi levéltárba, sőt, önálló kutatási feladatot is kaptunk. Engem ott, akkor csapott meg a történelmi dokumentumok illata. Ugyan én is olvastam az Egri csillagokat és a Koppányi aga testamentumát, szerettem is őket, de nem lett volna elég néhány olvasmányélmény ahhoz, hogy elköteleződjem a történelem iránt. Én a forrásokba szerettem bele.

Miért kezdtél az Oszmán Birodalom történetével foglalkozni?

A főiskola elvégzése után egy kis zalai faluban tanítottam általános iskolásokat. Vízvári Ottóné igazgatónő jóvoltából az óráimat úgy szervezhettem, hogy minden héten lehessen egy kutatónapom. Ezeket a napokat a Zala Megyei Levéltárban töltöttem, a 16–17. századi családi levelezések, főleg a Batthyány család missileseinek olvasásával és a zalai végvárakra vonatkozó adatok gyűjtésével. Ott, a Zala Megyei Levéltárban gondoltam rá először, hogy milyen jó lenne a másik oldalnak, a török félnek a dokumentumait is megismerni. 1994-ben jelentkeztem az ELTE-re, történelem szakra. Akkor már tudtam, hogy hozzá kapcsolt „B szak”-ként el szeretném végezni a török szakot is, bár sajnos abban az évben éppen nem indult, meg kellett várnom a következő kurzust. Így a nagy álom, hogy oszmán forrásokkal is dolgozhassak, csak jóval később valósult meg.

Sz. Simon Éva. Fotó: Czikkelyné Nagy Erika / Magyar Nemzeti Levéltár

Említetted Szántóné Balázs Editet, aki nagy hatást gyakorolt rád. Volt másik olyan tanárod is, akár a BDTF-en, akár az ELTE-n, akit fontosnak tartasz megemlíteni?

A forráskutatás iránti szenvedélyem egyetemistaként is megmaradt, és ezt mindig méltányolták és erősítették bennem tanáraim is. Nagyon sokat köszönhetek ezen a területen Ágoston Gábornak, akitől az ELTE-n nemcsak a hódoltság történetét, vagy a módszertani kérdések közül azt tanulhattam meg, hogy a forrásokat mindig nagy tömegben érdemes vizsgálni, de a történészi etikát is. Dávid Gézának, aki bevezetett az oszmán forrásolvasás rejtelmeibe és türelemmel segített át, és ha szükséges, még ma is átsegít a nehézségeken. És különösen Hegyi Klárának, aki már a kezdetektől szeretetteljes figyelemmel kísérte munkámat, és az idők során szoros szakmai együttműködéssé, és úgy érzem, barátsággá is alakult a kapcsolatunk.

Hogyan kerültél az Országos Levéltárba, és mit jelent számodra a levéltárosi munka?

Negyedéves történész–oszmanista hallgató voltam, amikor a Magyar Országos Levéltár akkori főigazgatója, a Bécsi kapu téri kutatóterembe gyakran benéző Gecsényi Lajos megszólított a levéltár folyosóján. Mivel gyakran látott a kutatók között, és tudomására jutott, hogy szívesen végeznék levéltárosi munkát, felajánlotta, hogy dolgozzak a levéltárban. Örömmel fogadtam el a lehetőséget. Kezdetben az akkori polgári kori osztályon a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium referense voltam, csak később kerültem a Magyar Királyi Udvari Kancellária és a Regnicolaris levéltár 16–19. századi iratanyaga mellé. Mivel a török ügyeknek nálunk szakreferense nincsen, így már jó ideje ezt a feladatot is én látom el, Schmidt Anikó kolléganőmmel közösen, aki szintén oszmanista végzettségű.

A levéltárosi munka egy kívülálló számára talán szürke, poros tevékenységnek tűnhet, számomra azonban szinte minden napra rejteget valami új izgalmat. Egy nagy korszakot átívelő iratanyag referensének lenni sokféle kihívás elé állítja az embert. A levéltáros az iratanyagát, annak belső logikáját, keletkezését, szerkezetét ismeri. A kutató viszont azt a részproblémát, amiről éppen akkor még többet szeretne megtudni a levéltári iratanyag alapján. Ha ez a két ismeret szerencsésen találkozik, akkor biztos a siker. És ez a sikerélmény gyakran megtapasztalható a levéltárosi munka során. Közben persze kicsit minden kutatás a sajátunkká válik, és beindulnak a kutatói ösztönök.

Sz. Simon Éva iratbemutatót tart. Fotó: Czikkelyné Nagy Erika / Magyar Nemzeti Levéltár

Hogyan segíti a levéltárosi munkád a történettudományi kutatásaidat?

Azt hiszem, nagyon szerencsés helyzetben vagyok, bár a kancelláriai iratanyag és az oszmanisztikának az a területe, amivel én foglalkozom, a defterológia, nem igazán fedik egymást. A levéltárosi munka során a levéltáros óhatatlanul olyan irattani ismeretekre tesz szert, amelyeket a bonyolult oszmán kori levéltári rendszerben való kiigazodás során is remekül tud kamatoztatni. De számtalan más előnye is van. Itt a levéltárban több olyan projektben dolgozhattam már, ami magyar összeírások feldolgozására irányult, például az 1720., az 1828. évi országos összeírások vagy az Urbaria et Conscriptiones anyagával. Jelenleg is futó projektünk a Conscriptiones portarum, közismertebb nevén a dikális összeírások adatbázisban történő feldolgozása. E munkák során tanultam meg azt a módszertant, amelyet kutatásaimban később alkalmazni tudtam. Hiszen a defterológia nem más, mint az oszmán pénzügyigazgatás során keletkezett, formailag keskeny füzetalakú (ezek oszmán nevéből: defter, származik a név is) dokumentumok elemzését célzó tudományág. A levéltári munkám során a magyar pénzügyigazgatás által létrehozott hasonló dokumentumokkal dolgozhatok. Ez a tapasztalat tette lehetővé azt, hogy az oszmanisztikában addig kevésbé alkalmazott komparatív elemzés módszerét választhassam disszertációm elkészítésénél. Így született meg az egy időpontban keletkezett magyar és török összeírások összehasonlító elemzését bemutató dolgozatom.

Oszmán terjeszkedés Zala megyében a 16. század második felében. Egy szandzsák-összeírás összehasonlító elemzésének lehetőségei és tanulságai című disszertációdat 2012-ben védted meg. Jól sejtem, hogy 2014-ben megjelent A hódoltságon kívüli „hódoltság”: Oszmán terjeszkedés a Délnyugat-Dunántúlon a 16. század második felében című könyved ennek az átdolgozott változata? Össze tudnád foglalni az oszmán terjeszkedés fő jellemzőit a kutatásaid alapján?

Igen, jól sejted. A hódoltságon kívüli „hódoltság” című könyvemnek már a címével is arra próbáltam utalni, hogy a hódoltság fogalom jelentése többrétű. Ráadásul a mai hódoltság-értelmezésünk nem is egyezik meg a korabeli hódoltság-értelmezéssel. A korszak embere nem területként, hanem státusként értelmezte a hódoltságot. Mivel a terjeszkedő birodalmaknak elemi érdeke, hogy ne zárják le maguk előtt a stratégiai műveleti területeiket, a terjeszkedő Oszmán Birodalom is ezt tette. Emiatt a 16–17. század folyamán nem volt hivatalosan meghúzott politikai határ a Magyar Királyság és az Oszmán Birodalom között. Ezért olyan nehéz pontosan megrajzolni a hódoltság területét. A probléma értelmezése során nagyon fontos lépés volt, amikor Szakály Ferenc a Magyar adóztatás a török hódoltságban című könyvében 1981-ben pontosan meghatározta a hódoltság és a hódoltsági peremvidék közötti különbséget, a magyar hódoltság-kutatás pedig már jóval az én kutatásaim előtt felfigyelt az oszmán határvárakon kívül fekvő, csupán névlegesen a birodalomhoz tartozó közigazgatási egységek létére. Erről elsősorban Hegyi Klára tollából ismerünk remek elemzéseket. Az utóbbi időkig azonban azt senki sem vizsgálta szisztematikusan, hogy az oszmánok milyen mértékben tudták befolyásukat érvényesíteni a hódoltsági peremvidéken, és mennyivel változatosabb eszközrendszert használtak, mint korábban gondoltuk. Ahogy az imént mondtam, a kortársak nem a megszállást tekintették a „hódoltság” feltételének, hanem a hódolt státus elismerését. Azaz a lajstromba vételt, ami egyet jelentett az adófizetés, illetve a szolgálatok teljesítésének elismerésével. Hangsúlyoznám, hogy elismerésével, és nem feltétlenül gyakorlati megfizetésével, illetve végrehajtásával! Mivel a hódolt státus rögzítése mindkét félnek érdeke volt, a keresztény és az oszmán pénzügyigazgatási iratok adómegállapításra vonatkozó terminusainak összehasonlító elemzése lehetőséget biztosít az oszmán terjeszkedés menetének, azaz a „hódoltság” különböző fokozatainak megállapítására az egyes területeken. 

A hódoltságon kívüli „hódoltság”: Oszmán terjeszkedés a Délnyugat-Dunántúlon a 16. század második felében c. könyv bemutatóján. Fotó: Czikkelyné Nagy Erika / Magyar Nemzeti Levéltár

Ha a terjeszkedés fő lépéseit akarjuk adóztatási szempontok alapján összefoglalni, akkor csak az oszmán összeírások alapján legalább háromféle területet különböztethetünk meg egymástól. Elsőként vannak azok a területek, ahol a jobbágyok által termelt különböző termények felmérésével, azok adójának és illetékeinek összegzésével állapították meg a települések adóját. Ez jellemzően megegyezik a katonailag is megszállt területtel, tehát belül fekszik az oszmán végvárak által kirajzolt vonalon. A második csoportba azok a területek tartoznak, amelyeket átalányadóval sújtott a török. Itt valamilyen ráhatásra vagy ígéretre megegyezés született az oszmán és a magyar fél között az adó mértékéről. Ez a zóna már az oszmán végvárak vonalán kívül fekszik. Harmadrészt voltak olyan területek is, ahol több település adóját együttesen becsülték meg, vagy az adózók számának meghatározása nélkül pusztán csekély összegű névleges adót róttak az egyes településekre. Mindkét típust csak igényterületnek tekinthetjük. Ezek akár 50–70 km távolságra is lehettek a magyar végvárvonalon belül, tehát mélyen bent a Magyar Királyságban feküdtek. Ez által a birodalomnak több határát is viszonylag pontosan meghúzhatjuk különböző időmetszetekben. A Szakály Ferenc által definiált katonai határon túl beszélhetünk az adóztatási határ két fajtájáról: a dzsizje (az állami adó) és az iszpendzse (a földesúri adó) fizetés határáról, valamint az összeírásokba felvett települések által kijelölt adminisztratív határról. Ezen határok mozgásának dinamikáját, egymáshoz való viszonyát vizsgálva azt gondolom, hogy még sok újdonságot tudhatunk majd meg az oszmán terjeszkedésről.

2016-ban látott napvilágot az MNL a Török Nemzeti Levéltárral közösen szerkesztett forráskiadványa. Mi volt a célotok ennek megjelentetésével és hogyan zajlott az előkészítő munka?

A munka a Török Nemzeti Levéltár megkeresésére indult. A kötet magyarországi szerkesztését közösen végeztem Schmidt Anikó kolléganőmmel. Mivel a török és a magyar nép történelmében több olyan csomópont is van, amikor intenzív politikai, diplomáciai, társadalmi, gazdasági kapcsolatok alakultak ki, a kötet előkészítése során megpróbáltunk ezekből az időszakokból olyan dokumentumokat keresni, amelyek a két nép együttélését mutatják be. Mindenképpen azt szerettük volna, hogy a mindennapok jelenjenek meg az általunk válogatott dokumentumokban. Az együttélés hétköznapjainak bemutatására a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának és megyei tagintézményeinek nagyon változatos iratanyaga egyébként is sokkal alkalmasabb, mint a török anyag. A nálunk őrzött levelek, panaszok, naplók, fényképek közvetlenebbül tudják megszólaltatni a kor emberét, mint a szultáni parancsok.  A forrásaink annotálását és fordítását mi végeztük, de a szövegek utógondozása és a Törökországban őrzött iratok kiadásra való előkészítése a török partner faladata volt.  Végül 162 dokumentum került bele a kötetbe fotón, illetve török és magyar nyelvű fordításban. Ebből ötvenet adtunk mi a Magyar Nemzeti Levéltár taglevéltáraiból, azaz az Országos, a Baranya megyei, a Hajdú-Bihar megyei, a Heves megyei, a Jász-Nagykun-Szolnok megyei és a Pest megyei levéltárak iratanyagából.

Török-magyar kapcsolatok az Oszmán Birodalomtól napjainkig a levéltári dokumentumok tükrében c. könyv bemutatóján. Fotó: Varga Máté / Magyar Nemzeti Levéltár

Egy OTKA-projekt keretében kutatócsoport dolgozik a vezetéseddel a magyarországi hódoltság és a hódoltsági peremvidék kataszteri iratainak kutatására. Milyen elképzelésekkel vágtatok bele ebbe a projektbe, milyen eredményeitek vannak eddig és milyen eredmények várhatóak még?

A projektünk 2014-ben indult az MTA BTK TTI három munkatársának, Hegyi Klárának, Sudár Balázsnak és Demeter Gábornak a részvételével. Valójában egy pilotprojektről van szó. Előzetesen annyit jegyeznék meg, hogy Magyarországon a defterek kiadásának már nagy hagyománya van. Az első teljes terjedelmű szandzsák-összeírást nemcsak Magyarországon, hanem világviszonylatban, egy levéltáros elődöm, Fekete Lajos professzor, később az ELTE Török Filológiai Tanszékének vezetője adta ki 1943-ban. Nevéhez fűződik a „magyar defterkiadási iskola” elveinek lerakása, amelynek hagyományait folytatta Káldy-Nagy Gyula, Halasi-Kun Tibor, Gusztav Bayerle, Vass Előd, és magasabb szintre emelte Dávid Géza. Az iskola célja elsődlegesen az volt, hogy az oszmán nyelvű pénzügyigazgatási forrásokat szövegátiratban közölve a korszak kutatói számára széles körben elérhetővé tegye. Projektünkben részben kapcsolódunk ehhez a hagyományhoz, ugyanis egyik célunk az, hogy a magyarországi tímár-rendszer működése során keletkezett hódoltsági kataszteri iratanyagot – a szandzsák-összeírásokat, dzsizje-deftereket, tímár-deftereket és a birtokadományozási naplókat – adatbázisok formájában elérhetővé tegyük. Azonban mi ennyivel nem szeretnénk megelégedni, hiszen a források feldolgozását, elemzését legalább annyira fontosnak tartjuk, mint a közzétételt. Elődeinktől eltérően defter-sorozatokkal dolgozunk. Lehetőség szerint az említett irattípusok teljes 16–17. századi sorozatát feltárjuk és egy relációs adatbázisban feldolgozzuk, amelyet vizualizálás és elemzés céljából hozzákapcsolunk egy másik, térinformatikai adatbázishoz. Jelenleg öt szandzsákot választottunk ki mintának, ezek adataival folyik a munka: az ország északi területén a hatvani és a füleki szandzsák, míg délen a korai mohácsi, majd az 1560-as években belőle kialakult pécsi és szigetvári szandzsák adatait visszük adatbázisba és elemezzük. Ha a hódoltság egészét tekintjük, ez nagyon hosszú távú munka lesz, amelyben pillanatnyilag ott tartunk, hogy biztonsággal működik és együttműködik az általunk kialakított kutatási infrastruktúra, a két adatbázis, amelynek létrehozásában Záros Zsolt, az MNL programfejlesztő informatikusa, a térinformatikai fejlesztés esetében pedig Kollányi László, a Szent István Egyetem Tájtervezési és Területfejlesztési Tanszékének vezetője, valamint Kollányi Péter informatikus volt a segítségünkre. Az adatbázisokban 2017-ig gyakorlatilag megtörtént a kiválasztott közigazgatási egységek szandzsák-összeírásainak, dzsizje-deftereinek és tímár-deftereinek a teljes feldolgozása. Még előttünk áll a területre vonatkozó mintegy 80 darab birtokadományozási napló feldolgozásának hatalmas feladata, amelyeket napjainkig ilyen részletességgel még soha senki nem vizsgált, ezért a legtöbb új eredményt ígérik. Az eddig térképre vitt adatok már kiválóan szemléltetik a mintaként kiválasztott oszmán közigazgatási egységek kiterjedésének és szerkezetének változását és az oszmán adóztatás határait több időmetszetben. A vizualizált adatok segítségével pontos képet kapunk a javadalombirtokos-katonaság birtokainak elhelyezkedéséről is. A birtokadományozási naplók feldolgozása viszont a katonaság szinte személy szerinti nyomon követésére biztosít majd lehetőséget. Azt gondolom, hogy a létrehozott relációs és térinformatikai adatbázis a kutatások folyamatosságának biztosítása esetén alkalmas lehet a teljes magyarországi hódoltság minden eddiginél pontosabb és részletesebb közigazgatási és hadtörténeti feldolgozására, és arra, hogy az eredményeket részletes, a 16–17. századi állapotokat tükröző település szintű térképeken jelenítsük meg. 

Milyen hosszú távú kutatási terveid vannak?

Azt hiszem, a hosszú távú kutatási terveim ezek után egyértelműek. Nagyon szeretném folytatni a projektet. Annál is inkább, mert még most is szeretem a lehetetlennek látszó feladatokat. Rengeteg olyan megválaszolatlan kérdést látok már, amelyekre a most feldolgozott szandzsákok környezetében fekvő oszmán közigazgatási egységek adatainak adatbázis szintű feldolgozásával választ adhatnánk. Csak egyet hadd említsek. Az oszmán katonaság királyságbeli portyáiról pillanatnyilag legtöbbet a magyar panaszokból és levelezésekből tudunk. Az adatbázisba felvitt adatok alapján név szerint megismerhetjük azokat az oszmán katonákat, akik részt vettek az egyes portyákban, és az ottani hősies viselkedésük eredményeként javadalomemelésben részesültek. Az természetesen továbbra sem derül ki, hogy pontosan hány fős volt egy-egy portyázó csapat, de a szám becsülhetővé válik, és pontosan meghatározható lesz az a terület is, ahonnan a portya során mozgósították a különféle egységeket. A távolságok alapján ezekből az adatokból megállapítható, hogy egy adott portya spontán vállalkozás vagy előre megtervezett akció volt-e.

Sz. Simon Évával legközelebb a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára és az Újkor.hu közös rendezvényén találkozhatnak. A részleteket az alábbi plakátra kattintva tudhatja meg.

Sokan a játékfilmek vagy a történelmi regények alapján tájékozódnak korábbi korokról. Tudnál olyan filmet vagy irodalmi alkotást említeni, amit történészként hitelesnek tartasz a korszakod kapcsán?

Talán nem ifjúsági irodalomnak, de a korszak és a végvidékek oszmán világa iránt érdeklődő felnőtteknek bátran ajánlhatom Horváth Viktor Török tükör című regényét. A regény a 16. században játszódik Pécs környékén. Szereplői jobbára valós személyek. Az események egy része szintén valós, más része a szerző ötletei alapján született, de nagyon alapos, az oszmán krónika irodalomra és a szakirodalomra is kiterjedő ismeretekre alapozva. A mű olvasása során, ahogy a főszereplő, Ísza megismeri az őt körülvevő világot, úgy szerez egyre mélyebb, szinte oszmanisztikai szakirodalomba illő részletességű ismereteket az olvasó is a birodalom működéséről, a szpáhik életéről. És mindez különös, keleties, de nagyon élvezetes stílusban.

Szőts Zoltán Oszkár

Ezt olvastad?

Mikorra esnek az ünnepek és a magyarországi emléknapok 2024-ben? Milyen jelentősebb kerek évfordulók várhatók? Ezeket a kérdéseket minden évkezdet előtt
Támogasson minket