Ötvenhatos kaleidoszkóp – 24 lépés az elnyomott hangig

Az első világháború után születő avantgarde mozgalmak emelték be a „talált tárgyat” a művészetek rítusába. A szellemtudományokban, különösen a történelemtudományban sokáig váratott magára, hogy efféle ereklyék létjogosultságot nyerjenek. Mára az emlékezetkultúra fontos pedagógiai eszköze, a félmúlt reprezetációs hitelesítője lett a memoár, a napló vagy az „oral history” források. A Majtényi György – Mikó ZsuzsannaSzabó Csaba szerkesztőtrió célja is egy emlékcsomag átnyújtása volt a Forradalom! című kötettel. A kéttucatnyi „emlék” közlése nemcsak történeti, hanem műfaji-formai szempontból is eklektikusra sikerült.

Bevallom, mindig ódzkodtam azoktól a munkáktól, ahol a szerkesztők egy bizonyos történeti korszak egyéni sorsait gyűjtötték egybe és a letisztultságot sutba dobva, belezsúfoltak kötetükbe prózát, verset, fotókat és történeti forrásokat is. Általában az e módon dagasztott kötetek inkább vaskos tekintélyükkel, semmint tartalmukkal akarnak az olvasóra hatni. A Forradalom! című gyűjtés egyes (főleg utolsó) lapjait forgatva, egy pillanatra nekem is ez a benyomásom támadt. Olykor talán felötlött bennem a „kevesebb, több lett volna” elv intése is, mégis megállapítható, hogy e könyvre mégsem ez jellemző.

Az kétségtelen, hogy az alkotók megpróbáltak minél szélesebb repertoárt belerakni a Magyar Nemzeti Levéltár gyűjteményeiből válogatott, több mint három és félszáz oldalukba: találhatunk naplórészleteket, memoárokat, visszaemlékezéseket, verseket és falfirkákat is. Ahogy haladunk előre a kötetben, úgy válnak a sűrűn gépelt, gazdag és fordulatos klasszikus narratívájú, képekkel illusztrált történetek előbb szófukar versekké, majd központozás nélküli, falfeliratokat tartalmazó fotókká. Mintha direkt hatásmechanizmusa lenne e könyvnek az elhalkulás, az elnyomott hang felé haladás. Mintha az ’56-os forradalom hangjának gongszerű emléke lenne ez, amely hősies hévtől tart az elnyomott hangig.

E 24 hangszínt Majtényi György – Mikó ZsuzsannaSzabó Csaba előszava (9–18) előzi meg. A narratívákat pontos végjegyzetek (311–351) és képjegyzék (352–355) egészítik ki. Ízlés kérdése, hogy valaki a lábjegyzetben vagy a könyv végén látja szívesebben ezeket. Az is vitát képez még az „orális források” feldolgozásánál, közreadásánál, hogy egyáltalán szükség van-e ilyen jelzetekre. Véleményem szerint jó döntése volt a szerzőknek, hogy jegyzeteikkel kiegészítették a „narratívák” tartalmát. Az előszó leszögezi, hogy a gyűjtemény célja a hétköznapi emberek élményének bemutatása (10) az események megértésével (11). E megértés azonban nem lehetséges egyetlen ember perspektívájából, hiszen a gyermek és a felnőtt, a harcos és az anya másképpen látja, érzi és éli át a megrázó eseményeket. Nemcsak formailag sokszínű ez a könyv, de társadalmi palettáján is tág spektrummal rendelkezik: „1956 sokszínűségének megmutatására törekedtünk. […] a forradalom tapasztalattörténetének, kortársak élményeinek a vizsgálatával.” Érdemes hozzátenni, inkább közreadás lett az eredmény. A memoárok visszaemlékezései és a kortárs korszakban keletkező napló mind-mind másfajta módszertant igényelnének, ha elemzések alá vetnénk őket. Ekkora élményanyag módszeres feldolgozása más dimenziókba szorítaná a kötetet és ezáltal jól is tették a szerkesztők, hogy kihagyták ezt. Az a cél, hogy a forradalmi szellemet és annak arculatát megmutassák ezekkel a történetekkel, kétségtelenül sikerült. Bár feltehető a kérdés, hogy mi maradhatott ki? Hiszen hiányzik a Nyugatra menekülők átható története. Bár mondhatnánk, hogy a kommunista rendszerben tömegével születtek az akkori szenvedéstematikába illő emlékezések, mégis űrként hiányzik a diktatúra még élő kiszolgálóinak, legalább anonim módon közreadott vallomása. Annak ellenére igaz ez, hogy a szerkesztők érzékeltetik, a kommunista időszak Fehér könyvének ellenpólusát szeretnék közreadni (9–10). Igaz a Forradalom! egyes szövegei  megpróbálják szétfeszíteni ezeket a határokat, de mégsem lépik át. Az utóbbi években néhány próbálkozás már létrejött (például közvetetten Varga Ágota: A tartótiszt [2013] és Skarbski Fruzsina és Novák Tamás: Bűn és büntetlenség [2010]) című dokumentumfilmje). Talán e kötet szerkesztőinek is alkalmas lett volna ezt átgondolni, főleg azért, mert sok más eredeti céljuk mellett azt is zászlójukra tűzték, hogy könyvük „hozzásegíthet az 1956 történelmével kapcsolatos mai – a köztudatban élő – klisék, toposzok felülvizsgálatához és egy új, akár a közoktatásban is használható, személyesebb tudásanyag kialakításához.” (16) A „másik oldal” bemutatása, felfogásuk és beszédmódjuk feltárása nélkül viszont ez alig lehetséges.


A kötet szerkesztői a könyvbemutatón

A kötet szerkezete formai és tartalmi szempontból is többféle módon kategorizálható. Az írásokat többször kíséri a szövegek fakszimiléje, a közlők személyes családi fényképei, rajzai.

T. Gedeon Melitta, a 18 éves polgárlány naplójegyzetei (19–35) először krónikaszerűen rögzítik a budapesti eseményeket, majd hirtelen váltanak át az érzelmi töltetekben nem szűkölködő személyes tapasztalatokra. A harc, a halál és a bizonytalanság torkon ragadják a fiatal lányt: „a falhoz szorulva írok.” Mégis bizalom és remény járja át sorait; olykor fohászkodik, olykor a barátkozó oroszokról ír. Hiába minden remény, mert a befejezésben mind a „kommunista magyarok”, mind az oroszok szinte lerohanják, s története szinte megszakad a kigyulladó ház mondatával (35). Az érettségiző diáklányt, a műszaki hallgató Dési Éva naplója követi: analitikus szemlélet, anekdoták, vélemények és a krónikák jellemző elemei váltakoznak írásaiban, miközben rögzíti a Műegyetem hallgatóságának jelmondatait is. A kiválasztottságot, a forradalmi hevületet magáénak érzi, már ideje korán március 15-höz hasonlítja a megmozdulást. Jegyzeteinek legnagyobb értéke az az ív, amellyel Dési eljut a fiatalos, fohászkodó forradalmiságból, a győzelmi mámorból és örömből a decemberi asszonytüntetésen keresztül az újévi belenyugvásba, a levert szabadságharc elfogadásába: „valamire való csak volt a forradalom.” Az „új élet” kettősségét a zárómondatoknál közölt homályos csoportkép is aláhúzza. (60)

Előbbi karcos megállapításban már némi cinizmus is érezhető és ez át is repít minket a következő sorsot leíró fejezethez, ami egyben műnemváltás is. A visszaemlékező memoár helyett stilizált képregény Balanyi Béla, a „művész hajlamú levéltáros” szürreális története (61–75), aki fel-felsejlő jelenetekkel dolgozta fel az októbertől januárig tartó eseményeket. Ábrázolásában az ironikus hangvételt az alig ábrázolt arcok is erősítik; magányosság és távolságtartás egyaránt jellemzi rajzait.

Szintén nagyot ugrik a könyv a nemesi származású Jeszenszky Imréné Gaál Mária történetéhez (73–83), akinek kronologikus, száraz leírása az amerikai emigráció nézőpontját lenne hivatva képviselni. Hasonlóan kissé szürkére sikeredett Csics Gyula történetének szerepeltetése (104–122). Egyrészt azért, mert Csics megjelent gyermekkori írása (Csics Gyula: Magyar forradalom, 1956 [Napló], 1956-os Intézet, Bp., 2006) 10 évvel ezelőtt az egyik szenzációja volt a megemlékezéseknek. Barátjának, Kovács Jánosnak az ikernaplója is napvilágra került (Kieselbach Tamás, Molnos Péter (szerk.): A magyar forradalom 1956 Napló, Kieselbach Galéria, Bp. 2006), ráadásul ízléses és informatív, rövid dokumentumfilm is készült közös sorsukból (Silló Sándor – Edvy Boglárka: Naplófilm, 12 voltam 1956-ban [2006]). Naplórészleteinek újbóli szerepeltetése és Csicsnek az elmúlt 10 év tapasztalatát összefoglaló jegyzete bármennyire is próbálkozik, nem tesz hozzá semmit korábbi munkáihoz, viszont itt mintha kényszeredetten csak a helyet foglalná. A gyermeki tematikát sokkal erősebben képviseli Balogh Viktória története (138–145), aki munkáscsaládból származik. A kisgyermekkorban megélt traumákra való visszaemlékezések egyik jellegzetessége, hogy sokszor nem a közlés jelenéből való visszatekintést adják át, hanem azokat a megragadt képeket, amelyek egy-egy érzéshez kötődnek. A 10 éves Viktória története ilyen: gyermeki figyelme és naivitása az asztal alá bújó, hallgatózó-figyelő kislány önleírásában jelenik meg. Elbeszélése több elemben hasonlít mások történetéhez. A harcok, Nagy Imre jellemzése, a disszidálás gondolata és a tankok látványa nemcsak kollektív élményként tükröződik vissza történetéből, de az elmúlt több évtized emlékezetkultúrájának a hatása is.


Részlet Csics Gyula naplójából (Forrás: rev.hu)

Ebből e körből lép ki Ősz Gabriella elbeszélése (123–137). Az ELTE tanársegédjének vallomása részben a baloldali értelmiség krédója. Ősz és férje az emberarcú szocializmust akarja megvalósítani, szinte előképei a ’68-as diákoknak. Reformszocializmust akarnak, de csalódottság lesz az osztályrészük, a kádári rendszer kíméletlenül megfosztja őket állásuktól. E beállítottság miatt is a szöveg meglehetősen kritikus a forradalom menetével, de nem elutasító. A könyv egyik sarokpontja ez az írás, ennél tovább nem is mer továbblépni a „másik” oldal irányába. Kár érte, mert egy (vagy több) ilyen megtalált történet csak színesítette volna a könyv látókörét.

Ami miatt azonban mégis különleges a Forradalom! című kötet az az, hogy nagyon erős benne a vidéki események és sorsok bemutatása. Egészen különleges történetekre lelt rá Majtényi–Mikó–Szabó hármasa. Ez azért is fontos, mert ’56 eseményeit – nem alaptalanul – általában várostörténetekhez, legfőképpen Budapesthez kötik. E könyv igyekszik ezt megcáfolni, leginkább azzal, hogy a legjobb történeteket a vidék világából meríti, még ha ez a világ nem is a falut takarja. Az egyik ilyen jelentős csapása a kötetnek a pécsi szál. Péterfia Zoltánné tanárnő naplója (84–103) az első ebben a sorban. Mondataiból süt a tanári attitűd, ahogyan a felvilágosult és együttérző munkásság felkeléséről beszél, ugyanakkor kíméletlenül „primitívnek” nevezi a város Forradalmi Tanácsát. Az éleslátó, figyelő leírás a város megszállásának krónikája mellett leginkább azt a nyomasztó hangulatot közvetíti, amely rettegésbe, sőt elgyengülő betegségbe, „bénultságba” váltott át. S amíg a város folyamatosan süllyedt ebbe az állapotba, addig egy új ellenálló csoport született. A „Mecseki Láthatatlanok” sokszor anekdotikus legendájának története nem hiányozhat e könyv lapjairól sem. A kötet szerkesztői éleslátóan nem klasszikus visszaemlékezést választottak e történet bemutatásához, hanem egy forrásgazdag, letisztult, leginkább érzelemmentes, de részletgazdag „hadinaplót”. Kubicza János hadnagy, a mecseki szabadságharcosok vezetője volt; több fejezetre osztott elbeszélése (146–177) egyszerre regényszerű fronttörténet, rendkívül informatív történeti forrás, amely nemcsak a csapat döntéseit, akcióit tárja fel, hanem szökésüket is Jugoszlávia felé. Kubicza egyszerre felelős parancsnok, vaskatona, aki még azokat a civileket sem ítéli el, akik egyébként nem támogatták gerillaakcióikat. Írása hitelességre törekedik, remekül kiegészíti Péterfia belvárosi eseményeinek leírását és kiemeli a mecseki csapat történetét a szóbeszédek világából.


Kubicza János portréja (Forrás: pecs2010)

A kötet abszolút csúcspontja a Lénárt házaspár története (178–246), amely szintén a vidéki szálat erősíti. Az oral history kritikájának egyik visszatérő eleme, hogy visszaellenőrizhetősége megkérdőjelezhető. Az egyik módszer, amivel kivédhető e kritika, a reflexiós ütköztetés egy másik elbeszélővel, tanúval. A Lénárt házaspár története ilyen. Nemcsak azért más történetük, mert ugyanazon eseményeket rögzítik különböző nézőpontokból, hanem azért, mert nem a forradalom közvetlen eseményeit, hanem hatásait mutatják be: a megtorlás gépezetét. Lénárt Bélát a tiszalöki forradalmi bizottság tagjaként ítélik el két évre, 1959-ben szabadul. Büntetésének két éve jelenik meg írásában: amíg a férfi tanúja lesz társai kivégzésének, a pillanatról-pillanatra váltakozó helyzete felőrli idegeit. A szöveg nemcsak a visszaemlékezést, hanem a házaspár levelezéséből is tartalmaz részteletek. Lénárt Béla leírásából hiányzik a giccs, a pátosz és az önheroizálás. Rendkívül őszinték és meglepőek azok a sorok, amelyek gyermekével való első találkozását írják le. Ugyanis elhurcolása napján tudja meg, hogy felesége várandós, így a várakozás még kíméletlenebbé válik számára. A szülést, a családalapítást, a magányt a feleség, Sárossi Marianna naplójegyzetei mutatják be, melyek keretbe foglalják a házaspár szenvedéseit. Mondataik a korszak, a félelemérzet és a bajtársak sorsának szép leírásai, melyek egyben mély irodalmi értékkel bírnak.

Nem véletlen ez az irodalmi töltet, hiszen a kötet e helyen formát vált, jobb híján töredékek gyűjteményének (245–310) is nevezhető. Versek (Cs. Szabó Pál, Tunyogi Csapó Gábor, Érczkövi Zoltán, Szöllősi Etelka, Zoltay Árpád, Balogh László, Horváth Zsuzsanna, Fekete Pál, Barna Rezső), karikatúrák, plakátok (Kóbor György), röplapok (Dobos Péter), falfirkák (Polgár János) foglalják el a kötet megmaradt lapjait. Kétségtelenül érdekesek ezen alkotások, de irodalmi céljaikat nem érik el, történeti forrásközlésként pedig túlságosan ömlesztve vannak jelen a kötetben. Leginkább azt szeretnék közölni, hogy milyen „földalatti miliője”, kézről-kézre járt világa és utóélete volt 1956-nak. Bár tény és való, hogy sorsa van mindegyik írásnak, hiszen valamelyik strófáért börtön is járt, mégis az előzőek erős elbeszéléseihez, – ha úgy tetszik – prózájához képest erőtlen és zavarba ejtő ez a líra.

Mindent egybevetve, ezen aránytalanságok és néhány jelentéktelen szerkesztési hiba (46., 157., 186., 187. oldal és 120. lábjegyzet) kivételével egy szépen és gazdagon illusztrált kötet lett a Forradalom!, amely nemcsak az egyén, de a vidék lázadását is bemutatja. Eklektikus stílusa ellenére e prezentálás nem villanásnyi erejű és ez leginkább az autentikus szemtanúk jó tollal leírt és még jobb érzékkel összeválogatott történeteiből érezhető ki. Éppen ezért a Forradalom! – 24 megtalált történet teljesítette küldetését, egyszerre lett izgalmas olvasmány, pedagógiailag is használható reprezentatív ismeretterjesztő könyv, az eddigi gyűjtemények méltó folytatása és gazdag forrásgyűjtemény.

Ritter György

A kötet adatai:

Majtényi György – Mikó ZsuzsannaSzabó Csaba (szerk.): Forradalom!  24 megtalált történet, Libri Kiadó, Magyar Nemzeti Levéltár, 2016.

Kapcsolódó cikkek:

A terror hétköznapjai – A kádári megtorlás 1956-1963

Az 1956-os forradalom és utóélete, ahogy Margó látta

1956 mint menekültválság – A Világtörténet tematikus lapszámáról

Hangok a keszonból – Gondolatok a Megáll az idő című örökszép film kapcsán

Drogista tanulóleányból tiszteletbeli főkonzul – Vasfüggöny kölnivel

Ezt olvastad?

A világ és a magyar történelem konstans – sokszor figyelemreméltó - fenoménja a hatalomváltások időszaka, legyen szó akár monarchikus, akár
Támogasson minket