Padovai–magyar kapcsolatok a 14. században. Nagy Lajos és szövetségese, Francesco da Carrara (1. rész)

A Velencétől mintegy 40 km-re fekvő Padova 1222-ben alapított egyetemének az Árpád-kortól kezdve voltak magyar hallgatói. Míg a 13. századból összesen tizenhat diákról tudunk, aki a Magyar Királyság területéről érkezett az észak-itáliai városba, hogy ott a jogi fakultásra beiratkozzék, addig Anjou uralkodóink idejéből huszonkét magyarországi kötődésű személy nevét őrizték meg az universitas anyakönyvei. A magyar egyházi közép- és felsőréteg itáliai kötődéseiről és kánonjogi műveltségéről árulkodik az a két kódex, amelyet jelenleg a Padovai Székesegyházi Könyvtár őriz, s amelyek Vásári Miklós esztergomi nagyprépost – később esztergomi érsek – megrendelésére készültek Bolognában 1343-ban. (A jogi szövegeket tartalmazó kéziratok egyikének Szent István életét megjelenítő miniatúráit lásd itt.)

A Prato Della Valle, a legnagyobb padovai főtér
A Prato della Valle, Padova – s egyben Olaszország – legnagyobb tere (forrás: Wikipédia)

Nem csupán Padovában megfordult magyarokról vannak azonban adataink a 14. századból. Az Anjouk Magyarországán találkozhatunk olyan gazdasági tisztségviselővel, aki az észak-itáliai város szülöttjeként érkezett a magyar királyi udvarba. Szerecsen Jakab karrierje hamar felívelt: I. (Nagy) Lajos király gyógyszerészéből az 1350-es évekre a szerémi és pécsi pénzverő kamarák ispánja lett. Magyarországi jelenlétével hozhatók összefüggésbe az 1352-től a birtokát képező Százd (ma Sazdice Szlovákiában) Szent Miklós-templomának a falképei: valószínűnek kell tartanunk, hogy a freskókat Szerecsen Jakab hívására érkező itáliai mester alkotta 1370 körül. (A falfestmények részleteit lásd itt.)

Padova középkori históriájának akadnak azonban egyéb magyar vonatkozásai is. A város védőszentjének tiszteletére emelt Szent Antal-bazilika Szent Félix-kápolnáját (egykor: Szent Jakab-kápolna) azoknak a mestereknek: Altichiero da Zeviónak és Jacopo Avanzinak a freskói díszítik, akik megelőzőleg a veronai Della Scala-palota termeinek a dekorálása révén szereztek a maguk számára hírnevet. A keleti fal három elemből álló képsorozatának főhőse II. Ramiro leóni király, aki a hagyomány szerint az imája hatására megjelenő Compostelai Szent Jakab segítségével diadalmaskodott a mórok felett a 10. században. A művészettörténészek egyetértenek abban, hogy Ramiro portréja mögött Padova urának, Francesco da Carrarának a nagyhatalmú szövetségesét, I. Lajos magyar királyt kell sejtenünk. A piktor kortársai ihlették a festmények egyéb alakjait is. A középső rész egy tanácskozást ábrázol, ahol az uralkodó oldalán nem csupán Francesco da Carrara és fia tűnnek fel: könyvvel a kezében Ramiro/Lajos jobbján foglal helyet a jeles költő, a Carrarákkal baráti viszonyt ápoló Francesco Petrarca, s ugyancsak jelen van az 1370-es évek második felében készült freskók megrendelője, Bonifacio Lupi, Soragna grófja (a freskó alakjait lásd itt).

A padovai Szent Antal-bazilika Szent Félix-kápolnájának Ramiro leóni királyt ábrázoló freskósorozata (forrás: <a href="https://it.wikipedia.org/wiki/Affreschi_della_cappella_di_San_Giacomo#/media/File:Altichiero,_scene_della_vita_di_san_giacomo,_basilica_del_santo,_cappella_di_san_felice,_padova,_1376_circa.jpg">Wikipédia</a>)
A padovai Szent Antal-bazilika Szent Félix-kápolnájának Ramiro leóni királyt ábrázoló freskósorozata (forrás: Wikipédia)

Nem a freskósorozat az egyetlen művészettörténeti emlék a városban, amely a Lajos és a Carrarák közötti szoros kapcsolatról tanúskodik. A padovai várat, amelyet Ezzelino da Romano podestà emelt a 13. század közepén, I. Francesco da Carrara két magas toronnyal ellátott erőddé építtette át 1374 és 1378 között. A 14. század második felében kialakított reprezentatív fogadótermek freskói a 2006-ban megkezdett régészeti kutatások során kerültek napvilágra. Ekkor tárták fel a nyugati szárny egyik első emeleti szobájának az Anjou uralkodó címerét megjelenítő dekorációit is (a falfestmény részletét lásd itt).

A padovai Carrara-vár
A Carrarák vára Padovában (forrás: Wikipédia)

Padova és a Carrarák

Politikai jelentőségét tekintve Padova – Velencéhez, Milánóhoz vagy Bolognához viszonyítva – másodvonalbeli városállamnak számított a 13–14. század Észak-Itáliájában. Hírnevét elsősorban egyetemének köszönhette, amelynek jogi fakultását Bolognából érkező, az ottani studiummal elégedetlen diákok alapították 1222-ben. A II. Frigyes császárt (1212–1250) támogató ghibellin vezér, a várost 1237-ben elfoglaló Ezzelino da Romano (1194–1259) uralmának két évtizedét leszámítva Padovát korszakunkban a guelfek kezén találjuk, s ebből folyamatos konfliktusok származtak Verona ghibellin érzelmű hatalmasságaival, a Della Scalákkal. A Carrara família irányítása 1318-ban vette kezdetét, amikor a padovai eredetű család egyik tagja, I. Giacomo került hatalomra. Bár alig egy évtizeddel később a veronai Cangrande della Scala vonulhatott be a városba, a Carrarák újabb tíz esztendő elteltével, 1337-ben visszatértek Padova élére, s 1405-ig tartó uralmuk a városállam középkori történetének a legfényesebb korszakát hozta el. A család legismertebb tagja, az olasz forrásokban az il Vecchio (vagyis idősebb) melléknévvel illetett I. Francesco 1350 és 1388 között viselte Padova legfőbb méltóságát. A signore, aki a város építtetőjeként és műpártolóként is hírnévre tett szert, az elődei képviselte konszolidáció időszakát követően jelentős expanziós politikába kezdett, amely azonban uralmának a végéhez is elvezetett: 1388-ban alulmaradt a milánói Viscontiakkal szemben, és száműzetésbe kényszerült. Fia, Francesco Novello – vagyis az ifjabb Francesco – restaurációs kísérlete kudarcba fulladt: 1405-ben velencei seregek vonultak be a városba, s a Carrara család utolsó sarjait – Francescót és két fiát – a dózse börtönében végezték ki 1406-ban.

A padovai Scrovegni-kápolna belső tere Giotto freskóival (14. század eleje)
A padovai Scrovegni-kápolna belső tere Giotto freskóival (14. század eleje) (forrás: Wikipédia)

Lajos király és II. Giacomo da Carrara találkozása (1347)

A magyar király és a Carrarák kapcsolatának előzményei az 1340-es évekre nyúlnak vissza.

Lajos biográfusa, Küküllei János beszámol arról, hogy öccse, András 1345 szeptemberében bekövetkezett tragikus halálát hírül véve a fiatal uralkodó elsődleges külpolitikai céljának tekintette, hogy a fivére gyilkosának tartott I.  Johanna nápolyi királynőn (1343–1382) – András özvegyén – bosszút álljon, s a Nápolyi Királyság trónját elfoglalja.

„Testvére halálának bekövetkezte miatt Lajos király szívének kimondhatatlanul heves fájdalmától megsebzetten, fájdalmasan és gyötrődve kezdett gondolkodni és foglalkozni a bosszúval, nehogy ez az oly átkos bűntett büntetlen maradjon”

– olvashatjuk a krónikában. A magyar seregek 1347 novemberében indultak meg Itáliába, ahol

„minden városban az urak és a közösségek tisztelettel fogadták, és átutaztában bőségesen megvendégelték” (Küküllei János: Lajos király krónikája – Névtelen szerző: Geszta Lajos királyról. Ford., utószó, jegyz. Kristó Gyula. Bp. 2000. (Millenniumi magyar történelem. Források) 18–19.).

Francesco il Vecchio hitvese, Fina Buzzaccarini és a költő Francesco Petrarca társaságában. Giusto de'Menabuoi freskójának részlete a padovai Santa Maria Assunta-székesegyház keresztelőkápolnájában
Francesco il Vecchio hitvese, Fina Buzzaccarini és a költő Francesco Petrarca társaságában. Giusto de’Menabuoi freskójának részlete a padovai Santa Maria Assunta-székesegyház keresztelőkápolnájában (forrás: Wikipédia)

Az Anjou uralkodó Apuliába tartva fordult meg első alkalommal padovai területen, és ekkor került összeköttetésbe a Carrarákkal is. Az epizód megjelenik a városa történetét a ghibellin uralomtól a saját koráig előadó padovai történetíró, Guigelmo Cortusio krónikájának lapjain. Az elbeszélés szerint a királyt II. Giacomo – későbbi szövetségese, I. Francesco apja – a padovai állam területéhez tartozó Cittadella városában látta vendégül. Mivel az erődített településen jókora élelmiszerkészletet halmoztak fel az idegenből jött hadak ellátására, a forrás szerint nem csekély meglepetést keltett, hogy Lajos egy mindössze ezer fős sereg élén érkezett Itáliába. A király ekkor Giacomo invitálása ellenére sem tett látogatást Padovában: rövid pihenő után sietve folytatta útját a Nápolyi Királyság felé.  

A padovai államhoz tartozó Cittadella látképe
A padovai államhoz tartozó Cittadella látképe (forrás: Wikipédia)

A signore döntését, miszerint a Dél-Itália meghódítására készülő magyar király seregeinek szabad átvonulást biztosított állama területén, korántsem kell magától értetődőnek tekintenünk. Padova ugyanis 1337-től – amikor is a Carrarák a dózse segítségével kerültek újra hatalomra – Velence befolyási övezetéhez tartozott; a kalmárköztársaság és a Magyar Királyság viszonya pedig a kérdéses időszakban egyáltalán nem volt felhőtlen. Trónra lépését követően – még öccse halálát megelőzően – az ifjú Lajos hadjáratokkal kívánta megszilárdítani a hatalmát a Délvidéken, s érdekei a Dalmácia feletti fennhatóság kérdése kapcsán kerültek szembe a lagúnák városának érdekeivel. Velence 1345 augusztusában ostrom alá vette a követeit a magyar királyhoz elküldő – s ezért árulónak tekintett – Zárát, amelynek felmentését hiába kísérelte meg a magyar uralkodó: seregei 1346. július 1-jén súlyos vereséget szenvedtek. Forrásaink elárulják, hogy Padova ura a Záráért folyó küzdelem idején még a dózse szövetségeseként küldött csapatokat a dalmáciai város alá. Későbbi közeledése az Anjou uralkodóhoz aligha lehetett ínyére a Köztársaságnak, amelynek szenátusa 1347 áprilisában ráadásul figyelmeztette is Giacomót, hogy tartózkodjék a Nápolyba készülő Lajos hadainak fogadásától. A tény, hogy néhány hónappal később mégis vendégül látta a magyar királyt, jelezheti: a Carrarák egyre inkább függetleníteni kívánták magukat Velencétől, s egye gyakrabban szánták el magukat önálló külpolitikai lépésekre.

II. Giacomo da Carrara (megh. 1350) padovai síremléke
II. Giacomo da Carrara (megh. 1350) padovai síremléke (forrás: Wikipédia)

Magyar–padovai szövetség Velence ellenében (1356–1358)

A Carrarák szakítása Velencével egy évtizeddel a cittadellai találkozó után, Nagy Lajos ún. második velencei háborúja idején következett be.

A nápolyi hadjáratok lezárását követően a magyar király elhatározta, hogy elégtételt vesz a zárai fiaskóért, és 1356 nyarán két fronton is háborút indított Szent Márk Köztársasága ellen. Míg az Adriai-partvidéken Csúz János horvát bán hadai nyomultak előre, addig Lajos Velence szárazföldi hátországa, az ún. Terraferma felé vette az irányt. Ostrom alá fogta Ceneda, Conegliano és Asolo erődjeit, és ezek gyors megadását követően július közepén Treviso városa alá vonult.

Asolo erődje és a történelmi városmag látképe (forrás: Wikipédia)

A riadalomról, amelyet az Anjou uralkodó érkezése keltett Észak-Itáliában, a következőképpen emlékezik meg a kortárs firenzei történetíró, Matteo Villani (akinek sorai egyszersmind az olasz városállamok bonyolult szövetségi rendszereit is kiválóan érzékeltetik):

„A magyar király hadának Trevisóhoz való jövetele gyanúval töltötte el az összes lombard urakat. A milánóiak személyesen mentek el Cane Grande úrhoz [ti. II. Cangrande della Scalához, Verona urához – CsJ]; a Garda tó mellett lévő egyik kastélyában találkoztak és szövetséget s egyezséget kötöttek ott vele. Azok pedig, akik a milánói kényúr ellen szövetkeztek volt, mindannyian Bologna városában gyűltek össze s ismét megerősítették szövetségüket s közös megegyezésből mindkét szövetség a maga nevében követeket küldött Magyarország királyához, hogy megtudják, hogy ekkora sereggel, mint amekkora vele van, Treviso városának ostromán kívül nem törekszik-e egyéb újításra is Itáliában” (A három Villani krónikája. Ford., bev., jegyz. Rácz Miklós. Szerk. Bárány Attila. Máriabesnyő 2011. (Scriptores rerum Hungaricarum 5.) 214.).

Miután azonban meggyőződhettek arról, hogy Lajos kizárólag Velencével szemben kívánja érvényesíteni területi követeléseit, megnyugodtak, s utóbb még csapatokkal is támogatták Lajost:

„A magyar király Trevisót ostromolta, midőn Can Grande della Scala úr járult eléje 500 válogatott sisakos harcossal; a király kegyesen fogadta, titkon tárgyalt vele, ő azután visszatért Veronába s a magával hozott lovasokat otthagyta a király szolgálatában (…). Bernabo úr [vagyis Barnabò Visconti – CsJ] Milánóból 500 számszeríjészt küldött neki, akik nagyon kedvére voltak” (A három Villani krónikája i. m. 216.).

Treviso főtere napjainkban (forrás: Wikipédia)

A háborúból nem maradhatott ki a Trevisóval szomszédos Padova ura – ebben az időben már I. Francesco – sem, akinek hamar állást kellett foglalnia annak kérdésében, hűséges marad-e Velencéhez, vagy inkább az Anjou uralkodó barátságát keresi. Villanitól tudhatjuk, hogy Lajos rögtön az itáliai hadműveletek megkezdését követően, július elején elküldte a Carrarák udvarába követeit – a szolgálatába szegődött vorarlbergi zsoldosvezért, Wolfhardt (vagy Wolfurt) Konrádot, illetve rokonát, a bosnyák bánt –, akik

uruk nevében jó barátságot, békét s területe biztonságát ajánlották fel neki s felkérték, hogy mutasson bőkezűséget a király népe irányában s pénzért adjon nekik élelmiszereket” (A három Villani krónikája i. m. 214.).

A padovai krónikák elbeszélik, hogy Francesco il Vecchio a városi tanács véleményét is kikérte, mielőtt a nagy horderejűnek ítélt döntést meghozta. Guigelmo Cortusio a következőképpen tájékoztat az eseményekről:

„Tanácsot kért a polgároktól, mi a teendő a nagy veszélyben. Miután három napig tanácskoztak, mindnyájuk egyetértésével a király barátságát választotta (…) nemesekből álló küldöttséget menesztett hozzá ajándékokkal, és szilárd megegyezés jött létre a királlyal” (Jászay Magda: Velence és Magyarország. Egy szomszédság küzdelmes története. Bp. 1990. 57.).

Aligha kell mindezek után meglepőnek tartanunk, hogy a Velencei Nagytanács néhány hónappal később, 1356. november 27-én kelt határozata ellenséges területként tekintett Padovára, és a Köztársaság patríciusai számára megtiltotta, hogy tisztséget vállaljanak a Carrarák városában (a velencei polgárok ugyanis kizárólag a velencei fennhatóság alatt álló településeken lehettek a magisztrátus tagjai).

A kezdeti magyar sikereket követően azonban egyre kevesebb eredménnyel kecsegtetett Lajos katonai vállalkozása. Treviso ostroma elhúzódott, és a király augusztus végén úgy döntött, egy kisebb helyőrséget hátrahagyva serege jelentős részével visszatér Budára. Távozásának előzményeit eltérő módon láttatják krónikáink. A Cortusio-féle elbeszélés tudni vél arról, hogy a háború alatt egy trevisói nemes – egy bizonyos Giuliano Baldichino – merényletet tervezett Lajos ellen. Az uralkodó után kémkedő kalandor kifigyelte, hogy a király délelőttönként rendszeresen visszavonul egy órára, hogy a Sile folyó partján mindenkitől távol maradva olvashassa el levelezését. Baldichino szándéka az volt, hogy egy ilyen alkalmat kihasználva foglyul ejti Lajost, s fizetség fejében akár élve, akár holtan kiszolgáltatja Velencének; a Signoria azonban visszautasította túlságosan magas áron kínált szolgálatait. Az anekdota szerint a király utóbb maga is tudomást szerzett Baldichino tervéről, s a háború lezárását követően Budára kérette, hogy előadásából megtudhassa, a merénylő vállalkozása valóban sikerrel járhatott volna-e. A történet – amennyiben igaz – azt sugallhatja, Lajost az életére leselkedő veszélyek is arra késztethették, hogy az észak-itáliai hadszínteret elhagyja.

Jóval realistább magyarázatot találunk azonban Matteo Villaninál, aki szerint az Anjou uralkodó és Francesco da Carrara barátsága sem lehetett felhőtlen:

„Így megesett, hogy ámbár a király békében s egyetértésben volt Padova urával (aki naponta nagy mennyiségben sok szekér sült kenyeret s négy szekérke bort küldött a táborba a seregnek bőségben tartására, nem számítva azt az élelmet, melyet magánszemélyek vittek oda az ő területéről) és szerződés biztosította területének s kerületének a király egész seregétől való mentességét s biztonságát, mégis ez ígéretek ellenére a magyarok saját kezdeményezésükből beszáguldozták Padova vidékét, gyilkoltak, égettek, raboltak s zsákmányoltak, mint ahogy az ellenséget szokás; ezen az úr felháborodott, s nem küldte többé a táborba a kirendelt élelmet (…)” (A három Villani krónikája i. m. 217. ).

A firenzei történetíró szerint a magyar katonák fegyelmezetlensége volt tehát az oka annak, hogy

„a nagy sereg szükséget kezdett látni s az élelmiszerek dolgában a szokottnál is mértéktelenebb ínség állt be” (A három Villani krónikája i. m. 217.).

Az ellátási nehézségek azt eredményezték, hogy a Villani által 44 ezer főnyire becsült hadak jelentős részének vissza kellett térnie a Magyar Királyságba.

Zára ábrázolása Konrad von Grünenberg Beschreibung der Reise von Konstanz nach Jerusalem (A Kostanzból Jeruzsálembe vezető út leírása) c. művének lapjain (1487) (forrás: Wikimedia Commons)

Lajos az Észak-Itáliában hátrahagyott sereg fővezérévé udvari lovagját, Vásári Tamást – az esztergomi érsek fivérét – tette meg. A kisebb összecsapások Velencével egészen novemberig folytatódtak, amikor a két fél öt hónapra szóló fegyverszünetet kötött egymással. Francesco da Carrara a fegyvernyugvás idején zajló diplomáciai tárgyalások során közvetítőként kísérelt meg fellépni, a béke azonban nem jöhetett létre, s a harcok 1357 áprilisában újfent megindultak. Bár padovai támogatással Treviso ostroma is újrakezdődött, a háború kimenetele nem az itáliai hadszíntéren dőlt el. Miután a dalmát tengerpart városai közül Spalato és Trau puccsot végrehajtva felmondták a velencei uralmat, Csúz János bán seregei szeptemberben bevették Zárát, s az év végéig további sikereket is elkönyvelhettek. Előrenyomulásuk térdre kényszerítette Velencét, s a Köztársaságnak megalázó békét kellett kötnie. Bár Lajos az 1358. február 18-i zárai megállapodás értelmében lemondott a háború során a kezére került Treviso környéki területekről, a szerződés neki juttatta Dalmácia egészét. A győztes uralkodó padovai szövetségeséről sem feledkezett meg: ünnepélyes ígéretet tett arra nézve, hogy Francesco da Carrara segítségére siet, ha őt a későbbiekben velencei részről bármilyen megtorlás érné a háború alatt tanúsított magatartásáért.

(Folytatása következik)

Csákó Judit

A cikk megírását a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal (projekt címe: Az Anjou-kori Magyarország nyugati elbeszélő forrásai. Narratív kútfők és külpolitika, azonosító: NKFIH PD 128405) támogatta.

Források

A három Villani krónikája. Ford., bev., jegyz. Rácz Miklós. Szerk. Bárány Attila. Máriabesnyő 2011. (Scriptores rerum Hungaricarum 5.) [korábbi kiadását l. itt]

Cortusii Patavini duo, sive Gulielmi et Albrigeti Cortusiorum Historia de novitatibus Paduae et Lombardiae ab anno MCCLVI usque ad MCCCLXIV. In: Rerum Italicarum scriptores. XII. Ed. Ludovicus Antonius Muratorius. Mediolani 1728. 757–982.

Küküllei János: Lajos király krónikája – Névtelen szerző: Geszta Lajos királyról. Ford., utószó, jegyz. Kristó Gyula. Bp. 2000. (Millenniumi magyar történelem. Források)

Matricula et acta Hungarorum in universitatibus Italiae studentium. I. Padova 1264–1864. Collegit et ed. Andreas Veress. Budapest 1915. (Fontes rerum Hungaricarum 1.)

Irodalom

Bánlaky [Breit] József: A magyar nemzet hadtörténelme. VIII. I. (Nagy Lajos korszaka) (1342–1382). Bp. 1934.

Csukovits Enikő: Az Anjouk Magyarországon. II. I. (Nagy) Lajos és Mária uralma (1342–1395). Bp. 2019. (Magyar történelmi emlékek. Értekezések)

Csukovits Enikő: I. (Nagy) Lajos magyar király útja Nápolyba [megjelenés alatt a Századok folyóirat 2021. évi 6. számában]

Dal Zotto, Patrizia: Luigi il Grande re d’Ungheria nel castello di Padova [Online dokumentum, é. n.]

Dercsényi, Desiderio: Ricordi di Luigi il Grande a Padova (con quattro illustrazioni). Corvina. N. S. 3. (1940: 7.) 468–480.

Dercsényi Dezső: Nagy Lajos ikonográfiája. Szépművészet 2. (1941: 10.) 239–242.

Dizionario Biografico degli Italiani. I–. Roma 1960–. [Online változat].

Flores d’Arcais, F[rencesca]: Carraresi. In: Enciclopedia dell’ Arte Medievale. [Online dokumentum]. Roma 1993.

Gaffuri, L[aura]: Padua, Stadt, Bm. I–II. In: Lexikon des Mittelalters. VI. München 1993. 1617–1621.

Gerevich Lászlóné: Vásári Miklós kódexei. Művészettörténeti Értesítő 6. (1957: 2–3.) 133–137.

Haraszti Szabó Péter – Kelényi Borbála: Magyar diákok francia, angol, itáliai és német egyetemeken a középkorban, 1100–1526 / Students from Hungary at the universities of France, England, Italy and Germany in the Middle Ages, 1100–1526. Bp. 2019. (Magyar diákok a középkori egyetemeken 3.)

Jászay Magda: Velence és Magyarország. Egy szomszédság küzdelmes története. Bp. 1990.

Jékely Zsombor: A magyarországi Anjou-kori elit műpártolása. In: Az Anjou-kor hatalmi elitje. Szerk. Csukovits Enikő. Bp. 2019. (Magyar történelmi emlékek. Értekezések)

Kohl, Benjamin G.: Padua under the Carrara, 1318–1405. Baltimore–London 1998. [l. továbbá John K. Brackett a kötetről készült ismertetését: Speculum 76. (2001: 2.) 484–486.]

Kristó Gyula: Az Anjou-kor háborúi. Bp. 1988.

Mályusz Elemér: Az izmaelita pénzverőjegyek kérdéséhez. Budapest Régiségei 18. (1958) 301–311.

Máté Ágnes: Petrarca és Nagy Lajos. Acta Historiae Litterarum Hungaricarum 29. (2006) 177–184.

Pigozzo, Federico: Treviso e Venezia nel Trecento. La prima dominazione veneziana sulle podestiori minori (1339–1381). Venezia 2007. (Memorie. Classe di scienze morali, lettere ed arti 121.)

Plant, Margaret: Portraits and Politics in Late Trecento Padua: Altichiero’s Frescoes in the S. Felice Chapel, S. Antonio. The Art Bulletin 63. (1981: 3.) 406–425.

Pór Antal: Nagy Lajos, 1326–1382. Bp. 1892. (Magyar Történeti Életrajzok)

Szakálos Éva: A százdi templom XIV. századi falképei. In: Adalékok a szlovákiai magyarok nyelvéhez és kultúrájához. Szerk. Gasparics Judit – Ruda Gábor. Pilisvörösvár 2016. 28–39.

Un castello per la signoria carrarese, un castello per la città. Arte di corte in un monumento in trasformazione.  A cura di Giovanna Valenzano. Padova 2019.

Weisz Boglárka: A szerémi és pécsi kamarák története a kezdetektől a XIV. század második feléig. Acta Ujiversitatis Szegediensis. Acta Historica 130. (2009) 33–53.

Ezt olvastad?

Mikorra esnek Magyarország ünnep- és emléknapjai 2022-ben? Milyen jelentősebb kerek évfordulók várhatók? E kérdések megválaszolásához szeretnék segítséget nyújtani az alábbi