„Pawel Teleki” – egy magyar miniszterelnök lengyel szemmel

Teleki Pál két válságos időszakban volt Magyarország miniszterelnöke – politikája történelmünk vitatott kérdései közé tartozik.  Lengyelországban azonban magas rangú kitüntetést adományoztak neki halála után, Varsóban emléktábla és utcanév is őrzi emlékét. Cikkünk annak okait keresi, hogy a huszadik század egyik legmegosztóbb magyar történelmi személyiségét miért tartják különös becsben a lengyelek.

A közelmúltban volt szerencsém egy kisebb lengyel tanár- és diákcsoportot kalauzolni, s mivel úgy adódott, hogy az egyik úti cél Balatonboglár volt, így természetszerűleg következett, hogy Teleki Pálról és a második világháborús lengyel menekültek befogadásáról is beszélni fogok nekik. A magyar miniszterelnöknek éppen a szóban forgó településen állítottak nem is olyan régen szobrot. Ez a gesztus – számos okból – igen nagy vihart kavart a sajtóban, s persze szükségszerűen érintette a történészszakmát is. Teleki – aki két válságos időszakban töltötte be Magyarország miniszterelnöki tisztségét – a honi történelem egyik legvitatottabb alakja. Nevéhez kapcsolható a „vörös térkép”, az itthoni cserkészmozgalom patronálása, de például az első világháború után elfogadott, súlyosan diszkriminatív ún. numerus clausus törvény is, amely több más nemzetiség mellett – számarányából következően – a honi zsidóságot érintette a leghátrányosabban, kizárva egy részét az egyetemi képzésből.  De ő volt az Imrédy-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztereként a második zsidótörvény (1939. IV. tc.) indoklásának egyik megszövegezője, s a rendelkezést már az ő kabinetje alatt fogadta el a magyar törvényhozás. Előkészítője volt az ún. harmadik zsidótörvénynek (1941. XV. tc.) is. 1939 márciusában ő volt a miniszterelnök, amikor Magyarország nyertese lett Csehszlovákia feldarabolásának (Kárpátalja visszacsatolása). 1939 szeptemberében viszont nemet mondott arra a német követelésre, hogy hazánk területén keresztül szállíthassanak utánpótlást Lengyelországban harcoló csapataik számára. 1941 tavaszán vélhetően önkezével vetett véget életének, s talán akkor éppen ez mentette meg hazánkat attól, hogy Jugoszlávia lerohanása miatt Nagy-Britannia deklarálja a hadiállapot beálltát Magyarországgal.


Teleki Pál szobra Balatonbogláron. A szerző fotója

Teleki Pálról sokan próbáltak már feketén-fehéren írni, hol a pozitívumokat, hol pedig a negatívumokat emelve ki. Jelen ismertető nem próbálja megmérettetni Teleki Pál tevékenységét, s ítéletet sem kíván mondani felette. Mindössze egy érdekes nézőpontot kíván felvázolni, s megkeresni a választ arra a kérdésre, miért nevezte Konrad Sutarski „a lengyelek nagy barátjának” Teleki Pált, hogy miért nyerte el posztumusz a Lengyel Köztársaság Csillaggal Díszített Rendjelének Parancsnoki Keresztjét, s hogy miért őrzi emlékét Varsóban utcanév és emléktábla annak az állami vezetőnek a nevét, akinek politikai tevékenységét a mai napig éles vita övezi hazánkban.


A szerző fotója

Kevéssé ismert tény, hogy Magyarország már az első világháborút követően is figyelemmel kísérte a megszülető lengyel államot. Noha az függetlenségét csak 1918. november 11-én kiáltotta ki, a diplomáciai kapcsolatfelvétel már két nappal korábban megtörtént, így a két „kormány” közti tapogatózás megalapozta a későbbi jó kapcsolatot. 1919. február 20-án a két szerződő fél megállapodott, hogy a magyar állam fegyvert és katonai felszerelést szállít, cserébe Lengyelország kőolajat és szenet juttat hazánkba. A Tanácsköztársaság időszaka ideiglenesen ugyan ezeket a külügyi és katonai egyezményeket ellehetetlenítette, utána viszont ismét helyreállt a hagyományosan jó kapcsolat – jellemző például, hogy a lengyel állam nem ratifikálta a trianoni békeszerződést.

1920. július 25-től már Teleki Pál ült a miniszterelnöki székben, akinek – mint ahogy a későbbiekben látni fogjuk – mindkét miniszterelnökségét aktivitás jellemezte a lengyel ügyek vonatkozásában. A Vörös Hadsereg ellen küzdő és az új határait védő lengyel állam megsegítéséről Teleki már miniszterelnöki expozéjában is említést tett, s később szavait nem volt rest tettekre váltani: a csepeli Weiss Manfréd Lőszergyár ekkori termelése a lengyel igények kielégítését szolgálta. Jellemző ugyanakkor, hogy a mintegy nyolcvan tehervagonból álló szállítmány csak Románián keresztül juthatott el rendeltetési helyére 1920 tavaszán, amikor a szovjet csapatok már Varsó elfoglalását tervezték. Talán nem túlzó az a hadijelentés, amelyben a város védelmi erői arra panaszkodtak, hogy egyszerűen már nincs mivel lőniük. A bukás egyet jelentett volna Lengyelország újbóli leigázásával. Lev Trockij kijelentette: „Lengyelország holttestén keresztül vezetjük a világforradalom tűzvészét.” A magyar vezetés antibolsevista meggyőződésének és a lengyelek iránti szolidaritásának megnyilvánulása volt az a mintegy 22 millió lőszer, amely augusztusban végül célba ért. Az utánpótlás mellett főként a lengyel hadsereg jól megválasztott taktikája és a honvédők elszántsága miatt a várost sikerült megvédeni. A lengyel közgondolkodásban csak „visztulai csodaként” élő esemény magyar vonatkozásának mementójául áll ma is egy varsói emléktábla.

A két világháború között Teleki lengyelbarátsága elsősorban a cserkészügyekben nyilvánult meg. 1922. július 12-től ugyanis ő lett az ország főcserkésze – igaz, egy műtét miatt le kellett mondania erről, de később tiszteletbeli főcserkésznek nevezték ki. Ezt a tisztségét az 1939-es második miniszterelnökségéig viselte. Nagy szerepe volt az 1933-as negyedik gödöllői cserkészeti világtalálkozó megszervezésében, amelyre ötszáz főnél is népesebb lengyel delegáció érkezett. Két évvel később, a spalai dzsemborira jelentős magyar képviseletet küldtünk – itt Telekit a legmagasabb rangú politikusok fogadták, többek között a Lengyel Köztársaság leghosszabb ideig hivatalát betöltő elnöke, Ignacy Mościcki.


Teleki az 1933-as cserkészeti világtalálkozón. Forrás: Wikipedia.hu

1939-ben Kárpátalja visszacsatolásával visszaállt a lengyel-magyar határ. Hitler azonban rövidesen elszánta magát arra, hogy benyújtsa a számlát a magyar vezetésnek. Amikor áprilisban Teleki Pál és Csáky István külügyminiszter Berlinbe látogatott, a német diktátor Lengyelország lerohanásának tervével állt elő. Hiába emlékeztette őt Teleki arra, hogy 1934-ben a németek és a lengyelek megnemtámadási szerződést kötöttek, hajthatatlan maradt. Végül Ribbentrop német külügyminiszter megemelte a tétet, dél-kelet lengyelországi olajmezőkkel kecsegtetve a magyar diplomáciai küldöttséget. Teleki 1939. június 24-én kelt levelében a lengyel-magyar barátságra hivatkozva elhatárolódott ettől, holott félő volt, hogy elveszíti a németek jóindulatát, s ilyen módon Erdély visszaszerzése és a revíziós politika illuzórikus elképzeléssé válik. Hitler és Ribbentrop hangot adott nemtetszésének, Galeazzo Ciano olasz külügyminiszter durva kijelentése pedig jól mutatta a helyzet komolyságát: „A visszautasítást a németek nem fogják elfelejteni, a magyaroknak egyszer ezért fizetniük kell.”

1939. szeptember 1-jén kezdetét vette a lengyel állam elleni német offenzíva, s ezzel immár formálisan is kirobbant a második világháború. Ribbentrop követelte, hogy a magyar kormány tegye lehetővé számukra a magyar vasútvonalak használatát, azaz engedélyezze a német csapatok átvonulását és az utánpótlás szállítását a kassai vasútvonalon. Teleki kormánya nyíltan elhatárolódott ettől, mondván „a kérelem teljesítése nem lenne összeegyeztethető a magyar nemzet becsületével.”

Amikor 1939. szeptember 17-én a korábbi titkos megállapodások értelmében a Szovjetunió is megtámadta Lengyelországot, a „testvérnép” sorsa megpecsételődött, s nyilvánvaló volt, hogy noha katonáik addig bátran védték hazájukat, minden további ellenállás teljességgel felesleges. Már másnap megkezdődött a lengyel menekültek áradata hazánk felé. Csáky, Teleki külügyminisztere a genfi egyezmény betartását és a jogvédelmet hangsúlyozta, amely az emigránsok számára azt jelentette, hogy nem fogják kiadni a menekülteket egy harmadik országnak – jelen esetben Németországnak –, legyen szó akár katonai vagy civil személyről. Teleki Pál személyesen adott utasítást a határőrségnek, hogy a lengyelek határátlépését semmiféle módon ne akadályozzák. Miközben a német külügy egyre erőszakosabban szorgalmazta, hogy a magyar kormány szakítsa meg a diplomáciai kapcsolatot a lengyel vezetéssel, Teleki 1939. szeptember 21-én hivatalosan is megnyitotta határainkat a menekültek előtt. Addigra mintegy 40 ezer főnek sikerült átjutnia Magyarországra.


Teleki, Csáky, Ribbentrop. Forrás: Wikipedia Commons

A menekültek legfőbb érdekképviseletét a frissen létrehozott Magyar-Lengyel Menekültügyi Bizottság látta el, a Belügyminisztérium IX. Osztályán pedig id. Antall József végezte a feladatokat, akiket a lengyelek Bem „apóra”emlékeztetően egyszerűen csak „Antall apóként” emlegettek. Az összes lengyel menekült számát 110 és 140 ezer főre tehetjük – az erről szóló feljegyzéseket a magyar hatóságok érthető okokból nem teljes precizitással készítették. Az imént említett id. Antall a német megszállást követően csupán a vakszerencsének és lélekjelenlétének köszönhette a felelősségre vonás elkerülését.

De mit is jelentett konkrétan a lengyel menekültek befogadása, s miért volt akkora áldozatvállalás ez a magyar állam részéről 1939 őszén? A korábban már említett diplomáciai nehézségek mellett elsősorban azért, mert egy sor olyan kihívás elé állította a honi államapparátust, amelyekre nem tudott felkészülni. Az ide érkező lengyelek nagy részét nyilvántartásba kellett venni, igazolványt kellett a részükre kiállítani. Gondoskodni kellett az elhelyezésükről – hivatalosan 114 civil és 141 katonai „fogolytábor” létesült az ország területén, ám jellemző, hogy a nagy részük valójában szállodákban, hotelekben vagy egyszerűen magánlakásokban húzta meg magát, hiszen a honi lakosság is felvállalta a lengyelek iránti szolidaritás ügyét. Az egyik befogadó településen, Balatonbogláron mai napig járja egy mondás: „Minden rendes magyarnak van egy lengyele.”

A településeken a befogadott menekültek szabadon közlekedhettek, s némi ellátásban is részesültek. Ez pénzsegély formájában valósult meg, a napidíj havi összegét az átlagjövedelemhez igazították. 1940 tavaszától mindenkinek biztosították a munkavállalást és az oktatást – ez messze túlmutatott a genfi egyezményen, amely erre nem kötelezte volna amúgy a magyar hatóságokat. Nem csupán elemi iskola létesült, hanem például az előbb említett Balatonbogláron gimnázium és líceum is, amely a kontinens akkori egyetlen lengyel nevű és tanrendű középiskolája volt (!), így aki 1940 és 1944 között érettségit tett, az bizony Magyarországon szerezte meg az azt tanúsító bizonyítványt, s így az 1945 utáni lengyel értelmiségnek erős érzelmi kötődése volt a település és hazánk iránt. A balatonbogláriak számon tartják, hogy volt olyan lengyel, aki úgy rendelkezett, hogy halála után hamvainak egy részét ott helyezzék végső nyugalomra. Az imént említett oktatási intézmény egyébként francia diákoknak is otthont adott, így szokatlan látványt nyújthatott a második világháború éveiben – egyszerre lengett rajta a magyar, a lengyel és a francia zászló. A gimnáziumban mintegy 500 diák tanult az évek során, s 142-en maturáltak. Az épület ma a Lengyel-Magyar Barátság Háza nevet viseli.


A szerző fotója

Az „internált” katonák szintén rendelkeztek szabad kijárással a „fogolytáborokból”, zsoldot kaptak, s később megteremtették számukra a munkavállalás feltételeit is. Teljes titoktartás mellett ún. „konspirációs pontokat” hoztak létre, amelyek a Franciaország felé történő emigrációt tették lehetővé – ellátták a kimenekítetteket papírokkal, öltözékkel, pénzzel és vonatjeggyel. Mindezt teljes titoktartás mellett kellett végezni, hiszen a német titkosszolgálat erről nem szerezhetett tudomást. 1941 tavaszán Németország lerohanta Jugoszláviát, s így az emigráció addigi útvonala lezárult. Eddigre azonban már mintegy 30-40 000 fő csatlakozott az emigráns lengyel haderőhöz, Nagy-Britanniában például ezernyi lengyel pilóta segített megakadályozni a német inváziót.

A lengyel és a magyar nép történelme sok kapcsolódási ponttal rendelkezik. A 10. és 11. század fordulóján egyazon évtizedben hozták létre középkori államalakulatokat I. Szent István (1000-1038) és Vitéz Boleszláv (992-1025),  a tatárjárás mindkét nép történeti tudatában mély nyomokat hagyott, az Anjou-korban pedig még egy perszonáluniós kapcsolat is létrejött a két ország között – Nagy Kázmér halála után I. (Nagy) Lajos magyar és lengyel királyként is regnált. A későbbiekben Báthory István neve kapcsolta össze a magyarság és a lengyel nép történelmét. A törökellenes harcokban mind a lengyelek, mind a magyarok kivették a részüket – gondoljunk például Sobieski János lengyel királyra. Az 1848-49-es honvédő háború és szabadságharcnak számos lengyel származárú tisztje ismert (talán a legemblematikusabb alakok közt érdemes megemlíteni Jozef Bem tábornokot).  

A hagyományosan jónak nevezhető kapcsolatok nem szűntek meg a 20. század elején, sőt, talán még szorosabbá váltak. Noha az Osztrák-Magyar Monarchia honi részében élő nemzetiségekhez képest a lengyel kisebbség lélekszáma alacsonynak mondható, mégsem lehet teljesen figyelmen kívül hagyni – mintegy 36 524 főnyi lengyel élt az ország határain belül egy 1916-os felmérés szerint. A többségük (18 373 fő) Budapesten (Csepelen, Angyalföldön és Kőbányán) – a többségük az iparban; a kőbányában, a porcelán- ill. sörgyárban tevékenykedett. Jelentős számú lengyel kolóniával rendelkező város volt Kassa, Miskolc és Pozsony. Megjegyzendő, hogy ugyan már a dualizmus korában megindult elvándorlásuk, a trianoni döntés (1920) után mindössze 8 748 lengyel maradt a harmadára csökkent területű Magyarország határain belül – egy részük az elcsatolt területekkel együtt vesztette el magyar állampolgárságát, más részük a wilsoni 14 pont és a nagypolitikai érdekek következtében létrejövő új, önálló lengyel államba teleült (repatriálás).

Végezetül érdemes megvizsgálni egy utolsó kérdést, a Magyarországra érkezett lengyel zsidók ügyét. Számukat mintegy 3-4 ezer főre becsülik, befogadásukat ugyanakkor – a sors különös fintora – éppen az 1939. évi IV., az ún. második zsidótörvény tette lehetetlenné. A megoldás nagyon egyszerű volt: a magyar hatóságok nem hajtották végre azt, a befogadáskor nem jegyezték fel a zsidóságot, hiába tiltakozott a honi szélsőjobboldal és a németbarát politikusok zöme. A Magyarországra menekült zsidók a Dunakanyarban, Balatonbogláron és a váci „Lengyel Tiszti Árvák Otthonában” találtak átmeneti menedékre. Sorsuk azonban végül tragikusan alakult: 1944. március 19-én, a német megszállást követően a Gestapo letartóztatta valamennyit, s végül az auschwitzi haláltáborban gyilkolták meg őket. Azokat a lengyeleket, akik akár a zsidók, akár az emigráns katonák befogadását vagy külföldre menekítését elősegítették, a mauthauseni táborba deportálták.

Teleki Pál ekkor már nem élt, s talán nehéz is lett volna elszámolnia lelkiismeretével, hiszen olyan, a zsidóságot súlyosan diszkrimináló törvények köthetők a nevéhez, mint a numerus clausus vagy a későbbi második zsidótörvény. Bár elodázta Magyarország háborúba sodródását (fegyveres semlegességi politika, öngyilkosság), mégis vitathatatlan szerepe volt abban, hogy az ország addigra már a németek mellett köteleződött el, hiszen csak onnan remélhette revíziós álmainak megvalósulását. A lengyelek szemében ugyanakkor „Pawel Teleki” olyan magyar politikus, aki a lengyel nemzet érdekében az első és a második világháború során számos olyan erőfeszítést tett, amely miatt megőrizték emlékét, s a „lengyelek nagy barátjaként” tartják számon. A történelem nem fekete-fehér, s igazi hősök sincsenek, legfeljebb a saját meséjükben. Teleki maga mondott ítéletet saját sorsa felett 1941-ben, így – miként Ablonczy Balázs találóan fogalmazott – „nem tudjuk, hogy 1944-ben lelkiismerete vagy antiszemitizmusa diadalmaskodott volna-e.” Teleki gesztusértéket jóval meghaladó tetteit a lengyelek mindenesetre hősiesnek vélik, s ez valamelyest tovább árnyalhatja a magyar miniszterelnök portréját.

Irodalom:

Ablonczy Balázs: Teleki Pál antiszemitizmusáról = Élet és Irodalom, VI. évfolyam, 31. szám, 2012. augusztus 3.

Ablonczy Balázs: Teleki Pál – Egy politikai életrajz vázlata, Érd, Elektra Kiadóház, 2000.

Kapronczay Károly: Magyarországi lengyelek, Budapest, Körtánc Egyesület, 1998.

Menekült rapszódia: Lengyel menekültek Magyarországon 1939-1945, Budapest, 1999.

Dr. Konrad Sutarski lengyel menekültekről szóló előadása, mely elhangzott a Magyarok VIII. Világkongresszusán 2012. augusztus 19-én.

Teleki Pál és kora, szerk. Csicsery-Rónay István, Budapest, Occidental Press, 1992.

Maróti Zsolt Viktor

 

Ezt olvastad?

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A
Támogasson minket