„Pécs török kori múltja is bizonyítja, hogy a történelmet nem nagy trendek, hanem mindennapi emberi döntések írják”

2020. december 15-én a Pécs Története Alapítvány, a Kronosz Kiadó, valamint a Bölcsészettudományi Kutatóközpont gondozásában megjelent a Pécs története monográfia-sorozat harmadik kötete A hódoltság kora (1543–1686) címmel. Ennek apropóján tettem fel kérdéseket Pécs török kori múltjáról a kötet két szerzőjének, Sudár Balázsnak és Varga Szabolcsnak.

Újkor.hu: A Pécs története sorozat harmadik kötete több évtized munkájának eredménye. Mennyiben lehetett meglévő kutatásokra támaszkodni, s miben kellett az alapoktól indulni? Milyen forrásadottságokkal rendelkezik a 16–17. századi Pécs?

Varga Szabolcs: Szerencsére Pécs török kori történetének kutatása komoly múltra tekint vissza. Elsőként a 18. században Koller József még a pécsi egyházmegye történetébe ágyazva tárgyalta, és kutatómunkája során rengeteg iratot tárt fel különböző gyűjteményekben. Ő még latinul alkotott, ám a 19–20. század fordulóján Szentkirályi István, illetve az első komolyabb régészeti feltárásokat elvégző Szőnyi Ottó már magyarul közölték az eredményeiket. Majd Hodinka Antal, Holub József, Szabó Pál Zoltán nevét érdemes megemlíteni az 1940-es, 1950-es évekből. A város erősen egyházi jellegéből fakadóan azonban mindvégig, még a kommunizmus évtizedeiben is volt egy tudós katolikus értelmiségi érdeklődés a város múltja iránt. Így Holovics Flórián, Fricsy Ádám és Timár György egyaránt komoly munkákat tett le az asztalra. Végül pedig Barta Gábor, Szakály Ferenc és Molnár Antal eredményei tetőzték be a forrásfeltárás két évszázados munkáját. Nekik köszönhetően a keresztény iratok túlnyomó többsége ismertté vált az ezredfordulóra, így bármily töredékesen ugyan, de a rendelkezésünkre állt már ez az anyag a monográfia megírásakor. Főleg egyházi és 18. századi helyi városi anyagokban még kerülhetnek elő újdonságok, de valószínűleg nagyban már nem változtatják meg az eddigi ismereteinket.

Sudár Balázs (forrás: julianusbaratai.blog.hu) és Varga Szabolcs (saját fotó)

Sudár Balázs: A „török Pécs” esetében is hasonlókat mondhatunk. Remek kutatások állnak a rendelkezésünkre – elég csak Hegyi Klára vagy Dávid Géza ezirányú munkáira utalnom –, és szerencsére viszonylag sok régészeti emlék is megmaradt. Ráadásul magam is másfél évtizede dolgozom pécsi anyagokkal, azaz erős alapra tudtam építkezni. Ettől függetlenül e kötethez is eléggé sok alapkutatás zajlott, és azért az látszik, hogy bőven van még mivel bíbelődni. A város egészéről kialakult kép nagyjából stabilnak tekinthető, de abban biztos vagyok, hogy a politikai eseményekről vagy a mindennapokról még sok minden ki fog derülni.

Memi bég fürdőjének romjai. Forrás: Kronosz Kiadó

A kötet felépítése nem az eseménytörténetre alapoz, hanem a keresztény Pécset és az oszmán Pécset, illetve a város felszabadulását mutatja be. Mi ennek az új szemléletmódnak az oka és jelentősége? Lehet-e ez modell a későbbi kutatások számára?

V. Sz.: Pécs török kori története meglehetősen speciális a Kárpát-medencében. Az eredeti őslakosság nem tűnt el nyomtalanul, mint oly sok más helyen, ám fokozatosan kisebbségbe került a beköltöző muszlimokkal, ortodoxokkal, katolikus bosnyákokkal szemben. Ha úgy tetszik, párhuzamos társadalmak jöttek létre, amelyeknek a szervezőeleme elsősorban nem az etnikum, hanem a felekezeti hovatartozás volt. Ezen belül is a fő kérdés, ami egyben jogi kategóriát is jelentett, hogy ki muszlim és ki nem. Ebből kiindulva a kezdetektől egyértelmű volt, hogy így lehet a legjobban felosztani a témát. Továbbá egyértelműen megragadható a muszlim építészet, kultúra és művelődés is, azaz Balázs kedves témái, dzsámik, szerzetesek, emlékezet stb; rögtön egy stabil struktúrába szerveződtek. Valójában koncepcionálisan ez volt meg előbb, és ehhez kellett hozzátenni mindennek a keresztény változatát. A kérdés második felére válaszolva talán Buda lehetne még egy olyan település, ahol komolyabb hasonlóságok figyelhetők meg, de Balázs biztosan tudna több példát is mondani.

S. B.: Pécs a hódoltság három–négy legkomolyabb muszlim centruma között van Budával, Egerrel és Temesvárral együtt. Ezekkel lehet és érdemes összehasonlítani. Nagyságrendileg és jellegében talán Temesvár állhat hozzá a legközelebb. Illetve egy sor balkáni város volna még érdekes, például Mosztár vagy a hasonló szerepű Banja Luka.

Franciscus Foy: Quinque Ecclesiae, 18. század közepe. Forrás: Kronosz Kiadó

Milyen helyzetben volt Pécs a többi hódoltsági városhoz képest?

V. Sz.: Talán nem túlzás azt kijelenteni, hogy Pécs helyzete speciális volt. Korán oszmán kézre kerül, méghozzá harcok nélkül, így szinte láthatatlanul szervesül bele a hódoltságba. Nincsen egy komoly cezúra, hiszen János király szövetségeseként már az 1530-as években gyakori vendégek voltak falai között oszmán katonák. Gázi Kászim a pécsi polgárok régi ismerőseként került a város és a köré szerveződő szandzsák élére 1543-ban. Egy rövid időszaktól eltekintve Pécs nem volt végvári szerepkörben, így egy viszonylagos biztonságos hátországban élte a mindennapjait, ám ez mégis alapjaiban különbözött az Alföld hódoltsági, magyarnak megmaradt városaitól, mint például Kecskemét vagy Szeged. Talán éppen Pécs példáján lehet a legjobban modellezni, hogy milyen kihívásokkal kell szembenéznie egy mindinkább muszlimmá váló városban egy kisebbségbe szoruló, alávetett keresztény lakosságnak. Az 1540-es években valószínűleg egyik pécsi sem hitte, hogy még a dédunokái is ebben a világban fognak felnőni, ahol saját püspöküket egyszer sem látják, folyamatosan másodrangú alávetettként kezelik őket, és megbízhatatlannak ítélt polgártársaikat csapatosan húzzák karóba a városkapu előtt. Ugyanakkor nekünk is komoly tanulságokkal szolgál a sorsuk, hiszen hiába minden sanyargattatás, több generáción keresztül meg lehet őrizni a saját kulturális identitásunkat. Vajon az 1670-es évek pécsi magyar polgárát mi vitte rá, hogy kitartson nyelve, vallása és nemzetisége mellett, miközben sokkal könnyebb lenne az élete mindezek feladásával? Mindezt úgy, hogy ekkor senki nem hitte volna, hogy a hódoltságnak alig egy évtized múlva vége lesz a Dél-Dunántúlon. A helyzet egyrészt hasonlít az 1980-as évekre, de gondoljunk csak bele, hogy vajon hogyan alakult volna mindez, ha a szovjet csapatok nem negyven, hanem száznegyven évig állomásoznak nálunk ideiglenesen?

Birckenstein metszete, 1686. Forrás: Koronosz Kiadó

Van-e olyan specifikus jellemzője a pécsi keresztény, illetve muszlim társadalomnak és kultúrának, amelyek kiemelik más hódoltsági városok közül?

V. Sz.: A pécsi keresztény lakosság kapcsán egyértelműen megfogalmazható specifikumként a végletes töredezettség és az intellektuális erő. Látszólag ez a kettő nem tartozik össze, sőt, inkább kioltják egymást, de épp a 20. századi amerikai vallásosság dinamikája jelzi, hogy a felekezetek közötti verseny és dialógus milyen megtermékenyítővé tud válni. A végletes töredezettség pedig nem egyszerű szóvirág, ha számba vesszük a keresztényeken belüli egyes csoportokat. 1543-ban viszonylag tiszta a képlet: magyar, német és talán valamennyi horvát–szlavón nemzetiségű lakos élt Pécsett, akik mindannyian katolikusok voltak. Pillanatnyilag nincsen ugyanis adatunk arról, hogy a hódítás előtt a reformáció tanai megjelentek volna a városban. Fél évszázaddal később már magyar katolikusokról – ezen belül a naptárreformot elfogadókról, illetve az azt elutasító úgynevezett veteristákról –, unitáriusokról és maroknyi reformátusról, raguzai katolikusról, bosnyák katolikusról, szerb ortodoxról szólnak a források. Közülük a 16. század végén kiemelkednek az unitáriusok, amelynek egy gyönyörű, kézzelfogható bizonyítéka a Válaszúti György unitárius lelkész által papírra vetett Pécsi Disputa című szöveg. Az ennek lapjain megelevenedő keresztény világ, a Skaricza Máté ráckevei református lelkésszel vitázó, és közben a Bibliára hivatkozó polgárság, vagy az egészet joviálisan végigasszisztáló katolikus pap mégis egy olyan különleges mikrokozmosz, amelyre a Dél-Dunántúlon biztosan nem volt máshol példa, de megkockáztatom, hogy például Egerben, Temesváron, és Váradon sem, csak hogy a komolyabb oszmán közigazgatási központokat említsem.

A Gázi Kászim-dzsámi bontási munkálatai 1939-ben (északi oldal). Forrás: Kronosz Kiadó

S. B.: Oszmán szempontból nézve a legfontosabb jellegzetesség az, hogy közel száz évig viszonylag békésen, nagyobb törés nélkül, hátországi városként tudott fejlődni a település. Ez azzal járt, hogy komoly polgári társadalma is kialakult, ami nem volt túl gyakori a hódoltságban. Ez pedig a kultúra fejlődését hozta magával. Pécsnek két híres történetírója is akadt, a nálunk jószerivel ismeretlen Dzsafer Ijání, és a jóval ismertebb Ibrahim Pecsevi. A keringő (mevlevi) derviskolostorok a Balkánon is unikumnak számítottak, a 17. században mindössze 5-6 működött. Nem kis dolog tehát, hogy Pécsett volt ilyen. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a legmagasabb minőségű oszmán klasszikus zenét is rendszeresen játszották a falai között. Az utolsó kolostorfőnök azután a keresztény csapatok elől elmenekült, és az egyik neves isztambuli rendház vezetője, a következő generáció hírneves tanítómestere lett. Pécs tehát a hódoltsági muszlim kultúra fellegvárának számított.

Pécs ostroma 1664-ben (A térképet Nagy Béla készítette)

Sudár Balázs a könyv bemutatóján azt mondta, a keresztény és a muszlim kultúra „párhuzamos valóságként” élt egymás mellett a városban, s utóbbi a hódoltság összeomlása után szinte nyomtalanul el is tűnt. Hogyan lehet az, hogy közel 150 év alatt nem volt nagyobb mértékű egymásra hatás?

S. B.: Úgy, hogy a vallási különbségek nagyon komoly választóvonalat jelentettek. Nem arról van szó, hogy a muszlim gazdasszony ne vette volna meg a keresztény kofától a hagymát a piacon, bizonyára megvette. Valószínűleg használták egymás kézműveseinek a termékeit is. Ezen a szinten bizonyosan volt együttműködés, de a mentális térben már sokkal kevésbé. Ami szép volt egy kereszténynek, az nem feltétlenül volt az egy muszlimnak, és fordítva. A müezzinek – egyébként klasszikus zenei szabályokra alapuló – énekét a keresztények egyszerűen szamárüvöltésnek hallották, a püspöki székesegyház pedig a muszlimok ízlésének nem volt megfelelő. Amikor a hódoltság végén a muszlim világ megsemmisült, s a lakosság egy része és a teljes infrastruktúra eltűnt a városból, akkor értelemszerűen nem maradt, aki képviselje, így pillanatok alatt eltűnt a pécsi muszlim kultúra.

Jellegzetes oszmán városkép: boszniai piac a 20. század elején. Forrás: Kronosz Kiadó

A kereszténység jelentett-e valamilyen összetartó erőt a korszakban a soknemzetiségű, sokfelekezetű pécsi lakosság számára, vagy csak a muszlimoktól megkülönböztető kategória volt?

V. Sz.: Igen, mindenképp több volt puszta címkénél, vagy bármilyen kérdőíven kitöltendő kérdésnél. Egyrészt az oszmán jogrend ez alapján ítélte meg őket, és fizettette velük a hitetlenek adóját. Azaz a keresztény vallásosság felvállalása rögtön egy komoly anyagi terhet is rótt rájuk. Óvatosan kérdezem, ha ma létezne a keresztények adója önbevallás alapján, vajon milyen arányban vallanánk meg a hitünket? Persze – és erről az imént már volt szó –, hogy ez az egységes „keresztény” címke csak kifelé működött, ők belül nagyon is jól tudták, hogy pontosan milyen módon is hisznek. Még azt sem lehet kijelenteni, hogy egységesen elutasították volna az oszmán hatalomgyakorlást. A Balkánról érkező keresztényeknek nem volt szellemi kapcsolódási pontja a Magyar Királysághoz, és természetes állapotnak tartotta a meglevő kereteket. Ezek a belső mély törésvonalak csak a város visszafoglalása után tűntek el.

A Pécshez nagyon hasonló helyzetű Temesvár a 17. század elején. Watay Ferenc rajza. Forrás: Kronosz Kiadó

Miben lehet megjelölni a keresztény közösség megmaradásának okát?

V. Sz.: Ez nagyon nehéz és összetett kérdés. Egyrészt a kezdetekkor senki nem tudta, hogy a megszállás okozta új keretek ilyen sokáig maradnak fenn. Talán úgy érezhették, ez annyira elképzelhetetlen, hogy addig fél lábon állva is kibírják. Másrészt a keresztény világgal való kapcsolatok nem szűntek meg. Kereskedők jöttek–mentek, a környező világ, Baranya, Tolna megye falvai is megmaradtak, így valójában a megszállók lettek egy zárvány a keresztény térben, még ha ez Pécsett máshogy is alakult. Harmadrészt a meglehetősen szórványos adatokból kirajzolódik egy Erdély irányában meglevő intenzív kapcsolat, elég csak az unitáriusok megjelenésére és Bogáti Fazekas Miklós itteni tevékenységére utalni. Negyedrészt az oszmán politika sem kérte az itt élőktől az identitásuk feladását. A régi toposz ellenére, miszerint az oszmánok gyermekadót szedtek volna az országban, ez nem igaz. Sőt, a hitetlenek adója komoly bevételt jelentett, amitől a tömeges áttérésekkel elestek volna. Kászimnak és utódainak az volt a legfontosabb, hogy béke legyen, mindenki maradjon a helyén, fizesse rendesen az adókat és tartsa el a megszállókat. Végül pedig azt sem szabad elfelejteni, hogy az asszimilálódás folyamata inkább a fejlettebb irányába mozdul el, nem szívesen lépünk vissza egy alacsonyabb életminőséget nyújtani képes szintre. Megint csak a szovjet megszállás tapasztalatát hoznám fel példának. Minden sanyargatás ellenére azért a 20. század második felében sem merült fel valós alternatívaként a magyar lakosság szovjetté vagy orosszá válása. Renegátok minden korban voltak, de róluk ugyanolyan megvetően vélekedtek akkor és ma is.

Pécs lakosainak felbukkanása a 16. század közepén (A térképet Nagy Béla készítette)

Maradt-e a felszabadító háborúk után Pécsett muszlim közösség? Mit lehet tudni az ő sorsukról?

S. B.: Nem, muszlim közösség nem maradhatott. A lakosság vagy elköltözött, vagy kikeresztelkedett. A maradók gyorsan, lényegében nyomtalanul feloldódtak a helyi társadalomban, a távozók egy része az Észak-Balkánra mehetett, Belgrádba vagy Boszniába, néhányan – nyilván az elit – pedig távolabb, akár a fővárosban próbált szerencsét. 1686-ban a muszlim Pécsnek „egy kardcsapásra” vége lett.

Pécs, Széchenyi tér az 1900-as évek elején. Előtérben a kádi csorgója. Forrás: Kronosz Kiadó

V. Sz.: És ez a „visszakeresztelkedés” nem is lehetett nekik olyan megrázkódtató, hiszen sokan közülük talán első- vagy másodgenerációs muszlimok voltak. És lám, náluk máshogy működött a szülőföld és identitás kapcsolata. Az előbbi volt az erősebb, és ezért hajlandó volt feladni az utóbbit. Persze, ha belegondolunk, hogy honnan jöttek, akkor érthető. A Balkán belső hegyvidékes, kopár vidékeihez képest Pécs valóban egy Kánaán volt, amiért megérte váltani. A Pécsett kitartó magyar fejében ugyanez játszódhatott le a megszállás éveiben. Annyira jó itt, hogy ezért megéri kitartani, és mivel a Magyar Királyság területének – mai fogalmaink szerint magyar földnek – tudták, ezért érdemes a magyar identitást is vállalni.

Az egykori pécsi préposti palota a 17. század végén (rekonstrukció, Pazirik Kft.). Forrás: Kronosz Kiadó

A következő korok hogyan értékelték ezt az időszakot a város történetében?

S. B.: A visszafoglaló háborúk majd a Rákóczi-szabadságharc viszontagságai után az újjáépítés volt a fő szempont, az immár keresztény közösség életfeltételeinek, infrastruktúrájának a biztosítása. Ehhez mindent felhasználtak, amit lehetett, a muszlim épületeket is. Nem a múltjuk számított, hanem a fizikai állapotuk. Így lett Jakováli Haszan dzsámijából vagy Idrísz baba türbéjéből kórházkápolna, utóbbiból később lőporraktár. Török voltuk esetleg el is felejtődött – nem volt érdekes. A 19. század második felében a törökországi Kossuth-emigráció, az orosz–török háború, majd Bosznia okkupációja ismét közelebb hozta a Keletet, de immár pozitívabb értelemben. A törökök érdekessé, egzotikussá váltak, s a hódoltság kora is romantikusabb színezetet kapott. Nem meglepő, hogy felfigyeltek a törököktől maradt épületekre is, ezek közül az egyik éppen a pécsi plébániatemplom, Gázi Kászim pasa egykori dzsámija volt. Így aztán a török kor lassan Pécs egyik érdekes színfoltjává, mondhatni turisztikai attrakciójává változott. Ma már inkább ez: a kor érdekessége dominál, nem a borzalma, a magyar lakosság szenvedése.

A Mindenszentek temploma a 20. század elején. Forrás: Kronosz Kiadó

V. Sz.: Bennem az merült fel, hogy mennyire megszenvedjük a két generációt érintő kommunista berendezkedést, és az oroszoknak ebből szinte egy kerek száz év kijutott, így még dédapáik elmondásából sem tudják, hogy milyen volt egy normálisabb korban az élet. Le a kalappal a 18. századi pécsiek előtt, akik százötven év kitekeredett világa után szinte azonnal visszataláltak a keresztény normarendszerbe, és a forrásokból sehol nem tűnik elő a „régen minden jobb volt” felkiáltással holmi oszmánok iránti nosztalgia. Lehet, hogy ehhez az is kellett, hogy akinek kellően hosszú élet adatott meg, az átélhette az 1664. évi pusztulást, az 1686-os ostromot és 1704–ben a rác és a kuruc csapatok dúlását, majd néhány évig a pestissel kellett együtt élnie. Ha az 1980-as évek erről szóltak volna Magyarországon, mi is máshogy állnánk a Kádár-rendszerhez.

Elásott erszény (Pécs, Kossuth tér). Forrás: Kronosz Kiadó

Önök hogyan értékelnék Pécs hódoltság kori történetét?

V. Sz.: Mindannyian a saját korunk gyermekei vagyunk, éppen ezért nem tekinthetünk el jelen értékelésnél az iszlám világról vagy a Törökországból érkező hírekről. Volt idő, például a 19–20. század fordulóján, vagy az 1960-as évektől kezdve, amikor az akkori aktuálpolitikai felfogásból fakadóan jóval megengedőbbek voltak az oszmán megszállással kapcsolatban, és inkább a katolikus Habsburgokban látták a magyarság pusztulásának fő felelőseit. Amennyi a múlt hordalékából ma kiolvasható, a magyar társadalom valóban rengeteget szenvedett az oszmán megszállástól, amiben nagyítóval kell keresni bármilyen pozitívumot. A töltött káposzta és a kávé Szulejmán agressziója nélkül is megérkezett volna a magyar gasztronómiába, de ha ez volt az ára, akkor inkább soha többet ne igyak egy jó feketét. Három tanulságot azért meg mernék fogalmazni: Pécs török kori múltja is bizonyítja, hogy a történelmet nem nagy trendek, hanem mindennapi emberi döntések írják. Ha elkerülni 1543-ban nem is lehetett a város megszállását, azt mindenki eldönthette, hogy megy vagy marad, és ha az utóbbit választja, akkor milyen stratégiát választ a túléléshez. Másodszor nem a mennyiség, hanem az emberi minőség a mérvadó. A bibliai mustármaghoz hasonlóan kevesek állhatatos kitartása is elegendő volt, hogy Pécsett fennmaradjon a magyar közigazgatási és egyházi határok ismerete, egyáltalán a Szent Koronához való tartozás tudata. Harmadrészt pedig néha nincsen más választásunk, mint tűrni és kitartani a siker legkisebb esélye nélkül is. Az 1620-as évek embereinek a konoksága nélkül nem lett volna keresztény kontinuitás a városban. Az ő kiállásuk is kellett hozzá, hogy végül ezt a hosszú tízmenetest megnyerjük. Mi maradtunk állva és mi meséljük el ezt a történetet.

Sterner Dániel

A cikkben szereplő illusztrációkat a Kronosz Kiadó bocsátotta rendelkezésünkre.

Ezt olvastad?

Magyar–szerb kapcsolatok a kora újkorban 1456–1791 címmel nemzetközi tudományos konferenciát rendezett 2023. november 9-én a HUN-REN BTK Történettudományi Intézet és
Támogasson minket