Pedagógus békevonattal a Szovjetunióban

1958. január 4-én délután illusztris társaság gyűlt össze a Nyugati pályaudvaron. A helyszínen tartózkodott Kállai Gyula művelődésügyi miniszter, Sebes István külügyminiszter-helyettes, Gromov szovjet nagykövet, valamint a Művelődésügyi Minisztérium, a Külügyminisztérium és az Országos Béketanács számos munkatársa. Mindannyian azért mentek oda, hogy elbúcsúztassák a Szovjetunióba induló, közel 300 pedagógust, tanügyi tisztviselőt és pártfunkcionáriust szállító pedagógus békevonatot. (Népszabadság, 1958. január 5. 9.) Az utazást a szovjet oktatásügyi kormányzat kezdeményezésére a Művelődésügyi Minisztérium szervezte meg. A népes delegáció közel két hetet töltött a Szovjetunióban, ahol Kijev, Leningrád és Moszkva érintésével megcsodálhatta a szovjet gazdaság, oktatás és kultúra „nagyszerű” eredményeit. A magyar sajtóban tudósítások és beszámolók tucatjai jelentek meg a körútról. De mi is volt valójában ez az utazás? A békéért való demonstratív kiállás? Szakmai tanulmányút? A diplomáciai kapcsolatok ápolásának egyik eszköze? Esetleg PR-fogás, aminek egyetlen célja a Szovjetunió kedvező színben való feltűntetése és a szovjet-magyar baráti viszony hamis illúziójának felélesztése volt? Hogyan zajlott le és miként írtak róla a hazai sajtóban? Tanulmányomban ezekre a kérdésekre keresem a válaszokat.

Békemozgalom és nemzetközi kapcsolatok

A pedagógus békevonat útjának ismertetése előtt érdemes tágabb történeti kontextusban is értelmezni az eseményeket. Valójában az 1958-as körút jól illeszkedik a magyar békemozgalom második világháború utáni történetébe. Miután 1948 szeptemberében Wrocław-ban francia, lengyel és szovjet értelmiségiek megszervezték a nagy béke-világkongresszust, Magyarországon is útjára indult a békemozgalom. (Sulák, 2022.) 1949. június 17–18-án Budapesten nagyszabású kongresszust tartottak, elindítva ezzel az egyik legszervezettebb és legnagyobb tömeget aktivizálni képes mozgalmat. Az Országos Béketanács felügyelete és irányítása alatt tevékenykedő „békeharcosok” jelszavaikat tekintve a háborúk elkerülése érdekében szerveztek aláírásgyűjtéseket, tömegmegmozdulásokat, a béke jegyében ajánlották fel munkájukat és terményeiket, valamint jegyeztek békekölcsönt. (Baráth – Feitl, 2021. 75–77.) Ugyanakkor a mozgalom lehetőséget teremtett a Rákosi-féle vezetés számára, hogy vélt vagy valós ellenfeleivel leszámoljon, ami így összekapcsolódott a kuláküldözéssel és a klerikális reakció elleni harccal.

Az ötvenes években a mozgalom teoretikusai a nemzetközi együttműködést választották fő jelszavuknak, aminek eléréséhez fontosnak tartották, hogy a különböző távoli népek megismerjék egymást, ezáltal jobban megértsék egymás problémáit. Abból az elképzelésből indultak ki, hogy amennyiben a népek között barátság alakul ki, akkor hajlamosabbak lesznek az együttműködésre, s ezáltal a fegyveres konfliktusok is elkerülhetők lesznek. (Hantos, 1959. 11.) 1957-ben az Országos Béketanács elhatározta, hogy a következő évben a békemozgalom fejlesztése érdekében külföldi delegációkat fogad a Népek Barátsági Hónapja keretében, ugyanakkor maga is elősegíti, hogy minél több magyar keresse fel „a nemzetközi békemozgalom nagy centrumait, elsősorban a nagy Szovjetuniót.” (Petőfi Népe, 1958. január 15. 1.) E célkitűzésnek megfelelően már 1957 szeptemberében indítottak egy békevonatot a Szovjetunióba, 1958-ban pedig kifejezetten pedagógusokat szállító szerelvény robogott a szovjet nagyvárosok felé. (Péner, 1957. 419.) A következő években Magyarországról rendszeresen utaztak békeküldöttségek a szocialista országokba.

A forradalom után a magyar külpolitika legfőbb célkitűzése a szovjet-magyar viszony helyreállítása volt. Kádár tudta, hogy hatalmát egyedül a Szovjetuniónak köszönheti, ezért már 1957 márciusában leszögezte egy Moszkvában tartott beszédében, hogy az „ellenforradalom” leverésében a Szovjetunió a magyar kormány kérésére nyújtott baráti segítséget. Kádár szerint ennek köszönhetően „vereséget szenvedett Magyarországon a burzsoá-nacionalista ellenforradalom. […] Köszönet a segítségért mindenekelőtt a Szovjetuniónak, a szovjet népnek, amely újból vére hullatásával is védelmezte a magyar függetlenség szent ügyét!” (Kádár, 1977. 9–10.) Egy évvel később, Hruscsov is azt hangsúlyozta magyarországi körútja során, hogy a szovjet hadsereg Magyarország „megsegítése” érdekében avatkozott be az 1956-os eseményekbe. (Romsics, 2005. 512.) Hruscsov szónoklatain túl ezekben az években a magyar állampárt is komoly erőfeszítéseket tett, hogy meggyőzze a magyar társadalmat arról, a Szovjetunió baráti ország, amely követendő példát szolgáltat az élet számos területén. Értelmezésem szerint az 1958-as pedagógus békevonat elindítása is elsősorban a meggyőzést, s ezzel a szovjet-magyar viszony javítását szolgálta. Ebben a szovjet fél is partnernek bizonyult, hiszen a meghívás az ő irányukból érkezett. Azok, akik kiutaztak, pozitív élményeket szerezhettek a szovjet iskolákról, kulturális intézményekről és magáról az országról, hazatérésük után pedig – őszintén vagy sem – de megoszthatták tapasztalataikat tanítványaikkal és az ország közvéleményével. Így értelmezhetők a küldöttség tagjainak tollaiból származó, gyakran csak a Szovjetunió nagyságáról és eredményeiről áradozó úti beszámolók és a túráról szóló előadás-sorozatok.

Az utazás megszervezése és lebonyolítása

A szervezést a Művelődésügyi Minisztérium, a szovjet oktatási kormányzat ösztönzésére, 1958 novemberében kezdte el. Első lépésként felszólította a megyei és megyei jogú városi tanácsok művelődésügyi osztályait, valamint a fővárosi oktatási osztályokat, hogy a saját területükön toborozzák össze azokat a személyeket, akik részt vehetnek majd az utazáson. Az előzetes irányelvek szerint a küldöttek 40%-a párttag, 60%-a viszont pártonkívüli kellett, hogy legyen, de figyelembe kellett azt is venni, hogy „politikailag megbízható, szakmailag kiváló eredményt elért pedagógusok közül történjék a kiválasztás” s „legyenek köztük olyanok is, akik kiváló népművelési munkát végeznek.” (HU-MNL-OL XIX-I-2-f. 104–63/1957.) A megyei delegációknak minden iskolatípust képviselniük kellett az óvodáktól a gimnáziumokig, de néhány fő a művelődésügyi apparátusból is részt vehetett az utazáson, sőt, a megyei pártbizottságok köznevelési felelősei és a Pedagógus Szakszervezet területi bizottságainak egy-egy tagja is bekerülhetett az utazók közé. A pedagógusok kiválasztásánál külön figyelmet kellett fordítani az orosz nyelvszakos tanárokra, s adott esetben előnyben kellett részesíteni őket. A résztvevőkről összeállított névsorokat a területileg illetékes pártszerveknek is jóvá kellett hagyniuk.

Az előzetes tervek szerint a békevonat újév napján, 1958. január 1-én indult volna a Nyugati pályaudvarról. A szervezést azonban későn kezdték meg, s a résztvevők toborzása is nehézségekbe ütközött. A pedagógusok nem ingyen ápolták a baráti kapcsolatokat, egy személy részvételi díja több mint 1000 forintba került, amit a művelődésügyi osztályoknak kellett összeszedniük és egy előre meghatározott számlára befizetniük. A pénz összegyűjtése viszont csak az egyik probléma volt. Tolna megyében a kiszemelt nevelők közül a téli időjárásra hivatkozva többen lemondták az utazást, s mivel új résztvevőket kellett keresni, kicsúsztak a határidőből. Ez több megyében is megtörtént, aminek az lett a következménye, hogy az indulást január 4-re kellett halasztani. (HU-MNL-OL XIX-I-2-f. 104–63/2/1957.)

A tanügyi hivatalok igyekeztek megfelelni az előzetes irányelveknek. A debreceni tanács művelődésügyi osztályvezetője megpróbálta arányosan összeállítani a delegációt. Olyan személyeket részesített előnyben, akik még nem jártak külföldön, s korábban jutalomüdülésben sem vettek részt, ám politikailag megbízható, szakmailag kiváló pedagógusok és apparátusi dolgozók voltak. Más megyékből és városokból is hasonló kvalitásokkal rendelkező embereket válogattak össze. Budapestet képviselte például Vidor Győző közgazdasági technikumi tanár, aki komoly szakmai múlttal rendelkezett. A húszas években már Szolnokon tevékenykedő pedagógus a háború után rövid ideig a szolnoki tanfelügyelői hivatalt vezette, majd az 1945-ös nemzetgyűlési választásokon bekerült a parlamentbe. 1948-ban kinevezték a Kereskedelem- és Szövetkezetügyi Minisztérium országos szakoktatási felügyelőjévé. (Vida, 1999. 666.) Budapestre költözött, ahol a Hunfalvy János Közgazdasági Technikum Ipari Tagozat és Leány Gimnázium tanára, 1958-ban pedig igazgatója lett. (HU-MNL-JNSzML-XXXV. 57. V/14.) Szaktudása alkalmassá tette Vidort az utazásra, amelyről később részletes leírásokat közölt a Köznevelésben és a Magyar Nemzetben. Más küldöttek – bár sokkal szerényebb szakmai tapasztalatokkal rendelkeztek – mégis bekerülhettek a szerencsés kiválasztottak közé. Ilyen volt a Szolnok Megyei Pártbizottság Agitációs és Propaganda Osztályának egyik munkatársa is. Ajánlói a következő jellemzést nyújtották az egykor gyári munkásként dolgozó, de 1951 óta az apparátusban tevékenykedő pártalkalmazottról:

„… az ellenforradalom időszakában is megőrizte józanságát, alapvető dolgokban tisztán látott. A legnehezebb időkben is rendszeresen megjelent munkahelyén és munkáját a lehetőségekhez képest végezte. Az ellenforradalom leverése után tevékenyen részt vett a párt szervező munkájában; nem félt és nem kímélte sem idejét sem magát e munkában.” (HU-MNL-OL XIX-I-2-f. 104–63/2/1957.)

Látható, hogy ebben az esetben a politikai elkötelezettség és megbízhatóság tette az illetőt érdemessé arra, hogy felszállhasson a békevonatra. Az egyik levéltári forrás szerint 1957 decemberére 285 résztvevőt sikerült összeverbuválni. Közülük 245 volt pedagógus, 40 személy pedig a tanügyigazgatásban és a pártapparátusban tevékenykedett.

A békevonat 1958 január 4-én, délután 4 órakor futott ki a budapesti Nyugati pályaudvarról, hogy „elvigye a szovjet emberek közé a béke és barátság meleg üzenetét.” (Tóth – Szűcs, 1958. január 28. 4.) A leírások szerint az utasok január 5-én délután érték el Lvov városát, ahol rövid pihenőt tartottak, mialatt katonazenekar és komszomolisták népi táncosai szórakoztatták őket. A békevonat első hivatalos úticélja Kijev volt, ahová másnap, január 6-án érkezett meg. (Fügh, 1958. január 25. 6.) A pályaudvaron az oktatásügyi miniszter helyettese és a városi tanács elnöke üdvözölte a küldöttséget, majd tíz autóbusszal hordozták körbe a pedagógusokat a városban. A magyarok megtekintették Kijev történelmi nevezetességeit, látogatást tettek az Arzenal Optikai Művek óvodájában, a kijevi kultúrpalotában és a filharmónia házában, ahol helyi pedagógusokkal találkoztak. Miután este a Dinamo Étteremben elfogyasztották vacsorájukat, rögtön tovább is utaztak az ukrán fővárosból. (Tóth – Szűcs, 1958. január 28. 5.; Faragó, 1957. január 9. 7.)

A következő állomás Leningrád volt, ahová január 7-én, 20 fokos hidegben érkezett meg a küldöttség. A hideg ellenére a magyarok elképedve szemlélték a várost, ahol „hatalmas méretű, új épületek, iskolák, egyetemek, üzemek hirdetik a szovjet nép alkotó erejét.” (Horváth, 1958. február 25. 2.) Az itt eltöltött három nap főleg városnézésből és oktatási intézményekben tett látogatásokból állt. A pedagógusok többek között felkeresték a Nagy Októberi Szocialista Forradalom emlékhelyeit, voltak az Ermitázsban és megtekintették a leningrádi pionírpalotát, ahol még planetárium is működött, így „igazi űrbéli utazásban” lehetett részük. (Faragó, 1958. január 25. 4.; Horváth, 1958. február 25. 4.) A szakmai program részeként egy gyermekotthont (Magyar, 1958. április 10. 4.) és egy vallástörténeti múzeumot is meglátogattak, ahol egy szovjet tanárnő tudományos, materialista felkészültséggel mutatta be a delegációnak a keresztény vallás történetét feldolgozó kiállítást. (Almási, 1958a. 22.)

„Észak Velencéje” után a szovjet főváros, Moszkva következett. Ide január 11-én érkezett a küldöttség, melyet Boldoczki János moszkvai magyar nagykövet fogadott. (Tóth – Szűcs, 1958. március 25. 2.) A pedagógusok először a Dinamo Stadionba látogattak, ahol épp újévi ünnepséget mutattak be, 12000 úttörő részvételével. A moszkvai tartózkodás alatt több oktatási intézményt is felkerestek, például azt az iskolát is, ahol a hős partizán, Zoja Koszmogyemjanszkaja tanult. (Fügh, 1958. január 25. 6.) A 12. számú internátusban elsősorban a politechnikai képzés módszertanát és eredményeit ismerhették meg, látogatást tettek az egyik leghíresebb szovjet felsőoktatási intézményben, a Lomonoszov Egyetemen, de jártak kolhozokhoz tartozó iskolákban is. (Faragó,1958. január 31. 9.; Kopka, 1958. január 21. 3.; Horváth, 1958. február 25. 2.) Mindeközben szovjet kollégákkal találkozhattak és alakíthattak ki jó szakmai kapcsolatokat. (Tóth – Szűcs, 1958. március 25. 2.) Természetesen a moszkvai látogatás alkalmával nem lehetett kihagyni Lenin mauzóleumát sem. (Mizó, 1958. február 28. 2.)

 A békevonat január 16-án este érkezett haza a záhonyi pályaudvarra. A Művelődésügyi Minisztérium, a Pedagógus Szakszervezet és az Országos Béketanács január 17-én fogadást rendezett a küldöttség tiszteletére az Országházban, melyen részt vett a művelődésügyi miniszter, annak első helyettese, két miniszterhelyettes, a budapesti szovjet nagykövet, valamint a külügy, az MSZMP KB, az Országos Béketanács, a Kulturális Kapcsolatok Intézete és a Pedagógus Szakszervezet több munkatársa. (Géczi, 2006. 34.) A következő hónapokban számos úti beszámoló jelent meg a szakmai folyóiratokban és a napilapokban, de a pedagógusok előadások keretei között is ismertették frissen megszerzett tapasztalataikat.

A békevonat a magyar sajtóban

Mivel reprezentatív eseménynek szánták, a pedagógusok utazása komoly hazai publicitást kapott. A küldöttség tagjai között szereplő Vasvári Ferenc újságíró cikkét például már az indulás napján közölte a Zalai Hírlap szerkesztősége. Ebben a szerző tájékoztatta olvasóit, hogy a delegáció elsősorban azért ment a Szovjetunióba, hogy megismerkedjen a szovjet emberekkel, pedagógusokkal, az iskolák életével és a szovjet pedagógia helyzetével. Ugyanakkor arra is rávilágított, hogy a békevonat jelentősége túlmutat a szakmai tapasztalatszerzésen. Érvelése szerint az út megszervezésével a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány bebizonyította, hogy mindent megtesz annak érdekében, hogy a határok megnyíljanak az értelmiség előtt, hiszen éppen maga szervezett külföldi tanulmányutat pedagógusai számára. (Vasvári, 1958. január 4. 5.) Nos, a határokat valóban megnyitották, igaz, Moszkva irányába.

A békevonat hazatérése után megjelenő cikkek alapvetően három fő témát érintettek. Szinte minden szerző igyekezett leírni az utazás részleteit; mikor és hol járt a delegáció, kivel találkoztak és mit csináltak. A cikkekben kevésbé volt hangsúlyos a pedagógiai tapasztalatok kifejtése. A korábban már emlegetett Vidor Győző le is szögezte egy beszámolójában, hogy „az utazás fő célja a Szovjetunió életének megismerése volt, elmélyült szakmai tanulmányozásra már az idő rövidsége miatt sem kerülhetett sor.” (Vidor, 1958. január 21. 7.) A Köznevelésben megjelent publikációjában ő is elsősorban a Szovjetunió dicséretére helyezte a hangsúlyt, s arról írt, hogy a „háromszáz magyar pedagógus két héten át a szovjet életnek egyetlen olyan megnyilvánulását sem látta,” melynek ne a béke és a barátság, „ez a varázsos két szó adta volna meg lényegét és magyarázatát.” (Vidor, 1958. 49.) Ugyanakkor ő mégis szentelt néhány sort a szakmai észrevételek kifejtésének, sőt, az általam olvasott szerzők közül – szinte egyedülálló módon – még némi kritika megfogalmazására is hajlandó volt a szovjet pedagógusokkal kapcsolatban, akik szerinte „az oktatás módszerességében talán mintha mögöttünk lennének” s „nálunk hasznos tapasztalatokat szerezhetnek az órák módszeres felépítése, a szemléltetés, az osztály-foglalkoztatás terén.” (Vidor, 1958. január 21. 7.)

Sok publikációban rendkívül felszínes szakmai megállapításokat találunk, azokat is szinte csak abban a kontextusban, hogy a szovjet oktatási rendszer és pedagógiai módszertan mennyivel fejlettebb a magyarnál. Ezek a cikkek valójában nem nyújtottak többet a Szovjetunió dicsőítésénél, amely álláspontom szerint a békevonat sajtóreprezentációjának legmarkánsabb eleme. A szerzők szinte mindent úgy mutattak be, hogy azzal a kommunista társadalom felsőbbrendűségét hangsúlyozzák az imperialista, kapitalista nyugathoz képest. Emellett nagy hangsúlyt helyeztek annak a bizonyítására is, hogy „népünk szabadsága a szovjet népnek köszönhető”, s „a Szovjetunióban milyen komolyan veszik az internacionalizmust, mennyire testvéreknek tekintik a népi demokráciákat és milyen őszintén szeretnek bennünket, magyarokat.” (Almási, 1958.b. 20. p.; Almási, 1958.a. 21.) A szovjet-magyar barátság létét volt hivatott illusztrálni például az a Népszabadságban megjelent történet is, miszerint a kijevi pályaudvaron az egyik békési pedagógust azért kezdte ölelgetni minden előzmény nélkül egy szovjet katonatiszt, mert az ellenforradalom idején Magyarországon szolgált, s nagyon megszerette a magyarokat. (Faragó, 1958. február 5. 2.) Hiszen „szeret bennünket ez a nép, melynek annyi hős fia áldozta életét szabadságunkért 1945-ben és 1956-ban.” (Almási, 1958.b. 20.) Az ország egész területén megtartott több száz előadás alkalmával számos ehhez hasonló történetet mesélhettek el az utazók alkalmi közönségüknek. (Hajdú Bihari Napló, 1958. március 22. 5.)

Összegzés

Dolgozatom bevezetőjében feltettem a kérdést, miként értelmezhető valójában a pedagógusok békevonatának szovjetunióbeli útja. A korszakban a különböző delegációk szocialista országokba történő utaztatása a békemozgalom egyik eszköze volt, így a pedagógus békevonat is annak tekinthető; az más kérdés, hogy ezek a látogatások milyen mértékben tudtak hozzájárulni a háborús konfliktusok elkerüléséhez. A látogatás a tanulmányút kritériumainak felelt meg a legkevésbé, hiszen a résztvevők, bár megtekintettek iskolákat, elmélyült tanulmányozásukra sem módjuk, sem idejük nem lehetett. Amellett viszont nem szabad elmenni, hogy a résztvevők nagy történelmi múltra visszatekintő városokat csodálhattak meg, s minden demagógia ellenére, komoly kulturális élményben lehetett részük. A békevonat leginkább mégis PR-fogás volt, reprezentatív esemény, amit a propaganda felhasználhatott, hogy a Szovjetuniót kedvező színben tüntesse fel, s ezzel a kormány kül- és belpolitikai céljait egyaránt szolgálja.

Mucsi László

Felhasznált levéltári források:

Magyar Nemzeti Levéltár Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltára XIV. 21. (Pintér István iratajándéka)

Magyar Nemzeti Levéltár Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltára XXXV. 57. V/14. Vidor Győző visszaemlékezése.

Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára XIX-I-2-f. 104–63/1957.

Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára XIX-I-2-f. 104–63/2/1957.

Felhasznált irodalom:

Almási János: Pedagógusküldöttséggel a Szovjetunióban. I. In: Történelemtanítás, 1958/2. 20–22.

Almási János: Pedagógusküldöttséggel a Szovjetunióban. II. In: Történelemtanítás, 1958/3. 20–22.

Baráth Magdolna – Feitl István: Kérdések és válaszok a Rákosi-korról. 1949–1956. Bp., Napvilág Kiadó, 2021.

Elindult a Szovjetunióba a magyar pedagógusok békevonata. Népszabadság, 1958. január 5. 9.

Faragó Jenő: Leningrádba érkezett a magyar pedagógusok békevonata. Népszabadság, 1958. január 9. 7.

Faragó Jenő: A leningrádi pionírok otthonában. Népszabadság, 1958. január 25. 4.

Faragó Jenő: „…a barátság örökre szívünkbe vésődött…” Népszabadság, 1958. február 5. 2–3.

Faragó Jenő: Ifjú „mesterek” a moszkvai 12. számú internátusban. Népszabadság, 1958. január 31. 9.

Fügh Rezső: Szovjet pionírok között. Kisalföld, 1958. január 25. 6.

Géczi János: A szovjet pedagógiai minta. A szovjet és a szovjet minta nyomán kialakított nemzeti törekvések sajtóreprezentációja. In: Iskolakultúra, 2006/9. 24–38.

Hantos János: A nemzetközi békemozgalom tíz éve. In: Társadalmi Szemle, XIV. évf. (1959) 5. sz. 3–16.

Hírek. Hajdú Bihari Napló, 1958. március 22. 5.

Horváth Gabriella: Békevonattal a Szovjetunióban. Kelet-Magyarország, 1958. február 25. 2.

Kádár János: Internacionalizmus, szolidaritás, szocialista hazafiság. Bp., Kossuth Könyvkiadó, 1977.

Kopka János: Láttam Lenint. Beszélgetés Prókopa Józseffel, a Szovjetunióból hazatért pedagógus békeküldöttség tagjával. Kelet-Magyarország, 1958. január 21. 3.

Magyar László: Pedagógusszemmel – szovjet földön. Pest Megyei Hírlap, 1958. április 10. 4.

Mizó Mihály: Láttam őket… Békés Megyei Népújság, 1958. február 28. 2.

Péner Imréné: A békevonat pedagógus csoportjának élményeiből. In: Köznevelés, XIII. évf. 18. sz. 1957. november 1. 419–420.

Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Bp., Osiris Kiadó, 2005.

Sulák Péter Sándor: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré…” A békepapi mozgalom létrejötte, szervezete és szerepe a Magyar Népköztársaság egyházpolitikájában (1950-1956) Újkor.hu, 2022. augusztus 1. 

Tóth Lajos – Szűcs Gyula: Az első 1000 kilométer után a Szovjetunióban. Békés Megyei Népújság, 1958. január 28. 4–5.

Tóth Lajos – Szűcs Gyula: Útban Moszkva felé! Békés Megyei Népújság, 1958. március 25. 2–3.

Vasvári Ferenc: Örömteli búcsúzás… Zalai Hírlap, 1958. január 4. 5.

Vida István (főszerk.): Az 1945. évi november 29-re Budapestre összehívott Nemzetgyűlés almanachja. 1945. november 29. – 1947. július 25. Bp., Magyar Országgyűlés kiadása, 1999.

Vidor Győző: Háromszáz magyar pedagógus a Szovjetunióban. Magyar Nemzet, 1958. január 21. 7.

Vidor Győző: Béke és barátság. Élményeim a Szovjetunióban. In: Köznevelés, XIV. évf. 3. sz. 1958. február 5. 49–50.

Ezt olvastad?

Közel 80 éve történt… – bemutatták a Gulág- és Gupvikutató Intézet első kiadványát

2024. február 24-én, a Kárpátaljai Szövetség székházában mutatták be a Közel 80 éve történt című tanulmánykötetet, a Gulág- és Gupvikutató

X