A Pesti Lányok – Beírva ’56 történetébe

Eörsi László: A pesti lányok.

A magyar történetírás több mint negyven éves adóssága a most ismertetett könyv. Bármelyik politikai irányból – még az úgymond magukat objektív történetírást művelőknek nevezők irányából – is írták meg eddig 1956 történetét, a nők hiányoztak. 1989-ig sem a magyarországi demokratikus ellenzék, sem a hivatalos történetírás, sem az emigráció nem foglalkozott a nők szerepével, motivációval, illetve a megtorlás társadalmi nemek szerinti jellemzőivel. 1989 után pedig a nemzetközi vagy hazai történetírás különböző csoportjai, függetlenül attól, hogyan viszonyultak a magyar progresszió hagyományához, egyvalamiben egyformák voltak: nem foglalkoztak azzal, hogy a forradalomban milyen szerepet játszottak a nők. Azt, hogy ez miért volt hiba, egy rövid történettel illusztrálom.

2001-ben előadást írtam arról, hogy 1956 társadalmi nemek szempontú emlékezete miképpen maradt ki a nemzeti emlékezetből, és került kényszerpályára. Annyira lelkes voltam, hogy az előadás egy változatát elküldtem közlésre egy baloldali újságíró kollégának a Népszabadságnál, akiről azt reméltem, hogy nem idegen tőle a társadalmi nemek egyenlőségének kérdése. A leközlést elutasító levelének három érve, hogy szerinte miért nincsen társadalmi nemekre jellemző női emlékezet és főleg nem 1956 esetében, tanulságosak, mikor ezt a kötetet ünnepeljük.

Az első érve, hogy van női emlékezet, hiszen Dávid Ibolya, az akkori igazságügyminiszter beszélt ’56-ról, és Tóth Ilonának is szobrot állítottak. Van továbbá három történésznő, s sorolta: Standeisky Éva, Körösi Zsuzsa és Molnár Adrienn, akik a megtorlás történetével foglalkoznak. Szóval jelen vannak a nők, tehát nincsen kérdés. Természetesen kihagyta a sorból a fiatal Juhász Borbálát, aki 1998-ban először írt a CEU-ban arról az 1956. december 4-i nőtüntetésről MA dolgozatot, amely az egyetlen szovjet megszállás elleni tömegtiltakozás volt is. A doktori dolgozat a témában már nem született meg.

A baloldali újságíró második érve, hogy hát nem is lehetnek nők, sőt nem is hiányozhatnak, hiszen az akkori adatok szerint összesen 229 kivégzettből csak (!) hat volt nő. Ezzel jelezve, hogy az a fontos és érdemes a történészek figyelmére, akit kivégeztek.

A harmadik érv pedig, hogy a snagovi fogságban ott voltak a feleségek, és erről is van, éppen nő által készített dokumentumfilm, mégpedig Ember Mária filmje. Majd azzal zárta, hogy:

„(…) ez (elhallgatott női emlékezet – P. A.) onnan kezdve érdekes, amikor konkrétan ki van valami mutatva a történelemben. Miről nem beszél, kicsoda, ki hallgat el micsodát, mik azok a férfi szavak, mi az a férfi, beszédmód, mit torzít, mik az arányok hol stb., stb. A probléma érdekes, de általánosságban két bekezdésnél többet nem érdemes beszélni róla.”

Eörsi László kiváló könyve több, mint két bekezdés, és nem az úgynevezett férfi és női beszédmód keretében gondolkodik.

Ezt az üzenetet azóta forgatom magamban, hiszen ennek a magyar progresszióra jellemző társadalmi nemekre való vakságnak meg is lett a politikai és tudománypolitikai következménye.

A sikeres illiberális emlékezetpolitika úgynevezett nőtörténetírási fordulata ámulatba ejtette a felkészületlen szaktörténészeket. Az 1956-os Emlékév azért is emlékezetes volt, mert ott jelent meg teljes valójában, hatalmas utcai plakátokon és villamosmegállókban a forradalom és szabadságharc női hőseinek esztétizált fényképe. Az eddig elhallgatott nők megjelentek újra az utcán, méghozzá fegyverrel a kézben, illetve Tóth Ilona esetében a forradalom szűz mártírja is fontos helyet kapott, azért diszkrét sminkben. A nőtörténetírási fordulat a nőket nem a társadalom elnyomó rendszerei ellen harcolókként, hanem szenvedő áldozattokként mutatja be, akik ezért fegyvert fognak. Az 1956-os forradalmat a kommunista egyenlősítő politika ellen is vívták. Annak kudarca, hogy a munkavállaló nők nemcsak a munkahelyen tapasztalták meg a megkülönböztetést az ígért egyenlőség helyett, hanem még a család fizetetlen ellátása is a nyakukba szakadt, miközben az MDP az e téren is elértnek vélt saját sikereit hivatalosan ünnepelte, az elégedetlenség sok nőt vitt az utcára. A szinte csak férfiakból álló munkástanácsok követelései között szerepelt, hogy szigorítani akarták a mesterséges terhességmegszakítás engedélyezését, mint az egyetlen, akkor elérhető születésszabályozási eszközt.

Az 1956-os magyar forradalom emlékezetére is igaz a „kettéhasadt emlékezet” fogalma, amely azt jelenti, hogy míg az adott történeti esemény a történeti emlékezet része – hiszen október 23-a immár évtizedek óta nemzeti ünnep –, addig a nők tapasztalata, a társadalmi nemre jellemző élményük ebben nem jelent meg. Ez a hasadás azonban nem a hagyományos baloldali/liberális és konzervatív tengely mellett hasadt, hiszen mind a három hivatalos irányzat ignorálta a nők emlékezetét. De mivel az antikommunizmus lett az 1989 után újrameghatárzott nemzeti keret alapvető része, így a konzervatív nők gyakrabban tekintenek az 1956-ra, mint vonatkoztatási pontra saját életük során. Igaz, eddig elsősorban a férfiak történetei alapján.

Ha kimarad a női élmény a kollektív és nemzeti emlékezetből – s ezt már a történetírást bíráló korai feministák is felismerték –, akkor a nőktől megtagadják annak elismerését, hogy a történeti folyamatok aktív szereplői és cselekvő részesei voltak, illetve lehetnek a jövőben is. Hirdették, hogy ha a nők megismerik saját múltjukat, új politikai perspektívák nyílhatnak meg előttük, és olyan ismeretekhez jutnak, amelyekhez korábban nem. A saját történelem, a saját múlt létrehozása kulcskérdése a nők társadalmi egyenlőségért folytatott harcainak (munkásmozgalom, nőmozgalmak) a 19. század végétől, s ennek fő színterei a történetírás és a történelemoktatás. A „saját” történelem létrehozása az „ellenkánon” kialakításának igényét is jelentette, a kánonépítés minden vitás kérdésével. Történelmi felelőssége van a történészeknek, hogy ez a kánon a nőket a „nőtörténeti fordulat” keretében integrálta és integrálhatta.

Mit lehet tenni, mikor úgy tűnik, már nem lehet semmit tenni?

Eörsi László példát mutatott, mikor azt a könyvet, amit évtizedekkel korábban meg kellett volna írni, végre megírta és magán támogatással kiadta. A könyvből, illetve Kádár Zsuzsa kiváló utószavából kiderül, hogy az a 66 nő, akiket Pesti Lányoknak neveznek, akiket a forradalomban való részvételért elítéltek, milyen társadalmi hátterű volt, és miért csatlakozott a forradalomhoz. Ezek azok a nők, akik egy-egy harcoló csoportban fegyverrel vagy vöröskeresztes tevékenységgel, élelemellátással, netán röpcédulák előállításával vettek részt a szabadságért és függetlenségért folytatott küzdelemben. A férfiak nyolcszor többen voltak, de attól még a nők ott voltak, százalékosan többen, mint a mai demokratikus Parlamentben, és tették azt, amit tenniük kellett.

Ahogy 1789-ben a párizsi nők menete is a társadalom peremén élő kofák menete volt, amely megváltoztatta a francia forradalom történetét, úgy ez a 66, e könyvben bemutatott nő is elsősorban a társadalom alsó, iskolázatlan rétegéből jött. Érdekes, hogy az igazságszolgáltatás társadalmi nemek szerinti logikája éppen úgy működött, mint az 1945 utáni politikai igazságszolgáltatásban: minél alacsonyabb iskolai végzettsége volt valakinek, annál valószínűbben kapott hosszabb börtönbüntetést vagy akár halálbüntetést is. A nők felével szemben indítottak eljárást. A pesti lányokat a kommunista hatalom megtorlása tette többek között „pesti lányokká”, a megszenvedett sors, amelynek része volt börtön megaláztatása, az érzéstelenítés nélkül elvégzett abortusz vagy nemi erőszak, meghatározta ezeknek a nőknek az életét.

A kötet hiányzó kézikönyv, melynek összeállítása nem jöhetett volna létre Eörsi László több évtizedes, fegyelmezett levéltári kutatásokra épülő életműve nélkül. A fellelhető levéltári forrásokon kívül szóbeli, bibliográfiai és filmográfiai forrásokat is használ az életrajzok megírásában, és ahol lehet, fényképet is közöl. Ezzel beírta a nőket a 1956 történetébe. Köszönet érte.

(Az 2019. október 16-án a Fúgában rendezett könyvbemutón elhangzott szöveg szerkeszett változata) 

Pető Andrea

A kötet adatai: Eörsi László: A pesti lányok, 1956 . Budapest, Noran Libro Kiadó, 2019. 226 oldal.

Ezt olvastad?

Sah mat generációkon át – Kádár János és Grósz Károly küzdelme

A világ és a magyar történelem konstans – sokszor figyelemreméltó - fenoménja a hatalomváltások időszaka, legyen szó akár monarchikus, akár

X