Petőfi születésének mondái

A XX. század egyik legjelentősebb folklórkutatója, Alan Dundes egy 1965-ben megjelent tanulmányában (The Hero of Tradition) tizennyolc epikus hős – többnyire antik mitológiai alak – történetét áttekintve vizsgálta azok életének népköltészeti szempontból fontos epizódjait. Dundes véleménye szerint az életsors mozzanatai három fő csoportra oszthatók: a születéshez, a beavatáshoz és a halálhoz, tehát az átmenet rítusaihoz. Minderre a magyar folklórhagyomány epikus hősei esetében is számos példa van, s minél kiterjedtebb hagyománykör övezi egy-egy konkrét történelmi személy alakját, annál sokszínűbbek és kidolgozottabbak az illető születésével kapcsolatos hagyományok is.

A 2018-ban megjelent magyar történetimonda-katalógus harmadik kötetében több tucat történelmi személy és betyár származásának és születésének narratív hagyományai vannak rendszerezve. E tipológia szerint a magyar népi képzelet kitüntetett figyelmet fordított a hős eredetére: királyi vérből történő származására (Hunyadi János), előkelő származására (például egyes betyárok), törvénytelen voltára (Rudolf trónörökös), vagy éppen számos esetben eredendően alacsony rangjára (ahonnét minden akadályt leküzdve magasra jutott). Főként egyes szentéletrajzokban szerepel az, hogy látomás, angyali jelenés vagy más különleges jel, esemény jövendöli meg a hős közelgő születését és majdani dicsőségét. A születés körülményei is többnyire különlegesek: égi jel (üstökös) tűnik fel az égen, maguktól megszólalnak a harangok, illetve az újszülött világra jötte már eleve nem átlagos (burokban, foggal születik stb.). A történeti mondák többnyire számon tartják a hős születési helyét, a szülőházát vagy szülőházának a helyét is, olyannyira, hogy esetenként akár fél tucatnyi település népe is magáénak vallja a nevezetes történelmi személyt, hittel vallva, hogy a községükben, illetve falujuk határában született. Egyes negatív történelmi szereplők esetében pedig az a közkeletű toposz terjedt el, hogy az illető valójában az utolsó ítélet kapcsán megjövendölt Antikrisztus megtestesülése (lásd: Lenin, Hitler, Sztálin).

Közvetve a hős születésével kapcsolatos hagyománykörbe illeszkednek a gyerekkor egyes fontosnak tartott epizódjai is: a megkeresztelés helyszíne, a keresztapa és a dajka személye, az ifjúkori tanítómester kiléte. Antik előzményekre (Romulus és Remus) tekint vissza a nőstényfarkas által felnevelt hős hagyománya, amely a magyar folklórban elsősorban betyárokkal és más közrendű személyekkel kapcsolatban fordul elő, hasonlóképpen azzal az egyes tündérmesékből és a hiedelemvilágból ismert motívummal, miszerint az illető azért lett olyan átlagon felüli és hatalmas erejű, mert hatéves koráig szoptatta őt az édesanyja.

A jelzett hagyományok némelyike szerepel Petőfi Sándor mondakörében is. A költő születésével kapcsolatos vélemények és történetek már mintegy másfélszáz éve részét képezik a folklórnak és a közbeszédnek, még ha többnyire nem is olyan szenvedélyes módon, mint történt az a halálával, nyomtalan eltűnésével, vélt szibériai hadifogságával, illetve visszatérésével/visszavárásával összefüggésben. Egy, a múlt században élt Sándor József nevű fantaszta egyenesen azzal adott közre egy füzetet, hogy mindkét kérdés tekintetében már a kiadvány címében egyértelművé tette a véleményét, ám mint azt Dienes András kritikai éllel megfogalmazta, a magyar néprajzkutatás még az 1950-es években is adós maradt azzal, hogy széles körben feljegyzett folklórszövegekkel reflektáljon Petőfi születésének és halálának talányára. Noha az Egyetemi Néprajzi Intézet munkatársai Dégh Linda és Ortutay Gyula irányításával a centenáris ún. „1948-as gyűjtés” keretében a szabadságharc szájhagyományozott emlékei után kutatva Petőfire is rákérdeztek, sőt, az általuk megkérdezettek Kossuthon kívül őt emlegették legnagyobb számban, a költő születésével kapcsolatos hagyomány, vélemény csak elvétve került feljegyzésre. Nagyobb sikerrel járt a Petőfi-anekdotákat kötetbe szerkesztő Dienes András, aki Kiskőrösön és több más Duna-Tisza közi településen is rátalált olyan, a helyi szájhagyományban élő emlékekre, melyek a költő ottani születésére, illetve élete első éveire reflektáltak, esetenként még a XIX. században élt, Petőfit és családját is személyesen ismerő forrásukat is megnevezve. Hasonló gyűjtések Penavin Olga és munkatársai jóvoltából vajdasági magyarlakta településeken is folytak az 1970-es évek elején, s az így felhalmozódó adatokra támaszkodva született meg Dobos Ilona tollából az első áttekintés a Petőfi-mondakörről, benne a költő születésével kapcsolatos hagyományokat is megemlítve.

A magyar népi hiedelemvilágban a Kárpát-medence egyes archaikus népi kultúrájú vidékein, különösen a keleti magyar nyelvterületen a legutóbbi időkig általános volt az a képzet, hogy az újszülött sorsa eleve elrendelt, amelyről a születés pillanatában sorsasszonyok (három párka, urszita, tündér) nyilatkoznak. Ez az antik (görög–római) mitológiában gyökerező hiedelem különösen a balkáni népek folklórjában terjedt el, és valószínűleg e déli irányba mutató interetnikus kapcsolatok révén vált részévé a Petőfi-mondakörnek is. A Vasárnapi Lapok című újság egy 1880. évi számában e hagyomány már kevésbé mitikus kontextusban szerepel: a költő édesanyjának még lány korában egy javasasszony jövendölte meg, hogy „olyan fiat fog szülni, amelyik előtt ő maga is le fog hajolni”. Hogy hasonló – álom általi – jóslatokban Petőfi is hitt, arra Jövendölés című költeményében ő maga is utalt, megjósolva korán bekövetkező halálát és nevének továbbélését.

Homérosz óta, akit hét város tartott a szülöttének, Szent István királytól Hunyadi Jánosig, Budai Nagy Antaltól Toldi Miklósig vagy Kinizsi Pálig számos jeles magyar történelmi személyiség szülőhelyét vitatta az utókor, illetve vallotta őt egyszerre több település is a magáénak. Kitüntetett hely illeti meg ebben a sorban Petőfit, akinek ottani napvilágra jöttét Homéroszhoz hasonlóan mintegy tucatnyi – alföldi – község vindikálta magának. És bár Kiskőrös szülötteként akár még tisztünk is lehetne az irodalomtörténeti vita fonalát újra felvenni, e tudományos értekezés folklórtörténeti jellegű, és célja is sok tekintetben éppen ellentétes a valós adatok történeti hűségével, hiszen a népi képzelet világának sokszínűségét célozza meg és villantja fel.

A már említett „1948-as gyűjtés” egyik résztvevője, Aukner Tibor a Kiskőrössel szomszédos Soltvadkerten, valamint a környékbeli Bácsbokodon, Dienes András pedig Kiskőrösön jegyzett fel emlékeket és visszaemlékezéseket Petrovicsék kiskőrösi éveiről. A folklórgyűjtők által megkérdezett emberek megemlékeztek a mezőváros központjában állt mészárszékről, Petőfi név szerint ismert kiskőrösi dajkájáról, sőt, még a gyerekkori éveiről is – ez utóbbiról már nyilvánvalóan anakronisztikus módon, hiszen a család két év múlva már Kiskunfélegyházán bérelt mészárszéket. Kiskőrösön mesélték Dienesnek azt a történetet, miszerint Petőfi gyakran elkószált a Kiskőrössel határos Szűcsi erdőbe fára mászni, madártojást szedni, és ilyenkor gyakran szakadt nadrágban ment haza. Hiába verték meg érte, újra elszökött az erdőbe. Egy másik monda arról szól, hogy a fiatal költő az utcán játszott és addig kergette az árokszélen legelő libákat, amíg meg nem fogott egyet, majd kihúzta az állat farkából a legszebb tollat, és azt faragta ki írótollnak. A liba gazdája a tanítónak beárulta Petőfi csíntevését, azonban a tanító nem verte meg a fiút, mert az a leckéből mindig kitűnően felelt.

Az „1848-as gyűjtés” szikár történeti közlései és a Penavin-féle vajdasági adatfelvétel a jelzett féltucatnyinál jóval több települést is megemlít, mint olyan községet, amelyről a megkérdezettek bizonytalan eredetű értesülés nyomán, vagy akár saját kútfőből úgy vélekedtek, hogy az a tényleges születési hely. A dicső státuszért sokáig reális versenyben lévő Kiskunfélegyháza híre távoli, tiszántúli tájakon is gyökeret vert. Egy tasnádi gazdálkodó történetesen úgy tudta, hogy Petőfi szülei kiskunfélegyházi barátjuknál töltötték a karácsonyi ünnepeket, és mivel a december végi hóviharok miatt a vendéglátók nem engedték őket útra kelni, Hrúz Mária Kiskunfélegyházán szülte meg a fiát. Néhány nap múlva meleg téglával és üvegekkel kibélelt szánnal indultak haza, és amikor bejelentették Petőfi születését, akkori lakhelyüket, Kiskőröst írták be az anyakönyvbe.

Egy másik jeles kiskunsági településen, Petőfi későbbi képviselőjelölti korteskedésének helyszínén, Szabadszálláson is sokáig makacsul tartotta magát az a nézet, hogy a költő valójában ott született. Még bírósági per is folyt állítólag a vita eldöntése érdekében, amely során a helyi tanúk eskü alatt vallották, hogy a költő az ő teleülésükön született. Közvetve erre utal a szomszédos Jakabszálláson nyilatkozó egyik helybeli lakos is, aki szerint még „rendelet”-ben is kijött, hogy Petőfi Szabadszállás szülötte. E szabadszállási hagyomány Petőfi állítólagos ottani unokatestvérének visszaemlékezésére hagyatkozik, és arról szól, hogy az édesanyja ott feküdte ki a gyermekágyat, és azért vitték a gyereket megkeresztelni a mintegy harminc kilométerre lévő, akkor még főként „tótok” által lakott (felföldi szlovák telepesek által újratelepített) lutheránus mezővárosba, mivel a községben nem volt evangélikus pap.

A Gál Károly által 1947-ben Jakabszálláson feljegyzett változat ennél jóval szegényesebb. E monda szerint Petőfi szülei hazafelé tartottak, és az édesanyját Jakabszállás táján lepték meg a szülési fájdalmak. Hrúz Mária az út menti kocsmában (Szabó-kocsma/Nyírott Ángyi kocsmája) szülte meg a fiát, akit Szabadszállásra vittek megkeresztelni, mivel Fülöpszálláson nem volt pap.

Több más mondaváltozat is arról szól, hogy Petőfi édesanyjára a szekéren útközben, Kiskőrösre hazafelé tartva törtek rá a szülési fájdalmak. Nagy Czirok László egész sor Bugac környéki településről jegyezte fel azt, hogy a fiát Petrovicsné kényszerű megállóhelyükön: az orgoványi csőszházban, illetve az orgoványi csárdában szülte meg, és a szülésnél bábaként a csősz felesége segédkezett.

Az orgoványi helyszín már voltaképpen a bugaci hagyománykör része, amely azonban az idők folyamán további lokális változatokat is eredményezett. Ezek szerint Petőfi a Kiskunfélegyházához tartozó Bugacmonostoron született, közelebbről pedig a bugaci csárdában, ahol Kiskunfélegyházáról Kiskőrös felé tartva álltak meg. Ugyancsak egy út menti vendéglő, az izsáki (kisizsáki) Háromasi csárda a születési helyszín az ottani folklórhagyomány szerint, mely hagyomány még azt is hozzáfűzi, hogy Petőfi szülei szilveszter napján utaztak Szabadszállásról Kiskőrös irányába, de a beinduló szülés miatt csak odáig jutottak el. Egy délvidéki (a vajdasági Muzslyán feljegyzett) mondaváltozat ugyanezen motívumot továbbszőve már a folklorizálódás egy következő fokozatát mutatja: Petőfi mint az Alföld költője, a rónaság egyik szimbólumának tekintett hortobágyi csárdában születik meg, és az ottani pásztorok – értesülve a kisfiú világra jöttéről – a kisbírójuknak nevezik el. Végül itt említendők még azok a változatok is, melyek csak hozzávetőleges helyszínt jelölnek meg. Közös elemük, hogy Petőfit az országúton, a szekéren szülte meg az édesanyja valahol Kiskunfélegyháza határában/a félegyházi határban lévő Ringhegyi szőlő tájékán, és onnan vitték be megkeresztelni Kiskőrösre.

A pusztai születés hagyománya képezi alapját azoknak a mondáknak, melyekben bibliai reminiszcenciák is fellelhetők, sőt, egyértelműen az újszövetségi születéshagyomány az előképük. Egy Penavin Olga által a szlavóniai (kórógyi) magyarok körében gyűjtött történet szerint – melyet Dobos Ilona ismertetett Penavin szóbeli közlésére hivatkozva – Petőfi Jézushoz hasonlóan egy istállóban, jászolban születik meg (Lk 2, 7–16.), és az ottani pásztorok az első gyámolítói. Az újszülöttet köszöntő és szerény ajándékaikkal megtisztelő pásztorok bibliai motívuma (Lk 2, 8–20.) egyaránt része a Bugacra, illetve Hortobágyra lokalizált tradícióknak. Mint azt a szabadszállási, a móricgáti és a muzslyai adatközlők közel megegyezően mesélték, a költő az ottani (az orgoványi/a hortobágyi) csárdában született meg, ahol szilveszterkor éppen a környékbeli pásztorok mulatoztak. Amikor a pásztorok Petőfi apjától értesültek a szerencsés szülésről, ők is bementek a szobába megnézni a csecsemőt, és ajándékként letettek az ágy mellé egy üveg bort, egy kisbárányt és egy karikás ostort, hogy ha majd felnő a gyerek, akkor is megemlegesse, hogy egy csárdában, pásztorok között született.

A kecskeméti Katona József Múzeum Néprajzi Adattárának egyik kéziratos gyűjtése e hagyományokat Rózsa Sándor alföldi mondakörébe illeszti be. E Bugacon 1983-ban feljegyzett monda szerint az ottani csárdában született költőnek nem más a keresztapja, mint az országos hírű betyár. E hagyomány arról szól, hogy amikor a szülők a csárdából továbbindulnak a csecsemővel, összetalálkoznak a bugaci betyárokkal, élükön Rózsa Sándorral. Amikor a betyárvezér látja, hogy szegény emberekkel van dolga, száz krajcárt ad neki, és az újszülöttet a maga neve után elkereszteli Sándornak.

A fentebb részletezett történelmi hagyományok a megjövendölt dicsőség motívumán kívül egyéb néphitelemekkel is kiegészülnek. Kiskőrösön említették a XX. század közepén a folklórgyűjtőnek, hogy Petőfi szerencsegyerek volt, mert éppen szilveszterkor született. Ugyancsak Kiskőrösön hallotta 1947-ben Aukner Tibor azt a középkori szentek kapcsán is ismert legendás hagyományt, miszerint születésekor a község harangjai maguktól szólaltak meg. A megszületett gyermek különleges voltát jelezték mindazok a testi jegyek is, melyekből a szemtanúk a majdani poéta táltosi mivoltára következtettek. Egy rábaközi monda szerint Petőfi foggal született, melyet azonban az édesanyja titkolni akart, de a szülésnél segédkező asszonyok is megpillantották az ínyén a kis fehérséget. Az egyik rokon asszony meg is jegyezte az édesanyának, hogy: „Ebből a gyerekből nagy ember lesz, mert táltosnak született!” Az erdélyi Petőfi-hagyományok még ennél is tovább mennek: Segesvár környékén és a székelyföldi Gyergyóban egyaránt úgy vélték, hogy a költő nem csupán foggal (fölös csonttal) született, hanem különleges mivoltát dupla fogsora jelezte, s mint ahogyan egy küküllősárdi adatközlő hozzáfűzte, a holttestét is ez alapján tudták azonosítani a segesvári csatatér közelében.

Magyar Zoltán

Újságunk indulásától kezdve arra törekszünk, hogy más történelemmel foglalkozó médiumokkal együttműködjünk. A kéthavonta megjelenő Honismeret folyóirat hasonlóan az Újkor.hu-hoz a színvonalas tudományos ismeretterjesztést tűzte zászlajára. Kiadója, a Honismereti Szövetség tömöríti a helytörténettel, a történeti és néphagyományokkal, a néprajzzal, az irodalom és a művészet helyi értékeivel, a természeti és szellemi környezet védelmével, a helyi kultúra őrzésével, a népnyelv ápolásával, az emlékhelyek gondozásával foglalkozó egyesületeket, szakköröket, munkatársakat a közös értékvédelem és a nagyobb hatékonyság érdekében. Magyar Zoltán cikkének teljes, hivatkozásokkal ellátott változata a Honismeret 2023. évi 1. számában jelent meg. A folyóirat honlapja az alábbi címlapra kattintva érhető el.

Ezt olvastad?

„Csudáknak éve” – Kézzel foghatóvá tenni a történelmet

A modern, polgári Magyarország „teremtésmítoszának” kétségkívül az egyik legfontosabb sarokköve az 1848-49-es szabadságharc, valamint az azt megelőző reformkor és a

X