„Pokol a kerekeken” – avagy a Harag című film
A műfaj kedvelői kétségkívül várakozással tekintettek a 2014-ben megjelent amerikai háborús filmre, a Haragra. Talán érdemes előrebocsátanom, szerintem nem hiába.
Az alkotás egy amerikai harckocsi, a Harag (Fury) névre keresztelt Sherman tank és legénységének története a második világháború utolsó esztendejében. 1945 áprilisában járunk, mikor a film felveszi az események fonalát. A 9. amerikai hadsereg alárendeltségében harcoló amerikai 2. páncéloshadosztály egyik csatájában a Harag harckocsi elveszíti személyzete egyik megbecsült tagját, aki a homlokgéppuskát kezelte. A pótlására kapott újoncról hamar kiderül, hogy igazi „zöldfülű”, nemhogy harcban nem vett részt, hanem harckocsizó kiképzést sem kapott: gépíróként szolgált! A véres összecsapáson és a bajtárs elvesztésén sem tette még túl magát a személyzet, mikor újra harcba vetik őket.
Ebből bontakozik ki a történet: a véres harcok, miközben élet és halál apró dolgokon, tapasztalaton és szerencsén múlik; kísért a hősi halált halt bajtárs emléke és ellenérzéseket szül a katonai dolgokban gyakorlatlan újonc, akit eleinte a személyzet többi tagja nem is akar befogadni.
1945 óta a legnépszerűbb filmes témák közé tartozik a második világháború valamilyen mozgóképes megjelenítése. A klasszikus történelmi filmek (A halál ötven órája, A leghosszabb nap, A híd túl messze van stb.) általában konkrét, nevezetes háborús eseményhez kötődnek és fő céljuk a háború történetének bemutatása. Ezúttal nem ilyen alkotásról van szó. A második világháború itt inkább csak puszta keret egy történet elmeséléséhez: öt katona sztorijához, akiket a háború sodor egymás mellé, s a háború adja véletlenszerűen összeállt közösségük kovászát, tapaszát. Maguknak a történeti eseményeknek, a küzdő hadseregnek vagy a helyszíneknek is ez a keretszerep jut. Szinte bármelyik – főleg 20. századi – háborúban elhelyezhetnénk a történetet, persze más technikai eszközökkel, fegyverekkel leforgatva. Nincs jelentősége annak, hogy a 9. hadseregről van szó, vagy hogy az amerikai szárazföldi erők egyik alap páncélosseregtestének számító 2. páncéloshadosztály katonáiról. Mint ahogy annak sincs túl nagy fontossága, hogy amerikai harckocsizókról van szó: ha a harckocsizó katonák mindennapjait általánosságban tekintjük, éppúgy lehetnének britek, vagy ad absurdum szovjetek. Ahogy a tank is lehetne akár T–34 vagy Cromwell is: a Tigris elleni harcban egyik sem borítaná meg az erőviszonyokat. Ha kézbe vesszük Robert Kershaw művét, a tavaly karácsonyra megjelent Harckocsizók című kötetet, akkor megértjük, miről van szó.
Harckocsizóként csatába indulni különleges helyzetet teremt: egy csapat részévé kell válni, mely csapatnak a hatékonysága, s ami a legfontosabb, a túlélése az egyes tagok tevékenységének függvénye. Bárkiről van is szó, önmagán kívül felelősséggel tartozik a tankban szolgáló többi bajtársáért is. Bárki hibázik, a többi is vele bukhat. A bukás háborúban pedig a halált, vagy a súlyos sebesülést jelenti. Ennek a szimbiózisnak a legénység mellett fontos elemét képezi a harcieszköz is, vagyis maga a harckocsi. Annak képességeitől, állapotától ugyanúgy függ a harc kimenetele, a személyzet sorsa, mint a tankosok munkájától. Fontosságát, miként a repülőgépekét is, jól mutatja, hogy nevet adnak neki: ez gyakorta látható korabeli fényképeken, vagy filmhíradó-felvételeken is. Kershaw művében ezt a mikrokozmoszt mutatja be: az állandó életveszély, a stressz, a folyamatos koncentráció, egy szűk vasdobozva zárva a természetellenes közeg, egyes érzékszervek túlterhelése, illetve más érzékek kiiktatása a többi fegyvernemétől eltérő harci környezetet jelent. Ez a környezet pedig minden harcoló nemzet harckocsizó csapatainál így működött. Miért is tettük ezt a rövid kis szakirodalmi kitérőt? Mert így utólag hasznos tanács lehet, hogy először olvassuk el a könyvet, aztán nézzük meg a filmet. Nemcsak egy jó szakkönyv élményével leszünk gazdagabbak, hanem más megvilágításba helyeződik a film is.
Nem kívánom bizonygatni a nagyszerű színészi alakításokat. Nem, mert ennek a mozinak nem ez a legfőbb erénye – bár igaz, azért a szereplők hozzák a várható szintet. Nincsenek igazán nagy karakterek, nincsenek nagy katarzisok. Ebből a szempontból minden egyszerű, mint a faék. Ez öt ember története, öt harcoló katonáé, akik győzni akarnak és túlélni, nem feltétlenül ebben a sorrendben. A célokat és eszközöket tekintve nem túl bonyolult világ. Minden alárendelődik a legfontosabb közös célnak, a túlélésnek és az ebben a két legfontosabb tényezőnek: a csapatnak és a tanknak. Ebben a környezetben minden más csak felesleges luxus. Ezt az egyszerű képletű világot a film lineáris vonalvezetése jól leképezi.
Rajtuk kívül mindenki más csak aszerint érdekes, hogy ezen öt férfi háborús közösségére és céljának elérésére milyen hatást gyakorol. Igazából szinte nevük vagy karakterük sincs: csak interakcióik a Harag legénységével. S ezek a kapcsolódási pontok, talán a film közepén látható jelenet – a két német nő és az öt katona – kivételével, ritkán lépnek ki a „díszlet” szerepköréből. Az események is az öt katona körül koncentrálódnak, térben és időben pedig az elmesélt történet tere és ideje képezi a film dimenzióját. Nincs visszatekintés a múltba vagy előrenézés a jövőbe, nincsenek nagy összefüggések. Sőt, a fő cselekmény dimenziója a szó szoros értelmében is összeszűkül s a Sherman küzdőterére korlátozódik. Vagy ha nem a tank szűk nyílásain keresztül látjuk a világot, akkor is szinte minden jelenetben ott az élettelen „bajtárs”, a Harag. Úgy, ahogy a frontkatona minden pillanatában ott a háború, s bármi történik körülötte, a harcoló katonában háború van, s hogy újra Kershaw művére utaljunk, még a béke eljövetele után is.
A filmbeli szereplők nem, vagy csak rövid időre lépnek ki a frontkatona szerepéből. De ez is a háború realitása. Az otthon, a civil élet és normalitás távoli világának emlékei a háborús viszonyok elviselését csak megnehezítik, ezért – talán egyfajta önvédelemből – nem is igyekeznek kizökkenni a katonaszerepből. S ez a polgári lakossággal való kapcsolatra is rányomja bélyegét – a nőkhöz és a magántulajdonhoz való viszony átértékelődésével.
A film mind képi, mind pedig hanghatásait tekintve kiváló élményt nyújt, ütközet közben szinte a harcoló tankban érezhetjük magunkat. A korhű eszközök alkalmazása szintén hozzájárul a hitelességhez. Különösen izgalmas, hogy a filmben felhasznált Sherman tank a Bovington Tank Museumból származó M4A2E8, az ellenfélként feltűnő Tigris pedig szintén a múzeum tulajdonát képező, eredeti világháborús darab.
Ez a háborús mozi a film műfaji korlátai ellenére is hiteles képet ad arról, milyen lehetett a világ egy harckocsizó szemében, s hogy ez a világ valóban „pokol a kerekeken”.[1]
Harag (2014)
Rendezte: David Ayer
Főszereplők: Brad Pitt, Logan Lerman, Jon Bernthal, Shia LaBeouf, Michael Pena
Ezt olvastad?
További cikkek
Egy régi polgár a népi demokráciában – Az Apám néhány boldog éve című film
Simó Sándor filmrendező (1934–2001) saját novellájából forgatta az Apám néhány boldog éve című filmjét, amelyben emléket állít egy korszaknak, az ún. népi demokrácia éveinek (1945–1948) és egy embertípusnak, a kisvállalkozó […]
Most vagy soha! – Alkotói szabadság vs. történelmi hitelesség
Március 14-én került a mozikba az 1848. március 15-i eseményeket feldolgozó történelmi kalandfilm a Most vagy soha! Fontos a filmet helyén kezelni. Mindenki a saját szemszögéből vizsgálja az alkotást, jelen […]
Tom Hanks repülő cirkusza – A levegő urairól történészszemmel
2024. január 26-án mutatták be az Apple TV+ felületén a Levegő urai (Masters of the Air) című minisorozat első epizódját. A kilenc részes háborús dráma utolsó epizódjának premierjét március 15-re […]
Előző cikk
110 éve nyitotta meg kapuit a Magyar Optikai Művek
Honnan kapta nevét a MOM Park? A területen fekvő egykori Magyar Optikai Művek idén lenne száztíz éves. Írásunkban röviden bemutatjuk történetét. Újságunk indulásától kezdve arra törekszünk, hogy más történelemmel foglalkozó […]