Pragmatizmus, hagyomány és modernizáció ­– Konferencia Mária Terézia uralkodásáról

A Magyar Történelmi Társulat és az MTA Filozófiai és Történettudományok Osztálya 2022. december 15-én konferenciát szervezett az MTA Székház Nagytermében, amely Mária Terézia uralkodását állította a középpontba. A Pragmatizmus, hagyomány és modernizáció. Mária Terézia császárné és királynő című tudományos tanácskozás számos aspektusból vizsgálta az uralkodónő negyven évig tartó regnálásának időszakát, kitérve uralkodásának jogi, egyház-, művelődés- és társadalomtörténeti aspektusaira, valamint (köz)egészségügyi vonatkozásaira.

Mária Terézia, a Habsburg Monarchia egyetlen női uralkodója osztrák főhercegnőként, illetve magyar és cseh királynőként 1740-ben követte édesapját, VI. Károly német-római császárt (III. Károly magyar királyt) a trónon. Az uralkodónő manapság is az egyik legnépszerűbb osztrák történelmi személyiség, aki a magyar rendek 1741. évi, később „pozsonyi jelenetként” elhíresült országgyűlési kiállásának okán, valamint gazdaság- és oktatáspolitikai rendeletei révén a magyar történelmi emlékezetben is jelentős szerepet tölt be. Férjét, Lotaringiai (I.) Ferenc császárt már uralkodása kezdetén, 1740-ben névleg társuralkodói rangra emelte, ám a valódi hatalmat továbbra is ő maga gyakorolta – férje 1745-ös császárrá koronázását követően egyúttal császárnéi rangban. Az uralkodónő Ferenc császár 1765. évi halálát követően is hasonlóképp járt el, amikor elsőszülött fiát, a későbbi II. Józsefet tette meg társuralkodójává.

Csukovits Enikő, a Magyar Történelmi Társulat főtitkárának köszöntőjét követően Kurucz György (Károli Gáspár Református Egyetem) vezetésével vette kezdetét a konferencia délelőtti szekciója. Kulcsár Krisztina (Magyar Nemzeti Levéltár) előadása az említett második, 1765. évi társuralkodói kinevezés, valamint a helytartó (Albert szász-tescheni herceg) szerepköréből kiindulva az úgynevezett „országgyűlések nélküli időszak” (1765–1790) rendeleti kormányzásának adminisztratív politikáját, a kormányzati struktúra megítélésének kérdését járta körbe.

Az 1765-ös év több szempontból is fordulópontot jelentett a magyar történelemben, hiszen az uralkodónő ezt követően több, mint 20 évig nem hívott össze országgyűlést, „áttérve” a rendeleti kormányzásra.

Az előadó három, diéta összehívására okot adó politikai helyzet bemutatását követően rámutatott, hogy a következő fordulópont 1780-ra tehető; Mária Terézia halálát követően II. József társuralkodóból egyeduralkodó, Albert herceg pedig helytartóból kormányzó, majd főherceg-nádor lett. Rátérve a rendeleti kormányzás kérdésére Kulcsár kifejtette, hogy a kifejezés nem helytálló, hiszen – a hatékonyság növelése érdekében – már Mária Terézia uralkodását megelőzően is uralkodói leiratok (rescriptumok), valamint rendeletek (decretumok) formájában igazgatták a monarchiát, melyet az ügyiratok számának rohamos emelkedése is megkövetelt.

Forgó András (Pécsi Tudományegyetem) előadásának középpontjában a 18. századi esztergomi érsek, Esterházy Imre karrierje és közéleti szerepe állt. Esterházy a váci, a zágrábi, majd a veszprémi püspöki széket követően 1725-től esztergomi érsekként egyházpolitikai tevékenysége nagy részét nem Mária Terézia, hanem még III. Károly uralkodása alatt fejtette ki. Ugyanakkor elmondható, hogy az 1745-ben elhunyt hercegprímás számos ügyben fontos támasza volt Mária Teréziának, ami a hozzá intézett folyamodványaiból is kitűnik.

Az érsek fontos legitimációs szerepet töltött be a nőági örökösödés elfogadtatásában, ő koronázta meg Mária Teréziát Pozsonyban 1741. június 25-én, és később is segítette az uralkodónőt trónjának és birodalmának megvédelmezésében.

Az előadás arra is kitért, hogy mennyiben tulajdoníthatunk kulcsszerepet Esterházynak a magyar rendek híres és régóta a köztudatban élő, diétán tett „Vitam et sanguinem!” (Életünket és vérünket) felkiáltásában. Ahogy arra az előadó rámutatott, a magyar rendekhez forduló uralkodói kérés első alkalommal a propozíciók átadásakor került elő 1741. szeptember 11-én. Erre reflektált Esterházy felajánlása, később pedig Mária Terézia magyarországi uralkodásának egyik klasszikus toposzává vált a magyar nemesség fogadalma.

Ezt követően Kökényesi Zsolt (Eötvös Loránd Tudományegyetem) előadásában a Mária Terézia által 1760-ban, uralkodói kiváltságlevél útján – magyar királyi jogcímen – alapított Magyar Nemesi Testőrség létrehozásának körülményeit és művelődéstörténeti szerepét mutatta be. Az újonnan felállított bécsi udvari intézmény egyik fő célja volt, hogy növelje a magyar nemesek jelenlétét Bécsben, elősegítve integrációjukat a császárvárosban. Ahogy arra az előadó rámutatott, a Habsburg Monarchia rendjei közül – a korszakban egyedülálló módon – kizárólag a magyar rendek bírtak önálló, „nemzetiségi” elv szerint szervezett testőrgárdával. A közel 120 fős magyar testőrség kiemelten fontos intézménnyé vált a korszak bécsi magyar reprezentációja szempontjából, amely együttesen szolgálta az udvari (uralkodói), a nemesi és a rendi érdekeket. Kökényesi előadásában röviden kitért a testőrség palotájának tervrajzaira, a testőrök egyenruháinak kialakítására, továbbá az egyes testőrkapitányok személyére is, majd felvillantotta, hogy a többi udvari testőrséghez képest milyen számarányokkal bírt a magyar testőrség. Kiemelte, hogy csak Mária Terézia uralkodásának végéig közel 400 fő tanult itt – kétszer annyi, mint más bécsi intézményben.

Elmondható tehát, hogy a Habsburg–magyar kompromisszumos politika fényében fogant Magyar Nemesi Testőrség fontos és közvetlen műveltségszerző intézménnyé vált a korszakban.

A délelőtti szekció utolsó előadásában Serfőző Szabolcs (Magyar Nemzeti Múzeum) Mária Terézia uralkodásának reprezentációs elemeit és szimbolikáját vizsgálta. Az előadás egyrészt kitért az 1741. évi pozsonyi koronázási ceremóniára, másrészt pedig az uralkodónőt (is) ábrázoló kortárs portrékra és társportrékra – mindkét esetben a Mária Teréziára utaló, férfias és nőies karakterű elemek megoszlására fókuszálva. Az osztrák örökösödési háború (1740–1748) éveiben a bécsi udvar a szimbolikus politika eszközeivel is igyekezett hangsúlyozni az uralkodónő kettős szerepét, női és férfi mivoltát. A nőági örökösödés és a dinasztia túlélésének hangoztatása érdekében általában feminin, a legitimáció megerősítése érdekében viszont maszkulin elemeket hangsúlyoztak a ceremóniák alkalmával, illetve a kortárs portrékon, amely furcsa kettősséget eredményezett.

A királynői lét önmagában is sajátos ellentétet jelentett a magyar politikai gondolkodásban. Már Anjou Mária királynő (1382–1395) esetében felmerült a rex femineus fogalma, amely igyekezett egybeolvasztani az uralkodó nemét és méltóságát. Ez a kettősség tetten érhető Mária Terézia említett koronázási ceremóniáján, illetve kortárs portréin is. A ceremóniát tekintve a kettősség többek között kifejezésre került a szertartás folyamataiban, továbbá az uralkodói eskütétel szövegében (vö. domina et rex noster), a portrék esetében pedig elterjedt a lóháton ülő uralkodónő vagy a kardvágás jelenetének képtípusa, melyeket a bécsi udvar rézmetszetek, sőt emlékérmék révén is propagált.

A konferencia Forgó András (Pécsi Tudományegyetem) által vezetett délutáni szekciója Krász Lilla (Eötvös Loránd Tudományegyetem) előadásával vette kezdetét, amely a Mária Terézia uralkodása alatt bevezetett (köz)egészségügyi reformok előképeit és főbb elemeit mutatta be. Az előadás kitért a korabeli monarchia egészségügyi piacának és szervezetrendszerének felépítésére és működésére, mindezek birodalmi szintjeire, valamint magyar szintjére is. Krász egy Kaunitz kancellár memorandumából vett idézettel indítva rámutatott a korabeli reformpolitika igényének alapjaira és előképeire: az új, rendészeti típusú hatalomgyakorlásra, a statisztikai jellegű követés igényének megjelenésére, a reguláció és a társadalmi gondoskodás fontosságára, a differenciálódás és az adminisztratív gyakorlatok szükségességére.

Az előadás ezt követően kitért Gerard van Swieten (1700–1772) alakjára és tevékenységére, aki 1745-től kezdve Mária Terézia személyi orvosa volt.

Swieten terjesztette elő a Habsburg Monarchia fő egészségügyi reformját, a Mária Terézia által 1770-ben végrehajtott Generale Normativum in Re Sanitatist, amely többek között hathatósan átalakította és modernizálta a Habsburg Monarchia területén működő egészségügyi szolgálatokat, továbbá a bécsi orvosi egyetemi képzést.

Krász kitért a reform magyar vonatkozásaira is, bemutatva az 1770-ben induló, bécsi minta szerint működő nagyszombati orvoskari képzést, valamint Wallaskay János orvosdoktor példáját, aki 1752-ben arra kényszerült, hogy Bécsből Pestre helyezze át működését. Az előadó rámutatott, hogy Wallaskay személye kiemelten fontos a tudomány- és orvostörténeti kutatás számára, mivel hagyatéka teljes egészében az utókorra maradt, így rendkívül kiterjedt levelezőköre mintaszerűen rekonstruálható.

Kurucz György (Károli Gáspár Református Egyetem) az 1767-ben kiadott úrbéri rendelet előzményeit, valamint a pátens által elért eredményeket kontextualizálta előadásában. A rendelet elsősorban az úrbéres közösségek földesúri önkénye, főként az elviselhetetlenül megnövekedett robotkényszer elleni fellépésként született meg. Utóbbi probléma a vármegyékhez, továbbá az uralkodónőhöz intézett panaszos levelekben egyaránt állandó, hangsúlyos elemmé vált az 1760-as évek elejére. A rendelet megalkotásában komoly szerepet vállalt Festetics Pál, a királynő bizalmasa, akinek Mária Terézia 1765-ben adott utasítást egy olyan javaslat kidolgozására, amely többek között a jobbágyok jobb állami adóképességének biztosítását célozta. A tervezet kidolgozását bizottságok felállítása és komoly adatgyűjtési munka követte, annak érdekében, hogy egységes szempontok szerint készíthessék elő az országos rendelkezést.

Ahogy arra Kurucz rávilágított, az adatgyűjtés során parasztok által tett vallomásokat is begyűjtöttek, az adatszolgáltatással járó szokatlan helyzet azonban sok esetben komoly feszültségeket szült a vármegyékben. A rendelet kiadása több ezer úrbéres közösség vallomása és az úrbéri tabellák alapos számbavétele alapján történt meg, kiadását megelőzően pedig Festetics folyamatosan kapcsolatban állt az uralkodónővel. Mind Mária Terézia, mind pedig bizalmasa, Festetics komoly szerepet vállalt az úrbérrendezés előkészítésében. Kurucz kihangsúlyozta, hogy Mária Terézia valóban átolvasta a javaslatokat, összességében pedig elmondható, hogy az uralkodónőt a birodalmi érdek elsőbbsége mellett az alattvalói iránti felelősségérzet, a közjó érdekében tett lépés szándéka is ösztönözte.

A délutáni szekció, egyben a konferencia utolsó előadója, Gőzsy Zoltán (Pécsi Tudományegyetem – Magyar Nemzeti Levéltár) a tanácskozás címében is szereplő, Mária Terézia uralkodását fémjelző pragmatizmus, hagyomány és modernizáció fogalmakat a katolikus klérus instrumentalizálásának tekintetében, a tereziánus reformok katolikus egyházszervezet irányába történő disszeminációjának keretében vizsgálta. Rávilágított, hogy a lokálisan működő lelkipásztorok egyrészt kiszámítható módon konszolidálhatták a helyi közösségeket – elsősorban a hívek lelkigondozásának végzése révén –, így aktív és fontos kommunikációs szerepet töltöttek be nem csupán a regionális hitélet szempontjából, hanem a kormányzati politika számára is. Másrészt a szemináriumi képzések révén az egyháziak – így a lokalitás szempontjából fontos szerepet betöltő alsópapság tagjai – még alkalmasabbá válhattak feladatuk elvégzésére. Emiatt az állam számára kiemelten fontossá vált a papképző szemináriumi hálózat fejlesztése, elsősorban a javadalmazás javítása révén.

Mindezek miatt az 1730-as évek elejétől előtérbe került az állam alsópapság iránti érdeklődése; a lelkipásztori feladatokra való alkalmasság (idoneus animarum Pastor) igénye kormányzati szinten is elvárássá vált III. Károly és Mária Terézia uralkodásának idején.

Gőzsy egyúttal rámutatott arra is, hogy az egyházpolitikai reformok intenzívebbé és gyakorlatiasabbá váltak Mária Terézia uralkodása alatt. Az előadás második felében bemutatott több példa révén egyértelművé vált, hogy a 18. század második felében egyfajta funkcióváltás figyelhető meg az állam és az egyház kapcsolatában. A kormányzat egyre több világi funkciót ruházott a katolikus egyházra, melynek következtében a hagyományos lelkigondozás, a cura animarum mellett az állam az egyházra – főleg az alsópapságra – bízta a szokások és erkölcsök racionalizálását és homogenizálását (cura morum), továbbá az észszerűség előtérbe helyezését, azaz az értelem, az észen alapuló belátás (cura mentium) felfogásának elterjesztését is.

Ahogy az Csukovits Enikő megnyitó beszédében elhangzott, a 18. századi történelem kutatása sok tekintetben méltatlanul háttérbe szorult az utóbbi évtizedekben. Mária Terézia személye és hosszú uralkodásának időszaka azonban az egyik legalkalmasabb téma lehet a 18. századi történelem iránti érdeklődés felkeltésére, amely továbbra is számos új vizsgálati aspektust rejt magában; ilyenformán új tudományos eredményekkel is kecsegtethet, egyszersmind pedig a laikus közönség figyelmét is egyértelműen felkelti. A konferencia izgalmas, szerteágazó aspektusú, számos esetben új kutatási eredményeket felvonultató előadásai kiválóan alátámasztották, hogy Mária Terézia uralkodásának időszaka legpontosabban csakugyan a tanácskozás címében is felvonultatott pragmatizmus, hagyomány és modernizáció fogalmakkal fémjelezhető, utalva arra, hogy az uralkodónő regnálásának időszakát valóban a reformok intenzívebbé válása, a gyakorlatiasság és a racionalitás előtérbe kerülése jellemezte.

Schvéd Brigitta

Ezt olvastad?

Interaktív történelem: Miről mesélnek a bécsi magyar nagykövetség festményei?

A Magyarország Bécsi Nagykövetségére látogatók Mária Terézia 1741. évi pozsonyi koronázását megörökítő impozáns képsorozattal találkozhatnak. Maga az alkotás az eseménykép

X