Prohászka-kép a történetírói hagyományban

2018. május 16-án szervezte meg a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen működő Kubinyi András Történész Műhely az Egyháztörténeti Klub következő előadását az egyetem Mikszáth téri épületé­ben. Ezúttal Mózessy Gergely, a Székesfehérvári Püspöki és Székeskáptalani Levéltár vezetője Prohászka Ottokár megítéléséről tartott előadást, amelyen három résztémáról esett szó: az előadás elején Mózessy röviden vázolta Prohászka életrajzát, külön kiemelve a sajtóban róla életében megjelenő írásokat, ezt követően beszélt Prohászka történeti megítéléséről, végezetül felvázolta a kutatás mai állapotát.

Prohászka Ottokár (1858-1927) székesfehérvári megyéspüspök pályafutását az esztergomi szeminárium tanáraként kezdte. Már ekkor, a századfordulón aktívan részt vett a katolikus nagygyűléseken, ahol – főleg szónoki tehetsége miatt – a liberálisok is felfigyeltek rá. 1905-től lett az egyik legfiatalabb egyházmegye, Székesfehérvár megyéspüspöke. Az értelmiség kedvelte őt, mivel nyitott volt a párbeszédre, jó szónoki képességekkel rendelkezett, és nem félt kényes problémákat tárgyalni, aminek következtében 1911-ben három művét Róma indexre tette. Mindemellett puritánsága is, melyet püspökként gyakorolt, komoly szimpátiát keltett mind a hívekben, mind a közvéleményben. Ettől kezdve a sajtóorgánumok állandó szereplője lett, 1918-ban az Élet című lap megírta életrajzát hatvanadik születésnapja alkalmából. A nagygyűléseken kívül az országos politika is foglalkoztatta, 1920 júniusától 1921 februárjáig bő fél éven át a nemzetgyűlés képviselője volt a KNEP (Keresztény Nemzeti Egység Párt) soraiban. 1922-ben visszavonult a politikától, ezután már csak 1927-ben jelent meg róla több cikk, melyek részletesen beszámoltak a püspök utolsó napjairól.

Az előadás második része Prohászka megítélését mutatta be 1927 és 1990 között, kitérve a leggyakrabban hangsúlyozott vádra, az antiszemitizmusra is. 1927-ben látott napvilágot Toldy László Prohászka-emlékalbuma, melyben a nekrológokat gyűjtötte össze. Ez a kötet nem használható fel Prohászkára vonatkozó megbízható történeti forrásként, ugyanis a nekrológok életrajz helyett inkább laudációknak, Prohászkát dicsérő írásoknak tekinthetőek. 1928-29-ben jelent meg Schütz Antal tekintélyes, 16+9 kötetes munkája, melyben Prohászka Ottokár műveit gyűjtötte össze. Ez tekinthető az első igazi Prohászka-monográfiának, mivel tartalmaz egy részletes, 150 oldalas életrajzot is. Törvényszerű hiányossága azonban, hogy Schütz csupán azokat a műveket tette bele, melyekhez hozzáfért, illetve száz százalékig biztos volt benne, hogy Prohászka a szerzője. Így maradhattak ki érthető okokból az 1911-ben indexre tett művek, illetve a püspökkari pásztorlevelek egy része (a kutatás azóta ismerte fel, hogy 1906-1927 közt valamennyit Prohászka fogalmazta). Ezenkívül Schütz kihagyta – valószínűleg az ügy aktuális kényessége miatt – a teológiai oktatás reformjáról szóló tervezetet, amellyel az 1918–1926 közt szünetelő fehérvári szemináriumot szerette volna újra létrehozni a püspök; illetve a kisebb szaklapokban megjelenő cikkeit, az Esztergom c. politikai napilapban megjelenő cikkekkel együtt, melynek több vezércikkét a 20. század elején névtelenül maga Prohászka írta; valamint a különböző recenziókat, melyekből legalább 220-nak kellene lennie. Schütz Antalon kívül a korai szaktudományos méltatók közül megemlítendő Sík Sándor, aki a püspök írói stílusáról, illetve Rezek Román, aki filozófiájáról írt értekezéseket.

1945 után gyökeres változás állt be Prohászka Ottokár megítélésében. Prohászka ugyanis a felsőklérus tagja volt, azonban a szociális kérdésekről való tanításával nem tudott mit kezdeni az új állam­hatalom, így az antiszemita, prefasiszta, reakciós püspök archetípusává vált. Ezzel kapcsolatban beszélt Mózessy a cenzúra öt fajtájáról (öncenzúra, előzetes- és utólagos cenzúra, silentium, valamint áttételes cenzúra). Párhuzamot vont az 1918-1920 körül a püspök megnyilatkozásait csőlátásúan leegyszerűsítő kortárs liberális média és az államszocialista történettudomány között. Jelzésértékű, hogy a Vigilia 1974-ben közölt négy Prohászka-tanulmányára E. Fehér Pál az Élet és Irodalom hasábjain úgy reagált, hogy mi értelme van az „antiszemita és antikommunista” Prohászkáról írni… A civil történeti irodalomban szinte csak üdítő kivétel Szabó Miklós és Gergely Jenő egy-egy Prohászkát mértéktartóan tárgyaló cikke.

Előadása zárásaként Mózessy kitért a kutatás mai helyzetére. Az egyházi kutatás mélyíteni igyekszik a Prohászka-ismeretet, miközben szüntelenül védekezésre kényszerül „a teljes” életmű láttatása érdekében, hiszen szinte csak az antiszemitizmus kérdése alapján akarnak foglalkozni személyével. Véleménye szerint figyelembe kell venni a művei megszületésének kontextusát, gondolatfejlődését, a kortárs érzékenység problematikáját és a kritikai hang jogosultságának kérdését is. A szélsőséges nézetek tisztázására a Székesfehérvári Egyházmegye 2009-ben közleményt is kiadott, melyben a püspök szociális érzékenysége és hithirdető tevékenysége lett kiemelve. A Székesfehérvári Püspöki és Székeskáptalani Levéltár pedig a tisztánlátás érdekében sorra szervezte és szervezi a Prohászka-konferenciákat, melyek anyagát tanulmánykötetekben is kiadták.

Az előadást a kérdések megvitatása és egy kötetlen beszélgetés zárta.

Fischer Gergely és Porubszky Ádám

Ezt olvastad?

Tanácstalanságból újraértékelés

Veszprémy László Bernát nemrégiben megjelent kötetével (Tanácstalanság. A zsidó vezetés Magyarországon és a holokauszt, 1944–1945) ismét bizonyította, hogy korosztályának egyik

X