Pulitzer József – Az újságírás bajnoka és a befolyásolás amerikai nagymestere

Közel két évszázaddal, pontosabban 175 évvel ezelőtt, 1847. április 10-én született Joseph Pulitzer avagy Politzer József, minden idők legnagyobb hatású magyar származású amerikai újságírója és úgyszintén az egyik legbefolyásosabb médiacézár a világon, miként élete nagy részében ismerték Amerika-szerte. Kimagasló újságírói tevékenysége, formabontó iskolaalapító médiahasználata túlmutat kalandos életén és az általa megálmodott újságíróiskola és szakmai díj az újságírás meghatározó sarokköve lett, jól érzékelhető módon egészen napjainkig.

Amint az alábbiakban látni fogjuk, egyfajta kettősség kísérte életét és újságírói munkásságát egyaránt, amely végigkísérte kalandos életét. Pulitzer megreformálta és világhódító pályára állította a minőségi feltáró, oknyomozó újságírást és a botrányszagú bulvársajtót, amelyek módszertana és filozófiája azóta is utat mutat újságírók, politikai szövegírók és média tanácsadó szakemberek egész sorának, Amerikától Magyarországig.

Az említett kettőség jegyében újságírói praxisában és filozófiájában viszonylag jól megfértek egymás mellett a botránykeltő féligaz, színes hírek és akár milliós olvasottságot is elérő szenzációhajhász beszámolók, illetve a részletekbe menő tárgyilagos, több oldalas tényfeltáró oknyomozó riportok. Ez utóbbi cikkek nyilvánvalóan jóval szerényebb olvasottságra, de általában annál nagyobb politikai hatásra számíthattak Amerikában, és amint lentebb látni fogjuk, nagyon komoly, messze ható következményekkel jártak a közéletben.

Joseph Pulitzer arcképe. (Forrás: en.wikipedia.org)

Napjainkban, a mindenütt jelenlévő online közösségi médiaplatformok kényelmes és megtévesztő információs buborékjainak világában még erőteljesebb formában tetten érhetőek az ambivalens pulitzeri médiavilág alapvonásai, akárcsak a 19. századvégi újságírói technikák és hatásos tömegbefolyásoló eszközök. Elég, ha csak a pusztító koronavírus világjárvány körüli zavaros értelmezésekre gondolunk, illetve kiváltképp az ukrajnai háború véres történéseinek média megjelenítéseit, dezinformációs kampányait vizsgáljuk. Ez utóbbiak érdekes módon sok hasonlóságot mutatnak az 1898-as spanyol–amerikai háború előzményeinek túlzó amerikai tudósításaival, a többnyire botrányosan elfogult és mesterkélt beszámolók és hamisított hírek politikai célzatú terjesztésével.

E zavaros és vitatott szakmai erkölcsű médiamegnyilvánulásokban, amint a későbbiekben látni fogjuk, némileg kisebb szerepet játszott az első amerikai médiacézárként is ismert Pulitzer József, viszont egykori újságírótanonca, majd későbbi híres nagy riválisa, William Randolph Hearst annál fontosabb tényezővé vált úgy az amerikai politikában, mint a sajtóban. Kettejük munkássága és híres-hírhedt rivalizálása megalapozta világhírnevüket és korábban nem tapasztalt politikai befolyásukat egyaránt. Az a felismerés, bölcsesség, amiben mindketten osztoztak, mind a mai napig érvényes, miszerint egy politikus tehet és mondhat bármit, ellenben ha rossz (vagy éppen jó) a sajtója, akkor vesztes, avagy nyerő pozícióba kerülhet a közvélemény előtt.

A 19. század végére a sajtó (jelesül Pulitzer és Hearst személyében) egyértelműen és érezhető módon a negyedik hatalmi ággá vált a világ legnagyobb demokráciájában, ahol az eltitkolt, kényelmetlen ügyek feltárása, színezése, avagy hamis híranyagok előállítása és terjesztése a média lehengerlő gyilkos fegyverévé vált. Előbbi Pulitzer érdeme, míg az utóbbi technikák, főképp a botránykeltő tartalomhamisítás, mai néven fake news gyártás és terjesztés elsősorban Hearts praxisának volt szerves része.

Pulitzer vagy Politzer József morvaországi származású tehetős zsidó gabonakereskedő család elsőszülött fiaként, 1847. április 10-én született Makón, amit Csillag András szegedi kutató jóvoltából immár biztosan tudhatunk. Tehát nem Miskolcon vagy Pécsett látta meg a napvilágot, mint ahogy korában tévesen gondolták, hanem a Szeged melletti Makón. Gabona- és hagymakereskedő szülei jóvoltából pesti magániskolába járhatott és serdülőként már jól beszélt németül, franciául, de tinédzserként nem érezte jól magát a Bach-korszak fojtogató légkörű Magyarországán, különösképpen a levert forradalom és szabadságharc utáni évtizedben. Szenvedélyes szabadságszeretete, és mondhatnánk magyar forradalmár vérmérséklete már gyerekkorától kezdve a hadsereg és a huszárság felé terelte az ifjú Józsefet. Tizenéves korától, édesapja, Politzer Fülöp korai halála után már nem érezte jól magát pesti otthonukban, főleg új nevelőapja érkezésével. Ekkor végleg eldöntötte, hogy mindenáron követi kedvenc nagybátyja, Vilmos katonai karrierjét, aki még Mexikóba is eljutott huszárként. A levert szabadságharc után kissé megkésve bár, de többször is megpróbálkozott valamelyik külföldi hadsereghez (brit, bajor) csatlakozni, sőt még a hírhedt Francia Idegenlégió toborzójánál is kísérletet tett, azonban sorra eltanácsolták a hórihorgas, 190 cm magas, de gyenge fizikumú, vékony testalkatú fiút. Pulitzer azonban nem adta fel, és 1864 júniusában Hamburgban végül sikerült pozitív választ kicsikarnia az amerikai haderő egyik toborzótisztjéből, aki elfogadta a fura „német-magyar” fiú jelentkezését az amerikai Massachusetts állam hadseregébe az éppen csúcspontján dúló amerikai polgárháború idején. Antwerpenben hajóra szállt sok más közép-európai háborús veteránnal, egykori szabadságharcossal és kalandorral együtt, akik többnyire jómódúbbak és katonailag is sokkal képzettebbek voltak a „vékony égimeszelőnek” csúfolt Pulitzernél. Az amerikai partraszálláskor mindössze négy dollár lapult a zsebében és még útlevele sem volt. Ezért, állítólag az utolsó métereken inkább a bostoni kikötő vizébe vetette magát a hajóról és kiúszott az Újvilág partjára, szerencsésen kikerülve a kényelmetlen procedúrájú amerikai bevándorlási hivatalt tisztviselőit.

Ugyanakkor, Pulitzer ígéretéhez hűen szeptember végén csatlakozott a híres New York-i Garibaldi Légió 1. Lovasezredéhez, amely állományának jelentős része tapasztalt európai veteránokból állt össze. Pulitzer szinte nulla angol nyelvtudással jól megértette magát németül és magyarul is újdonsült amerikai bajtársaival.

Itt fontos lehet egy kis kitérőt tennünk és megjegyezni, hogy a pusztító amerikai polgárháború idején az Északiak seregeiben több ezer, úgynevezett ’48ers vagyis az 1848-as európai forradalmakban nemrég vitézkedő, sokat tapasztalt német, magyar, olasz, francia veterán katona szolgált (többnyire altisztek és tisztek, de tucatnyi főtiszt is), akikre amúgy nem kevés irigységgel, vegyes tisztelettel tekintettek az angolszász amerikaiak. Főképp a fura nyelvű magyar idegenekkel szemben érzett amerikai katonai irigység számos konfliktus forrásaként is szolgált a hadseregben. Egy híressé vált eset volt John C. Frémont amerikai hadseregtábornok (majd republikánus elnökjelölt) „magyarimádata”, tiszteletteli rokonszenve a kiugróan bátor és hűséges magyar származású tisztjei iránt a híres New York-i Garibaldi Légióból, ahol Pulitzer József is megfordult. A híressé vált magyar katonák közül a legkiemelkedőbbnek számított Zágonyi Károly ezredes és segédje, Majthényi Tivadar kapitány (a missouri Springfield-i lovasroham „őrült magyar” hősei), Anzelm Albert ezredes, Utassy Frígyes György ezredes és öccse, Utassy Károly százados, Figyelmessy Fülöp ezredes, illetve talán a legismertebb hős, a legendássá vált Asbóth Sándor ezredes, majd dandártábornok. Frémont hadseregparancsnok a katonai legendárium szerint hűséges magyar származású hadsegédjeivel és futárjaival küldte szét fontos parancsait a távoli hadosztályparancsnokaihoz rejtjelezés nélkül, hiszen jogos feltételezése szerint a furcsa, érthetetlen magyar nyelvet nem sokan ismerhették a déli amerikai katonák között. Ugyancsak, nem kis büszkeséggel tölthet el bennünket, hogy hét magyar származású egykori magyar honvédtiszt a véres amerikai polgárháború végére elnyerte az amerikai dandártábornoki, vezérőrnagyi rendfokozatot is. Többen a leszerelt amerikai magyar főtisztek közül kimagasló katonai szolgálatuk jutalmaként fontos diplomáciai tisztségeket is kaptak Andrew Johnson elnöktől, konzulként, nagykövetként tovább szolgálva az Egyesült Államokat. Ezt tette majd Appomatox után 1866-tól Asbóth Sándor, Stahel Számwald Gyula, Czapkay József Lajos és Pomutz György is. Utóbbinak nem mellesleg fontos szerepe volt Alaszka amerikai megvásárlásának lebonyolításában 1867 márciusában. Szentpétervári amerikai főkonzulként ugyanis ő járt el Seward amerikai külügyminiszter nevében Sándor cár udvarában.

A fenti kimagasló katonai pályák árnyékában mondhatni jelentéktelen módon telt az ifjú Pulitzer amerikai katonáskodása. A 19 éves Pulitzer József immár mint veterán hadnagy és újdonsült amerikai állampolgár mindössze egy évnyi katonáskodás után leszerelt a híres New York-i lovasezredtől, ahol bár számos véres csatában vehetett részt a virginiai hadszíntéren, de ritka szerencsés módon sebesülés nélkül megúszta a összes lovasrohamot. A polgári életbe visszatérve New Yorkban, a nyüzsgő nagyvárosi forgatagban minimális angol nyelvtudással nem igazán találta a helyét. Tulajdonképen hajléktalan veteránként alkalmi munkákból tengődött hetekig, majd egy nagy elhatározással úgy döntött, hogy az amerikai németek fejlődő központjába, a vadnyugat kapujaként is ismert St. Louisba utazik.

Mint utólag kiderült, a St. Louis-i út talán Pulitzer életének legjobb, legfontosabb döntésének is bizonyult, hiszen kiváló német nyelvtudása révén többé nem kellett nehéz és gyengén fizetett kubikusi munkákat vállalnia, hanem gyorsan munkát kapott a helyi népszerű német nyelvű napilap, a Westliche Post újságárusaként. Néhány hónapon belül már újságírótanonc lett a lapnál, miután a lap főszerkesztője és egyben a befolyásos városi német közösség vezetője, Carl Schurz felfigyelt Pulitzerre, a sovány, legyengültnek tűnő szemüveges, állandóan író-olvasó és a még helyi kávéházban is szorgosan angolul tanuló magányos fiatalemberre. Hamarosan Pulitzer írhatta a teljesen új stílusú, könnyedebb szatirikus, sajátosan fekete humorú német, majd angol nyelvű riportjait a Westliche Post hasábjain, amelyek egyre népszerűbbé tették a szerzőt és a növekvő példányszámú napilapot egyaránt. Mentorához, Schurzhoz hasonlóan, ő is klasszikus liberálisnak és egyben radikális progresszív szabadságimádónak tartotta magát, aki viszonylag gyorsan elfeledkezett a hátrahagyott Óvilágról és a dualista Monarchiában lassan magára találó Magyarországról. A fiatal, céltudatos Pulitzer ugyanis minden áron minél gyorsabban amerikaivá szeretett volna válni, annak minden előnyével és pozitívumával egyetemben, és a jövőjét újságíróként képzelte el, aki feltárja az „igazságot és az eseményeket, úgy ahogy azok történtek, alaposan, megbízhatóan és pontosan” (híres jelmondata lett a későbbiekben is: accuracy, accuracy and accuracy). Ezzel az alapelvvel szöges ellentétben, avagy a pulitzeri kettősség jegyében írásai által a sárga papírokra nyomtatott nagyméretű bulvársajtó (tabloid yellow journalism) botrányos tartalmú kiadványai és természetesen ő maga is egyre népszerűbbek lettek. Pulitzer is előszeretettel írt szatirikus, színes riportokat és gyakran kitalált részletekkel tette élvezhetőbbé fogyaszthatóbbá és olvasóbarátibbá a cikkeit, amelyek sokat lendítettek a lapeladásokon, de a minőségi oknyomozó újságírás alapelveit nem igazán szolgálták. Időközben, 1869-ben a lincolni hagyományú Republikánus Párt színében még képviselőnek is beválasztották Missouri állam közgyűlésébe, mint a jó tollú rokonszenves „német fiatalembert”, Carl Schurz pártfogoltjaként. Immár jobban és szenvedélyesebben hitt Amerikában, mint sok angolszász „mayfloweri arisztokrata”, ahogy az európai származású új-angliai amerikai elitet nevezték sokan, nem kevés gúnnyal.

Az ifjú Pulitzer gyorsan felismerte a média hihetetlen hatását egy városi közösségre, illetve régióra a lendületesen fejlődő Egyesült Államokban, ezért jó érzékkel megtakarított pénzéből bevásárolta magát a St. Louis-i német napilapba, majd sikerült néhány éven belül megszerezni a Westliche Post után a másik nagy angol nyelvű napilapot, a St.Louis Dispatch-et is, és ezzel hamarosan ő lett a Nyugat egyik legnagyobb sajtómágnása, mindössze öt év leforgása alatt.

St. Louisban a botrányos új stílusú újságírással (new journalism) alaposan felforgatta a helyi többnyire unalmas, konzervatívabb közéletet, akárcsak a Missouri Állami Közgyűlést is. Választott állami képviselőként és egyben újságíróként 1870-ben még egy igazi vadnyugati jellegű pisztolyos összecsapást is kénytelen volt végig küzdenie, amikor személyes politikai sértés okán egy hotel szalonjában összetűzésbe került egy bizonyos Edward Augustin századossal, a St. Louis megyei kormányfelügyelővel, akit aztán dulakodás közben térden lőtt.

Pulitzer ekkor már kényelmetlenül érezte magát Missouriban, ahol csak a „német, avagy a zsidó Joe”-nak gúnyolták rosszindulatú irigységből. Az egyre korruptabbá váló kormányzó Republikánus Pártból is kiábrándult párttársai politikai botrányai és megalkuvó politizálása miatt, hiszen tulajdonképpen csupán neves mentora, Carl Schurz, a későbbi republikánus szenátor miatt lépett be a pártba.

Az 1880-as évektől aztán figyelme újra Amerika központja és a világ talán legdinamikusabban fejlődő nagyvárosa, New York felé fordult, ahol időközben már öccse, Albert is megjelent Magyarországról és úgyszintén újságot vezetett a The New York Journal élén, amely aztán érdekes módon évtizedekkel később, 1894-ben Pulitzer legfőbb riválisa, Hearst birtokába került.

Pulitzernek nem voltak túl felemelő emlékei rövid New York-i tartózkodása idejéből, de a hiúság, a reváns vágy és a város iránti erőteljes vonzalom is hajtotta, hogy diadalittasan visszatérhessen a világ fővárosába, ahol korábban nincstelen veterán hobóként sikátorokban volt kénytelen meghúznia magát a polgárháború befejezése után. Nem kevés üzleti érzékkel és távlati médiamonopólium céljával Pulitzer megtette élete talán leghatásosabb és legeredményesebb befektetését, amikor 1883-ban mindössze 300 ezer dollárért megvette a komoly veszteséget termelő és egyre gyengébb teljesítményt és olvasottságot mutató New York World napilapot, és visszatelepült New York Citybe.

Az újszerű pulitzeri technikával és progresszív újságírói reform attitűddel, a mindössze 15 ezer példányszámú haldokló újságból immár új névvel, The World cím alatt, és teljességgel új arculattal, stílussal, színes, élvezhető tartalommal csupán 10 év alatt 600 ezres példányszámú reggeli és hétvégi kiadású országos lapot varázsolt. A World népszerűsége és szárnyalása zenitjén a századfordulóra elérte a rekordnak számító 900 ezres példányszámot is. A jól megrajzolt, minőségi képekkel is illusztrált színes riportok, a politikusok korrupciós és magánéleti botrányaira fókuszáló szenzációhajhász bulvárújságírás meghozta a sikert, és jól megfértek a hosszadalmas, bonyolult nehézkes tényfeltáró oknyomozó beszámolókkal a Pulitzer sajtóbirodalom lapjain.

Kiterjedt médiabirodalmát vaskézzel és kemény szakmai szigorral irányította. Amíg tehette, minden kimenő cikket elolvasott és lektorált, napi 14–16 órát dolgozott, elsősorban cikkírással és a szerkesztőségek munkájának felügyeletével töltve. Ennek egyik hátrányos következtében a kimerítő apróbetűs olvasástól látása annyira leromlott, hogy élete utolsó évtizedében már majdnem teljesen megvakult és egyre komolyabb betegségekkel is küzdött, amelyek igencsak megkeserítették életét. Amint a sajtó munkatársai terjesztették róla, „arannyal fizetett, de zsarnoki erővel tartott fogva mindenkit” és az elsődleges szempontja a piacvezető státusának megtartása volt nagy riválisa, a Hearst sajtóbirodalom lapjaival, különösképp a New York Journallal szemben.

Korabeli karikatúra a munkamániás világhírű sajtómágnás, rosszul látó Pulitzerről. (Forrás: wikimedia)

A New York World megszerzésével párhuzamosan Pulitzer figyelme immár a washingtoni nagypolitika felé fordult, és kiábrándult republikánusból immár lelkes Demokrata Párti médiamogulként és politikai aktivistaként sikerült bejutnia az amerikai Kongresszus Képviselőházába is 1884-ben. A New York-i 9. Választókerület kongresszusi választás nyerteseként Pulitzer József lett az első magyar származású amerikai kongresszusi képviselő az Egyesült Államok történetében, aki aztán még mandátuma lejárta előtt egészségügyi okokból lemondott és visszavonult a fojtogató washingtoni nagypolitikától.

Pulitzer József és ádáz riválisa, William R. Hearst voltak az elsők a modernkori történelemben, aki rájöttek a sajtó egyedi és pótolhatatlan befolyásoló erejére, tömegmanipulációs és politikacsináló hatalmára, és e felismerés birtokában mesterien űzték a társadalmi és politikai befolyásolást az amerikai közéletében. Pulitzer jelentős médiatámogatása nélkül barátja, a szintén Demokrata Párti Grover Cleveland, New York állam kormányzója nem járhatott volna sikerrel az 1888-as elnökválasztási kampányban, amikor minimális, mintegy10 ezer szavazattal nyert republikánus ellenfelével, James Blainnel szemben a kulcsfontosságú csatatér, New York államban. Blain szenátort viszont Pulitzer nagy riválisa, a milliomos hobbiújságíró és republikánus médiacézár, William R. Hearst támogatta minden elképzelhető módon és eszközzel.

Számos történész, elemző szerint az 1898-as amerikai–spanyol háború valószínűleg nem következett volna be az országos lefedettségűvé vált bulvármédia és a két nagy médiamogul befolyásoló ereje nélkül. Ez elsősorban Hearst médiabirodalmának ádáz módon spanyolellenes, botránykeltő és háborús uszító (warmongering) munkásságának volt a közvetett következménye, amiből természetesen Pulitzer lapjai is jelentős mértékben profitáltak. Hearst nem kis hatással bírt a nemrég megválasztott, mélyen vallásos ohiói republikánus William McKinley elnökre, aki Hearsthöz hasonlóan szociáldarwinista, igencsak antiszemita és az amerikai civilizációs küldetéstudat és felsőbbrendűség híve és hirdetője volt. Ugyanakkor a vért szomjazó és megtorló háborút követelő New York-i és washingtoni sajtó elsősorban Hearst és kisebb vehemenciával Pulitzer vezényletével komoly médiahadjáratba kezdett a Fehér Ház ellen a gyengekezű, megalkuvónak tartott McKinley elnök külpolitikai irányultságának befolyásolása érdekében. Gyakorlatilag fél év alatt sikeresen belehajszolták az elnököt a véres amerikai–spanyol háború elindításába, amelynek szikrája a USS Maine amerikai hadihajó vitatott megítélésű felrobbanása volt Havanna kikötőjében, 1898. február 15-én. A közel egy évig tartó háború Kubától Guamon keresztül egészen a távoli Fülöp-szigetekig terjedve pusztított és megszüntette a Spanyol Királyság fennhatóságát a térségben. A háború közel egymillió spanyol és főképp fülöp-szigeteki polgár halálát okozta, ugyanakkor elég látványosan megalapozta a máig tartó amerikai dominanciát a Csendes-óceán nagytérségében és megmutatta az erőtől duzzadó új amerikai nemzet lehengerlő érdekérvényesítő hatalmát. A korábban izolacionista Egyesült Államok belépett a nagyhatalmak elitklubjába, Mark Twain szerint „egy ördögi háborús öldöklés révén” és a Pulitzer – Hearst sajtóbirodalom olvasottsági mutatói és bevételei soha nem látott magasságokba emelkedtek.

A spanyol–amerikai háború után az egykori Demokrata Párti kongresszusi képviselő, Pulitzer József nevéhez fűződik talán a legnagyobb horderejű újságírói teljesítménye: a világhíressé vált Panama-csatorna botrány amerikai kirobbantása, tematizálása és közzététele 1894–1902 között. A francia és amerikai kormány közötti gyanús, többnyire illegális pénzügyi tranzakciókról cikksorozatot indított, amely nagyon kellemetlenül érintette a republikánus amerikai kormányzatot a Panama-csatorna megszerzése körüli zavaros ügyben. A harcos republikánus, Theodore Roosevelt elnök feljelentette és börtönbe akarta juttatni a szánalmas, „német zsidó” firkásznak tartott Pulitzert, akit végül a szövetségi bíróság felmentett minden politikai rágalmazás és vád alól. A híres lovasezredes hírében álló Roosevelt elnök (a legendás rough rider) amúgy nagyon kedvelte a magyar kultúrát és hadtörténelmet, ellenben a a botránykeltő, leleplező újságírókat és a befolyásos zsidókat annál kevésbé szívlelte.

A századforduló idején Európában nagyon elszaporodtak az antiszemita pogromok, amelyek a zsidók elleni különféle politikai üldöztetések és véres utcai támadások alakjában is megnyilvánultak. Leghírhedtebb esetek főként a cári Oroszországban (ld. Cion bölcseinek jegyzőkönyve antiszemita hamisítvány megjelentetése és a véres pogromok) és Franciaországban (Dreyfus-per) történtek, de Magyarországon is voltak komolyabb incidensek (tiszaeszlári per, zalai pogrom) amelyek nyilvánvalóan az amerikai sajtó és politika figyelmét is felkeltették. Az Újvilágban is ugyancsak megjelentek hasonló diszkriminatív, de kevésbé erőszakos antiszemita hangok és jelenségek, amelyeknek egyik legfőbb céltáblája a közismert, magyar zsidó származású sajtócézár, Pulitzer József lett.

Ő maga első generációs bevándorlóként minden erejével asszimilálódni és amerikaivá kívánt válni, és soha nem hangoztatta különösebben büszkén magyarságát vagy európaiságát. Az egyre nagyobb létszámú amerikai magyar közösséggel nem tartotta a kapcsolatot, illetve zsidó identitását ugyancsak nem tartotta fontosnak sem politikai, kulturális, sem hitbéli szempontból. Ugyanakkor, a The World számos alkalommal közölte Pulitzer vezércikkeit, amelyekben határozottan és maró gúnnyal írt az értelmetlen zsidóüldözések és a gyakori magyargyalázások ellen egyaránt. Tette mindezt főképp akkor, amikor a köztudottan antiszemita mágnások, mint William Hearst, Henry Ford, Andrew Carnegie vagy a republikánus Baine szenátor és Theodore Roosevelt amerikai elnök is az ő zsidóságát emlegették és elmaradott, közép-európai „barbár” származásával támadták lépten-nyomon, többek között a New York Tribune hasábjain, megpróbálva lejáratni és sértegetni személyében és származásával. Természetesen ezeket Pulitzer nem hagyta szó nélkül, és hasonló stílusban válaszolt a nemtelen támadásokra.

Az általa igen nagyra tartott Kossuth Lajos halálára egész oldalas nekrológgal emlékezett a The World címlapján 1894. március 22-én, továbbá Pulitzer jóvoltából szinte havi rendszerességgel közöltek riportokat, tényfeltáró elemzéseket a magyarországi történésekről. Sőt, egyedülálló módon bemutatkozó magyar politikusi arcképcsarnokot is közzétettek az amerikai olvasóközönség számára többek között Apponyi Albertről, Szilágyi Dezsőről és az ifjabb Andrássy Gyula grófról.

Pulitzer zárkózottá és élete utolsó időszakában már emberektől viszolygóvá is vált komoly idegrendszeri, reumatikus és szembetegségekkel, illetve hallászavarokkal küszködve, ezért évekig visszavonultan élt kedvenc luxusjachtján, a Liberty-n, a „csend és nyugalom hajóján” nagyra becsült városa, New York szomszédságában.

Nagycsaládos lévén, hét gyereke közül öten megérték a felnőttkort, akik komoly vagyon felett osztozhattak, illetve rendelkeztek már a századforduló idején, ugyanakkor filantróp tevékenysége nem állt le visszavonulása idejére sem. A 1884-es évtől 1911-ben bekövetkező haláláig Pulitzer Józsefet tartották New York állam legbefolyásosabb és leghíresebb polgárának, óriási médiabirodalma és kiterjedt politikai kapcsolati hálója révén, aki többek között legyőzte az összes nagy riválisát, mint a New York Sun-t és New York Journal-t, vagy az unalmas, jellegtelen konzervatív napilapnak tartott The New York Times-t is, amelyet bevallása szerint nagyon alacsony áron megszerezhetett volna, de végül letett róla.

Pulitzer 1890 decemberében átvette New York első igazi felhőkarcolójának tartott, közel 96 m magas Pulitzer Building kulcsait, amely a New York World szerkesztősége és cégbirodalmának központja lett, jelképes módon nem messze attól a manhattani sikátortól, ahol az utcán éjszakázott 1865 nyarán, a Brooklyn híd szomszédságában. Néhány évig a híres Pulitzer Házat a világ legmagasabb irodaházának is tartották.

A Pulitzer Irodaház a Park Row Frankfort Street sarkán Manhattanben. (Forrás: wikimedia)

Kevesen tudják, főleg külföldön, de a New York-iak azért nem felejtik, hogy Pulitzer József önzetlen anyagi hozzájárulása nélkül Frédéric Auguste Bartholdi francia művész óriási rézszobra, a Szabadság-szobor sem állna ma New York City tengeri bejáratánál. A lelkes New York-ivá váló Pulitzer saját pénzből (akkor mintegy 100 ezer dollár mértékben, amely ma kb. 3 millió dollár lenne!) befejeztette a szobor monumentális, mintegy 50 m magas talapzatának félbemaradt építését 1885-ben. Pulitzer, New York-i kongresszusi képviselő barátjával, New York állam kormányzójával G. Clevelanddel közösen elérte, hogy a Szabadság-szobor, mint a francia állam „érdekes ajándéka” az amerikai nép számára a Függetlenség centenáriumára, sok vita és pénzügyi nehézség után végül ne Bostonba vagy Philadelphiába, hanem a New York City kikötőjében fekvő Szabadság-szigetre (Liberty island) kerülhessen.

A Szabadság-szobor felavatása, a The World címlapján 1886. október 29-én. (Forrás: wikimedia)

Pulitzer életének egyik utolsó fontos kívánsága és máig ható szakmai döntése volt, hogy már az 1904-ben lejegyzett végrendeletében rendelkezett a minőségi, oknyomozó és nem botránykergető újságírás fejlesztésének és az oktatás támogatásának ügyéről. Mintegy kétmillió dolláros pénzalapból kívánt létrehozni egy egyetemi szintű kiválósági újságíróiskolát és hallgatói ösztöndíjprogramot, illetve alapítani egy kimagasló munkát végző újságírókat elismerő sajtódíjat is. Már nem érhette meg, hiszen halála után néhány évvel jött csak létre a New York-i Columbia Egyetem keretén belül az általa megálmodott Újságíró Intézet (Graduate School of Journalism), majd 1917-ben felállt a Pulitzer Bizottság is, amely azóta, minden évben odaítéli a legjobb tényfeltáró, avagy minőségi újságírást végző amerikai és külföldi újságíróknak járó rangos Pulitzer Díjat.

A Pulitzer Hall, Columbia Egyetem Újságíró Iskolájának főépülete West Harlem, New York. (Forrás: szerző felvétele)

A szakma csúcsát is jelképező díjat nem csak újságírók, hanem 14 kategóriában többek között ismeretterjesztő történészek, színműírók, esszéírók, forgatókönyvírók és újabban online média bloggerek is elnyerhetik 2007 óta. Emellett minden évben tucatnyi végzős média szakos New York-i egyetemi hallgató részesülhet a kimagaslónak számító, 7500 dolláros ösztöndíjban a Pulitzer-hagyaték jóvoltából.

Összességében megállapíthatjuk, hogy Pulitzer József újszerű újságírói technikái és fáradtságot, megalkuvást nem ismerő munkássága nélkül ma sem beszélhetnénk professzionális újságírásról és médiahatalomról mint negyedik hatalmi ágról, akár 100 évvel Pulitzer halála után is.

Csutak Zsolt

Felhasznált források:

Amerika koronázatlan királyai. Carnegie-Rockefeller-Morgan-Astor-Hearst-Vanderbilt-Politzer-Barnum. Budapest: Singer -Wolfner, 1912.

Csillag András: Joseph Pulitzer és az amerikai sajtó. Budapest: Osiris, 2000.

Csillag András: Pulitzer József makói származásáról. Makó: Makói Múzeumi Füzetek, 1985.

Csutak Zsolt: Amerikai magyar katonahősök. In.: Ambrus László- Rakits Eszter (szerk.): Amerikai magyarok – Magyar amerikaiak. Eger: Líceum Kiadó, 2019.

History of the Pulitzer Prizes.

Johnson, Paul: Az amerikai nép története. Budapest: Akadémiai, 1999.

Paár Ádám: Populista kalandor és sajtócézár: William R. Hearst politikai pályája. Újkor.hu, 2020.01.12.

Wissinger István: Pulitzer dokumentumregény. Budapest: Athenaeum, 2020.

Ezt olvastad?

Március 15-e több mint egy ünnep. Ezen a napon egész Magyarország az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc hőseire emlékezik, előttük tiszteleg.
Támogasson minket