A román kommunizmus különös története (és szerencsétlen következményei)

A román történelem iránt érdeklődő olvasóközönség számára magyar történészek által írott történettudományi munkák száma nem tekinthető kifejezetten korlátozottnak. Az elmúlt évtizedekben – a Kádár-korszak konszolidáltabb periódusában (kb. az 1970-es évek második felétől), majd a rendszerváltozást követő időszakban megjelent kötetek és tanulmányok is elsősorban vagy általános jellegű politikatörténet-centrikus összegző írások a román nép és/vagy Románia történetéről, esetleg Erdély történetét, és így érintőlegesen az erdélyi románság történetét feldolgozó művek (mint az Akadémiai Kiadó háromkötetes Erdély története), vagy kifejezetten a román-magyar interetnikus kapcsolatok múltjával foglalkozó írások (például Makkai László, Köpeczi Béla, Raffay Ernő, Miskolczy Ambrus bizonyos munkái). Ugyanakkor ezek a művek minden tudományos objektivitásuk ellenére is magyar kutatók munkái, akik eltérő „történetírói ars poeticájuk” és módszertani alapvetéseik, vagy épp világnézeti-ideológiai sokféleségük ellenére is nyilvánvalóan magyar történeti perspektívából tekintettek és tekintenek a román történelemre. Ezért is rendkívül fontos és egyben hiánypótló, hogy az elmúlt években – jórészt erdélyi magyar kiadóknak köszönhetően – sorra jelentek meg ismert román történészek munkái. Így már a romániai magyar közösség mellett a magyarországi olvasók számára is elérhetővé váltak fontos alapművek, például a modern román történetírás doyenjének számító, 2018-ban elhunyt Neagu Djuvara bizonyos kötetei, és az utóbbi évtizedekben történeti „mítoszromboló” monográfiákkal és esszékötetekkel jelentkező Lucian Boia bukaresti történészprofesszor különféle írásai.

A kolozsvári Koinónia Kiadó gondozásában 2017-ben megjelent A román kommunizmus különös története (és szerencsétlen következményei) címet viselő kötet is ezeknek az írásoknak a sorát gyarapítja. Lucian Boia ebben a munkájában arra vállalkozott, hogy egy időben viszonylag közeli, részben a közelmúlt, részben annak még jelenleg is érezhető hatásai, politikai és társadalmi, gazdasági öröksége által napjainkban is ható jelenséget, a „létező szocializmus” világát, annak romániai változatát helyezze a tudományos vizsgálódás fókuszába. A szerző a tőle már megszokott alapossággal, ám a humort, az iróniát és bizonyos mértékig a szubjektív szempontokat sem nélkülözve dolgozta fel a témát. A szövegre jellemző letisztult, világos fogalomhasználat és olvasmányos stílus újfent egy olyan kötetet eredményezett, amely nem csak a szűkebb szakmai körök, hanem az érdeklődő, „laikus” olvasóközönség figyelmére is számot tarthat.

Boia tisztában volt a vállalt feladat nehézségeivel: a közelmúlt történetével való tudományos „foglalatosság” nem feltétlenül hálás feladat. A (magyarhoz hasonlóan) a román társadalom többségének is személyes élményei, tapasztalatai fűződnek a „múlt rendszerhez”, a középkorú és idősebb generációkhoz tartozó egyének milliói alakítottak ki személyes életstratégiákat az évtizedekig alternatíva nélkülinek, sőt sokak számára megváltoztathatatlannak tűnő autoriter, sőt bizonyos időszakokban egyértelműen totalitárius politikai rendszerhez való alkalmazkodás tekintetében. Nyilvánvaló, hogy ezek az életstratégiák egy meglehetősen széles skálán mozogtak: a rendszerrel szembeni nyílt ellenállástól egészen az őszinte meggyőződésből vagy épp egzisztenciális érdekekből fakadó támogatásig, rendszerhűségig terjedhettek. A második világháború után szovjet megszállás és politikai befolyás alá került közép- és kelet-európai államok társadalmai az 1989-1990-ben lezajlott rendszerváltozások és Románia esetében egy forradalom után is hordozták és részben még napjainkban is hordozzák a közelmúlt terheit. Ez esetben még egyfajta élő múltról – velünk együtt élő múltról – beszélhetünk, amely az időbeli közelség miatt egyelőre még nem válhatott konszenzusos, kanonizált „történelemmé”. A szovjet típusú egypárti diktatúrák megítélése kapcsán finoman szólva sincs konszenzus, nem csupán a (politikai) közbeszéd vagy a kulturális emlékezet, de sokszor még a tudományos diskurzusok szintjén sem. Boia ennek ellenére egy meglehetősen határozott értelmezési horizont felől közelít a választott témához, és egyfajta rendszerszemlélet is jellemzi.

A rövid, 5-10 oldalas fejezetekre tagolódó kötet bevezetőjében a szerző a romániai szocializmus különös, egyedi – még a szocialista blokk többi országától is gyakran teljesen eltérő – és sajátos jellegzetességeit is részben Románia történelmi „másságából” eredezteti: abból a sajátos történelmi fejlődési útból, amelynek egyaránt voltak közép-európai, kelet-európai és balkáni jegyei. Boia a különböző történelmi régiók határán fekvő románlakta térség kapcsán egyértelműen történelmi megkésettségről beszél. A szláv tengerbe ékelődött latin sziget évszázados „lemaradásban” volt még a szomszédos területekhez képest is, főleg, ami az államalapítás és az államépítés folyamatát jelenti. Boia megfogalmazásában a román középkor is akkor kezdődik, amikor Európa többi részén már a vége felé tart. A román társadalom hosszú évszazadokig hagyományos, rurális keretek között élt, az iparosodás és a polgárosodás is csak egy kései, részleges eredményeket felmutató modernizációs fordulat eredménye volt a 19. század derekától kezdődően. Az „államépítés” is egészen a modern korig tartott, hiszen maga a román állam is csak Havasalföld és Moldva 1859-es egyesülésével jött létre, a Monarchia és a történelmi Magyarország románlakta régióival kiegészült Nagy-Románia pedig csak 1918-ban született meg. Ezen kívül az ortodox kereszténység és a szláv, valamint részben a görög kulturális hatás határozta meg leginkább a román fejedelemségek, majd „Románia identitását”.

Romániában gyakorlatilag egészen 1945-ig jelentéktelen tényező volt a kommunista mozgalom. A két világháború közötti időszak vonatkozásában Boia elég szemléletesen az „ezer kommunista országáról” beszél. A román társadalom a második világháborút megelőző időszakban is egyértelműen agrártársadalom volt, az urbanizáltság még a közép-európai területekhez képest is jóval alacsonyabb szinten volt, és jellegében is különbözött attól. A baloldali mozgalmak általában, a marxi szocializmus pedig egyértelműen a városi munkásságot, a proletariátust tekintette „célközönségének”. Romániában viszont nem csupán a társadalom abszolút többsége élt falusi környezetben, de még az adott mércével mérve jelentősebb városok sem rendelkeztek komolyabb erőt képviselő ipari munkássággal, miközben e kisszámú rétegnek a döntő többsége a nem román etnikumúak közül került ki – nem csupán az erdélyi nagyvárosokban, de még a Regát területén is. Az 1921-ben alapított Romániai Kommunista Párt gyakorlatilag a moszkvai III. Internacionálé egyik részlegeként működött, és a két világháború közötti időszakban az előbb említett okok miatt is elfogadta Románia etnikai heterogenitását, programjában a nemzeti önrendelkezés elve is megjelent. Az 1924-ben betiltott párt és általában véve a baloldali mozgalmak nem nyerhették el a hagyományosan jobboldali kötődésű, és a román paraszti kultúra és a falu tradicionális világát szimbolikusan magasabb rendűnek tartó román értelmiség szimpátiáját sem. Még a radikálisabb, rendszerkritikus értelmiségiek is főleg szélsőjobboldali mozgalmakkal szimpatizáltak (pl. a Vasgárda és maga a legionárius „ideológia”).

Boia egyébként fontosnak tart tisztázni bizonyos terminológiai kérdéseket is. A kötetben mindvégig kommunizmusról és kommunista rendszerről ír, a szocialista jelző használatát több szempontból sem tartja szerencsésnek. Egyrészt elutasítja, hogy az akkori rendszer önmeghatározását és saját frazeológiáját használja (a szocializmus a létező állapotokra, a kommunizmus az elérendő, ideális fejlődési stádiumra utal). Másrészt nem tartja elfogadhatónak, ha a szocialista megnevezés kapcsán egyesek akaratlanul is összemossák a nyugat-európai szocialista, szociáldemokrata mozgalmakat, pártokat a szovjet típusú (lenini/sztálini) „szocializmussal”. Boia a kommunista kísérletet egyszerre tartja a Marx által tudományosan kidolgozott, összetett világkép, egyfajta messianisztikus-millenarista utópia, a lenini bolsevizmus és egy jórészt erőszakos modernizációs kísérlet összességének. Bár a kötetet olvasva mindvégig érződik a szerző rendszerrel szembeni mélységes ellenszenve, azt mégis leszögezi, hogy a kommunista berendezkedés a társadalmi egyenlősítés programjának szempontjából bizonyos mértékig valóban egalitárius és „demokratikus” volt. „Ha a kommunista rendszereknek nem is sikerült véghezvinniük az „egyenlősítő” tervet, kétségtelen, hogy minden más társadalompolitikai rendszernél távolabb jutottak ezen az úton. Nem teljes egyenlőség, de sokkal nagyobb egyenlőség; mint bárhol, bármikor a történelem folyamán! Ezzel magyarázható a kommunista ideológia meggyőző ereje azokban a társadalmakban (ideértve Romániát is), amelyekben hangsúlyosan jelen volt a társadalmi polarizáció, és a lakosság jelentős része a szegénységi küszöb alatt élt.” (44. oldal). Ugyanakkor az is egyértelmű, hogy a rendszer kiépülésében és fenntartásában az erőszak és az elnyomás (akkor is, ha saját logikája szerint nem volt öncélú) különböző formái és eszközei központi szerepet játszottak.

A kommunista párt hatalomra jutása pedig csak törvénytelen eszközökkel volt megvalósítható, a Romániában korábban minimális támogatottsággal rendelkező mozgalom legális úton nem tudta volna monopolizálni a hatalmat. Románia geopolitikai helyzetéből, a térséget 1944-1945-ben megszálló szovjet Vörös Hadsereg jelenlétéből következett a későbbi szovjetizálás folyamata. A világháborút a németek oldalán végigharcoló Románia az 1944. augusztus 23-i átállással került a szovjetek oldalára: ezt követően a román kommunisták Moszkva iránymutatásai alapján hozzáláttak a hatalom fokozatos koncentrálásához. A kommunisták a többi kelet- és közép-európai megszállt országhoz hasonlóan Romániában is eleinte egyfajta „népfront-stratégia” alapján, a polgári pártokkal, és különösen más baloldali pártokkal történő látszólagos együttműködés hívei voltak, miközben a különböző koalíciós kormányokban már ekkor is igyekezték megszerezni a kulcspozíciókat. Ezt a stratégiát alkalmazták a Sănătescu-kormány, majd 1945 márciusától a kommunisták „társutasává” váló, egyébként erdélyi származású és magyarul is kiválóan tudó Petru Groza kormánya idején is. A Groza-kormány idején végrehajtott földreform és Észak-Erdély (szovjet akarattal és támogatással történő) Románia számára történő visszaszerzése ténylegesen is növelte az új hatalom társadalmi elfogadottságát és bázisát, sőt némi „hazafias” színt is biztosított egy alapvetően internacionalista pártnak. Az 1946-os választásokon visszaélésekkel és csalásokkal abszolút többséget szerző Demokrata Pártok Blokkját domináló kommunisták a vesztes országokkal kötött párizsi békeszerződés (1947. február 10.) aláírását követően „kapcsoltak magasabb fokozatba”. Nyílt támadást indítottak a történelmi román pártok ellen (Iuliu Maniu volt miniszterelnököt, és a Nemzeti Parasztpárt más vezetőit is ekkor tartóztatták le), majd 1947. december 30-án lemondtatták Románia államfőjét, Mihály királyt.

1947 után gyakorlatilag a szovjet modell szolgai másolása határozta meg a politikai, a társadalmi, a gazdasági és a kulturális-művelődési viszonyokat. A Gheorghe Gheorghiu-Dej által irányított kommunista párt egyértelműen a sztálini irányvonalat követte, legalábbis a Dej-korszak első felében. Az államosítások, a mezőgazdaság kollektivizálása (egészen 1962-ig tartott), a tervutasításos gazdálkodás és a mérnöki tervezés szerepe a termelésben, az erőltetett iparosítás és a nehézipar dominanciája mind a szovjet minta követésének volt a része. Boia ugyanakkor egy fontos paradoxonra is rámutat ebből az időszakból, amely ugyancsak a román kommunizmus egyik sajátos, egyedi vonása volt: „Románia nagymértékben szovjetizálódott, de az oroszosodás nagymértékben lepergett róla. Mondhatni a legtisztább ortodox szovjet kommunizmust oroszról románra fordították” (55. oldal). A Dej-korszak a masszív politikai elnyomás korszaka is volt, bebörtönzésekkel, internálásokkal, munkatáborokkal (A Duna–Fekete-tenger-csatorna építése kényszermunkával) és politikai perekkel. A pártvezetés a társadalom mesterséges átalakítása során célul tűzte ki egy rendszerhű, munkás/paraszt származású új elit megteremtését, és az osztályellenségnek kikiáltott régi, hagyományos elit felszámolását. Az egyre bürokratikusabbá váló rendszer az „új elit” számára valóban biztosított egyfajta társadalmi mobilitást, és megsokszorozta az elérhető karrierek számát a közigazgatásban, a hadseregben és a titkosszolgálatnál, valamint a gazdaság különböző területein. Bár a rendszerrel szemben az egyéni és a kollektív ellenállásnak számtalan megnyilvánulási formája volt (munkássztrájkok, parasztfelkelések, fegyveres hegyi harcok), főleg a hatalomátvétel utáni első évtizedben, Romániában valóban nem volt a magyarországi vagy a lengyelországi eseményekhez hasonló rendszerellenes felkelés, forradalom. Ezt Boia főként a román társadalom passzivitásának történelmi hagyományából, mint egyfajta kollektív túlélési stratégiából vezeti le. Ugyanakkor részben ezzel, a társadalmi elégedetlenség és a feszültség évtizedeken át tartó növekedésével magyarázza a szinte elementáris erővel kitörő, és a Ceaușescu-diktatúrát végül megdöntő 1989-es forradalmat.  

Gyakori toposz a párttal kapcsolatban, hogy az nem csupán ideológiája szerint volt internacionalista, de a romániai nemzeti kisebbségek rendkívüli mértékben felülreprezentáltak is voltak benne, így voltaképpen a romániai kommunizmus is „idegenek” műve. A megállapítás első fele a zsidó és a magyar közösség vonatkozásában részben helytálló, ám a romániai „kommunizmusnak” csak egy bizonyos időszakában. Az 1950-es évektől kezdőden már nagyon határozott és egyértelmű román (etnikai) dominancia volt a párton és a szűkebb vezetésen belül is. A zsidó származású Ana Pauker (aki 1947-1952 között az ország külügyminisztere volt), Iosif Chișinevschi, Leonte Răutu vagy a magyar származású pénzügyminiszter, Vasile Luca/Luka László semmivel sem volt internacionalistább, mint a párt román nemzetiségű tagjai, vezetői. Az 1950-es évek párton belüli belső leszámolásai pedig a zsidó és magyar származásúakat is érintették.

A bukaresti történész részletesen bemutatja azt a politikai irányváltást, ami még Gheorghiu-Dej vezetése idején, az 1950-es évek végétől vált érezhetővé, majd 1964 körül teljesedett ki, és bizonyos elemeiben hatott a kommunista rendszer Ceaușescu nevével fémjelzett korszakára is. Sztálin 1953-as halálát, majd a szovjet csapatok 1958-as kivonulását követően Gheorghiu-Dej hatalma stabilizálása érdekében a belső legitimáció útját választotta, és igyekezett távolodni Moszkva politikájától. Ehhez a nemzeti identitás megerősítését, a nacionalizmust hívta segítségül: Romániában fokozatosan kialakult egy „nacionálkommunistának” nevezhető irányzat, amely határozottan megkülönböztette a keleti blokk többi országától. A korábban önálló, magyar tannyelvű kolozsvári Bolyai Egyetem 1959-es beolvasztása a román Babeş Egyetembe, már egyértelműen jelezte a nacionalista irányváltást, és az adott körülmények között viszonylag toleránsnak mondható nemzetiségi politika megváltozását. Az új irány a külpolitika terén is látványos fordulatot hozott: Románia a Varsói Szerződés és a KGST keretein belül maradva, egy kvázi független pozíciót igyekezett kiharcolni magának. A Román Munkáspárt 1964-es Nyilatkozata szimbolikus nyitánya volt ennek az újfajta külpolitikai vonalvezetésnek: a román állampárt a szovjet-kínai konfliktus kapcsán nem állt a Szovjetunió oldalára. Ettől az évtől az ország gyakorlatilag újjáélesztette a nyugati kapcsolatrendszereit, az oktatás és a kultúra területén is érzékelhető volt egy újfajta nyugati nyitás, ami a korábban hagyományosnak mondható francia kulturális hatások részleges újjáéledéséhez vezetett. Ezek a változások hozzájárultak ahhoz, hogy a román társadalom többsége számára az élet elfogadhatóbbá vált, a „mindennapi lét új színt kapott, változatosabb lett”.

Gheorghiu-Dej halála után, 1965-ben Nicolae Ceaușescu személyében egy olyan főtitkár került az állampárt élére, aki látványosan elkötelezte magát a függetlenségpárti, „nemzeti-kommunista” irányvonal mellett, miközben a rendszer keretein belül látszólag tovább kívánta bővíteni a „szabadság kis köreit”. 1968-ban nem csupán kimaradt Csehszlovákia katonai megszállásából, de nyilvánosan és élesen el is ítélte azt. Az első években még érvényesült a kollegiális vezetés hagyománya is, ám a hatvanas évek végétől Ceaușescu kezdte kisajátítani az állam irányítását, amin egy idő után jobbára már csak feleségével, Elena Ceaușescu-val volt hajlandó osztozni. Az 1965-ben népköztársaságból szocialista köztársasággá átkeresztelt Románia elnöki címét 1974-ben felvevő Ceaușescu elődjétől eltérően egyre inkább alapozott a személyi kultuszra, ami kifejezetten sztálinista jegyeket öltött. Az európai kommunista rendszerek történetében teljesen egyedülálló módon a Ceaușescu-család egyfajta dinasztikus kommunizmust igyekezett meghonosítani (ebben leginkább Észak-Koreához hasonlított): a főtitkár-államelnök felesége és Nicu fiuk is magas állami és párttisztségek birtokába jutott. Az utólagos történészi értelmezések leggyakrabban az 1971-es „júliusi tézisek” által megalapozott „kis kulturális forradalom” megindulásától számítják a rendszer enyhülésének, „liberalizálódásának” a végét, és egy újabb irányváltás kezdetét. Boia azonban úgy véli, hogy Ceaușescu már 1968-ban sem gondolkodott a rendszer „emberarcúvá tételében”, Csehszlovákia megszállását is csak az állami szuverenitás elvének megsértése miatt tartotta elhibázottnak, amely veszélyes precedenst is teremthet.

A szerző a további fejezetekben foglalkozik még a Ceaușescu-éra „szuperiparosítási” törekvéseivel, a megalomán-gigantomán városrendezési és szisztematizálási (falurombolási) tervekkel, amelyek már a részleges megvalósításuk által is felmérhetetlen károkat okoztak a kulturális és építészeti örökségben. Külön kitér a történettudomány és történelemoktatás politikai szolgálatba állítására: A román nemzeti egység mítosza és anakronisztikus visszavetítése a régmúlt korokba, és a dák származás elmélete valójában ekkor, a Ceaușescu-rendszer idején merevedett dogmává. A Román Ortodox Egyház és a kommunista hatalom ellentmondásos viszonyát bemutató egységben Boia egyértelműen rámutat a kollaborációs tendenciákra, vagyis hogy miként használták fel a kommunisták a legnagyobb felekezetet saját legitimációs céljaik érdekében, valamint arra a felvett államegyházi szerepre is, amely a rendszer bizonyos periódusaiban erőteljesen jellemezte a sok szempontból kivételezett helyzetben lévő görögkeleti egyházat. Az 1980-as évektől egyre elviselhetetlenebbé váló életkörülmények, a rendkívül gyakori ellátási zavarok, a fogyasztási javak drasztikus beszűkülése és a rendszer egyre merevebbé, kérlelhetetlenebbé válása rendkívüli mértékben felerősítették a társadalmi elégedetlenséget, amely végül az 1989 decemberében történt robbanáshoz vezetett. Boia ismerteti a decemberi eseményeket, majd a romániai „rendszerváltás” sajátosságait és visszásságait, miközben elmarasztaló ítéletet mond az 1989 utáni rendszert is átható „posztkommunista” politikai tendenciákról és társadalmi reflexekről.  

Összességében elmondható, hogy Lucian Boia ebben a kötetében sem félt olyan témákhoz nyúlni, amelyek sok szempontból a román „kollektív történelmi emlékezet”, kulturális emlékezet „darázsfészkeinek” számítanak. Bár az olvasónak könnyen támadhat az az érzése, hogy a szerző bizonyos esetekben szinte már kilép a történész higgadt, tudományos, az ítélkezés helyett a megértésre, elemzésre törekvő nézőpontjából, és olykor nyílt értékítéleteket fogalmaz meg, Boia még ilyenkor is képes az önreflexióra és az övétől lényegesen eltérő értelmezések alapos, tárgyilagos bemutatására.

Hendrik Dávid

Ezt olvastad?

Öt ingyenesen megtekinthető film a kommunizmus áldozatainak emléknapjára

Magyarország Országgyűlése 2000. június 13-án fogadta el azt a határozatot, amely február 25-ét a kommunizmus áldozatainak emléknapjává nevezte ki. Azért

X