A romlás virága – Charles Baudelaire

Napóleon után az útkeresés jellemezte Franciaország történelmét. Forradalmak, lázadások, uralkodók és államformák váltották egymást, miközben új társadalmi rétegek, értékek szorították háttérbe a régieket. A művészetben a szenvedélyes romantika söpörte félre a kiegyensúlyozott klasszicizmust, majd maga is kifulladt, s a 19. század második felébe átvezető stílusirányzatoknak adta át a terepet. Ezekben a kavargó évtizedekben élt és alkotott a modern költészet „elátkozott” atyja, Charles Baudelaire.

Charles Baudelaire. Forrás: Wikimedia Commons

Párizsban született 1821. április 9-én Joseph-Francois Baudelaire-nek, a jómódú, művelt hivatalnoknak második házasságából. Az anya, Caroline Archimbaut-Dufay puritán szellemben nőtt fel az ancien régime egyik tisztjének lányaként. Charles születésekor a férfi 61, a nő 27 éves volt. Joseph-Francois rajongott a műkincsekért, sőt maga is festegetett, bár hiányzott belőle az igazi alkotó tehetség. Charles tőle tanulta el a művészet tiszteletét és szeretetét. Apjának halála nagyon elkeserítette, az viszont még inkább, hogy anyja hamarosan beleszeretett a becsvágyó Jacques Aupick tábornokba, s 1828-ban feleségül ment hozzá. Baudelaire ezért árulással vádolta, mostohaapját pedig képtelen volt elfogadni. Egyetlen igazán szeretetteljes kapcsolata dadájához, Mariette-hez fűzte, így amikor ő is elhunyt, magánya teljessé vált. Közepes, olykor jó tanuló volt: a számtannal hadilábon állt, de szerette a görögöt, a latint és a természetrajzot. Latin verselésért díjat nyert, s kezdett saját költeményeket is írni.

Aupick mindig pontosan tudta, mit kell tennie karrierje érdekében, például 1834-ben segített a lyoni takácsok második felkelésének elfojtásában. Törekvéseire hamarosan felfigyelt Lajos Fülöp kormányzata, s diplomáciai feladatokkal bízta meg. A család örült volna, ha Baudelaire is ilyen karrierről álmodozik. Csakhogy ő érettségije után közölte: író akar lenni. Hiába háborodott fel nevelőapja s keseredett el anyja, az ifjú költőpalánta megmakacsolta magát. Példás szorgalommal olvasott, tanult, ám nemcsak tudásra, hanem tapasztalatra is vágyott. Belevetette hát magát a párizsi éjszakába, kávéházak és mulatók törzsvendégévé vált, habzsolta az életet, amelyet alkotásokban akart feldolgozni.

Charles Baudelaire. Forrás: Wikimedia Commons

Lassan és nehezen írt: rengeteg időt töltött a megfelelő kifejezés keresésével, a legjobb mondat felépítésével. Nála a mennyiség sosem mehetett a minőség rovására. Bármilyen munkát adott ki kezei közül, annak tökéletesnek kellett lennie. Ez nála nem puszta lustaság volt vagy zavaros magánéletének következménye: ez a módszer volt az ő alkotási elve. Következetesen ragaszkodott hozzá azokban az években is, amikor már nyomorral kellett fizetnie érte.

Kicsapongásaival egyre kellemetlenebb helyzetbe hozta a jó hírnévre vágyakozó Aupick házaspárt. Amikor kiderült, hogy a költő már felélte apai örökségének felét, ráadásul összezördült nevelőapjával egy díszvacsorán, betelt a pohár. 1841-ben Aupick felrakta Baudelaire-t egy Indiába induló kereskedelmi hajóra. Valami kenyérkereső szakmára szerette volna szoktatni, s persze meg akart szabadulni tőle egy időre. Baudelaire azonban ahelyett, hogy teljesítette volna kívánságát, félbehagyta az odautat, s alkalomadtán hazaszökött. Közben életre szóló emlékeket szerzett a trópusi tájak és tengerek varázslatos látványáról, melyek aztán verseiben is megjelentek.

1842-ben vált nagykorúvá. Szakított családjával, elköltözött otthonról, s teljesen az irodalomnak szentelte életét. Megismerkedett kora művészeivel, többek között Balzac-kal, Delacroix-val, Flaubert-rel, Hugóval. Ekkor alakult ki a legenda a kifinomult öltözködésű és ízlésű költőről, aki szokatlan megjegyzéseivel, rezzenéstelen arccal botránkoztatja meg a nyárspolgárokat. Bár valóban kapható volt ilyesmire, Baudelaire inkább műveltségével és vitathatatlan tehetségével szerzett hírnevet, legközelebbi barátai pedig szeretetreméltónak tartották, s haláláig kitartottak mellette. Adósságai miatt a hitelezők folyton a nyomában voltak, ő pedig lakásról lakásra bujdosott előlük. Elvetődött a Pimodan-palota művészbérlői közé is, itt próbált ki először tudatmódosító szereket.

Ezekben az években bilincselték le a színes bőrű Jeanne Duval bájai. A Santo Domingóból származó, jelentős nyomot nem hagyó színésznő megérezte a szerencsét, amely a tehetős családból érkező fiatalember rajongásával érte, s engedett közeledésének. Viszonyuk – szakításokkal és kibékülésekkel, össze- és szétköltözésekkel – végigkísérte a költő életét, pedig idővel már ő is belátta, hogy Jeanne-nak csak pénz és kényelmes élet kell. Baudelaire mellette szokott rá az alkoholra, s döbbent rá, mennyire bonyolultan viszonyul a szebbik nemhez. Egyszerre csodálta, félt tőle, magasztalta a plátói köteléket, s kárhoztatta a testi szerelmet, mely valami fertelmes vétekként furdalta lelkiismeretét.

Jeanne Duval. Forrás: Wikimedia Commons

1845-ben Aupick újabb döntést hozott a feje fölött: gondnokság alá helyezte, hogy megmentse az örökség maradékát. Ettől kezdve az ügyvéd, Narcisse Ancelle könyörtelen pedantériával havonta utalt neki némi összeget az atyai vagyonból. Ez az alapjövedelem óvta meg Baudelaire-t a végső elzülléstől, de nem a szegénységtől, hiszen továbbra sem tanult meg bánni a pénzzel. Mindenesetre befellegzett a gondtalan bohéméletnek.

Az 1848-as párizsi forradalom a költőt is a barikádokra csábította, noha őt az egészből kizárólag a kaland, a felfordulás érdekelte. Nem óhajtotta elkötelezni magát a demokratikus hívószavak mellett. Monarchista volt, de csak azért, mert a monarchiát gondolta a legkevésbé rossznak. Szerinte a művészet egyedül a nemesi-rendi társadalomban virágozhat, ellenben a demokráciában, a műveletlen tömegek uralma alatt tönkremenne. A haladás eszméjét ostobaságnak tartotta. A forradalom utáni köztársasági kísérlet teljesen kiábrándította a politikából, általában mindenféle közösségi ideológiából. Meggyűlölte az embereket, akik szerinte utálják a szépet, egyedül a kiszolgáltatottakkal, a szegényekkel érzett együtt. Dacos elszigeteltségéből még III. Napóleon 1852-es császárrá koronázása után sem engedett, pedig az új államforma elvileg kedvére való lehetett volna. Később 1848-as szereplését legszívesebben kitörölte volna életéből.

1849-ben hunyt el Edgar Allan Poe. Az angol nyelvet és irodalmat előszeretettel tanulmányozó Baudelaire élete legfontosabb irodalmi tapasztalatát szerezte, amikor megismerkedett az amerikai író műveivel. Belőlük olvasta ki mindazt, amire saját esztétikájának kiérleléséhez volt szüksége: az elfordulást a mindennapok gondjaitól, a gyászos vagy hátborzongató hangulatok kifejezését, a hajlamot a fantasztikumra és a mérnöki pontosságú formai kidolgozást, melyben nincs helye a fűzfapoéták csodálta ihletnek. Amellett, hogy a tanultakat költészetében kamatoztatta, éveken át, albérletből albérletbe, hotelről hotelre, kávéházról kávéházra vándorolva fordította le Poe írásait, a rá jellemző stilisztikai szigorral. Azóta munkája a legjobb műfordítások egyikének számít a francia irodalomtörténetben, ám akkoriban alig akadt kiadó, mely vállalkozott a megjelentetésére. Baudelaire megalázóan alacsony áron volt kénytelen értékesíteni a jogokat, akárcsak verseinek esetében.

Mindeközben fáradhatatlanul írta, csiszolta költeményeit. Végül 1857-ben barátja, a különc mecénás Poulet-Malassis vállalta kiadásukat. A kötet a találó Fleurs du Mal (A romlás virágai) címet kapta, nem is magától a szerzőtől, hanem egyik kávéházi cimborájától. A francia olvasók ugyanabban az évben vehették kézbe, mint Flaubert Bovarynéját, s akárcsak a regényíró, úgy Baudelaire sem kerülte el az erkölcstelenség vádjával indított pert. Csakhogy a császári bíróság Flaubert-rel ellentétben a költőt elmarasztalta: 300 frank pénzbírság megfizetésén túl ki kellett vennie néhány botrányosnak ható verset kötetéből. Az ítélet nem sokáig maradt érvényben: a pénzbírság jelentősen csökkent, s néhány év múlva a kifogásolt alkotások újra nyilvánosság elé kerülhettek. A romlás virágai a 19. század talán legnagyobb hatású verseskötete a nyugati irodalomban. Franciaországban Verlaine, Rimbaud, Mallarmé s a többi modernista gondolta tovább eredményeit. A külföldnek először az angol Algernon Charles Swinburne fedezte fel, majd valamennyi országban majdhogynem bibliaként bújták az olyan alkotók, akik meg akarták újítani hazájuk költészetét.

Baudelaire-nek egy magánéleti válságot is át kellett élnie főműve miatt. Másik nagy szerelme a híres kurtizán, Madame Sabatier volt, akit dúsgazdag üzletemberek és bankárok tartottak ki, szalonjában pedig a kor hírességei vendégeskedtek. A nő 1852-től kapott névtelen leveleket s aláírás nélküli verseket. Persze szerette volna kideríteni titokzatos hódolójának kilétét, ám ez csak 1857-ben sikerült neki, amikor A romlás virágai oldalain a nevezetes költemények is felbukkantak. Szerelemre lobbant Baudelaire iránt, s találkára hívta. A kissé gyerekes lelkű költő azonban ezúttal valami középkori-lovagias rajongásra vágyott, nem a beteljesülésre, melynek kínjait bőven volt alkalma megtapasztalni Jeanne Duval mellett. A randevú kútba esett. Madame Sabatier vérig sértődött, majd idővel megértette Baudelaire érzéseit, s kapcsolatuk barátsággá nemesedett.

Apollonie Sabatier Vincent Vidal festményén. Forrás: Wikimedia Commons

Élete hátralévő tíz évében Baudelaire még mélyebbre süllyedt a tartozásokban, valamint a keserűségben, hogy nem sikerült elismert helyet kiharcolnia az irodalmárok között. Undorodott a polgári ízléstől, magától a polgárságtól, végül már egész Franciaországtól. Aupick halála után kibékült anyjával, s először hozzá menekült Honfleurbe. 1864-ben már ez sem nyugtatta meg,  s Belgiumba költözött. Ott esztétikai előadásokból és újonnan írt műveinek kiadásából szeretett volna pénzt szerezni, de kudarcot vallott. A nélkülözés és a mellőzöttség annyira kikezdte egészségét, hogy 1866-ban agyvérzést kapott. Magatehetetlenné vált, beszédkészségét is elvesztette. Anyja egy párizsi szanatóriumba szállíttatta. Barátai megpróbálták elviselhetővé tenni utolsó hónapjait, többek között Wagner zenéjével, amelyet korábban esszében védett meg a francia közönség gúnyolódásaitól. 1867. augusztus 31-én halt meg anyja karjaiban.

Baudelaire költészete először szólaltatta meg a modern világ vergődéseit. Ebben a világban az ember már nem tud hinni régi céljaiban, újakat viszont nem talál, ezért alámerül az élvezetekben, hogy megfeledkezzen kétségbeejtő ürességéről. Baudelaire ezt az állapotot kárhozatnak látja, lefestésében a katolikus-keresztény irodalom hagyományait követi. Alapélménye a bűntudat, ebből erednek sötét, néha cinizmusba forduló érzései, valamint az, hogy a nő – minden vonzerejével együtt – sátáni lényként tűnik fel műveiben. A költő, nem látván a kiutat, Don Juan-i hősiességgel vállalja a bukást, s csak a szépet akarja megragadni, változatos költői eszközökkel. Képzőművészeti és zenei tanulmányaiból alapos szakmai felkészültség és biztos értékítélet olvasható ki. Szinte valamennyi általa sokra tartott művész bekerült a halhatatlanok közé.

Charles Baudelaire sírja. Forrás: Wikimedia Commons

Magyarországon a Nyugat körül tömörülő alkotók figyeltek fel életművére. Merészsége Ady Endrének segített megszabadulni a romantika közhelyeitől. A romlás virágainak teljes magyar fordítását Babits Mihály, Szabó Lőrinc és Tóth Árpád készítette el 1923-ra.

Bozó Bence Péter

Irodalomjegyzék

Babits Mihály: Az európai irodalom története. Budapest, 1957. 419–421.

Gyergyai Albert: Baudelaire, Charles. In: Világirodalmi lexikon. I. Budapest, 1970. 749–752.

Szabó Lőrinc: Baudelaire élete. In: Szabó Lőrinc: Könyvek és emberek az életemben. Budapest, 1984. 90–122.

Szerb Antal: A világirodalom története. I–III. Budapest, 1941. II. 326–332.

Ezt olvastad?

Március 15-e több mint egy ünnep. Ezen a napon egész Magyarország az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc hőseire emlékezik, előttük tiszteleg.
Támogasson minket