Savoyai Jenő, a zentai győző

Akik hallották már a nevét, azok közül sokaknak csak egy császárhű hadvezér jut eszükbe, akinek a lovasszobra fent áll a Budai vár palotájánál. A Nemzeti Galéria közelében néz le a városra, úgy, ahogy 300 évvel ezelőtt tehette. A XXII. kerület lakói valószínűleg többet hallottak róla. Ha más miatt nem is, a róla elnevezett Savoyai Jenő teret, Savoya Parkot vagy a hajdan az Oroszlános Udvaron álló kastélyt (amiből már csak a két címertartó oroszlán maradt meg, címere a csücskös talpú boglárpajzsban található, heraldikailag a jobb oldalon lévő, vörös mezőben ezüst szalagkereszt) jól ismerik. Jelen írásban ezen nemzetek feletti nemes nem mindennapi, kalandos életének bemutatására törekszünk.

Savoyai Jenő lovasszobra

Eugène-François de Savoie-Carignano néven született, de nevét legtöbbször így írta le: Eugenio von Savoie, három nyelven (első részét olaszul, másodikat németül, harmadikat franciául). Rendkívül előkelő körökből származott, rokonságban állt a spanyol királyi családdal, a francia uralkodócsaláddal (annak Bourbon ágával), édesanyja, Olimpia Mancini pedig Franciaország egyik nagy miniszterének, Mazarin bíborosnak (XIII. Lajos legfőbb tanácsadójának) volt az unokahúga. Miután Olimpia hozzáment Savoyai Jenő Mórichoz, Soissons grófjához, lakhelyük a Hotel de Soissons lett, egy XVI. században épült kastély. Itt született meg 1663-ban a magyarosan Savoyai Jenőnek keresztelt gyermek, ötödik fiúként a családban. Olimpia XIV. Lajos, a „Napkirály” fiatalkori ágyasa, szeretője volt, és sokáig élvezhette a király bizalmát és kegyét. Később a királyné udvarhölgye lett. Csakhogy ez a kapcsolat a király és Olimpia között a későbbiekben gyorsan megromlott, elsősorban a hölgy nem megfelelő viselkedése miatt. Olimpia rendszeresen leveleket küldözgetett a király feleségének, ausztriai Mária Teréziának, hogy tudassa a királynővel, a király kivel csalja meg őt. A másik, súlyosabb ok az 1670-es évek második felében elhíresült méregaffér (affaire des poisons). Kitudódott ugyanis, hogy Párizsban létezik egy méregkeveréssel, boszorkánysággal foglalkozó hálózat, amely szerelmi bájitalokkal és főleg gyilkos mérgekkel, úgynevezett ,,örökösödési porral” foglalatoskodott. Később kiderült, hogy arisztokrata körökben is magas volt e szerek használóinak a száma, és Olimpia is gyanúba keveredett, hogy mérgekkel kívánt megszabadulni az udvarban lévő riválisaitól. Ezt később nem bizonyították, de Lajosnak ennyi is elég volt, hogy Olimpiát választás elé állítsa: Bastille vagy a száműzetés. Olimpia az utóbbit választotta, minden vagyonával, amit magához tudott venni, elhagyta az ekkor 17 éves fiát.

A hotel de Soissons

Kezdetben a kis Savoyai Jenőt alacsony termete, gyenge, beteges testalkata miatt papnak szánták, így is hívták sokáig: a kis Savoyai abbé. Azonban ő nem a számára kijelölt hivatást szerette volna követni, hanem családja múltjából adódóan inkább katonai pályára szeretett volna lépni. Bátyja, Lajos Gyula a császári seregben szolgált, Bécs védelménél kapott halálos sebesülést.

Ahhoz, hogy korszakának legnagyobb katonai lángelméjének nevezzék, nem vezetett egyenes út. Savoyai Jenő kicsapongó életet élt, rossz társaságba járt, és kirívó viselkedésével és öltözetével próbált meg lázadni. Amikor eljött az alkalom, felkereste XIV. Lajost, hogy segítségét kérje a katonai pályán való elinduláshoz, de a király ezt visszautasította. Köszönhette ezt egyrészt rossz hírnevének, másrészt tiszteletlen viselkedésének, miszerint egyenesen a király szemébe nézett. Lajos azt gondolta, hogy az előtte álló fiatalember olyan, mint egy dühös kis karvaly. Ráadásul a király nem felejtette el, hogy annak idején, amikor kegyébe fogadta Savoyai édesanyját és annak családját, hogyan viszonozták nagyvonalúságát: intrikákkal és botrányokkal. Hahner Péter történész szerint Savoyait nem törékeny, gyenge testalkata miatt utasították el, hanem a saját és édesanyja nem megfelelő viselkedése miatt. Ha kezdetben nem is, de később XIV. Lajos kételkedett döntésének helyességében. Történész körökben nem szeretik a mi lett volna, ha kérdéseket, de azért mégis érdemes eljátszani a gondolattal, hogyan alakult volna Európa, azon belül a Magyar Királyság története, ha Savoyai a „Napkirály” oldalán harcol.

Savoyai Jenő így foglalta össze karrierjét, amelyet a Német-Római Császárság oldalán töltött: ,,Három császárt szolgáltam. Az első az apám volt, a második a barátom, a harmadik az uram.„[1] Miután 1683-ban távozott Franciaországból, szolgálatait I. Lipót császárnak ajánlotta fel Passauban. Azért itt és nem Bécsben, mert ekkor a török Bécs városát ostromolta. Rossz nyelvek szerint I. Lipót azért szimpatizált Savoyaival, mivel kezdetben őt is egyházi pályára szánták, ráadásul a király sem volt megáldva előnyös külsővel. Az indok természetesen sokkal inkább diplomáciai és presztízs értékű lehetett. A Savoyai családból már Lipót oldalán harcolt Jenő bátyja, Lajos Gyula, így még egy Savoyai herceget tudhatott az oldalán a francia királlyal szemben. A későbbiekben ez hasznos lehetett volna, ha Savoya hercegsége egy Bourbon–Habsburg konfliktus során azon választási helyzet elé kerül, hogy melyik oldalra álljon. Ekkor Savoya még a francia király szövetségese volt, majd a későbbiekben többször is szövetségest váltott, míg végül a Habsburgok kötelékében találta meg számításait. II Viktor Amádé, „Savoya rókája” a támogatásért cserébe királyi rangot kapott, ezenfelül hozzájutott Szicíliához, Lombardia egy részéhez és Szardíniához. Fontos megjegyezni, hogy későbbiekben ezekről a területekről indult az olasz egység megvalósítása.

Így történt, hogy Savoyai Jenő később az ellen az ország ellen harcolt, ahonnan elmenekült, de ez a korban nem feltétlenül számított hazaárulásnak, hiszen a királyhoz kötődő hűség előrébb való volt a mai értelemben még nem létező ,,nemzethez” való hűségnél. Savoyai így is a nehezebb utat választotta, hiszen egy gazdagabb királyságot, az ismerős udvart hagyta el egy szegényebbért, hogy követhesse katonai ambícióját. Terjedelmi okokból cikkemnek nem célja, hogy részletesen bemutassa Savoyai ütközeteit, ezek amúgy is megérdemelnének külön-külön egy írást. Ezért csak egy említésszerű összefoglalót írnék le. Ahogy a Német-Római Császárság címerállata egy kétfejű sas, aminek egyik feje jobbra, másik feje balra néz, a birodalomnak ugyanígy kellett megbirkózni a nyugaton lévő francia királysággal és a keleten fenyegető török veszedelemmel vagy akár a magyar lázadással. Savoyai, aki a császár szolgálatába lépett, tisztában volt ezzel és tudta azt is, hogy egy sereggel csak egy csatát szabad megvívni. Ezért ő is mindig arra törekedet, hogy minél hamarabb befejezze a többfrontos háborúkat.

Savoyai Jenőt Lipót seregében a dragonyosokhoz osztották be, ahol unokatestvére, Badeni Lajos oldalán, Lotharingiai Károly parancsnoksága alatt gyorsan emelkedett a katonai ranglétrán. Bátran harcolt Bécs felmentésénél, amiért aranysarkantyút kapott. Harcolt a szentendrei csatában, Buda visszafoglalásánál kétszer is megsebesült, még a lovát is kilőtték alóla. 1687-ben a birodalom legnagyobb elismerését, az Aranygyapjas lovagi rendet kapott, majd Belgrád 1688-as ostrománál súlyosabban megsebesült a kezén. 1697-ben a sors úgy hozta, hogy őt nevezték ki a magyarországi hadak élére. Vezetői képessége mellett az is közrejátszott, hogy az addigi hadparancsnokot, II. (Erős) Ágost szász választófejedelmet megválasztották lengyel királlyá. Így Savoyai előtt nyitva állt a lehetőség, hogy megmutassa hadvezetési képességeit. 1697-ben a zentai csatánál rá is szolgált a bizalomra, ahol megvívta élete legnagyobb győzelmét a törökkel szemben. A csata következményeként 1699-ben megköttetett a karlócai béke, amivel véget ért a török uralom a Magyar Királyság területén, egyedül a bánsági rész maradt török kézen. Katonai érdemeiért nem is maradt el a jutalom.

Benczúr Gyula: Buda visszafoglalása

Még egy jelentős csatát érdemes megemlíteni, amelyet nyugaton vívott a spanyol örökösödési háború alatt, az úgynevezett höchstädti vagy blenheimi csatát. A Savoyai Jenő és John Churchill vezette szövetséges osztrák–angol–holland erők döntő győzelmet arattak a Camille de Tallard marsall által vezetett francia–bajor csapatok felett. John Churchill-lel, Winston Churchill egyik felmenőjével szoros barátságot kötött Jenő. Később Winston Churchill ezt a szövetséget meg is említi követendő példaként az Egyesült Államok elnökének, Franklin Delano Rooseveltnek, miszerint kettejüknek úgy kéne összefogni a német fenyegetés ellen, ahogy annak idején Marlborough és Savoya hercege tette a franciák ellen.[2] A diadalmas csata után megfordult a háború menete, a harcok ezek után Franciaország földjére terelődtek át. Későbbiekben a blenheimi győzelem elősegítette, hogy csapatokat csoportosítsanak át a Rákóczi-szabadságharc leverésére.

John Churchill, Savoyai hű barátja

1703-tól Savoyai a haditanács elnöke lett, és aktív részt vállalt a magyarországi szabadságharc elleni küzdelemben. Bár a felkelés kitörésének okait megértette, magát a szabadságharcot és bármiféle konföderációt mélyen elítélt, mivel az elveivel szembement, hogy az alattvalók fegyverrel lázadjanak uralkodójuk ellen. Viszont az is igaz, hogy a későbbiekben elősegítette a Rákóczival való kiegyezést, ami a szatmári békében köttetett meg. „Attól félek, hogy ha a magyar nemzetnek minden jogát karddal kell kikényszerítenie, ez végül azt eredményezi, hogy a kölcsönös bizalom teljesen elvész, márpedig ezt a kincset, ha elveszett, nem lehet többé visszaszerezni.[3] Egyáltalán nem igaz, hogy a magyarokkal szemben bármiféle ellenszenvvel viseltetett volna, sőt a magyar huszárságot igen nagyra tartotta, például engedélyezte számukra a magyar vezényleti nyelv használatát. Saját magyarországi birtokain széles vallási toleranciát biztosított, megvetette a jezsuiták túlkapásait. Érdemei elismeréséül a magyar rendek az 1715:130. törvénycikkely által magyarosították, honosították:

A karok és rendek hálás emlékezettel gondolva a fenséges Ferenc Eugén fejedelem úrnak, Savoya és Piemont hercegének, aranygyapjas lovagnak, tábornagynak, a szentséges császári és királyi felség egyik ezrede parancsnokának, belső tanácsosnak, az Udvari Haditanács elnökének, valamint az egész hadsereg általános helytartójának stb. számos hősi tettével szerzett kiváló érdemeire, illetve igen bőségesen felhalmozott és hasznos szolgálataira, amelyeket ugyanazon fent nevezett fejedelem úr eme Magyar Királyságban bármilyen hadi alkalommal és mezei csapatoknál életét és szerencséjét nyílt veszélynek kitéve – s különösen azon 1697. esztendőben, amikor a Tisza folyónál, Zenta nevű helységnél a keresztény név esküdt ellenségével, magának a török szultánnak is a jelenlétében vívott ütközetben ugyanazon ellenség felett fényes győzelmet aratott, s a pogányok igen kegyetlen veszedelme után ezen említett Magyar Királyságot nagyobb biztonságba juttatta – nevének halhatatlan dicsőségére, a legfelségesebb Ausztriai Ház és ezen Magyar Királyság Szent Koronája részére nyújtott és tett, s jelenleg is hasonló állhatatos buzgalommal nyújt és tesz. §. 1. Tehát ugyanezen fent említett fejedelem urat, s általa a fenséges Emánuel fejedelem urat, édes testvére utáni unokaöccsét, ugyanazon Savoya és Piemont hercegét, aranygyapjas lovagot s egy lovasezred ezredesét, valamint az előbb említett ő fensége kétségtelen örökösét és utódát, s nemkülönben ezen egyenes ágon leszármazó örökösöket önszántukból és az iránta tanúsítandó hálás szívük bizonyságául, a felé intézett meghívás előrebocsátása után, az ezer arany díj fizetése alól felmentve a Magyar Királyság más igaz és kétségtelen lakói közé a megillető üléssel és szavazattal, hő lelkesedéssel befogadták. §. 2. Nem kételkedvén, sőt, határozott reménnyel biztatván magukat, hogy ugyanezen fejedelem úr és az általa befogadottak is minden időre a haza hasznos polgárai lesznek, s annak javait, jogait és törvényeit buzgón előmozdítani és védelmezni fogják.”[4]

Kevés szó esik róla, de Savoyai aktív politikát folytatott III. Károly örökösödési ügyében. Savoyai úgy vélte, hogy Mária Teréziának a bajor választófejedelemhez, I. Károly Alberthez (aki nem sokkal később VII. Károly néven német-római császárként uralkodott 1742-től 1745-ig) kellene hozzámenni, ezzel létrehozva egy erős szövetséget. Egyfajta német egységet megalkotó törekvés is megfigyelhető ebben a célban. Savoyai a tervének végkifejletét nem érhette meg, vagyis az elképzelésének bukását, hiszen III. Károly a lányát inkább Lotharingiai Ferenchez szánta.

Savoyai Jenő, Jacob van Schuppen festményén

Az utolsó hadi vállalkozás, amelyben Savoyai még részt vett közel 70 évesen, a lengyel örökösödési háború (1733–1735) volt. Korából kifolyólag itt már nem tudta megcsillogtatni katonai bravúrjait, így hamarosan hazahívták. Egy eredménye mégis volt, az ekkor még fiatal II. Frigyes, a későbbi Nagy Frigyes tőle tanulta meg a katonai mesterség alapjait. II. Frigyes élete során mindig is példaképként tekintett Savoyaira, de a sors fintora, hogy a későbbiekben ennek a nevelésnek az osztrákok lettek az elszenvedői. Az osztrák örökösödési háború és hétéves háború eseményei is ezt bizonyítják. Napóleon az öt legnagyobb hadvezérek között tartotta számon, olyanokkal együtt, mint Hannibál vagy Julius Caesar. Savoyai 1736. április 21-én halt meg, a bécsi Stephansdom egyik kápolnájában helyezték örök nyugalomra.

Megítélése és öröksége

Voltaire visszaemlékezéséből tudjuk, aki ismerte XIV. Lajost és udvarát, hogy a király kételkedett Savoyai elbocsátásának helyességében. „Nem gondolják úgy, hogy sokat veszítettem? Az udvaroncok biztosították róla, hogy a Savoyai abbé mindig is zavaros fejű ember lesz, aki semmire sem alkalmas. Néhány ifjúkori meggondolatlanság alapján mondtak ítéletet felette, pedig a férfiakat sohasem ilyen alapon kell megítélni.”[5]

Savoyai Jenő összetett címere

Jelleméről, személyiségéről nem tudunk túl sokat, naplót nem vezetett, ami segítene megismerni személyes gondolatait. Levelei, amelyek fennmaradtak, főleg katonai témájúak voltak. Kortársai becsületes, nemes lovagnak tartották, s Belgrád 1717-es ostrománál még egy induló is született Der Edle Ritter címmel. Megvesztegethetetlennek, mindig udvariasnak, de egyben visszahúzódónak és magányosnak találták. Véleményem szerint ez abban is közrejátszott, hogy egyik palotájában sem lelt valódi otthonra, és élete során egyszer sem nősült meg. Közelebbi, mélyebb viszonya egyedül özvegy Grófné Batthyány Stratmann Eleonórával volt, akinél kortárs beszámolók szerint rendkívül sokat tartózkodott. Egy bécsi történet úgy tartotta, a herceg lovai maguktól is elporoszkáltak a grófnéhoz, míg a kocsis aludt. Katonái közt mindig egyszerűen viselkedett, szerényen öltözködött és ugyanazt ette, mint katonái. Rendkívül bátornak tartották, mindig megőrizte hidegvérét, a különböző csatákban pedig összesen 14-szer sebesült meg. Savoyai nem csak a csatatéren és a diplomáciában diadalmaskodott, hanem a tudományoknak és a művészeteknek is előszeretettel hódolt. Belvedere mellett, Marcheggben és Ráckevén is fényűző kastélyt építtetett, utóbbiban azonban nem sok időt töltött. Bécsi palotájába hatalmas könyvtárat és képtárat gyűjtött, majd 15 ezres nagyságú magángyűjteményéből jött létre az Osztrák Nemzeti Könyvtár. Magyarországi birtokai a Csepel-szigeten voltak, illetve másik nagy területe a mai Budafok-Tétényben található Promontornak nevezet terület volt, amelynek jelentése szirtfok, hegyorom. Ezen a birtokon jelentős szőlőtermesztési munkák kezdődtek Savoyai segítségével, ami hozzájárult a mai napig is létező Budafok-Nagytétény borkultúra létrejöttéhez.

A Budavári Palota előtt lévő lovasszobrát Róna József készítette 1900-ban, Zenta város megrendelésére. Pénzügyi nehézségekből kifolyólag a város nem tudta kifizetni a szobrászt, így a szobor Ferenc József és Széll Kálmán hozzájárulásával készülhetett el. A szobor egyébként nem magát a herceget ábrázolja, hanem a bécsi Spanyol Lovasiskola egyik növendékét. Európa, azon belül a Habsburgok egyik legnagyszerűbb hadvezére három császár szolgálatában mesés vagyont és dicsőséget hagyott hátra, és sorsfordító szerepet töltött be az európai nemzetek életében.

Terestyák Tamás

Felhasznált irodalom

Horváth Jenő: Szavójai Jenő herceg, a dunai monarchia atlasza, 1933.

Redlich O.: Szavójai Jenő herceg, Századok, Budapest,1925.

Benda Kálmán: Savoyai Jenő herceg és a magyarok, História, 1987/5-6.

Rubicon: Hahner Péter: Savoyai Jenő, 2019/11.

Hahner Péter: Újabb 100 történelmi tévhit, Animus kiadó, Budapest, 2014.

Újkor.hu: Szeghő Patrik, Savoyai Jenő és a zentai csata: A török kor vége Magyarországon, 2014.09.14

Hahner Péter: Történelmi Kaleidoszkóp, Rubicon kiadó, Budapest, 2020.

[1] Rubicon, Hahner Péter, Budapest, 2019/11. szám, 77.o. Az említett császárok sorrendben: I. Lipót, I. József és III. Károly (VI. Károly az osztrákoknál.)

[2] https://winstonchurchill.org/publications/finest-hour/finest-hour-176/churchills-marlborough-sum-things/

[3] Redlich O.: Szavójai Jenő herceg, Századok,1925, Arcanum adatbázis, 59. évfolyam, 7-8.szám, Budapest, 225-233.

[4] Corpus Juris Hungarici. Magyar Törvénytár. 1657–1740. évi törvényczikkek. Fordította és bevezetéssel ellátta: Tóth Lőrinc. Magyarázatokkal és utalásokkal kíséri: Márkus Dezső. Bp. 1901. 536–539. (A szöveget az eredeti fordításhoz képest valamelyest módosítottuk – T. T.)

[5] Hahner Péter: Történelmi Kaleidoszkóp, Rubicon kiadó, Budapest, 2020. 408.

Ezt olvastad?

A budai vár évszázados falai közt sétálva bizonyosan megakad a szemünk a Nemzeti Galéria előtti monumentális szobron, melyen egy lovon