Shakespeare-királydráma a vásznon – V. Henrik

Számos újító, sokszor merész vagy meglepő Shakespeare-adaptációval találkozhattunk már a filmvásznon – elég csak Kenneth Branagh Hamletjére, vagy Ralph Fiennes Coriolanusára gondolnunk. Az V. Henrik (The King) című, 2019-es történelmi dráma szintén a szokásostól eltérő módon nyúlt Shakespeare releváns királydarabjaihoz. A filmet David Michôd rendezte, forgatókönyvét Michôd és Joel Edgerton írták, amely Shakespeare olykor Henriád néven emlegetett három királydrámája alapján készült. A készítők igyekeztek egyszerre konzervatív és merész vállalást teljesíteni. Még részletek erejéig sem hagyatkoztak az eredeti shakespeare-i szöveghelyekre, a filmben azonban egyértelműen a shakespeare-i V. Henrik angol király életének egyes súly– és fordulópontjait élhetjük át. A film a releváns Shakespeare-darabok történelmi és fikciós elemeiből építkezik, így a néző egyszerre érezheti egy grandiózus és „modern” történelmi film, illetve egy konfliktusokkal teli, „régi” típusú színdarab hatásait és látványos megoldásait.

Az V. Henrik előzetese a képre kattintva elérhető

Timothée Chalamet alakítja a walesi herceget, azaz a későbbi V. Henrik angol királyt többek között a forgatókönyvet is jegyző Joel Edgerton (Sir John Falstaff), Robert Pattinson (Franciaország dauphinje), Ben Mendelsohn (IV. Henrik) és Lily-Rose Depp (Valois Katalin) társaságában. A történet középpontjában V. Henrik felemelkedése áll közvetlenül azután, hogy édesapja, IV. Henrik meghal, miközben az ifjú uralkodónak az udvari politikában, az édesapja által hátrahagyott, Franciaország elleni háborúban, valamint a koronázását megelőző, kicsapongó életének érzelmi szálaiban is el kell igazodnia. A film 2019 szeptemberében debütált a 76. Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon, és 2019 októbere óta érhető el a Netflixen. De ki is volt a híres középkori katonakirály, V. Henrik? Életének mely fordulópontjait és meghatározó csatáit jelenítették meg a film készítői? És mindez hogyan értékelhető történészi szemmel nézve?

Timothée Chalamet mint V. Henrik (Forrás: netflix.com)

Henrik, a katonakirály

V. Henrik viszonylag rövid, 1413-tól 1422-ben bekövetkezett haláláig, azaz kilenc éven át tartó uralkodása ellenére kiemelkedő katonai sikerei a Franciaország elleni százéves háborúban Angliát Európa egyik legerősebb katonai hatalmává tették a 15. században. A Shakespeare V. Henrik című királydrámájában is megörökített uralkodót a mai napig a középkori Anglia egyik legnagyobb harcos királyaként ismerik és ünneplik. Apja, IV. Henrik uralkodása (1399–1413) alatt a későbbi Henrik katonai tapasztalatokat szerzett a walesiek ellen Owain Glyndŵr felkelése során, valamint a shrewsburyi csatában a nagyhatalmú northumberlandi Percy család ellen. Anglia kormányzásában a király romló egészségi állapota miatt egyre nagyobb szerepet kapott, de az apa és fia közötti nézeteltérések politikai konfliktushoz vezettek.

Apja 1413-ban bekövetkezett halála után Henrik vette át az ország irányítását, és érvényesítette a francia trónra vonatkozó – ekkor függőben lévő – angol igényt.

V. Henrik portréja (ismeretlen festő, 16. sz. vége/17. sz. eleje)
(NPG 545 © National Portrait Gallery, London; forrás: npg.org.uk)

Ennek érdekében 1415-ben háborúba kezdett Franciaországgal, amely a két nemzet között zajló százéves háborúként (1337–1453) íródott be a történelembe. Katonai sikerei az 1415. október 25-én zajló azincourt-i csatában (ang. Battle of Agincourt, fr. Bataille d’Azincourt) aratott híres győzelmében csúcsosodtak ki, amikor Anglia közel került Franciaország meghódításához. A Calais melletti Azincourt a százéves háború egyik legfontosabb ütközete, valamint a hadtörténet egyik leghíresebb csatája volt az angol uralkodó, valamint VI. Károly francia király csapatai között – az angol csapatokat maga a király, míg a francia csapatokat egy főhadparancsnok és egy marsall vezette a híres ütközetben. Kihasználva a Franciaországon belüli politikai megosztottságot, Henrik sikeresen meghódította a Francia Királyság nagy részét, aminek eredményeképpen Normandiát 1345–1360 óta először szállták meg az angolok. A francia királlyal folytatott, hónapokig tartó tárgyalások után az 1420. évi troyes-i szerződés V. Henriket régensként és a francia trón várományosaként ismerte el, aki ezt követően feleségül vette VI. Károly lányát, Valois Katalint.


Henrik és Valois Katalin házasságkötése

(miniatúra, British Library: Royal 20 E VI f. 9v; Forrás: bl.uk)

Az 1420-as évek legelején tehát minden jel arra mutatott, hogy V. Henrik személyében unió jöhet létre a két királyság között. Az angol uralkodó azonban 1422. augusztus 31-én vérhasfertőzés következtében meghalt, így Henrik – bár nem sokkal halála előtt az akkor még csak néhány hónapos fia, a későbbi VI. Henrik angol király nevében bátyját, Jánost (Bedford hercegét) nevezte ki Franciaország régensévé – nem élte meg, hogy magát Franciaország királyává koronázzák, amire a troyes-i békeszerződés után bizakodva számíthatott. VI. Károly, akinek örökösévé nevezték ki, két hónappal túlélte őt.

Az V. Henrik előkészületei

A Warner Bros. stúdió 2015-ben jelentette be, hogy filmet készítenek V. Henrikről, azonban már 2013-ban felröppent a hír, hogy Edgerton és Michôd – a későbbi rendező – elkészítették a stúdió számára Shakespeare IV. Henrik (1–2. rész), valamint V. Henrik című királydrámáinak új adaptációját. Az V. Henriket alakító Timothée Chalamet mellett többek között Robert Pattinson, Ben Mendelsohn és Lily-Rose Depp is csatlakozott a szereplőgárdához, a film egyik producere pedig Brad Pitt lett; 2018-ra azonban már kiderült, hogy a Warner Bros. helyett a Netflix fogja forgalmazni a filmet.


Robert Pattinson mint Franciaország dauphinje, Louis de Guyenne
(Forrás: vulture.com) 

A forgatás 2018 nyarán zajlott le, a forgatási helyszínek egyike pedig a magyarok számára különösen szívmelengető lehet, ugyanis az angol helyszínek mellett Magyarországon, Szilvásváradon zajlottak a munkálatok.

Az angol helyszíneket tekintve számos jelenetet az angliai Gloucestershire megyében, a Berkeley városában található kastélyban vettek fel, a koronázási jelenetekhez pedig a westminsteri apátság helyett a lincolni anglikán püspök székhelyét, a lincolni székesegyházat használták. Az elkészült alkotás a 2019. szeptemberi velencei filmfesztiválon debütált, és alapvetően jó kritikákat kapott, főleg a téma- és forrásválasztás, valamint a lebilincselő színészi alakítások miatt. A legtöbb kritika a történelmi pontatlanságok miatt érte a készítőket, hiszen – ahogy említettem – a film a történelmi valósághoz képest, a készítők számára forrásbázisként szolgáló Shakespeare-darabok miatt komoly pontatlanságokat is tartalmaz.


Berkeley kastélya, amely népszerű forgatási helyszín:
itt forgatták többek között például
A fehér hercegnő (The White Princess) és A másik Boleyn lány (The Other Boleyn Girl) egyes jeleneteit is. (Forrás: atlasofwonders.com) 

A történelmi hitelesség kérdése

Ami a történelmi valóságot illeti, a film – a shakespeare-i történeteket alapul véve – néhány teljesen kitalált szereplőt és epizódot is tartalmaz. A cselekmény alapvetően az V. Henrik trónra kerülését közvetlenül megelőző időszakról, valamint a trónra kerülését követően megváltozott helyzetről, illetve az uralkodó problémás múltjával való szembenézésének érzelmi és politikai vetületeiről szól. Már ebből is érezhető, hogy nem feltétlenül a katonakirály-alakot kívánták erősíteni a film készítői, habár természetesen komoly szerepet kap a filmben mind Harfleur ostroma, mind pedig az azincourt-i csata.

Shakespeare V. Henrik című királydrámájának címlapja (1600; Forrás: wikimedia.org)

Köztudott például, hogy Louis de Guyenne, Franciaország dauphinje nem volt jelen sem a harfleuri ostromnál, sem az azincourt-i csatában, ráadásul a karakter Robert Pattinson által tolmácsolt filmbéli változata sokak szerint messze áll a valóságtól. Az arrogáns és brutális figuraként bemutatott dauphin, aki két hónappal az azincourt-i csata után halt meg, valójában egy törékeny egészségű, jámbor fiatalember volt. Számos francia történész, köztük például Christophe Gilliot, az Azincourt 1415 múzeum igazgatójának véleménye szerint a film „frankofób megnyilvánulásokat” tartalmaz.

Louis de Guyenne, a francia dauphin (jobb oldal) utasításokat kap Szent Lajostól
(miniatúra, 1401–1415 k. British Library: Royal 13 B III f. 2; Forrás: bl.uk)

Gilliot a dauphin karakterének kialakítása mellett például az azincourt-i csata bemutatását is kritikával illette; többek között felhívta a figyelmet arra, hogy a csata során az angol csapatok tartották a magaslatokat, bár a film azt sugallja, hogy a franciák voltak azok. Gilliot hiányolja, hogy az angol védelem egyik kulcsfontosságú részét alkotó kihegyezett karók, amelyeket ferdén állítottak a francia lovasság felé – hogy megvédjék az angol íjászgyalogságot –, szinte teljesen kimaradtak a filmből (bár egy rövid felvételen láthatók karók egy kisebb rakásban, amelyek valószínűsíthetően épp bevetésre várnak).

Ami a legfurcsább, hogy a Shakespeare-drámából vett Falstaff alakjában egy teljesen kitalált szereplő is kulcsfontosságú feladatot tölt be a filmben; Falstaff, aki a valóságban nem létezett, természetesen nem volt és nem is lehetett az azincourt-i csata egyik fő stratégája.

Az 1415. októberi azincourt-i csata ábrázolása
egy korabeli miniatúrán (1422 k.) (Forrás: wikimedia.org)

Ahogy azt a legtöbb szakmai kritika kifejti, V. Henrik közel sem volt olyan „humanista” vagy „pacifista”, ahogy azt a film sugallja. A források alapján V. Henrik köztudottan harcias, agresszív és háborús természetű volt – a film kitűnően bemutatja, hogy királlyá koronázását megelőzően, még walesi hercegként híresen (avagy hírhedten) bohém és kicsapongó életet élt, trónra lépésekor azonban szakított korábbi életmódjával, és a középkori angol történelem egyik legkiemelkedőbb és legsikeresebb hadvezérévé, igazi katonakirállyá vált. A film azt sugallja, mintha a Franciaország elleni háborúja kizárólag a király elleni összeesküvés eredménye lett volna, azonban nyilvánvaló, hogy az angol uralkodó felmenői külpolitikáját folytatta, ezek alapján követelte az angol korona jogait a francia trónhoz. Henrik egyértelműen meg akarta erősíteni uralkodói legitimációját, emiatt pedig politikájának elengedhetetlen részét képezte a francia korona megszerzésére irányuló hadviselés.

Ahogy azt láthattuk, a filmet ért kritikák legnagyobb része annak tudható be, hogy a készítők a 16. századi Shakespeare-darabok történeti ívéből táplálkoztak, amely alapjaiban véve határozta meg az elkészült film dramaturgiáját, szereplőinek palettáját és főként a cselekményének hangsúlyait, súlypontjait.

Mindezek mellett azonban elmondható, hogy a színészi teljesítmény valóban érzékletes; Timothée Chalamet V. Henrik szerepében például visszafogottan, de kifejezően, szemléletesen és meggyőzően alakítja az angol uralkodó megosztó személyét. A végső alkotás véleményem szerint ötletesen formálja át a shakespeare-i darabok történelmi és fikciós elemeit, az érzelmi szálra fókuszálva pedig nem feltétlenül tartja szem előtt a történelmi hitelesség kérdését. Ezzel a módszerrel tulajdonképpen kialakít egy új történetet, ennek eredményeképpen pedig egy klasszikus értékekhez csatlakozó, egyszersmind újító alkotás tárul a néző elé, amelyet történészként is érdemes megtekinteni.

Schvéd Brigitta

Ezt olvastad?

A 19. században minden európai országnak voltak „nagy mesemondói”, akik regényekben, elbeszélésekben, eposzokban vagy népköltészeti gyűjtésekben megörökítették a nemzeti történelmet.